Április: Én-határok és pszichés és küszöbök |
||||
M.: Akkor jártam pszichoanalízisbe, amikor a férjem elhagyott. Több, mint húsz évi házasság után. A nő, akivel összeállt, csaknem egyidős volt a mi gyerekünkkel. |
M.: Lehet. |
|||
![]() |
Május: |
|||
A.: Már túl vagyok a hatodik X-en, de még mindig társat keresek. |
R.: Szeretettel bánt vele? ![]() |
|||
![]() |
Június: Egy „vallási materialista”fizikus |
|||
R.: Roppantul érdekel, hogy a fizikus hogyan holisztikus. |
R.: Érdekes az elemek periódusos rendszere is.
|
|||
![]() |
Július: Dialízis |
|||
J.: Jó, hogy tetszik jönni beszélgetni velünk, nyomorultakkal. Csak itt fekszünk a halál torkában, szinte. Gondolkozhatunk mindenről. |
Ebben hiszek, hogy halhatatlan. Kiszáll a testből és új testbe költözik. |
|||
![]() |
Augusztus: Amazon |
|||
R.: Egy amazon története következik? |
Nincs bennem időpánik, bár már a harminchoz közelítek. Jobb nekem az én életem, nem akarok más lenni, mint aki és ami vagyok. A szeretet, az ambíció, a ragyogás. |
|||
![]() |
Szeptember: Sorstitok |
|||
I.: szeptemberben születtem, egészen pontosan elsején, de hogy hány órakor, azt senki sem tudja, mivel szülőanyám ismeretlen. |
Kinyitottam és ott megtaláltam az örökbefogadási papírt, amelyből napnál világosabb lett az én furcsa történetem. |
|||
![]() |
Október: Csonka gúla vagyok |
|||
V.: Jártam már korábban is pszichológusnál.
|
R.: Én azt gondolom, nagyon szereti magukat. Éppen a csúcsa hiányzik, a lényege.
|
|||
![]() |
November: Intraokuláris tumor |
|||
L.: Te dolgoztál baleseti sebészeten, ugye? Meg tudtad szokni a látványt, a szörnyűségeket? |
Ez az én szopránságom. L.: Igen, ezek igaz dolgok.
|
|||
![]() |
December: „Neked zenéltem” |
|||
K.: Hol is kezdjem? |
Fogalmam sincs, miért tette. |
|||
![]() |
Január: Domina |
|||
D.: Nagyon szenvedek a hangulati ingadozásaimtól, hol elszállok az eufóriától, majd mély depressziós gödör jön. |
R.: A szerelmi csalódás kikerülhetetlen. Meg kell tanulni túlemelkedni a frusztráltságán.
Utóirat: Amerikában összejött egy 8 évvel fiatalabb fiúval, akivel összeházasodnak. Az esküvő öccse esküvőjével együtt lesz. A fiú egy gyermeket akar. A tengerparton fognak élni. |
|||
![]() |
Február: |
|||
Mielőtt feljött, az utcán elszívta cigarettáját, szenvedélyesen letüdőzve a füstöt. Műtét után volt, tüdőrákkal operálták. |
Nagyobbik lányunk viharos serdülőkort élt meg a fiúkkal és a kábítózással. Fiatalon lett anya, de most nem a fia apjával él, hanem egy idősebb elvált férfival, akinek érettségiző gyereke van. Kisebbik lányom útja egyenesebb, ő Londonban volt oper, angol szakon végzett, két gyermekes anya. Naplót írok, élénk az áloméletem. Néha megálmodom előre, ami történni fog. Öt hónap múlva meghalt. ![]() |
|||
![]() |
Március: |
|||
K.: Kicsit fekete történetem van. Jöhet? |
K.: Igen. A mi családunk mélyen hívő család. Az unokatestvéremnek négy fia van, teljes harmóniában élnek.
|
DIALÓGUS 1990-ből, az ún. „rendszerváltás” idejéből Egybecsengeni a történésekkel… Nándor: |
Eme tengés-lengés közben lettem illegálisan KISZ-tag. Budapest, 1990. augusztus 9. |
![]() |
|
MI KÖRÜL FOROG AZ ÉLETE? Cs.: Kicsit túl komplikált vagyok, talán még zavarosnak is mondható. De Ruth talán kibogoz engem. Egy álmot is hoztam. |
R.: Egy kliensem az 5. félelemnek nevezte a magányt.. Ismeri a Buddha legendát, úgy-e? |
![]() |
|
SÍRJAK, VAGY NEVESSEK? Zs.: Az én történtem nagyon kacifántos. Ha nem én lennék a főszereplője, jóízűen nevetnék. De így ez nehezebb. Nem tudom, Ruth mit fog szólni hozzá.
|
Természetesen nem volt egy fillér sem nálam, a mobilom is G.-nél maradt, ugyanis ő vette. Sokat kellett hadakoznom a taxissal, adja kölcsön a mobilját, hogy anyámat felhívhassam. Zálogba kellett neki adnom a gyűrűmet, amíg anyámtól pénzt kaptam, hogy kifizethessem a taxit. R.: Mi következett ezután? Zs.: Tettünk feljelentést a rendőrségen, de mivel én nem oda vagyok bejelentve, így a „kilakoltatás” bűntény nem állhat fenn. A nős barátom karolt fel, hozzá költöztem. Később G. visszaadta a ruháimat, de csak azokat, amelyeket nem ő vett. A telefonból pedig lemezre vette az adatokat és üresen adta vissza. Arra kért, beszéljük meg a kapcsolatunkat, utazzunk el egy hétre Párizsba. A nős barátom az mondta, ha elutazom vele, ő kilép az életemből. Elutaztam G.-vel Párizsba. Tudom, hogy zsarol, zsarnok, birtokol, szemre hány, megkínoz, de úgy érzem, nekem mégis ebben a kapcsolatban terem babér. R.: Milyen babér? Zs.: Hát például az utazások. Most például Svédországba készülünk. De persze van még más is. R.: Mi volna az? Zs.: Van egy másik rendőrségi ügyünk is a kilakoltatáson kívül, meg az engem lejárató képek közlése az interneten. /ismét sír/ Aláhamisította a nevemet egy hamis kölcsön szerződésre, mintha ő adott volna kölcsönt a renoválásra. R.: Mennyit? Zs.: Három milliót. Valóban besegített valami összeggel, de soha nem írtunk kölcsön szerződést. R.: Vigyázni kell az ilyen végletekkel, mert egyszer csak nem sikerül visszalendülni. Zs.: Tudom. Apámmal is ez történt. Ezért akartam Ruthnak elmondani, mit szól hozzá. R.: Sírjak, vagy nevessek? Zs.: De mi a megoldás? Egyáltalán, van megoldás? R.: Ha kívül keresi, akkor nincs. Mert a játszmájuk lendkereke már be van programozva a apályára, amelyen fut. Az is látszik, hogy valahol a lelke mélyén élvezi a balhékat. Ha azt mondanám, hogy ez a kapcsolat nem babér, hanem egyenesen veszett fejsze nyele, azzal csak azt érném el, hogy Szputnyik sebességgel menne vissza hozzá. Zs.: Ruth karmikusnak látja a kapcsolatunkat? R.: Lényegében mindegy, egy régi rossz kapcsolat le nem futott menete, vagy éppen most írják a következő üresjátukat, vagy a zsákutcát. Be kellene fejezni a tanulmányait, dolgoznia kellene és felelősséget vállalni a saját életéért. Nem is indul nullpontról, van lakása, főiskolára jár. Nincs oka ilyen mértékű anyagi és lelki függőségben élni G.-vel, aki a sebezhető pontját próbálja védeni a kapcsolatuk szado-mazo játszmájával. De Zsófi a saját lelkéből fizet árat, miközben úgy véli, ez a kisebb ellenállás, mint a saját lábára állni. Zs.: Játszom a tűzzel? Vagy pénzéhes vagyok? Az biztos, hogy ha G. nem Audin járna, hanem kerékpáron, szóba sem állnék vele. R.: Pedig a kerékpár nagyszerű jármű. |
![]() |
|
NEM ELÉGGÉ SZERETEM és A.: Annyi bajom van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.
|
|
![]() |
|
AZ ELSŐ SZERELMEM K.: Semmit nem tudok csinálni, az iskola sem érdekel, minden nap elkések, matekból bukásra állok, mert mindig csak őrá gondolok, az én magas, karcsú, gyönyörű Robimra. Bár fiúkra nem szokás ilyesmit mondani. |
|
![]() |
|
IZABELLA NŐVÉR KRÓNIKÁJA Az Úr adja kegyesen, hogy hű tanúja lehessek mindannak, ami egy bizonyos monostorban – a nevét emlegetni, imába foglalni illő és istenes – történt a setét középkor nyolcas és kilences esztendejében.
Magyarázatukat oly kézenfekvőnek találván sokszor nem is szégyenkezvén, hogy nem lelvén rá magam is a megoldásra, büszkeséggel tölt el egy-egy eset után a beavatottság érzése. Néha szinte magam magasztalom magamat a választott szent eszméért, amely így hangzik: „Mert az igazság ereje szétárad, mint a jóság!” Egy közülünk nem csupán a matematikai természet szent könyvének olvasásához értende, hanem osztogatá tanácsait abban is, hogy mi miként olvassuk és értelmezzük azokat. Ez igen hasznosnak bizonyula az elmúlt és az elkövetkezendő napok egymásutániságában a mindenféle dolgok mindenféle megértéséhez. Az elmúlt idők pergéséből kihámozám a lelki segélyszolgálat néhány jó tanácsát, intelmeit a magam számára. Ezek: TÜRELMET GYAKOROLVÁN
ÖNFELÁLDOZÁSSAL
RÁOLVASÁSSAL:
ÖSSZEHASONLÍTÓ MÓDSZERREL:
DACOS ELLENTÁMADÁSSAL:
A TUDOMÁNY SEGÍTSÉGÉVEL:
Fázom az elkövetkezendőktől. Hüvelykujjam is sajog. |
|
![]() |
|
NEM ELÉGGÉ SZERETEM és A.: Annyi bajom van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. |
|
![]() |
|
MÉRGEZŐ CSALÁDI TITOK
R.: Azt is ki kell bogoznunk, hogyan kötődik a történet Anna életéhez. Végtére ez azzal aktualizálódott, hogy abban a meditációban elhangzott az „égi szózat”.
|
R:: Még nem látom a kapcsolatot Annával.
R.: Hát akkor?
|
![]() |
|
KRÓNIKUS PANKREATITISZ V.: Annyi bajom van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Ekkor valamennyire a Balog család is megbékélt velünk, mert a házasságkötés idején kitagadták a mostoha apámat. |
V.: Részletezné? Karácsonykor egy hosszú verset küldött, amelynek a refrénje:
|
![]() |
|
A SZERETETRŐL E.: A múltkor elmeséltem egy gyerekkori álmomat az aranyról, amelyet felébredéskor kerestem, és nagyon szomorú voltam, amikor nem találtam. Szeretetet bármilyen ember tud adni, nem függ az észtől, az intellektustól. Rengeteg megnyilvánulási formája van, mert minden helyzetben más számít annak. Mégis érezhető, aki már ismeri. A világ nagyon sok problémája a szeretet-hiányból származik. Az enyém is. |
A szeretet a játszmákat megszünteti. Valószínűleg a legnagyobb kincs, ami az emberé lehet. Ez az alkímiai arany. Ez a nyílt titok, ami ott lebeg a levegőben, mégis kevesen tudnak róla. Kevés szeretet van a világban. A szüleim nem tudták ezt a szeretetet adni, vagy csak ritkán. A szeretet könnyen összekeverhető sok más dologgal, aki nem ismeri. El lehet felejteni, hogy milyen az. Sok érzés között elveszhet a szeretet. Azt hiszem, végső soron mindenkinek szeretetre van szüksége a leggonoszabbtól a legjobbakig. Hát ennyi. R.:Nagyon köszönöm, hogy mindezt megosztotta velem.
|
![]() |
|
NYOMORÚSÁG P.: Biztosan tudja Ruth, hogy én most Párizsban élek néhány éve, csak rövid időkre szoktam hazalátogatni. Először én is nevettem rajtuk a többiekkel. De hamarosan mélyen elszomorodtam. R.: Ez a reinkarnációs gondolat nagyon figyelemreméltó. P.: De még nincs vége. |
De eltűnődtem, vajon van-e asztrális kapcsolat közöttünk. Már gondoltam, végre kiszállok és nem lesz több metró epizód aznap, de nem ez történt. Annyira eluralt a nyomorú érzés, hogy sírhatnékom támadt. Hazafelé menet bőrig áztam a zuhogó esőben. Lefekvés előtt írtam egy néhány soros végrendeletet, arra az esetre, ha nem ébrednék fel. R.: Nem lehet, hogy idegennek érzi magát Párizsban?
|
![]() |
|
HAZARDÍROZÁS T.: Egészen jól éltem eddig, sportoltam, szórakoztam, élveztem az életet. De most egy 12 évvel fiatalabb kurva miatt kifordultam önmagamból.
|
Szívesen szórná két kézzel a pénzemet, amely hozzám sem ömlik folytonosságban. Egy autó ügyleten nemrégiben több száz dollárt veszítettem. |
![]() |
|
KÉNYSZERESSÉG Z.: Igen élénk áloméletem van. |
Hagyjuk átalakulni az energiákat.
|
ÖNINTERJU: A NÉMA MAGVAK
R.: Mi történt?
R.: Kíváncsi vagyok, hova fogsz kilyukadni, ha majd elmondod, mi nem történt meg.
R.: Egyszerűen nem kelt ki?
|
R.: Ez tényleg érdekes. Szimbolikus üzenete is lehet.
R.: Minden bizonnyal. Találkoztál azóta Vadvirággal?
R.: Vagyis valóban fordítva szemléled a világot, az akasztott nézőpontjából.
R.: Ó, Ruth! De jó, hogy ez inkubálódott lelked vegykonyhájában! Látom benned az igazi örömöt.
|
![]() |
|
„A BUTASÁG AZ ÉN ÖNVÉDELMEM”. T.: Beteg vagyok, nagyon beteg, az is lehet, hogy halálos. |
R.: Némi önpusztítás is jellemzi őt, nem-de? A dolognak volt egy ismétlődés jellege, ugyanis annak idején is szerelmes voltam belé, de hozzámentem a férjemhez, terhesen. Most is éppen elköteleződni készültem egy férfinak, aki persze nem független. Olyan képem alakult ki a kapcsolatairól, hogy mindegyik férfival egy csónakban eveznek, csak éppen háttal egymásnak.
|
![]() |
|
ZSÁKMÁNYSÁGOM TÖRTÉNETE
S.: Megbetegedtem, tüdőgyulladást kaptam. Valahol azt olvastam Ruthtól, hogy a tüdőgyulladás valamiféle érzelmi betegség. Mélyen magamba szálltam és megpróbáltam megérteni kapcsolataimat életem során most, hogy lassan a 7. X-be érkezem. Átgondoltam a házasságomat és válásomat, vajon tényleg mindent értek-e, ami összehozott és szétrobbantott bennünket. Vajon tényleg nincs már dolgom ex-emmel, vagy csak azt szeretném hinni? A végén a nyaralót kiharcoltam, ő maradt a lakásban, én pedig visszaköltöztem a szüleim három szobás lakásába, ahol annak idején az öcsém is lakott a feleségével és a gyerekével. |
|
![]() |
|
„NEM VAGYOK BUTIKMACA! /27 éves, csinos nő, tetovált száj, műmell, műköröm. Kicsit zaklatott./
|
|
![]() |
|
SÉRTŐDÉKENYSÉG
|
Mellbe vágva ébredtem fel. Ruth mit szól hozzá, azon kívül, hogy én vagyok a hitelkártya? N.: Értem.
R.: Én is köszönöm ezt a szívből jövő beszélgetést. |
![]() |
|
SZÉGYENPADON
|
Közben az édesanyám élet halál között van, rákkal operálták. Egy hete kómában van. Ez is nagyon megvisel, hogy közben ebbe a nagy bűnös örömbe menekülök. |
![]() |
|
A MULATÓ
|
T.: Mulatni jó! Vagy nem? |
![]() |
|
SZERETNÉK NEM LENNI!
R.: Mit gondol erről az álomról?
|
Részvét és félelem kelt benne, hogy ez a sors őt is elérheti. De búcsúzóul hadd idézzem Pilinszkyt, aki szintén átment egy sorskohón:
|
![]() |
|
AZ ELVETÉLT SZÍNÉSZNŐ
|
|
![]() |
|
SZENVEDÉLY ÉS SZENVEDÉS S.: Furcsa, hogy a szenvedély és a szenvedés egy tőről fakad, a szenv szóból, holott igen ellentétes hangulatuk van. A szenvedély az nagyon jó dolog, szenvedni viszont ki szeret?
|
S.: Igen, a saját örvényünkbe bukunk bele. |
![]() |
|
KÉT SZÉK KÖZÜL A FÖLDRE
|
R.: Mégis? |
![]() |
|
AZ ELVESZTETT SZERELEM
|
|
FÉLELEM AZ ÉLETTŐL ÉS HALÁLTÓL. M.: Nem tudom, Ruth megfog-e érteni engem, én nagyon komplikált és nagyon boldogtalan vagyok, tele félelemmel, 20 éves kori totál kilátástalansággal. |
Egy másik álmomban autista kisfiú voltam. Rettegtem a durva, alkoholista apámtól, aki sokszor meg is vert. Akkoriban feltámadt az érdeklődésem a gyógypedagógia és a pszichológia iránt, de amikor ezt az apámnak említettem, mindennek lehordott. „Idiótákkal akarsz foglalkozni, és éhen dögleni?” Én mindig is humán érdeklődésű voltam, de ezt apám, a money maker megpróbálja kiirtani belőlem.
M.: A szorongás a tettek helyett van. |
![]() |
|
A VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR
P.: Történt velem valami, amelyen nem tudom túltenni magamat, nem hagy nyugodni az ügy. De a legrosszabb, hogy nem értem, mi furdal legjobban az egészben, amikor már különben is kész, lezárult, vége van. Azt is kikötötte, hogy személyesen akarja átadni, ne legyen semmiféle átutalás. Ebbe is belementem. Mit tehettem volna? Ha nem megyek el, a fele is elúszik a pénznek. R.: Milyen volt a személyes találkozás?
|
Majd ecsetelte, milyen úri módon megegyeztünk, talán még meg is köszönte. P.: Értem. Köszönöm.
|
![]() |
|
BIZALMATLAN BIZALOM Á.: Még soha nem jártam pszichológusnál, nem is tudom, milyen az. De most minden összeomlott, muszáj volt eljönnöm. |
A kommunikációban osztódnak ki a szerepek, amelyek megszabják az egész viselkedést, végső soron pedig az egész sorsot.
Á.: Érzelmi gabalyba vezető úttalanság?
|
![]() |
|
FORMA NÉLKÜLI ÉLETFORMA K.: 25 éves vagyok, kicsit talán hihetetlen, de elég jól értem magamat. |
|
![]() |
|
A KÖLDÖKZSINÓR, A PÓKFONÁL, AZ ÖKÖRNYÁL ÉS A HAJSZÁL
|
A.: Nagyon csalódott vagyok. A.: Igen, irigylem! De tudom, hogy ezt nem szabad, és szégyellem is! |
![]() |
|
AZ EGÉSZSÉGTELEN ÖNZETLEN-SÉGTŐL AZ EGÉSZSÉGES ÖNZÉSIG.
|
R.: Ezt miből gondolja? Miből következteti? R.: Nem gondolja, hogy édesanyja életének a húszas évei túl sok erőt vihettek el belőle, és emiatt lett most „kiégett”? |
![]() |
|
AZ ASSZISZTENS
|
|
![]() |
|
AZ ANYADÉMON D.: Annál trágyább érzést nem éltem meg, és elképzelni sem tudok, mint hogy én vagyok a hibás, minden rossznak az oka, én barmolom el a dolgokat, én tehetek mindenről! |
D.: A százas válaszra gondol? D.: Még csak az kéne!.
|
![]() |
|
„ÉN NEM TUDOM, MI AZ A SZERETET.” E.: Tudja Ruth, milyen az, amikor azt érezzük, hogy nem érzünk semmit? E.: Rendben.
|
E.: Azt, hogy elutasított, kioktatott, reménytelen alaknak lát, akin nem lehet segíteni, akit sorsára kell hagyni. Hogy lényegében csalódott bennem. |
![]() |
|
„ÉS MI VAN AKKOR, HA ÉN TÚLSÁGOSAN SZENVEDNI AKAROK?”
|
|
![]() |
|
MI AZ ÉLET ÉRTELME?
|
|
![]() |
|
AZ ELLENDRUKKER K.: Elmondom kacifántos történetemet Ruthnak, hogy jobban érthesse, miért vagyok minden természetes rend ellendrukkere, vagy más szavakkal hogyan lett az életem a fel nem vállalás magasiskolája.
|
Koraszülött lett, rengeteg gondom volt vele.
R.: 7 szó?
|
AZ EL NEM SÍRT KÖNNYEK J.: A legutálatosabb öregségemet élem, a 8. |
Egyáltalán nem hiszek abban, hogy mindenki lehet milliomos, még csak gazdag sem, mivel a gazdagság és szegénység egymást feltételezik. Gazdagok azért vannak, mert a szegények rovására tudtak meggazdagodni. |
![]() |
|
A VÍZ ÉS OLAJ TASZÍTÁSÁNAK FORMAVÁLTOZATAI N.: Én egy palackba zárt Mars vagyok!
|
Ez volt a bosszúja. Csak Dionüszosz rábeszélésére szabadította ki anyját. |
![]() |
|
KI ADJA VISSZA NEKEM AZ ÉN ELFECSÉRELT IDŐMET? T.: Nagyon magam alatt vagyok.
|
|
![]() |
|
KI A DUÁL-PÁROM?
N.: Ruth úgy-e hisz a duál-párban? Valahol olvastam, hogy azt írta, az embernek csak egy párja van, aki nem cserélhető fel mással. Valahogy így fogalmazott. |
Szerintem ő is a duál-párját keresi.
|
![]() |
|
AZ ELKALLÓDOTT SZERETET
Egyszer rajzolt nekem egy lapot, tele tulipánokkal.
|
|
![]() |
|
A SORS ÉS A VÉLETLEN A.: Nem tudom pontosan, mi a sors, de a magam sorsát képtelen vagyok elfogadni. Mindenféle képzésekre járok, hogy nyugvópontot leljek, de a legnehezebb azt belátnom, hogy a sorsunkat magunk hozzuk létre.
|
A.: Apám testvérének van egy „bezzeg” fia, mérnök, boldog családi életet él, már a negyedik gyermeküket várják.
De azt gondolom, jobb, ha pozitívan állunk hozzá. Azt szoktam mondani, valahogyan úgy kell bíznunk a sorsunkban, mint a napfelkeltében.
|
![]() |
|
NESZE SEMMI, FOGD MEG JÓL! L.: Miért? Miért? Miért? |
|
![]() |
|
CSALÁDI ÁTOK
|
R.: Nem akarom megkerülni a kiinduló kérdést.
|
![]() |
|
ÓLOMMÉRGEZÉS T.: Kilenc éve operáltak rákkal. A főorvos akkor igen nyersen azt mondta, nem tud meggyógyítani, ha mentálisan nem változom. De 10-12 évet még élhetek esetleg. Most voltam kontrollon, említettem neki a 10-12 éves jóslatát, most sem biztatott, a 10 évre utalt, de a leleteim jók. Amikor a múltkori jóslatára utaltam, és ő a 10 évet hangsúlyozta ki, ráéreztem, hogy talán egy év múlva már nem leszek. Rövidesen betöltöm a 81. évemet, mit is akarhatnék még? |
Négy hónap után a doktornő azt mondta, hagyjam abba, mert maradandó károsodást fogok szenvedni. A fogaim valóban kihulltak félév alatt.
|
![]() |
|
APRÓPÉNZRE VÁLTOTT SZERELMEK I.: Az én legnagyobb problémám az, hogy nagyobb bennem a megfelelési vágy, mint a saját meggyőződésem felvállalása. |
R.: Ő is nős?
|
![]() |
|
A KÜSZÖB É.: Nagyon odavagyok!
|
Hát ez a nagy lengéstávolság az én itteni életem anyám betegségével és az előtte álló világ között.
É.: Értem. Köszönöm. R.: Én is köszönöm az őszinteségét
|
![]() |
|
ŐSZINTESÉG A VITRINBEN S.: Van bennem egy csillapíthatatlan nyugtalanság, én zezegésnek mondom ezt. Folyton úgy érzem, hogy támadnak engem, vagy fölém akarnak kerekedni, amit persze nem tűrök. Visszatámadok, olykor menekülésre késztetnek a helyzetek, amikbe belekerülök, egyszóval elég bonyi.
R.: Indulásnak nem rossz. R.: A nők nem a férfiaknak, és nem is maguknak szülnek gyereket, hanem világra hoznak egy lelket, aki le akar ide születni, miként őt is világra hozták. A modern világ zűrzavarában a duál-párban már alig hisznek az emberek. Viselkedésüket a szerelmi szabadosság szövi át. A felek nemcsak egymást, de önmagukat is becsapják.
|
|
|
FELELŐTLENSÉG
M.: Közel állok ahhoz, hogy mély depresszióba zuhanjak, de nem akarok nyugtatókon élni. (elsírja magát)
R.: Azt nagyon bölcsen teszi.
Akkor inkább mondja el, mi nem hagyja nyugodni.
M.: Jó.
Elvált asszony vagyok, túl az ötvenen.
Egyetlen lányom, akit jószerivel egyedül neveltem fel, gyűlöl engem.
Az egész életemet rá áldoztam, és most így vagyok. (elakad a hangja)
R.: Miből gondolja, hogy gyűlöli Magát?
M.: Mert kimondta. Már serdülőkorában is kifakadt egyszer ellenem:
„Gyűlölöm, gyűlölöm! És tudom, hogy ő is gyűlöl engem!”
Ez az első randevúja idején történt, amikor azzal vádolt, hogy akadályozom az életében.
R.: Talán túl féltette?
M.: Hát hogyne féltettem volna, mikor nekem csak ő van!?
Persze, hogy aggódtam.
R.: Tudja, Mártikám, a pszichológiában minden kétélű. Természetes, hogy az ember félti és védi a gyerekét, de az is fontos, hogy ne bénítsuk meg az önállóságát, a tettrekészségét. Hadd mondjak egy példát a saját életemből:
Amikor a lányom már nem akarta, hogy hogy fogjam a kezét, mentünk az utcán, és azt mondtam neki: „Jó, fuss előre, de a Ménesi útnál állj meg. Rendben?”
Persze volt esély arra, hogy nem áll meg, hanem átfut, de megállt. Talán éppen az én megelőlegezett bizalmam miatt. Utolértem, és átmentünk, kézen fogás nélkül.
A nevelésben az a legfontosabb, hogy a HITÉT AKTIVIZÁLJUK a gyerekeinknek: hogy higgyenek önmagukban, a jó sorsban, és vigyék végbe, amit kell.
M.: Hitét aktivizálni? Hiszen az én hitem is cafatokban lóg.
M.: Pedig hinnie kell abban, hogy a dolgoknak végül jó kimenetele kell, hogy legyen. Vagy abban, hogy – mint a mesékben – a jó tett helyébe jó következik, vagy abban, hogy a szeretet viszont szeretetet szül.
M.: Az én esetemben gyűlöletet szült.
R.: Ne ítélkezzünk elhamarkodottan, inkább próbáljuk MEGÍTÉLNI a helyzet valóságát.
Azt mondta, jószerivel egyedül nevelte fel a lányukat. Hogy van ez a történet?
M.: Nagyon fiatalok voltunk az ex-emmel, amikor megismerkedtünk, húsz évesek.
Ő bölcsészhallgató volt, irodalom szakos, költő bimbó, én művészettörténetet hallgattam. Nagyon egymásra találtunk alkotási ambícióinkban, remek volt. Élénk kapcsolatot alakítottunk ki az akkori korszak prominens művészeivel, pezsgő szellemi életet éltünk. (eltöpreng)
R.: Ez megszakadt valamitől?
M.: Igen, a gyerekünk megszületésével. Péter továbbra is élte a pezsgő társasági életét, én pedig otthon voltam Petrával.
R.: Megkérdezhetem, miből és hol, hogyan éltek? Hiszen egyetemisták voltak.
M.: Szüleink támogattak bennünket, Péter írt lapokba, néha én is megnyitottam egy-egy kiállítást. Péter keresztanyja egy lakást a rendelkezésünkre bocsátott, szóval elvoltunk.
De amikor befejeztük az egyetemet és a saját lábunkra kellett és lehetett volna állnunk, Péter nagyon elfajult. Visszaélt a korábban nekünk nyújtott segítségekkel. Egyáltalán nem tudta a pénzt kezelni, valami nagy szabadosság lett úrrá rajta. Állandóan éttermekbe járt, mindene volt a társaság, Petrával egyáltalán nem törődött…
R.: Egyszóval beköszöntött az egyensúlytalanság.
M.: Így is fogalmazhatunk finoman. De a való igazság a TOTÁLIS FELELŐTLENSÉG. Ma is fülembe cseng mondata, a gyilkos gúnnyal:
„Túlságosan hamar felnőttél, kis Mártika!”
Ezt válásunkkor mondta, amikor elköltözött.
R.: Mikor és hogyan volt ez a válás?
M.: Petra négy éves volt.
Péter keresztanyja Petrára íratta a lakást, mi maradtunk ott. Én, mint megtűrt koldus, ma is ott lakom.
Petra pedig egyre inkább érezteti velem, hogy ő a lakástulajdonos.
R.: Megértem, hogy ez igen fonák helyzet.
M.: Ez sovány vigasz nekem.
R.: Nem vigasztalni akartam. Csupán új nézőpontból jobban átlátni a problémát.
M.: A probléma, az probléma. Attól, hogy átlátjuk, még ott van.
R.: A probléma megértése átalakítja az eldugult, megakadt energiát, amely a problémát okozza.
El is hangzott Márta szájából a kulcsszó, amely a megoldást adhatja.
M.: Igazán? Éspedig?
R.: A FELELŐTLENSÉG.
Ez egy nagyon kifejező szó, abban a vonatkozásban, amikor egy kérdésre nem adunk választ, nem felelünk.
M.: Nem teljesen értem.
R.: Mondom tovább.
A felnövekedésünknek, lelki fejlődésünknek, személyiségünk kialakulásának megvannak azok a lépcsőfokai, amelyeknek meglépése a kérdésekre adott feleletekhez hasonlíthatóak. Ezek a „kérdések” általában nem füllel hallhatók, vagy szemmel olvasható kőbe vésett kérdések. Ilyen például a felnőttség kérdése is. Ex férje azzal ironizált, hogy Márta túlságosan hamar felnőtt. Ezzel lényegében azt deklarálta, hogy bezzeg ő nem, ő még mindig a boldog, gondtalan gyerek, aki elodázhatja felnövekedését, hiszen mások megoldják a problémáit helyette.
A felnőttkor legfontosabb kritériuma a FELELŐSSÉG:
Én ebben az iróniában inkább dicséretet látok, mert Márta valóban becsülettel vállalta az anyai sorsot.
Nyilván lelke mélyén van egy könnyed - kicsit talán naivan jóhiszemű – tendencia, amely belemegy a dolgokba, azok végiggondolása nélkül. Például anyaság az egyetemi évek alatt. Ez a könnyedség hasonlíthat Péter gyakorlatához.
Valószínű, hogy volt egy előfeltételezés és elvárás Péterrel szemben, hogy megbízható, korrekt, kiforrott, gerinces, erkölcsös is, akire építeni lehet. De ez nem így volt.
Az ön- és emberismeretet egy életen át tanulmányozhatjuk, nem jutunk a végére.
M.: (kifakadva) Becsapott, átvert, elárult, cserbenhagyott, még Petra életét is károsan befolyásolta!
R.: Ez így igaz. Ám minden kommunikációban és kapcsolatban kettőn áll a vásár. És ha az ember jóhiszeműségével visszaélnek, attól még nem kell rosszhiszeművé válnunk.
M.: Azt akarja mondani, hogy fogadjam el az elfogadhatatlan?
R.: Én ilyet nem mondtam. Nem elfogadni, hanem elbocsátani kell, tudván azt, hogy minden bűn önmagában hordja a büntetését.
A felelősség és a felnőtté válás nem odázható el a végtelenségig, de legyen ez a Péter sorsa.
Mártának a lányával való egyensúlyos kommunikációt kell helyreállítania, mert ő a szomorúság ellen tiltakozik, amikor nem tekinti Magát igazi példaképnek.
Ezért ne mutassa megbántottságát, amikor fölényeskedik, kritizálja Magát, és lázadozik. Nem akar ő is boldogtalan lenni.
Mártának sebezhetetlennek kell lennie ezen vádakkal szemben, mert az erkölcsi tartás ad önbizalmat az embernek, Mártában pedig az megvan. Korrektség, felelősség, szeretet, erkölcsi tartás.
A gyűlölet projektív indulat: a saját magunkkal való elégedetlenséget, tehetetlenséget, irigységet vetítjük a másikra, persze anélkül, hogy valójában megszabadulnánk azoktól.
Meggyőződésem, hogy Petra nem gyűlöli Magát, csak talán még ő sem nőtt fel eléggé.
M.: Adja az Úr, hogy így legyen!
Köszönöm a beszélgetést.
R.: Én is köszönöm.
ELKÖTELZŐDNI AZ EL NEM KÖTELEZŐDÉSNEK
D.: Kicsit kiestem a komfortzónámból. Nem érzem jól magam a bőrömben.
R.: Mi történt?
D.: A kapcsolatommal van a baj. Mindketten mást akarunk. Tamás meg akar állapodni, családot, gyereket szeretne. Az én életembe a gyerek nem fér bele, legalábbis pillanatnyilag.
R.: Mi fér bele?
D.: Hát a vállalkozásom, a cégek, az üzletek. Minden erőmet és időmet lekötik.
Még úgy sem akarok gyereket, hogy Tamás maradna otthon vele.
R.: És ő szívesen maradna?
D.: Adott, vagy kényszerhelyzetben igen. De egyelőre a házassággal nyaggat.
R.: Nyaggatja?
D.: (kényszeredetten elneveti magát.)
Tamás egy tradicionális családban nőtt fel, ez a mintája. Annyira normálisak, hogy az már nem is normális.
R.: Látom, jóban leszünk a paradoxonokkal.
D.. (nevetve) Megpróbálhatjuk.
R.: És Dalmának milyen családi mintája van?
D.: Én apám második házasságából születtem. Apám első házasságából született féltestvérem, a fivérem, tavaly lett öngyilkos. Még negyven éves sem volt. De erről nem akarok beszélni, ez már a múlt.
Nekem nincs testvérem, és azt hiszem, családi mintám sincs. Szüleim között elég nagy a korkülönbség, szerintem anyám soha nem volt igazán szerelmes az apámba. Nem is tudom, miért ment hozzá. Anyámmal van közös cégem, bőrdíszművesek vagyunk.
R.: Iparművészek?
D.: Igen.
R.: És az édesapja?
D.: Tradicionális mérnök, a racionalitás élteti.
R.: Térjünk vissza a „nyaggatásra”. Ezek szerint nem hangzott el a boldogító igen?
D.: Még nem! És nem is akarom, hogy elhangozzék!
R.: Mitől ez a házasság fóbia?
D.: Ellenemre van ez a templomi hacacáré is. Rengeteg ismerősöm van, akik elváltak. Apám is, mint mondottam előbb. És az együttélések is tele vannak súrlódásokkal
R.: Kivéve Tamás szüleinek abnormálisan normális kapcsolatát.
D.: Ne is mondja! Ők el sem tudják képzelni, hogy nem mindenki olyan, mint ők. Rettegve gondolok arra, hogy majd mindenbe beleszólnának.
R.: Nem mindenki engedi elsodródni magát a kritika, a kifogásolgatás, a negatívumok felé, mert a dolgoknak vannak pozitív hozadékaik is. Ha csak a rosszra fókuszálunk, könnyen negatív örvénybe kerülünk, amelyből nehéz kijönni.
D.: Negatívnak talál?
R.: Címkézés helyett inkább elemezzük kapcsolatuk harcait.
D.: Ó, abból van rengeteg! Mindjárt a lakás. Mindkettőnknek van lakása. Én az Andrássy út közelében lakom, ő Budán, az erdőszélen. Nem akarom, hogy ő költözzön hozzám, de nekem ez a környék a lételemem. Úgy érzem, hatalmas áldozatot hoznék, ha odaköltöznék hozzá.
R.: Pedig a közös életforma nélkülözhetetlen a házassághoz.
D.: Ezért nem akarok házasságot, csak kapcsolatot.
Emiatt sok szemrehányásban részesülök. Azt szokta mondani, csupán „használom” őt.
R.: Dalma ezt hogy látja?
D.: Ő is használ engem!
R.: Visszatérve az esküvői „hacacáréra”: a házasság jogi keret …
D.: (idegesen közbevág) Keretről ne is beszéljünk!
Nekem senki ne szabjon keretet!
R.: Nem kell haragudni a keretekre, és nem kell azt gondolnunk, hogy azt mindig kívülről szabják meg és kényszerítik ránk. Szerintem a folyamatok maguk alakítják ki a saját kereteiket, megakadályozva ezzel, hogy azok szétfollyanak, amorfak legyenek. A keret állandóságot és stabilitást ad a benne zajló, változó folyamatoknak
D.: Hogy ne follyanak szét?
R.: Igen.
Például az apa – anya – gyerek is egy ilyen jogi keret. Egy házasságon kívül született gyerek és az édesanya is némi jogfosztott helyzetben van.
D.: Az örökösödésre gondol?
R.: Arra is, meg az együtt megélt és meg nem élt időkre. A hétvégi apukák és anyukák helyzete teljesen más. Azok nem igazi kapcsolatok sem a gyermekkel, sem a partnerrel.
Úgy kezdett, hogy nem érzi jól magát a bőrében. Kicsit beszélgessünk a boldogságról. Dalma szerint mitől boldog az ember?
D.: A sikertől, a gondtalan élettől… (kicsit elbizonytalanodik)
R.: Exuperynek van egy mondása: „Egyetlen luxus van: az emberi kapcsolatok.”
Igazán megérteni a társunkat, és szeretni őt, - nem úgy, mint a húslevest – hanem igazi szeretettel. Egyetértek Exupéryvel, hogy az emberek a lelki békétől boldogok és nem a tárgyaktól.
D.: Én inkább harcosnak látom a férfi – női kapcsolatot, nem békésnek.
R.: Ha az ego harcok játszmáira gondol, azokban valóban nincs nyugvópont. Saját magunkon kell felülkerekednünk, áldozatokat kell hoznunk a magasabb értékekért.
D.: Most, hogy ezeket mondja Ruth, eszembe jutott a ma reggeli álmom, amiből felriadtam. Egy szót sem értek belőle. Nagy marhaság volt.
R.: Fogalmazzunk pozitívabban: vajon mi az üzenete? Biztosan üzen valamit.
D.: A Püthagorasz tétel bukkant fel álmomban, de rögtön az is, hogy ez valójában Archimédesz törvénye. Tudja, az a „minden vízbe mártott test…”
R.: Nahát! Ez fantasztikus! Két görög bölcs szólt Dalmához!
D.: De mit?
R.: Püthagorasz a hangok és a számok HARMÓNIÁJÁRA tanította növendékeit, hogy segítse a lelki energiájuk jó mederbe terelődését. Még vallási vonatkozásban is.
D.: Ez valóban érdekes.
R.: Mert vannak SZÍNARANY érzések, mint például a szeretet, és vannak mindenféle hamisságokkal ötvözött érzések és gondolatok is.
Lerajzolom Magának a Püthagorasz emberkét, ez az ő tétele:
Ami pedig Archimédesz törvényét illeti, az egy csalásnak köszönheti a születését. Hieron koronát készíttetett és azt gyanította, hogy az ötvös nem színaranyat használt, hanem ötvözetet. Archimédeszt bízta meg az igazság kiderítésével. Archimédesz tudta, hogy a víznek felhajtó ereje van, ezáltal a belemerített testek veszítenek a súlyukból. Az arany és az ezüst fajsúlya eltérő, ezt a mérést alkalmazta a probléma megoldásához.
D.: Jó, de hogyan kapcsolódik ez az én ügyemhez?
D.: Dalma az el nem kötelezettség híve.
A házasság és a gyermekvállalás afféle „vízbemerülés”, új közeg, amelytől súlyveszteség származhat. Fél, hogy elveszíti magát…
D.: Veszítek a nyomatékomból.
R.: Pontosan.
Pedig a korona korona maradt, csak mérhetővé vált az összetétele a vízbemerítéssel.
Amikor az ember a sorsát felvállalja, azt éli, éppen hogy nem veszíti el önmagát, inkább veretessé válik attól, hogy önmagát éli mindenféle pótcselekvés helyett.
D.: De hát honnan tudjam, hogy mi a sorsom?
R.: Egy nőnek az anyaság természetesen adott sorsa, ráadásul az egész emberiséget érintő kérdés, maga a prioritás:
D.: Még nem következett be a 180 fokos fordulat bennem, bár úgy érzem, értem, amit Ruth mond.
R.: Nem is engem kell követnie, hanem a belső hangját.
Mindenki saját szavad akaratából dönti el élete nagy kérdéseit.
Én csak kicsit tágabb perspektívát villantottam fel a boldogság és a szeret teljes kapcsolat vonatkozásában.
D.: Nekem a szabadság nagyon fontos.
R.: A szabadságnak is van kerete: éppen a bölcsesség és szeretet szab határt. Azt szabad, amit LEHET. Nem kell a lehetetlenségeket megkísértenünk.
D.: Elgondolkodom ezeken
Az arany fajsúlya nem változik a vízbemártáskor.
R.: A fajsúly is állandó.
D.: Köszönöm a beszélgetést és hogy meghallgatott.
R.: Én is köszönöm, nagyon tanulságos volt.
A MINTA
Zs.: Anyám már por és hamu, de így sem vagyok képes neki megbocsátani.
R.: És mit kellene megbocsátani?
Z.: Először talán azt, hogy világra hozott!
De még sok mindent. Hogy mennyire nem volt őszinte, hülye dolgokat csinált, az öcsémet bálványozta, reménytelenül epekedett egy húsz évvel fiatalabb fazon iránt, nem adott mintát… mondjam még?
R.: Nem, ennyi elég.
Mikor halt meg?
Zs.: Két éve. És nem szégyellem bevallani, megkönnyebbültem, sőt, örültem, hogy jobbléte szendeült a mellrák után.
R.: Maradjunk a mintánál. Milyen mintát nem kapott meg Zsófi?
Zs.: Hát a normális kapcsolatét! Apám és anyám folyton marakodtak, nem is lehetett tudni, min. Ezt rémes volt hallani. Végül elüldözte apámat, elváltak.
R.: Akkor hány éves volt?
Zs.: Négy.
Újabb házasságot kötött egy szörnyalakkal, hamarosan megszületett az öcsém, őt imádták.
R.: Mondhatjuk, hogy féltékeny volt?
Zs.: Az öcsémre? Erre a pipogya hülyegyerekre? Nem, egyáltalán nem. Csak utáltuk egymást. Semmi nem lett belőle. Még mindig apjával él, semmit nem tanult ki.
R.: Hány éves az öccse?
Zs.: Harmincon túl van ő is.
R.: A MINTA érdekes és fontos dolog. Arra gondolok, hogy a kapcsolatokban mindig kirajzolódik egy struktúra, valamiféle helyzet, amelybe a résztvevőknek valamilyen szereppel lehet beilleszkedniük. Vagyis mindenképpen van egy energiaáramlat, amely összefűzi a történet résztvevőit. Mindenki bevonódik.
Zs.: Bevonódik? Igen, én voltam a rettegő gyerek, aztán pedig a mellőzött, a semmibe vett.
R.: Apját jobban kedveli?
Zs.: Nem. Ő is egy lehetetlen alak.
R.: Valamilyen példaképe van esetleg? Aki imponál, szimpatikus, akit követni lehetne?
Zs.: A masszőr tanfolyamon az oktató. Tízen éves kora óta ezt csinálja, hosszú évtizedekig a Lukács fürdőben volt, tartózkodó, nyugodt, teljesen leköti a munkája, fáradhatatlan.
R.: Zsófi is masszőr?
Zs.: Igen, persze.
R.: És szereti a munkáját?
Zs.: Nem annyira, mint a mester, de valamennyire.
R.: Érdekes foglalkozás: az ÉRINTÉSRŐL szól.
Zs.: Az érintésről? Erre soha nem gondoltam.
R.: Sőt, a fizikai érintésen túl a lelki tapintatról, amit az előbbiekben idézett is az oktatójáról.
Hát akkor egy minta, egy példa mégis csak van, amit követni lehet.
Zs.: Ez igen sovány vigasz.
R.: Nem akarom vigasztalni. Csupán a mintáról, mint irányultságról beszélni. Mindenkinek saját mintája van. Még akkor is, ha netán folytatja a szülők foglalkozását, életformáját. Mint ahogyan a rossz példa is „példa”, amelyet elkerülünk, ezáltal közelebb kerülünk saját indítékainkhoz.
Zs.: De mi van akkor, ha nincs saját minta?
R.: Arról beszélek, hogy akkor is magunknak kell kialakítanunk, betölteni a szerepeket, ha úgymond előre meg vannak írva. Ha pedig nincsenek megírva, nekünk magunknak kell azokat kialakítanunk, megteremtenünk. Ez lényegében szabad választás az igenlés és tagadás, a jó és a rossz között.
Tudja, mi a különbség a minta és a példa között?
Zs.: Fogalmam sincs.
R.: A mintában személyesen részt veszünk, a példa pedig akkor is követhető, ha pl. olyan történelmi személyről van szó, aki évszázadokkal korábban élt, akit soha nem is láttunk, de nyomot hagyott maga után.
Zs.: Hát anyám sem minta, sem példa nem volt.
R.: Arra még soha nem gondolt, hogy a kapcsolatokban kettőn áll a vásár?
A kapcsolatban mindketten részt vesznek.
Szerintem mindenki, aki leszületik a Földre, le akar születni. Én hiszek a reinkarnációban, és azt gondolom, sok törvényszerűség szabályozza ezeket a leszületéseket, de mindenki oda, akkor és azokhoz a szülőkhöz kerül, ahová a belső adottságai alapján való
Zs.: Remélem, nem azt akarja mondani, hogy én választottam a szüleimet?
R.: Nem ilyen racionálisan, mert a leszületések nem így engedelmeskednek az akaratnak. De mindenkiben vannak belső önellentmondások, és ezekre a helyzetek rárezonálnak.
Zs.: És ezeket a belső önellentmondásokat honnan lehet megtudni?
R.: Az önismeretet, saját magunk elemzését, megfigyelését egész életünkön át művelnünk kell. Ebben az asztrológia sokat segít.
Zs.: Ruth foglalkozik asztrológiával?
R.: Igen, hűséges tanulója vagyok. Zsófi is ért hozzá?
Zs.: Ó, valamennyire. Ikrekben van a Napom és Skorpió az aszcendensem. Akinél tanultam, az mindig az Ikrek játékosságáról beszélt, olykor ezt felületesnek mondta. De nem éreztem, hogy megfogott volna.
R.: Nem szabad determinisztikusam kezelni a jeleket, a bolygókat, a fényszögeket, ezek szimbolikáját. Ezek csupán lehetőségek. Mivel a pszichológiában minden kétélű, és a tulajdonságok is párban vannak, nagy belső dinamikákban történik a kiegyenlítődés.
Zs.: Bennem milyen belső önellentmondásokat fedezett fel Ruth?
R.: Például túl kritikus, amely nem tudom, ellensúlyozódik-e kellő önkritikával. A másik az indulatok, az ellenérzések, amelyekből hiányzik a szeretet és a megértés.
Elítélés helyett jobb MEGÉRTEI az embereket és helyzeteket, mérlegelni, hogy lássuk a valóságukat, nem szabad a gyűlölettől elragadtatni magunkat. A gyűlöletek mélyén mindig öngyűlölet is van.
Zs.: Öngyűlölet?
R.: Igen, elégedetlenség saját magával, amiért nem állt helyt önmagáért, nem szerzett érvényt az igazságának. Vagy riadtan fedezi fel, hogy miközben azt gondolja, nem akar olyan lenni, mint az anyja, mégis olyan.
Zs.: Hát a válás szempontjából valóban olyan vagyok. Csak nem akarok több gyereket, főleg olyan boldogtalant nem, amilyen én vagyok.
R.: Ne mondjon ilyen elmarasztaló ítéleteket önmagáról se.
A boldogság nem készen kapott minta, mindenkit más tesz boldoggá.
Zs.: Ruth miért lett pszichológus?
R.: Többek között azért, mert érdekelt, MI A SORS?
Zs.: A sors? Na, és mi?
R.: A karakterünk ölt látható formát és irányulást a sorsban.
A sors a tetteink következménye, de a tetteink a karakterünktől függnek. Karakterünk szerint választunk a jó és a rossz között, és ennek a választásnak a függvényében alakulnak dolgaink. Mindenki felelős saját sorsáért ezáltal.
Zs.: Én nem tudom, hogy mi a jó és mi a rossz. Én csupa abnormáliák között élek.
R.: Aki abnormáliákról beszél, annak tudnia kell arról is, mi a normális. Zsófiban is van egy eredendő, veleszületett etikai érzék, amely értékrendjét alakítja. Az értékrendet sem örököljük, hanem magunk alakítjuk, akár kapunk jó mintákat és példákat, akár nem. Személyes átélésben alakítható ki. Anyja békétlensége például Zsófit terelheti a harmónia és egyensúly felé is. Nem kell úgy élnie, miként ő élt, és főleg nem kell kárhoztatnia azért, amiért világra hozta magát. Hiszen ez mindkettőjük részére lehetőséget ad az élet tiszteletére. Sőt, a szeretetlenségtől még szeretetet is lehet tanulni.
Zs:: Én is anya vagyok És szeretem a kisfiamat.
Köszönöm!
R.: Én is köszönöm a beszélgetést.
Legyen sok öröme benne!
A TOLMÁCS
T.: Nagyon kétségbe vagyok esve! A világ legszerencsétlenebb tagja vagyok. Engem senki sem szeret, a negyedik férjem most hagyott el.
R.: Kezdjük az elején a felgöngyölítést.
T.: Nagyon szégyellem, hogy négyszer mentem férjhez.
45 éves vagyok, a szörnyedelmes kisfiam, Dani, 10. Csíp, rúg, harap, teljesen elvadult. Nem bírok vele.
R.: Keressünk egy pontot az életében, ahol rendben vannak a dolgok.
Mi a foglalkozása?
T.: Tolmács vagyok, olasz és angol nyelven. Ez jól megy. Elég ismert és keresett vagyok a szakmámban.
R.: Vázolja fel a házasságait.
T.: Dani a harmadik házasságomban született.
Az első férjemmel egyetemi évfolyamtársak voltunk, nagyon fiatalon kerültünk össze. Kicsit talán otthonról is menekültünk, de erről majd később. Két koraszülött gyerek jött világra ebből a kapcsolatból. A második halála után 9 nappal a férjem motorbalesetben meghalt.
Gondolhatja, teljesen összeomlottam.
R.: Igen, részvétem. Ez nagyon tömény.
T.: Külföldre mentem, Olaszországba, ott próbáltam vigasztalódni és regenerálódni. Egy igazi, gondtalan digóval keltem egybe, akinek az anyja nagyon utált és lenézett engem. Ezt olyan kitartóan művelte, hogy néhány év alatt szétmart bennünket.
Ezt követően hazajöttem. Itt hozott össze a sors Dani apjával, Karcsival. Ő szakmabeli, fordító, irodalmár.
Sokat gondolok rá, ő volt az igazi. Nem kellett volna elválnunk.
R.: De hát miért váltak el?
T.: Muszáj elmondanom?
R.: Nem muszáj, de jobb lenne.
T. (nagyot sóhajt)
Dani születése után hét évig nem élt velem házaséletet.
Eleinte elviseltem, de aztán lett egy barátom. Őt ez nagyon sértette, mármint hogy megcsalom. A végén sok civakodás után elváltunk.
R.: A negyedik férj ő, akivel a házasságtörést elkövette?
T.: Igen, de a Karcsi történetnek van egy súlyos következménye, amely engem bűntudattal terhel.
A válás után megnősült, egy roma nőt vett feleségül. De ez csak akkor derült ki, amikor a roma rokonok elárasztották a lakásukat. Karcsi ezt nem bírta.
Gyógyszert szedett be. Egy erdőben találtak rá.
Talán Dani azért lett ilyen szörnyeteg, amilyen lett, mert apja elmondta neki, hogy megcsaltam. Örökösen vádol, szemrehányásokkal illet.
R,: Mindez mikor történt?
T.: Három éve.
R.: Sajátságos antikommunikáció lehetett a családban. A szülők nem tudják megbeszélni problémáikat, ráadásul tolmácsok, fordítók. A gyereket pedig beavatják olyan problémába, amit végképp nem érthet meg.
T.: De mi köze van mindennek a tolmácsoláshoz?
R.: Hát, a tolmács: közvetítő:
De most ebben a beszélgetésben úgy érzem, Tamarának sikerült igaz módon tolmácsolni a helyzetét, igaz képet festeni önmagától.
T.: Pedig a javát még el sem mondtam, pedig lehet, hogy abban gyökerezik az egész.
R.: És mi volna az?
T.: Hát az anyám!
Az én szüleim hamar elváltak, én apámhoz kerültem, anyám lemondott rólam.
Apám második feleségének volt egy velem egykorú lánya, később fiuk született. Elég idegenül éreztem magam ebben a kacifántos családban.
R.: Nagyszülőkkel volt kapcsolata?
T.: Apám nagybátyja volt a pótnagypapám, igazi művészlélek.
Az ő hatására tanultam tovább és lettem tolmács. Ő valahogy jobban értett, mint bárki a felsoroltak közül.
R.: És az édesanyja?
T.: Látni sem akarom! Hallani sem akarok róla! Minden kapcsolatot megszüntettem vele, nem tudok róla semmit.
R.: És az édesapjával milyen a kapcsolata?
T.: Afféle: nesze semmi, fogd meg jól!
Laza, idegen, nem igazán érdekeljük egymást.
R.: Még a negyedik házasságáról nincs teljes képem.
T.: Hat évvel fiatalabb nálam, talán infantilisnek is mondhatnám.
Házasságunk tiszavirág életű volt, mert szörnyeteg kisfiam mindent megtett, hogy szétmarjon bennünket. Én is nehezen bírok vele, de ő végképp tehetetlennek bizonyult a leszerelésében. Megverni pedig nem akarta.
Végül azt mondta, nem tud részt venni az életünkben, az én küzdelmeimben, mert ez nem az ő élete. Elköltözött, kilépett az életünkből.
R.: Tamara ezt belátja, el tudja fogadni?
R.: Mondtam már, hogy Karcsi volt az igazi. Tőle nem kellett volna elválnom.
R.: Ami történt, megtörtént. Az nyomot hagy, kijelöli a következő történések irányvonalát, vonulatát. Nem lehet meg nem történtté tenni.
Saját történetünket is el kell fogadnunk. Nem léphetünk ki a bőrünkből.
Sőt, szeretnünk kell az életünket, magát AZ ÉLETET.
Minden életből kivonható valamiféle kvintesszencia, tanulság, igaz mag.
T.: Írni kezdtem.
Meg akarom írni az élettörténetemet attól kezdve, hogy anyámnak nem kellettem és lemondott rólam.
R.: A története ott kezdődik, hogy világra hozta.
T.: Igaz.
Az említett művész nagybácsi fontos példakép nekem.
R.: A nemzedékek között is lehet tolmácsolni. Őrizni a családok szellemi – erkölcsi – lelki hagyatékait.
T.: Egyenlőre magamnak írom.
Nem érdekel, hogy mit gondolnának róla, akik elolvasnák.
Úgy érzem, Ruth megértett engem. Nagyon köszönöm.
R.: Ha szeretettel írja meg a történetét, Danihoz is szeretettel tud majd szólni, belőle is kihozza a szeretetet. Mert minden ember szeretetre vágyik, Dani sem kivétel.
Szeretet nélkül az élet igen meddő. Az élet a szeretetben teljesedik ki.
T.: Én szeretem a Szörnyecskémet.
R.: Igaz érzéssel.
És mint tudjuk: „Az igazi, a teljes, mindenfölé terül” – ahogyan Lao-ce fogalmaz a 22. versében.
T.: Köszönöm a beszélgetést.
R.: Én is köszönöm.
ŐSZINTESÉG A KIRAKATBAN
J.: Ruthnak mi a véleménye az on-line társkeresőről?
R.: Milyen vonatkozásban?
J.: Hát, hogy mennyire eredményes, mennyire őszinte, bizonyos értelemben kockázatai is vannak, zűröket, felkavarodásokat eredményez-het, csalódásokat, hiábavalóságokat.
R.: Jól érzem, hogy valami személyes csalódás fogalmazta meg a kérdést?
J.: Jól. De mielőtt ezt előadnám, tényleg szeretném hallani az általános véleményét.
R.: Statisztikám nincs az eredményességéről. De. Pusztán az ismerőseim körében tudok teljesen bejött, házasságban, családalapításban végződő verziókról, és persze totális Canossa-járásról is.
J.: Hát ez az! Én ez utóbbi vagyok.
R.: Nincs előítéletem. Akikkel elemeztem megtörtént eseteket, ott mindig találtunk tanulni valót, felismeréseket.
J.: Nekem ez sovány vigasz.
R.: Nem vigasztalni szántam. A véleményemet kérdezte.
Hogy miként sül el egy on-line próbálkozás, az nagymértékben függ az érintettek szándékától, szükségleteitől, lelki érettségétől, önismeretétől, attól, hogy mennyire TUD, KÉPES, AKAR és MER őszinte lenni.
Én hiszek az élet SPONTÁN RENDE-ZŐELVÉBEN, és ez csak részben cáfolja az on-line formációt, hiszen spontaneitás és a kezdeményezés valahol karöltve járnak. Úgy értem, nem lehet sült galambot várni ölbe tett kézzel, a kezdeményezésen itt a belső készenlétünk kialakítását, megteremtését értem. És persze mindennek a hiteles, meggyőző, őszinte vállalását.
J.: Hát itt van a kutya elásva!
R.: Az őszinteségben?
J.: Inkább ennek hiányában.
R.: „Társkeresőnek” mondják a szóban forgó felületet. Ez a szó igyekszik lefedni a pár, partner, barát, haver, szerető, szerelmes, élettárs, gyerekem anyja/apja, házastárs etc. fogalmakat. Őszinteség vonatkozásában érdemes górcső alá tenni a kérdést, sok tanulságot nyerhetünk. Amikor például egy negyvenes éveit taposó előadóművész nagy szerelmi csalódása után azt írta a facebook-ra: „Keresem gyermekem apját” – nem hogy nem találta meg, de egyenesen elriasztotta a férfiakat.
J.: Pedig őszinte volt.
R.: Az őszinteség is kétélű, mint minden a pszichológiában:
az anyaság a mai időkben valóban kitolódik valamelyest, de az igazi ideje nyilván nem a negyven éves kor utáni élet. Mintegy húsz évnyi felületes kapcsolódások után egy ilyen megfogalmazás inkább önismereti csődnek hat, mint adekvát viselkedésnek.
J.: Való igaz, hogy sok nő „komoly kapcsolatot” keres, a férfiak pedig inkább kalandot.
R.: Gondolom erre utalt, amikor kockázatokról beszélt.
J.: Pontosan.
R.: Ezt pedig szellemesen át lehet hidalni, vagy kikerülni. Egy ismerősöm jelszava pl. a „Zsákbamacska” volt. Szülei viharvert kapcsolata és válása kapcsán számot vetett azzal, hogy az ő élete is efféle mintákon formálódhat. Húszas évei végén áldott állapotba került az akkori partnerétől, akihez nem akart hozzámenni, de esze ágában sem volt elvetetni a gyermekét. „Ez a sors!” – nyugtázta, és senkit nem hibáztatva éli életét, bízván a „jó sorsában”.
J.: Az én szüleim is elváltak, de én nem ilyen sorsra vágyom.
R.: Ez csak egy példa arra, hogy az élet ilyen is, olyan is.
Az őszintétlenség mindig ott kezdődik, amikor valamit nem fogadunk el, és kozmetikázásba, csomagolásba kezdünk, rejtőzködésekbe, kitalálósdikba, kimondatlan elvárásokba, feltételezésekbe, egyszóval mindenbe, ami nem az igazi, élő, zajló kommunikáció, dialógus, egymás „kóstolgatása”, megközelítése kellene, hogy legyen, a megismerés jegyében.
J.: Jó, akkor elmondom, én hogyan jártam.
R.: Az jó lesz.
J.: Korban, végzettségben, egzisztenciában velem egyenlő emberről van szó, mindketten közgazdászok vagyunk. Ő most coach – képzésen vesz részt.
A személyes találkozás előtt egy hétig leveleztünk, elég intenzíven. Áradozott rólam, folyton bókolt, hogy milyen klassz vagyok, sokoldalú, művelt, kiegyensúlyozott. Magáról annyit írt, jóban van az érzéseivel, ő aztán nem fojt el semmit magában, ezt leendő szakmájában biztosan gyümölcsöztetni fogja.
R.: Az őszinteség apostola?
J.: Olyanformán.
Találkoztunk, sétáltunk, teáztunk, moziba mentünk, nagyon kellemes volt az egész. Konkrét találkozásban nem állapodtunk meg elváláskor, de az volt az érzésem, hogy folytatása következik.
R.: És nem így lett?
J.: Még aznap este írt, hogy ne haragudjak, de benne nem gyúlt szikra irántam, köszöni a találkozást, de részéről ennyi.
Gondolhatja, mekkorát huppantam.
R.: Az egy heti – őszintének vélt – ömlengés után.
J.: Teljesen megzavarodtam, felkavarodtam. Azt gondoltam, hasonló szöveget kapok aznap este. Erre egy percig sem számítottam.
R.: És mit válaszolt?
J.: Nem is tudom. Úgy emlékszem, őszintén utaltam a csalódottságomra, hiszen a könnyeimmel küzdöttem.
R.: Csalódottság itt valóban van, csak az a kérdés:
ki kiben csalódott?
önmagában, vagy a másikban?
J.: Ezt hogy érti, Ruth?
R.: Júlia készpénznek vette a heti ömlengést …
J.: Nagyon jól esett.
R.: Nem gondolt arra, hogy ez egy ismeretlen férfitől csupán udvarlási fogás, széptevés, hogy behízelegje magát Júlia lelkébe?
J.: Nem, fel sem merült bennem. Már kezdtem elhinni, hogy ő az „igazi”.
Naivnak gondol,
R.: Nem szeretek címkézni.
Mi következett ezután?
J.: Mindenféle magyarázkodás. Arra is kitért, maga sem tudja, nem lett volna-e jobb azonnal színt vallani.
R.: Vagyis nincs is őszintesége a topon.
Bizony, nem az elegáns formát választotta az elbocsátó szép üzenetre.
J.: Rögtön bocsánatot is kért, mentegetős pengeváltás következett, egyszer ő is megbántódott. Nekem az volt a legzavaróbb, hogy utólag világos lett, nem is értett belőlem semmit, miközben hatásosan nyomakodott.
R.: Való igaz, hogy ez a „nyomakodás” nem a színtiszta őszinteség.
Inkább afféle „ŐSZINTESÉG A KIRA-KATBAN”.
Persze a megbántottsága helyett Júlia is mondhatta volna: „Ellőtted a puskaporodat?”
J.: Hú, az tényleg ütős lett volna. De akkor még túl nagy volt a fájdalmam.
Viszont amikor megkérdezte, maradunk-e barátok, végképp felháborodtam.
Nemet mondtam.
R.: Végső soron miből táplálkozik a nagy csalódottsága?
J.: Egyfelől a hazug ömlengésből.
De másfelől lehet, hogy barátok maradhattunk volna.
R.: Jól érzem, hogy Júlia szerelmet keres a társkeresőn?
Ez ezzel a közgazdásszal nem jött össze.
Az elutasítást pedig kissé megbánta.
J.: Úgy valahogy.
R.: Adjon több teret a TÖRTÉNÉSEKNEK, a párkáknak, akik szövik a szálakat. Ha belsőleg megerősödik a szerelmi készenléte, megérkezik rá a válaszrím.
Önmagunkhoz őszintének lenni semmivel nem könnyebb, mint másokhoz.
J.: Ez biz így van.
Köszönöm.
R.: Én is köszönöm a beszélgetést.
MITŐL VAGYOK BOLDOGTALAN,
VAGY
MITŐL LEHETNÉK BOLDOG?
G.: Elég boldogtalan vagyok, pedig a barátaim szerint boldog is lehetnék. Házasságban élek, a férjem eltart bennünket, otthon vagyok a két gyermekünkkel. De valami nagyon nem gömbölyű.
Nem érzem, hogy szerelmes lennék a férjembe, meg is csaltam, de ettől sem lettem boldogabb.
Érti ezt?
R.: Még persze nem teljesen, hiszen nagyon keveset tudok magukról.
De azt előrebocsátom, hogy a boldogság PARADOX TERMÉSZETŰ, ezért nem árt megvitatni.
G.: Kezdetnek ez nem is rossz.
R.: A kezdet pedig az Édenkertben van, tudja, amikor az első emberpár – akik persze mi magunk is vagyunk – engedett a kísértésnek. Ezt követte az a zuhanás, amely a létforgatag mélye, vagyis a védettségből a bizonytalanságba, a gondtalan életből az erőfeszítésbe, a biztonságból a felelősségbe, egyszóval az Aranykorból a létforgatag boldogtalanságába csöppentünk.
G.: Vagyis saját magunknak köszönhetjük ezt az egész herce-hurcát?
R.: Fogalmazzunk kicsit árnyaltabban. Mindenekelőtt különböztessük meg az örömet a boldogságtól, amelyek, bár rokon fogalmak, de az angol is külön szavakkal jelöli, happy és joy kifejezésekkel.
G.: Én is érzem a különbségüket: a boldogság kitartóbb állapot, az öröm a pillanat múlékonyabb hatásának tűnik.
R.: Pontosan.
G.: De van egy apropós-ja annak, hogy felkerestem Ruthot.
R.: Éspedig?
G.: Egy álomtöredék:
Valami barlangfélében voltam, a félhomályban egy bölcs guruval beszélgettünk. Egyszerűen fogalmazott, minden érthető volt, amit mondott.
Jé! Most jut eszembe: „örömmel” hallgattam!
Valahogyan tudatában voltam annak, hogy álmodok, így nagyon igyekeztem figyelni, mit mond, el ne röppenjenek a szavai. Tőle is megkérdeztem, mitől vagyok boldogtalan? Válaszában azt fejtegette, hogy az embereknek alapvető tévedése, hogy a boldogságot az anyagi javakban, a testi örömökben vélik megtalálni. A vágyvilág hiábavalóságát ecsetelte, de akkor a kislányom szólongatott, a hangjára felébredtem, és vége szakadt a kulcsfontosságú tanácsoknak. Ez nagyon rossz volt.
R.: Ne keseredjen el, mert az álmok általában nem szájbarágósak, inkább arra sarkallnak bennünket, hogy a tanulságokat az ébrenlétben kamatoztassuk.
G.: Egy üzenet valóban megmaradt, hogy a boldogságnak szintjei vannak, talán ez az, amiről Ruth is sokat ír a holisztika test/lélek/szellem szintje kapcsán.
R.: Nagyszerű! Úgy-e tud a csakrákról?
G.: Persze.
R.: A csakrák az eltérő szinteket, frekvenciatartományokat jelölik, eltérő boldogság lehetőségekkel és üzenetekkel.
G.: Hát ez nagyon izgalmas!
R.: Csak fussunk végig egy-egy gondolattal:
Dzsingisz kán szerint a férfi legnagyobb boldogsága, ha legyőzi az ellenségét és kiirtja annak családját. Ezt akkor mondta, amikor átjutott a Kínai Nagy Falon. Ez jól kifejezi az 1. csakra túlélési indítékait.
A számok rendjét követve beszélhetünk a párkapcsolati egyensúlyról a második, az értelem/érzelem/akarat hármashangzatáról a harmadik csakra vonatkozásában, 12 dimenziós szeretetéről, a torokcsakra igazmondásáról, a homlokcsakra polarizáltságot egybelátásáról, és a fejtetői csakra, az ezerlevelű lótusz üdvértékéről, amely az ihletben, a hívő hitben, a betetőződésben mutatkozik.
G.: Az jutott eszemben, hogy ha az álom öreg bölcse is én vagyok, akkor tulajdonképpen én adok tanácsot saját magamnak. Vagyis van egy magasabb rendű intelligenciám is a hétköznapi felett, amely majdhogynem kinyilatkoztatásokra képes. Csak ez itt az ébrenlétben nem ennyire világos.
R.: valóban van magasabb identitásunk, amely kontrollt gyakorol az indítékaink, szándékaink, vágyaink. etc. felett.
G.: De azt nem igazán értem, hogy az álom magasrendű bölcse – vagyis én – itt, a 3 dimenziós világban hová lesz?
És a fizikai világban engem körülvevő lények is én vagyok?
R.: Említettem, hogy a boldogság paradox.
Nos, ez a tudatos és a tudattalan lélekműködésünkkel analóg, annak együttműködésére, vagy egymás ellen való munkájából fakadóan alakul ki. Az analógiás, képi gondolkodásnak és a racionális logika ütközetében, különbözőségében. Ennek a dinamikának a függvényében alakul egész életvezetésünk, vagyis attól függ, sikerül-e megőriznünk belső vezéreltségünket, meghalljuk-e belső hangunkat…
G..: (közbevág) vagy a mindenféle „megfelelni akarásnak” rendelve alá magunkat, elveszünk.
R.: A hamisságokban. Mert ezek a képzeletbeli megfelelések sok esetben soha el nem hangzott és meg nem fogalmazott kérdésekre adott „válaszok”.
G.: Említette a 7, csakra üdvértékét. Az jutott eszembe, hogy a halottakat gyakran „megboldogultaknak” szokták mondani.
Ahhoz a sok belső, saját magunkkal vívott csatához, vitához, konfliktushoz képest, amelyeket magunkkal vívunk tipródásainkban, töprengéseinkben, valóban boldog nyugalom lehet a túlvilág.
R.: Általában nem emlékszünk a túlvilágra, ahonnan lejövünk ide, a földre.
Még egy szó erejéig térjünk vissza az emberekhez, akikkel összetalálkozunk életünk során. Én azt gondolom, annak is van rendezőelve. Sok esetben tükröt tartanak nekünk, ugyan azokkal a problémákkal küzdve, mint mi. Ez az azonos bennük és bennünk.
G.: A reinkarnáció is ilyesmiről szól: adósságainkról, el nem kötözött szálainkról, fájdalmainkról, amelyeket korábban mi okoztunk másoknak, és most visszakapjuk. A létforgatag a gyakorlópályánk.
R.: Visszatérve a boldogságtémájához, az Édenkertből indultunk el, mondván, hogy ez végigkíséri az egész emberiség történetét.
Hasonlóan a mítoszokhoz és a mesékhez.
A mesék jobbára úgy fejeződnek be, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
De a filozófia is boncolgatja a boldogság kérdését. Arisztotelész a Nikomakhoszi etikájában a tudással, az etikai érzékkel teszi egyenlővé a boldogságot.
G.: Gondolom, a pszichológia is foglalkozik a témával.
R.: Ó, persze! Csíkszentmihályi Mihály FLOW fogalmában:
= a életáram megélése a lélekben.
Maurice Maeterlinck (1862-1949) Nobel-díjas flamand belga író „kék madárnak” mondja a boldogságot. Ez a gondolat a múlt század fordulóján tűnt fel a végtelen kék égen.
G.: (ismét közbevág) Igen, ismerem. Amikor a kisgyerek kiengedte a kalitkából a madarat, a torokgyíkból is meggyógyult.
R.: Hát akkor? Van válasz a feltett kérdésre?
G.: A sötétséggel szemben, úgy tűnik, van egy FÉNYBIRODALOM is.
Talán ez az ÜDV, a 7. csakrából való kiszabadulás után.
Nem szabad kívül keresni azt, ami belül van, a lelkiállapotban.
R.: Mondtam, hogy paradox. Hiszen láthatjuk, hogy még a boldogtalanságnak is van boldogsága.
G.: A sötétséggel szemben úgy tűnik, van egy FÉNYBIRODALOM.
AKI SZERETETRE VÁGYIK, AZT NEM VEZÉRELHETI GYŰLÖLET.
B.: Elég cefetül vagyok!
Elhagyott a barátnőm. Összebútorozott egy csávóval, aki háromszor annyit keres, mint én. Most boldog lehet.
R.: Azt gondolja, az anyagiak miatt mentek szét?
B.: Hát nemcsak, ez tény. Rengeteget civakodtunk. Zita már meg akart állapodni, családot, gyereket, összeköltözést akart, nem értette meg, hogy én még erre nem vagyok kész. Mindig akart valamit, ami engem folyton dühített.
R.: Miket?
B.: Utazni, világot járni, luxus módra, elegáns szállodákban lakni. Úgy tudom, a csávó most Rómába vitte.
Folyton ajándékot várt, étteremben akart vacsorázni, efféléket.
Hát nekem erre nincs pénzem!
R.: Akar beszélni a pénzről, mint örökzöld témáról? Hogy mennyire boldogít és mennyire nem?
B.: Engem tökéletesen boldoggá tenne a gazdagság.
A milliomosok gondtalanok.
R.: Azért azt se felejtsük el, mi mindent nem lehet pénzért megkapni.
B.: Engem ez nem érdekel!
Legszívesebben bérgyilkos lennék!
R.: Bérgyilkos?
B.: Az hát! Annak nincs főnöke, nem kell bejárnia a munkahelyére reggel nyolcra, kap egy nagy halom pénzt, és élheti világát.
Nemrég láttam egy filmet egy bérgyilkosról.
R.: Egy boldog bérgyilkosról?
B.: Igen, menő fej volt.
R.: Én is láttam bérgyilkos filmet, a Sakált. De Guelle merénylőjét, de ő egyáltalán nem végezte jól. Egyrészt lebukott, másrészt meg is halt. Sehová sem jutott.
B.: Én is láttam azt a filmet, de egyáltalán nem tetszett. Dögunalmas volt.
R.: Maga szerint mindenki lehet milliomos, mint azt Amerikában hirdetik?
B.: Hát persze! Csak szerencse kell hozzá!
R.: Mindenki, bárki?
Gondoljon csak bele. Szerintem azért vannak gazdagok, mert szegények is vannak. Olyan ez, mint a tőzsde: azért lehet nyerni, mert vannak vesztesek is.
„Mindenki” nem lehet milliomos, mert nincs a világon olyan bőségszaru, amely kifogyhatatlan lenne.
B.: Engem csak az érdekel, hogy nekem jusson.
R.: Szerették egymást?
B.: Szerelmes voltam belé. Tíz évvel fiatalabb nála, huszonöt éves. Isteni alakja van. Éppen a zsánerem.
R.: Mert más a szerelem, és megint más a szeretet. Egyetért?
B.: Persze! Jógáztunk, tudom mik a csakrák. A szerelem a második a szeretet a szívcsakra, a negyedik.
R.: Nagyszerű!
B.: De most gyűlölöm! Őt is, a csávóját is!
Meg tudnám ölni őket! Ők se legyenek boldogok!
R.: Amikor ilyeneket mond és bérgyilkosságról beszél, melyik csakrájába gyűlt össze az energia?
B.: Nem mindegy? Gyűlölöm őket, és kész!
R.: Azért nem mindegy, mert a gyilkosságok lényegükben öngyilkosságok.
B.: Hát ezt meg hogy érti?
R.: Olyan ez, mint a balesetek önbüntetése.Az emberélet- és halálösztöne nagy belső harcban állnak egymással.
Nagy életveszély esetén tapasztalhatjuk, hogy minden megmozdulhat bennünk, ami életben tart bennünket, máskor pedig feladjuk.
Működik bennünk az Erósz, a szeretet, a szerelem, a kapcsolódási vágy, az öröm, az elfogadás, a megértés, az együttérzés, szemben a szadista destruktivitással, elutasítással, szorongással, félelemmel, összefoglalva: a gyűlölettel.
Amikor úgy fogalmaztam, hogy a gyilkosságok lényegében öngyilkosságok, arra gondoltam, hogy az ÖNGYŰLÖLET ellen irányulnak, a tehetetlen düh ellen, amely lehorgonyozta őket, és saját maguk ellen irányítják a pusztító áradatot.
Mert minden gyűlölet mélyén öngyűlölet van, irigység, féltékenység, kisebbségi érzés, értéktelenségi szorongás.
Erre még nem gondolt?
B.: Nem. Én jóban vagyok magammal.
Egy szerelmi szakításnál az önbecsülés kérdése mindig terítékre kerül. Sérelmes, ha dobnak bennünket, kitúrnak, vagy lecserélnek. Ha nem ránk esik a választás. Ez a kapcsolati veszteség olykor már-már a gyászmunkával vetekszik.
Balázs nem így látja?
B.: Ha nem igazán szeretett az a ribanc, akkor még dühösebb vagyok rá.
R.: De azért arra is gondol, hogy maga igazán szerette-e őt? Vagy nem?
B.: Mondtam már, hogy szerelmes voltam belé.
R.: Maga szerint a szeretet, vagy a szerelem ár tud fordulni gyűlöletbe?
B.: Hát át tud, mert én most gyűlölöm őt!
R.: Itt a földön van egy „érzelmi iskolánk” is:
a szeretni és szeretve lenni.
Ez a legnagyobb vizsgatételünk.
Ez az, ami nem tanítható, ami a saját sorsunk része, lelki fejlődésünk kapcsán csak megélni, megtapasztalni lehet.
B.: Igen, szeretve lenni nagyon jó lehet.
R.: Azt nem gondolja, hogy aki szeretetre vágyik, azt ne vezérelheti gyűlölet?
Ehhez mit szól?
B.: Szeretetet sem várhatok tőle.
Ahhoz pedig, hogy leszámoljak vele, fontos a gyűlölet.
R.: Köszönöm a beszélgetést.
B.: Én is köszönöm, hogy meghallgatott.
LELKI EMÉSZTÉSI ZAVATOK
A.: Érdekes beszélgetést folytattunk a feleségemmel a minap. Az életerőről jött szó, és igen messzire elkalandoztunk, de nem jutottunk dűlőre. A kérdés akörül forgott, hogyan van ez az életenergia ügy? Kapunk valamennyi életenergiát, amely elég az életünkhöz, vagy el is herdálhatjuk mi az, amibe belehalunk, szóval ilyesmiről eszmecseréztünk. Igen, tudom már! Annak kapcsán jött elő a téma, hogy a keresztlányunk mononucleozist kapott, tizenhat éves. Mi az ötvenes éveinkben vagyunk. Ruthnak mi a véleménye erről az erőről?
R.: Hát nem csodálom, hogy nem jutottak dűlőre, a létfilozófiai témák nem adják könnyen a titkaikat. Ami az életenergiát illeti, kicsit mennyiségi oldalról hangzott el a kérdés az erő elfogyásának és eltékozolásának megfogal-mazásában. De az energia nem súlyra mérhető.
Az energia = DINAMIKA.
Csupán átalakul, miként azt a megmaradásának törvénye is megfogalmazza.
Ilyen átalakulás a probléma megoldásának, felismerése, mert az a átalakulás is a halmazállapot változással analóg.
Magam is energiával, a lélekkel foglalkozom, olyan kérdésekkel, miként lesz a szorongásból magas vérnyomás, a félelmekből vesebaj, a bánatból tüdőgyulladás, a haragból epekő, etc.
A.: Vagy Zitának mononucleozisa.
R.: Pontosan.
de úgy tudom, maguk jógáznak, és a Kundalini energia nem ismeretlen maguk előtt.
A.: Igen, jógázunk, tudjuk, mik a csakrák, van fogalmunk az auráról. De az érdekes, ahogy Ruth ezeket a példákat hozta a szervek megbetegedéseiről. Mit gondol a mononucleózisről?
R.: Más néven Pfeiffer szindrómának mondják. A vért érintő fertőző betegség. Vírusfertőzés következtében egy magvú fehérvérsejtek szaporodnak el a vérben, a nyirokmirigyek megduzzadnak és magas lázzal jár.
Volt valami a lelket megterhelő esemény Zita életében, amely ezzel kapcsolatba hozható?
A.: Éppenséggel, ha a húgomék válását idesoroljuk, az eléggé szétzilálta a családot.
R.: Ez mostanában történt?
A.: Két éve. A húgom szerelmes lett egy fazonba, egy hajdanvolt évfolyamtársába, színt vallott a férjének, és szétköltöztek. Azóta a két gyerek két hetet az apjánál, kettőt az anyjánál tölt váltakozva.
R.: Azt gondolom, a válás minden korban sokkírózza a gyerekeket, hasadást idéz elő a lélekben. Magam sem hittem volna, hogy rajzaikban ezt a FÉL HÁZZAL fejezik ki, amíg nem tapasztaltam meg a nevelési tanácsadóban. A ház láthatatlan fele lelógott a papírról.
A.: Ez nagyon érdekes. Valahogy úgy érzem, a húgom nem nőtt fel egészen, van benne egy hasadtság gyermekléte és anyasága között, pedig már elmúlt negyven éves.
R.: A csakrák vonatkozásában nagyon jól nyomon követhető a lelki fejlődés. Az, hová koncentrálódik az energia. Testi, anyagi vonatkozásban nevezhetjük lelki emésztési zavarnak, ha valaki a fájdalmat, csalódást, veszteséget, megrázkódtatást nem tudja „megemészteni”. Finomabban szólva: feldolgozni.
A.: Igen, a keletiek nagy súlyt helyeznek az emésztésre. A Tao te king erről így ír:
R.: Ó, ez nagyszerű! Ismeri a Tao te kinget.
Igen, a keletieknél a teljesíthetetlen vágyak, a békétlenség, egyáltalán a tudatlanság, nagyon nem kívánatos dolgok.
A.: Bonyolító tényező, hogy Zita éppen szerelmi szárnypróbálgatását éli, és anyjának ez az új fazonja éppen olyan infantilis, mint a húgom. A lázadó serdülő korukat élik.
R.: Vagyis az anyaság nem emelte át a húgát a kettes csakrából a hármasba?
A.: Milyen finoman fogalmaz, Ruth. Azt gondolom, ilyesmiről van szó.
R.: És komolyan veszik a lányuk betegségét?
A.: Azt gondolom nem annyira, mint amennyire kellene.
R.: A családi tudattalan kemény dolog. Mindenki benne van ebben a félre siklott dinamikában, még Zita is, aki ilyen helyzetben és ezekhez a szülőkhöz jött a földre. De András, mint keresztapa, érettsége folytán nyújthat nekik jó példát, amelyet követhetnek, hiszen a keresztszülőség éppen ilyesmiről szól. A szülők segítése a bonyolult sorsfeladatokban, ha elakadnak.
A.: Visszatérhetnénk a „fél házra”? Kicsit részletesebben kifejtené, Ruth?
R.: Elsősorban az animus és anima, vagyis a férfi és női lényünk kettéváltságát fejezi ki a fél ház. Ez jelképeződik apánk és anyánk kapcsán, mint minta és példa.
De a csakrák mindennek összefüggésben vannak, a számokkal, a terekkel, a bolygókkal, a fémekkel, a hangokkal, etc.
A kettesből, – a szerelmi viharok dinamikájából – a hármasba való átemelkedés téri történéshez hasonlítható:
A családdinamikában a szülőknek SZERVES EGYSÉGET kell alkotniuk, hiszen a gyerek csak így kaphat követhető és elfogadható mintát és példát nemi identitásához, a harmonikus együttműködéshez.
A.: Szerves egységet. Ez nagyon jó megfogalmazás.
R.: Nehezen önthető szavakba az a mély megfelelés, amely a szüleinkhez fúz bennünket, a család, amelyben gyökerezünk, mégha eltérő pályát futunk is be, mint ők, hiszen egy nemzedéknyi korszellem változás is elválaszt bennünket tőlük. De egész értékrendünk, önbecsülésünk, önérzetünk, irányultságaink ebben a közegben gyökereznek.
A.: Sajnos a húgomnál az Isten kérdés is sokkal felületesebb, mint nálam. Megkeresztelték a gyerekeiket, de a magasabb szférát nem érinti a gondolkodásuk. Rossz látni azt a laissez faire viszonyulást a bulizáshoz, cigizéshez, esetenként füvezéshez, amely Zitát is kezdi elsodorni.
R.: Nem szabad feladni a reményt, hogy még visszafordítható. Tudnia kell, hogy minden probléma megoldható, olykor át kell vágni a gordiuszi csomót.
A.: Hogyan van ez az egyik csakrából a másikba lépés ügy?
R.: Kiinduláskor lelki emésztési zavarnak neveztük az elakadásokat.
Finomabb megfogalmazásban LELKI ALKÍMIAI FOLYAMATOKNAK mondhatjuk a változásokat.
A.? Lelki alkímiai folyamatnak?
R.: Pontosan.
A csakrák = frekvenciatartományok.
Nagy válaszvonaluk a diafragma a derékvonalunk magasságában. Ez választja el az övön aluli és övön felüli részünket, az ösztön énünket az elvontabb lelki, szellemi részünktől. A 3.-ból a 4.-be, a szívcsakrába való átlépés igen nagy önmagunkon való felülkerekedést kíván meg:
A.: Erre utalt a beszélgetés elején, amikor a mennyiségi energia szempontot negligálta?
R.: Igen. A mennyiségi szempont az anyagi burjánzás.
Az életenergia, a talentum vonatkozásában minőségi kifinomodást jelent. Ez viselkedésben az egónkon való túlemelkedést, az egocentrikus horizont tágítását, a vágyak, a sóvárgás megzabolázását, esetenként áldozat vállalását kívánja meg.
Az emésztés is beszédesen utal erre, hiszen háromféle étellel élünk:
Ez utóbbihoz tartoznak a felismerés, a megértés, a belátás, a meggyőződés mentális folyamatai.
A.: Ez a betegségek pszichoszomatikája.
R:: A rák például térszűkítő folyamat, mennyiségi burjánzás. A ráksejt ebben a mértéktelenségben a végén maga is elpusztul, környezetét is tönkreteszi.
Remélem, válaszoltam az eredeti kérdésre, az életenergia elherdálódása vonatkozásában.
A.: A talentum, isteni szikra lángra lobbantsa nagyon előremutató.
Tetszik a 12 dimenziós szeretet megfogalmazás.
Értem, hogy Zitának szeretetteljes útmutatásra van szüksége identitása kibontakozásakor.
És húgom témájában is van tennivalóm.
Köszönöm a beszélgetést.
R.: Én is köszönöm.
PARAKAPCSLATOK
P.: Ruth szerint hogyan van az, hogy az emberrel éppen az ellenkezője történik, mint amit a lelke mélyén akar?
R.: A bumeráng effektusra gondol?
P.: Igen, effélére, vagy arra, hogy visszafelé sül el a puska.
R.: Konkrétan mire gondol?
P.: Valójában két dolog sem hagy nyugodni. Az egyik, hogy mi az igaz szerelem, ami után az ember nem mérgeződik meg a kételyektől, csalódásoktól, félelmektől?
A másik pedig az aktuális helyzetem: amikor megházasodtam, biztos voltam abban, hogy mi holtomiglan, holtodiglan együtt maradunk. És tessék! Elváltunk.
Ráadásul én csaltam meg a feleségemet.
R.: Az utóbbival kezdjük a beszélgetést.
P.: Jó. Mindketten elvált szülők gyerekei vagyunk. Amikor elmentünk a keresztanyámhoz, hogy a menyasszonyomat bemutassam, mindketten azt mondtuk, nem akarjuk megismételni szüleink mintáját. A keresztanyám is nagyon díjazta elhatározásunkat.
R.: És mi változott?
P.: Huszonöt évesek voltunk, engem éppen felvettek a jogi egyetemre, ez a második diplomám lett volna.
Tíz évig éltünk együtt. A jogot nem tudtam elvégezni, mert közben megszületett a fiúnk és a lányunk, én voltam a családfenntartó.
Feleségem viszont a gyes alatt elvégezte a jogot.
R.: Ez tüske magában?
P.: Akkor ez eszembe sem jutott, természetesnek találtam, hogy nem gátolom az előre haladását. De a későbbiek folyamán, amikor ő az ügyvédi vizsgán is túl volt és dolgozni kezdett, valami felborult közöttünk.
R:: A hatalmi egyensúly?
P.: Talán. Mondhatjuk így is.
Úgy éreztem, nem igazán becsül, mintha inkább csak használna.
Folyton felém akarna kerekedni. Megváltoztak a pénzköltési szokásai. Néha úgy éreztem, testileg sem tudom magamévá tenni. Fanyalgott, húzódozott. Rémisztően hatott rám arra gondolni, hogy kiszeretett belőlem.
Ez két éve csúcsosodott ki, amikor összejöttem a titkárnőmmel, aki természetesen single. Rajongott értem, nagyon odaadó volt. Gyógyír volt a sebemre.
R.: Lebuktak?
P.: Nem. Egy adandó alkalommal mindent elmondtam a feleségemnek, abban a reményben, hogy megérti és meg is változik, jobban figyel a lelkemre.
R.: Nem ez történt?
P.: Nem egészen. Ő az egészet megbocsáthatatlannak ítélte és azt mondta, akkor éljek a titkárnőmmel. Beadta a válókeresetet.
Azt mondta, nem kíván PARAKAPCSOLATBAN élni a férjével.
R.: Így fogalmazott?
P.: Igen. Azt mondta: parakapcsolat.
Jó kifejezés. Nem? Fején találta a szeget.
R.: Valóban. És ebből jön az első kérdés, mármint az igaz szerelem ügye?
Talán azt érzi, nem is szerette igazán a felesége, ha ilyen radikálisan szakított?
P.: Persze mindez azzal karöltve, hogy én igazán szerettem-e?
R.: Nagyon előremutató, hogy világosan látja: kettőn áll a vásár.
Mit gondol, mikor roppant meg az építményük, amely az ősi elhatározást aláaknázta?
P.: Ez az, amit nem tudok előbányászni.
R.: A feleségének ez volt az első diplomája?
P.: Igen. Korábban valami OKJ-s végzettséget szerzett. Megtáltosodott, amikor doktor lett. Mondta is, hogy én nem vagyok az.
R.: Patriknak mi a végzettsége?
P.: Közgazdász vagyok.
Igen, most, hogy ez előjött, furcsa volt a büszkélkedése. (eltűnődik)
Végülis az én hátamon jutott fel. De ez akkor természetesnek tűnt. Kicsit talán még büszke is voltam arra, hogy ennyi erőt tudtam a kapcsolatunkba befektetni.
Igen. Erősnek éreztem magam.
R.: Nagyon érdekes, amit mond. A pszichológia érzékeny patikamérlegén billegtetve a történetet, nekem úgy tűnik, egyensúlytalan volt az élete. Erősnek érezte magát a munkában, a felelősségben, az anyagiak megteremtésében, de lelkileg elhanyagoltnak, talán kicsit áldozatnak is.
Az is lehet, hogy túl magas piedesztálra emelte a feleségét, és ez az ő részéről nem történt meg.
Tett említést arról, hogy titkárnője mennyire becsüli magát, a felesége pedig arra büszke, hogy „doktor”.
Itt én gyanítok egy töréspontot, amely akkor még nem rajzolódott ki markánsan, de kikötött a titkárnővel való parakapcsolatban.
Felesége hű volt?
P.: Érdekes, amit mond.
Mindez egybeesett azzal, amikor megvettük a házunkat Tárnokon. Úgy éreztük, mindenben megérkeztünk, a helyünkön vagyunk.
Most ezt kiadtuk, elköltöztünk onnan.
R.: A családi házból, az apa- anya- gyerek egységet képező hármas kötelékéből.
Boncolgassuk kissé, hogy mintegy 10 évnyi, anyagi biztonság megteremtése után, mégsem volt kapcsolatuknak fix pontja.
P.: Az a kérdés, hogy mitől nem éreztem jól magam ebben?
Nem éreztem, hogy engem szeret, hanem inkább a körülményeket, beleértve az ügyvédi irodát, ahol nagyon jól érzi magát.
De hát én csaltam meg, én léptem ki először. Ne gondolja, hogy most hamut akarok szórni a fejemre.
R.: Nem gondolom. A TÉNYEKET halásszuk.
P.: Igen, a tényeket.
Az én anyám pszichológus, apám harmadik felesége. Öt éves voltam, amikor elváltak, a negyedik feleség miatt, aki elhagyta az ötvenes évei közepén járó apám miatt a gyerekeit. Haza-hazajárt segíteni a gondozásban az elhagyott ex- ének.
A feleségem szülei kicsit hosszabb ideig éltek együtt. Ott az anyósom kifejezetten lenézte vendéglátós férjét, nem volt megelégedve a keresetével. Átmenetileg maffiózó-féle alakokkal állt össze, majd talált magának egy gazdag embert, azzal él most is.
Lehet, hogy ezeket is át kell gondolnom ahhoz, hogy megtalálhassam a töréspontunk tényét.
R.: Úgy érzem, ezen az úton van, az igazi nyugvópont felé.
De mi a jelen? Most hogyan élnek?
P.: A házunkért kapott bérleti díjból törlesztjük az adósságunkat.
Én egy lakást bérelek, odajönnek a gyerekek hétvégenként, de nem ragaszkodunk merev láthatásokhoz. Közben is találkozhatunk.
A gyerekeket nem akarja egyikünk sem birtokolni.
Feleségem viszont összeházasodott egy nála jóval idősebb, természetesen elvált emberrel, akinek volt felesége olasz. Van egy kislányuk, ő anyjával él Olaszországban.
Engem javarészt a nagyszüleim neveltek, az ő kapcsolatuk igazi volt, afféle szentségi házasság. Jóban rosszban kitartottak egymás mellett. Nem úgy a pszichológus lányuk.
A féltestvéreimmel nincs kapcsolatom.
Szétszóródott család vagyunk. PARAKAPCSOLATOKBAN élünk.
R.: Ne szórjon hamut a fejére.
A korszellemben is benne van ez a darabokra hullás. A családok széthullása társadalmi méretekben is szétziláló erő, valamiféle circulus vitiosus kapcsolatban.
De éppen ez a kihívás, hogy zavaros és kontraszt környezetben is megingathatatlan ÉRTÉKRENDÜNK legyen. A moralitásban, a szeretetben, a hitben, a magasabb iránymutatásban, az istenségben. Nem szabad belefulladnunk a szenvedésekbe.
Krízis nélkül nincs katarzis!
Úgy látom, Patrik veszi ezt az akadályt.
P.: Én nem akarok új családot. A titkárnőm anya szeretne lenni tőlem. Erről szó sem lehet.
R.: Én is azt gondolom, hogy a sorsból nem lehet kilépni, el kell kötözni a szálakat.
P.: Értem. Köszönöm a beszélgetést.
Irány: az önismeret!
R.: Én is köszönöm a beszélgetést.
Inspirálólag hatott rám.
A „FELESÉG”
A.: Kicsit nagyon bonyolult helyzetben vagyok, nem is tudom, meg lehet-e ezt érteni. Nagyon nyugtalan vagyok, kaotikus a helyzetem. (várakozásteljesen elhallgat)
R.: De hát miért?
A.: Terhes vagyok…
R.: És ki a boldog apa?
A.: (felcsattanva). Hát épen ez az! Nincs boldog apa, és én sem vagyok boldog, mert nem attól lettem terhes, akit szeretek.
R.: Akkor tényleg lehet, hogy bonyolult.
Csak nem akar megpattanni az apuka?
A.: Nem, arról szó sincs... Sőt! Feleségül akar venni.
Hallani sem akarok arról, hogy valakinek a FELESÉGE legyek!
R.: Hogy hogy?
A.: Kiszolgáltatott, lenézett nő, aki csökkent értékű, a férfi „fele”, oldalbordájából való.
R.: Így gondolja? Szerintem is a „fél” szóból származik a feleség, de én éppen azt olvasom ki belőle, hogy a férfi a „fél”, akit a nő egészít ki.
A férfi és a nő duál-párok, egymás kiegészítői.
A.: Én nem hiszek a duál-párban. Nem hiszek abban, hogy az embernek csak egy párja van. Szerintem az embernek sok párja lehet.
Irtózom a gondolattól, hogy elkötelezzem magam egy életre Marci mellett. El sem tudom képzelni, hogy hű lennék hozzá.
R.: És ő Annához?
A.: Azt hiszem, ő másképpen gondolja a dolgot. Vett egy gyűrűt most, a tengerparti nyaralásunk alatt, de engem elöntött a düh. Mit képzel? Hogy hozzámegyek?
R.: Igen, lehet, hogy azt képzelte. Mi van ebben sértő?
A.: Az, hogy én Kristófba vagyok szerelmes, nem belé.
Jó, akkor kezdem az elején.
Apám most 50 éves, tíz évvel fiatalabb anyámnál. Én 27 vagyok.
Néhány éve váltak el, anyám akkor teljesen összeomlott.
Én akkoriban jöttem össze Kristóffal, Aki 4 évvel fiatalabb nálam, akkor orvostanhallgató volt. Apámtól kaptam egy lakást a válási vagyon megfelezésben, Kristóf odaköltözött hozzám.
Apám megnősült, felesége alig idősebb nálam, most várnak kisbabát. Apám egyszerre lesz kispapa és nagypapa.
Anyám szétmarta a kapcsolatunkat Kristóffal, folyton attól rettegett, hogy a lakás miatt vagyunk együtt.
Kinézett számomra egy ügyvédet, harmincas, jó egzisztenciával, de nekem ez a János túl nagy falat. Félek tőle, kisebbségi érzésem van vele szemben, nem tudunk kommunikálni. Olyanok vagyunk, mint egy török és egy görög a beszédben. Jó lenne, de elérhetetlennek érzem, az összehálás ellenére.
R.: És ki az apa?
A.: Egy kollégám, akivel együtt dolgozunk az ingatlanügynökségen.
R.: A három férfi tud egymásról?
A.: Részben, vagy talán. Marci Kristófra egyáltalán nem féltékeny, hiszen még nem végzett orvos, nem partiképes. Én persze titokban azt szeretném, bárcsak
Kristóf lenne az apa, de nem ő, biztosan tudom, hogy Marci. Jánost ezek az ügyek kevéssé érdeklik. Kristóf elköltözése után tudomásul vette, hogy „volt”, a gyereket pedig nem tudja. Voltam asztrológusnál is, mindenfélét összehordott a képletemről, a bolygók együttállásáról, a sorsról. Semmit nem értettem belőle.
Ha a szüleim alakítottak azzá és olyanná, amilyen vagyok – márpedig azt gondolom, így van, – akkor mit mondhat az asztrológia? Ki vagyok én? Hol vagyok én? Mi alakítja a sorsot?
Igen. Ez az: a SORS! Hogy gyerekem lesz.
Szeretném, ha lány lenne.
A három férfi közül pedig egyik sem a párom:
R.: Min szoktak civódni Marcival?
Idézne példát,
A.: Legutóbb a napolajon vesztünk össze. Utazás előtt nem együtt mentünk vásárolni, vettem magamnak napolajat. Ő pedig nem. Mondtam neki, remélem, nem az enyémet akarja használni. Erre megsértődött.
R.: Térjünk vissza a feleség kérdésre: családon kívül akarja felnevelni a gyerekét?
A.: Magam is úgy érzem, családon kívül nőttem fel. Anyám egy darabig uralta apámat, majd később ez megfordult, mert apám kilépett az életünkből.
A nagyszüleimet nem ismertem, testvérem nincs. Majd most lesznek féltestvéreim, akiknek nagynénjük is leszek egyben.
R.: Megérintette a „sors” szele, úgy érzem, ez elgondolkoztatja.
A.: Igen.
Nyilván a Kristóf kapcsolat lezárult, bár őt is nagyon megviselte a kialakult helyzet. De majd leteszi a szakvizsgát, és új életet kezd, nélkülem.
R.: A modern nők helyzete a tanultsággal és társadalmi szerepvállalással kicsit nehezebb lett. Meg kell osztani az energiáikat az anyaság, a karrier és a nőiességük hármas fonatában.
A.: Igen. A nőiesség nekem továbbra sem a „fél” helyzetet jelenti a férj mellett.
Nem akarok feleség lenni!
Legalábbis Marci mellett nem!
R.: Való igaz, hogy a modern kor sok változást hozott a férfi – nő kapcsolatban, hajdanvolt patriarchális, vagy matriarchális rendszerek vonatkozásában. Nevén nevezve a dolgot, a „mindenki más gyerekét neveli” gyakorlat velejárója
A.: Köszönöm, hogy meghallgatott.
R.: Én is köszönöm a beszélgetést.
AZ EMBER = TEST / LÉLEK / SZELLEM.
J.:A lélekről szeretnék beszélgeti Ruth-tal, az nagyon érdekel engem.
R.: Állok elébe, hallgatom.
J.: Meg az életről is. A halálfélelmemről. Több ember halt meg a családomban az utóbbi időben. Tavasszal például a 43 éves öcsém, én pedig augusztusban dialízisre kerültem. (mélyen eltűnődik, nem akarom megzavarni)
Balesetben halt meg az öcsém. Egy héttel később pedig a feleségem nagymamája.
A szüleink már régen elhunytak.
Gondolhatja, hogyan érzem magam.
R.: Fogadja részvétemet.
J.: Köszönöm.
R.: Valahol kezdjük el a történetet.
J.: Apósom testvére is meghalt, de talán a betegségemről kellene beszélgetnünk.
R.: Korábban is voltak veseproblémái?
J.: Kövem volt, vagy homokom, megoperáltak. De utána felmondta a vesém a szolgálatot, és a főorvos úr azt mondta, dialízisre kell járnom.
Még ki sem gyógyultam az öcsém elvesztéséből, teljesen lesokkolódtam.
R.: Ismeri a Buddha legendát a 4-fajta félelemről?
J.: Ó, de jó, hogy ezt mondja, Ruth! A Magasztos nem gőgös, nem azt mondja, hogy ezek a dolgok velem nem történhetnek meg, nem érintenek, hiszen én királyi herceg vagyok. Hanem együtt érezve a látott emberekkel, épen az fogalmazódik meg benne, én is lehetek beteg, koldus, öreg és halott.
R.: Igen, ez az együttérzés örök példája.
Különös sorsesemény az életében ez a halálszéria.
J.: Amikor a betegségemet is megtudtam, bizony pánikba estem. Nagyon halvány remény pislákolt, hogy meggyógyulhatok. Főleg, amikor áttanulmányoztam a vesebajom lényegét. Attól is rettegtem, mi lesz a családommal nélkülem. Majd elfogadtam, hogy a gép életben tarthat 10 – 15 évig is, és transzplantációra is van lehetőség. Egy könyv is segített, amelyet a feleségem vett nekem: Átölel a fény, ez a címe. Arról szól, hogy a szerző visszatér a klinikai halál állapotából. Ez nagyon mélyen érintett engem. Talán ez enyhítette a halálfélelmemet. Erre mondtam, hogy a lélek és az élet érdekel engemet.
R.: Meg tudná mondani saját szavaival, hogy mi a lélek?
J.: Jó kérdés.
Mi a lélek? Nem könnyű megmondani. Nem a fejünkben van, mint a gondolat, hanem talán mindenütt a testünkben.
Meghal-e a lélek? Ez izgat engem. Meghal-e, amikor kiszáll a testünkből?
Hová lesz? Vagy halhatatlan?
De mégis úgy érzem, hogy nem a lélek irányítja az életünket.
R.: Hanem mi?
J.: Ez az, amit nem tudok. A szeretet inkább.
R.: Ezt hogyan gondolja?
J.: Nem tudom pontosan, sok minden kavarog bennem.
Ezeket a belső dolgokat nem könnyű megfogalmazni, az érzéseket sem.
De elmesélek egy dolgot az életemből, amit soha nem fogok elfelejteni. A fiunk születésével kapcsolatos. Hozzátartozik a dologhoz, hogy a feleségen öt évig nem tudott gyermeket foganni. De amikor világra hozta a fiunkat, azt láttam, hogy FÉNY ÖVEZI A FEJÉT, túl a földöntúli örömön, amelyet mindketten éreztünk. Azt a különös ragyogást soha nem fogom elfelejteni. Azelőtt ilyet soha nem tapasztaltam.
Azt gondolom, ez a SZERETET.
R.: A szeretet valóban sugárzó erő, fénye van.
Jó, hogy a fényről beszélünk.
J.: Ez az aura, igaz?
Jártam egy papnál, mélyen beszélgettünk, kaptam tőle egy Bibliát. Minél többet forgatom, annál nagyobb csodálat kerít hatalmába. Például a Jelenések Könyvében olvasott dolgok mostanában teljesednek be. Hogyan tudhatták 2000 évvel ezelőtt ezeket megírni?
Ruth szerint mi történik halálunkkor?
És mi a lélek?
R.: Az élet örök, elpusztíthatatlan.
Testünkben a lélek a hordozója, egyfelől a vér, másfelől a lélekzet. Ha elvérzünk, vagy a lélekzetünk leáll, meghalunk.
A lélek BELSŐ VÉGTELENSÉGÜNK, rétegekben őrzi a személyes, a családi, a társadalmi és egyetemes emberi benyomásokat, tapasztalatokat, történéseket. Ezek sokféleképpen előhívódhatnak belőlünk.
J.: A lélek a tudatunk?
R.: Tudatunk, eszmélésünk, emlékezetünk.
Lenyűgöz, hogy ebben a határesetben, amelybe került, ilyen mély és fontos dolgokkal foglalkozik.
J.: Lehet, hogy ez a betegség erről szól, vagy arra való, hogy ezekkel a kérdésekkel kerüljek szembe.
Tehát a lélek az élet bennünk.
Érdekesek Jézus csodás gyógyításai, és még halottakat is fel tudott támasztani.
R.: A keresztény vallás az ÖRÖK ÉLETRŐL szól. Jézust sem tudták megölni, mert feltámadt. Az evangélium az örök élet örömhíre.
J.: Az atya, akitől a Bibliát kaptam, ő is ilyesmiket szokott mondani.
Miért mondta Ruth, hogy a fényről jó volt beszélni?
R.: Amikor úgy fogalmazott, hogy az életünket nem a lélek irányítja, amely nem is a fejünkben van, éreztem, hogy el fogunk jutni a beszélgetésünkben a holisztikához, vagyis a világ hármas tagozódásához:
vagyis a TEST / LÉLEK / SZELLEM hármasságához.
A szellem a fénnyel áll összefüggésben, más szavakkal Istennek is mondhatjuk. Ő élteti a világot. (közbevág)
J.: Hiszen ő teremtette!
És a szellem hogyan van bennünk?
R.: A szellem bennünk egy isteni szikra a szívünkben, más szavakkal a talentumunk, amelyet lángra kell lobbantanunk. Ez a tőkénk, amelyet kamatoztatnunk kell.
J.: Isteni szikra a szívben, a szeretetben.
R.: Pontosan. A szeretet több és más, mint egy puszta érzés. A szeretet szellemi adottság. Szeretni és szeretve lenni, ezért születünk le a Földre.
J.: Sokat fogok olvasni és tanulni a dialízis alatt.
Nem kárhoztatom a betegségemet, amely ezeket az érdeklődéseket felcsigázta bennem:
R.: Paradox, hogy az élet igazi értéke a betegség határhelyzetében mutatkozik meg. Nem így van?
J.: Paradox.
Nem szabad elkeseredni, halálfélelemben élni.
R.: Az életnek nem a halál az elenfogalma, mivel az élet megölhetetlen. A születés ellenfogalma a halál, ami keletkezik, el is múlik. Ezt a múlandóságot értette meg Buddha.
J.: Nagyon köszönöm a beszélgetést.
DE HÁT HOGYAN ÉREZHETNÉK MÁST, MINT AMIT ÉRZEK?
E.: Szeretném jól érezni magamat a bőrömben, de nem megy. Rengeteg rossz érzés kínoz, vissza-visszatér, nem igazán tudok megsza-badulni a szorongásaimtól, az időhiány miatti űzöttségtől, a tennivalók kiszipolyozó hatásaitól, etc. Sorolhatnám tovább. Egyszóval, ritkán vagyok boldog.
R.: Ez a felsorolás jó az elinduláshoz. Csak kimaradt belőle a fájdalom és a félelem. De az időszorongás érdekes és beszédes.
E.: Ó, félelem, persze, hogy van, de mennyire!
Időszorongásnak nevezi az űzöttségemet?
R.: Igen. Ez több mindennel összefügghet:
E.: Igen, ezek mind vannak. Ezek miatt nem érzem jól magamat a bőrömben. De nem tudom, hogyan lehet ezen változtatni.
R.: Remélem, nem recepteket vár tőlem, előre gyártott viselkedési paneleket, vagy azt, én mondjam meg, mit tegyen, én mondjam meg a tuttit. Hiszen tudjuk, minden dogmának van egy ellenkezője. A káosznak is van „elmélete”. egyebekben a REND ellensúlyozza. A jó kérdés magában hordozza a választ, a legrosszabb dologban is rejlik valami jó, mégha az a krízis elmélyítése is, amely nélkül nincs változás, ez pedig a felismerés, a rálátás, a megértés.
Aktuálisan mely érzés az, amelyet nem szeretne érezni?
E.: Férjem szüleivel lakunk, az ő lakásukban. Ez egy három szobás, ú.n. polgári lakás, nem két családnak való. Ők nagylelkűeknek érzik magukat, mert két szobát adtak nekünk, de ezek az egymásba nyíló helyiségek lehetetlenné teszik a normális komfort zónáink kialakítását, hiszen a mellékhelyiségek is közösek. Anyósom egyébként is mindenbe beleszól, mindent jobban tud és totálisan ő akarja irányítani a mi életünket is. A kisfiunk óvodás, otthon voltam vele 3 évig, bár ő elvállalta volna, csak engem ne lásson.
R.: Értem. Valóban nem tűnik egyensúlyosnak, más szavakkal gömbölyűnek ez a helyzet és kapcsolat.
E.: Semmi nem egyensúlyos és nem gömbölyű.
Én vidéken nőttem fel, családi házban éltünk, kertünk volt, én a természet lánya vagyok. Itt az emeleten élünk, nem járok taposott ösvényen, nem fáról eszem a gyümölcsöt és autózajban élek.
R.: Mi a foglalkozása? És miért jött el vidékről?
E.: Mindketten nyelvészek vagyunk Bélával, az egyetemen ismerkedtünk meg. Béla fordító és tolmács, írói ambíciói vannak, én tanítok.
De ami az igazi problémám, hogy nem vált le a szüleiről, ez őt nem is zavarja, anyósom pedig valósággal birtokolja egyetlen fiacskáját. Magamban Pöffeteg Gombának nevezem anyósomat.
R.: Emmának van testvére?
E.: Igen, hárman vagyunk testvérek.
R.: Ez a Pöffeteg Gomba mit fejez ki?
E.: A hisztériát, az álkedveskedést, a felfuvalkodottságot, a féltékenységet, az elkényeztetett „úriasszonyt”, aki 10 évvel idősebb a férjénél, eltartatja magát és a fiát arra használja, hogy a férje el ne hagyja. Közben persze irigyel minden nőt, aki pénzt keres, állása van, és nem kiszolgáltatott.
R.: Ezek közül a féltékenység a legnagyobb baj?
E.: Én nem vagyok féltékeny rá, inkább megvetem őt. Átlátok olcsó játszmáin, de azt be kell látnom, hogy ő félreállíthatatlan.
R.: Nézzük a jó oldalát. Fiatalon lettek szülők, talán röviddel a diploma megszerzése után.
E.: Igen, még innen vagyunk a harmincon.
R.: Ha elkezdtek volna lakásra gyűjteni, az anyaság ideje biztosan jó pár évvel kitolódott volna, ahogyan ezt a mai nők nagy részénél látjuk, akik negyvenes éveikben, pánikban lesznek anyák, sokszor házasságon kívül. Pedig az anyaság „biológiai” ideje éppen az, amelyben Emma is anya lett.
E.: Igen, de testvérre gondolni sem tudok ebben a helyzetben.
R.: Viszont olcsóbban élnek, mintha albérletbe költöztek volna, így akár gyűjthetnek is lakásra.
E.: Ez igaz.
R.: Az anyósával való kapcsolat pedig valamiféle karmikus feladatnak tűnik, analógiában azzal a változással, amelyet a vidéki, kontra városi élet jelent, a nyelvész diplomával. A vidék és város különbözősége valamiféle társadalmi evolúciót is elindít, amely persze a családi kapcsolatokra is nagy hatással van. De az átszínezésen túl: a nyelvésznek adott kommunikációs kihívás, szót érteni az anyóssal. Nem gondolja?
E.: Ez a kapcsolat nem a szavakon múlik.
R.: Hanem?
E.: Az indulaton és az érzéseken.
R.: Főleg az ellenérzéseken. Az indulat nem érzés. Ismeri a csakrákat?
E.: Persze. Jógázom.
Azt nem mondanám, hogy gyűlölöm Pöffeteg Gombát, annál is inkább, mert jól tudom, hogy a gyűlölet öngyűlöletből fakad.
R.: Megbetegítő.
Ez máris egy átváltozást jelent, hogy nem adta át magát az elementáris gyűlöletnek.
E.: Elég sokat marakodnak az apósommal. A kisfiunk mindezt hallgatja eleget. Ez is nagyon bánt engem.
R.: A jóga sokat segíthet a megoldásban. A jóga éppen arról szól, miként segíti a kontraszt környezet és hatás a tökéletesedésünket. A tökéletes magatartásról a Bibliában is olvashatunk.
E.: Tökéletes magatartásra valóban szükségünk lenne.
R.: Nem lenne, hanem VAN!
Az érzelmek megnevezni tudása mellett az is fontos, hogy elválasszuk azokat a gondolatoktól képzetektől, vágyaktól.
Az indulat vulkánkitöréshez hasonlítható, izzó kövekkel, forró hamuval. A érzés olyan, mint a vízáradás. A gondolatok és képzetek levegő természetűek, vezeték nélküli információhoz hasonlíthatóak. A bölcsesség felvillanása pedig tűztermészetű.
E.: Nem akarok beleolvadni Béla szüleinek családjába, és elveszíteni önmagamat.
R.: Nem kell elveszíteni önmagát, ebben a jóga segíthet. De azt tudnia kell, hogy amikor az ember férjhez megy, nemcsak a férjéhez fog tartozni, hanem egy új családi közösséghez is. A családi tudattalan pedig őserdőhöz hasonlítható, évszázadokig visszanyúló gyökerekkel, történetekkel, mintákkal, példákkal. Törvényszerűsége van annak, hogy mindenki oda születik, ahová való, valamiféle belső megfeleléssel, illeszkedéssel. A család nemcsak feszültségeket, konfliktusokat jelent, hanem hátteret, alapot, keretet, összetartást. A család a társadalom sejtje. Nem szabad ellőni, felaprózni az energiáinkat meddő csatározásokra, az konstruktív életforma építése helyett.
E.: Érdekes, amiket mond Ruth. Főleg az érzések, gondoltok, indultok elemekhez való hasonlítása.
R.: Akkor még tovább megyek: minden elem a FÉNYBŐL lett a teremtés során. Ezt írja le a Tabula Smaragdina.
E.: Ismerem, csak még nem gondoltam bele.
R.: Nos, miként az elemek egymásba átalakulnak:
E.: Igen. Értem: minden csakra más dimenzió.
R.: Frekvenciatartomány, értékhierarchia kifejezője.
Ne féljen a veszendőség érzettől. Ez az első lépés az önmaga felé vezető belső úton. Nem az érzelmeinkkel vagyunk azonosak.
E.: Köszönöm.
R.: Én is köszönöm.
A NYUGALOM EREJE ÉS/VAGY ŰZÖTT VADNAK LENNI
(Lihegve, késve érkezik meg, nagy rohanás után.)
R.: Csak nem űzött vad?
L.: De. Totálisan az vagyok.
Nem tudtam időben elindulni, mert induláskor még három telefonhívásom volt, és valami baleset miatt helyszíneltek, csak egy sávon lehetett jönni.
R.: Egy sávon lehetett haladni.
L.: Tessék?
R.: Arra utaltam, hogy nem feneklett meg minden, volt haladási lehetőség, csak kicsit korlátozott mértékben.
L.: Igen, emiatt késtem.
R.: Az nem villant át az agyán, milyen jó, hogy nem magát érte baleset? Nem a káröröm vonatkozásában utalok erre, hanem, mint figyelmeztetésre.
L.: Nem, ez nem jutott eszembe. Én általában kapkodok, rohanok, többfélét csinálok egyszerre, de abban a reményben, hogy mindegyiknek a végére jutok.
R.: Ez szokott sikerülni? Akkor van nyugvópont?
L.: Hát nem igazán. Általában újabb űzöttségek, kihívások, feladatok, tennivalók jönnek, és persze bűntudatok.
R.: Gondolt arra, hogy vannak belső hajszoltságok is a külsők mellett? Például, hogy amikor arról beszélnek, hogy „meg akarnak felelni” valaminek, nem mindig világos, hogy kinek, minek, vagy milyen el sem hangzott, fel nem tett kérdésre?
L.: A kapkodás és rohanás közepette? Nem, akkor csak átadom magam az űzöttségnek.
R.: Amikor nevelési tanácsadóban dolgoztam, egy kisfiú, Jancsika, egy alkalommal azzal kezdett: „Elmondjam, hogy mi nem hagy nyugodni?”
Luca meg tudná nevezni, nyakon tudná csípni azt az érzést, amely ebben a nyugtalan hajtásban tartja?
L.: Jancsika el tudta mondani?
R.: Igen. Volt egy osztálytársa, aki folyton vegzálta, önérzetébe gázolt, lekicsinyelte, versenyzett vele.
L.: Én nyomás alatt vagyok. Feladatokat osztanak rám, amelyekhez nincs igazán kedvem, nem érdekelnek, csupán terheket jelentenek. Ráadásul, ha valami nincs meg időre, hibáztatnak, számon kérnek, néha szankcionálnak is.
R.: Hogyan?
L.: A múlt év végén például nem kaptam jutalmat, mert valami mulasztásból galiba lett.
R.: Mi a foglalkozása?
É.: Iskolatitkár vagyok egy általános iskolában. A rangsorban igen alacsonyan az igazgatóhoz képest, ügyintézésben viszont az első, akit mindig előrángatnak. Feladat és ügyintézés pedig minden mennyiségben.
R.: Értem. És mi akart lenni gyerekkorában? Emlékszik?
L.: Igen. Egyetemre akartam menni, jogásznak képzeltem magamat, az igazság bajnokának. Gyerekjoggal akartam foglalkozni.
R.: Úgy érzi, messze esett az alma a fájától? Amiket most tesz, nem igazán pászol arra?
L.: Boldogtalan vagyok. Úgy érzem, teljesen aprópénzre váltódik és elherdálódik az energiám a csip – csup ügyek lebonyolításában.
R.: Energiáról szólva talán megoldáshoz juthatunk. Arra gondolok, hogy fogalmazhatunk úgy, az energiája nem a SAJÁT MEDRÉBEN FUTJA A PÁLYÁJÁT… (közbevág)
L.: Saját medrében?
R.: Igen. Az energia a MOZGÁSBAN fogható meg, abban ölt formát. Én azt gondolom, minden energiának saját medre van, amelyet ő maga váj ki, hogy az értől az óceánig juthasson.
L.: A flowra gondol?
R.: Pontosan. Az élet önhaladására, az önmozgásra, a jó irányra. Más szavakkal ez a TAO, az égi úttal harmóniában.
L.: És ha nem ezen halad, akkor az hiábavaló, kárba vész, elherdálódik.
R.: Ne fogalmazzunk ilyen kegyetlenül, végülis az embernek okulásra is szüksége van.
Tévedhetünk, vagy járhatunk mellékutakon, de ebből lehet tanulnunk és visszajutnunk a főcsapásra. Ugyanakkor, ha kerülő utakon vagyunk, valóban boldogtalannak érezhetjük magunkat, mint akinek pótcselekvésekben, álengedelmességekben, kényszerűségekben morzsolódik fel az élete. De az ÉRTÉKRENDÜNK kialakításához sok belső harcra, vívódásra van szükségünk a sok mindenfajta benyomás között, amelyek érnek bennünket.
L.: Értékrend?
R.: Igen. Ezt alakítjuk egész életünkben, amelyhez igazítanunk kell mindent. A kinőtt, meghaladott értékeket pedig le kell vetnünk, miként a kígyó is levedli a kinőtt bőrét.
L.: Valóban rengeteg véleménynek, benyomásnak vagyok kitéve. Ha egy problémában tanácsot kérek, az általában annyi féle, ahány ember mondja.
R.: Mármint a nézőpontok sokféleségében.
De van FELÜLNÉZET is, RÁLÁTÁS, amely egybelátja a dolgokat, szervezett egészként. Azt, ami a valóság, az igazság.
Luca hisz „az+ igazságban?
L.: Igen. Tényleg van megkérdőjelezhetetlen igazság. Aki ezt tagadja, az talán arra gondol, hogy neki külön igazsága van, vagy valami ilyesmire. Én hiszek az igazságban, noha rengeteg igazságtalanságot szenvedtem el életem során.
R.: Az ilyen élmény jó esetben arra sarkallja az embert, hogy érvényt szerezzen a megtagadott, elfedett igazságnak. Mindig azt szoktam mondani, a szenvedés arra való, hogy megtanítson bennünket megszabadulni a szenvedéstől.
L.: Ez frappáns.
R.: De túl ezen, fontos arra ügyelnünk, hogy öröm nélkül nem lehet élni. Minden nap kell történnie valaminek, vagy tennünk olyat, amelyben megéljük a végtelenségünket és betöltöttségünket, mint a gyermekek a játékban. Lucának is le kell kötnie a vegyértékeit olyan tettekkel, amelyek a VÉGHEZVITTSÉG NYUGVÓPONTJÁT adják.
L.: A rajzolás nagyon érdekel engem. Elvégeztem egy kurzust, amely a jobboldali agyféltekémet mozgatta meg.
R.: Ez nagyszerű! A végén egy önarcképet kellett rajzolnia, igaz?
L.: Igen, és ez nagyon jó volt.
R.: Na látja! Ezt a kommunikációban is hasznosíthatja. Hiszen ott is van egy láthatatlan, ú.n. szándék szint, amely elindítja mondandónkat. Ennek vétele, megértése elengedhetetlen az igazi megértéshez.
Milyen igazságtalanságok érték?
L.: Szerencsétlen gyerekkorom volt, mert a szüleim meghatlak autóbalesetben, amikor még 10 éves sem voltam. Rokonok neveltek fel. Ezért nem mehettem egyetemre, dolgoznom kellett.
R.: Innen jön a gyerekjog kérdés?
L.: Lehet. Kicsit nagyon egyedül vagyok a világban. Nincs igazi közegem. Az iskolai közösség sem igazán az enyém.
De most jelentkeztem a Tanítóképzőbe, estire. Talán ez egy lépés lesz előre.
R.: Mindenképpen. A tanítás szakrális mesterség.
L.: Mi az a szakrális?
R.: Szent, megkérdőjelezhetetlenül igaz, áldás van rajta.
A jó tanár a lelkekben él. A gyerekek nem nőhetnek fel normálisan iskola nélkül.
A tanítás gyönyörű dolog!
L.: Olyan lelkesen beszél, mintha tanított volna.
R.: Csoportokat vezettem. Sorsszerű kapcsolatnak éltem meg a résztvevőkkel való együttműködést, tükröt tartottak nekem, az önismeretemet is bővítették ezek az élő dialógusok.
L.: Gondolkozom ezen a saját medren. Hogy az életem miként találhatja meg önmozgását.
R.: Lehet majd rajztanár.
Beszéljen olyan emberekkel, akik elhivatott tanárok,
L.: Köszönöm a beszélgetést.
R.: Én is köszönöm.
TAPINTAT, VAGY ÁTVERÉS?
E.: Én nem tudom, hogy mi a szeretet! (indulatos nyomatékkel mondja)
R.: És szeretné megtudni?
E.: Nem is tudom, Anyám miatt van ez így. De azért ne akassza rám az anyakomplexus diagnózist.
R.: Mi a gond az édesanyjával?
E.: Az, hogy nem akart engem!
R.: Hogy-hogy nem akarta? Honnan lehet azt tudni?
E.: Onnan, hogy ő maga mondta, mórikálva magát: „Úgy-e tudod, hogy én nem akartam anya lenni?” Csak arra kellettem neki, hogy apám el ne hagyja.
R.: Apja tehát „akarta”.
E.: Igen, de vele sem bensőséges a kapcsolatunk. Kicsit merev diplomata az apám, nagykövet.
Öt évenként más és más országokban élünk, én is külföldön végeztem el az iskoláimat. A diplomámat például Brazíliában.
R.: Milyen diplomája van?
E.: Fizikus, matematikus, de még nincs vége, mert én csillagász akarok lenni és ezek előképzésként kellenek hozzá.
De visszatérve anyámra, az is igazolja, hogy nem akart engem, hogy csak 24 órai vajúdás után jöhettem a világra. Ezt is sokszor felemlegeti, mint kiheverhetetlen traumát, és mintha én tehettem volna erről.
Ez eldöntetlen huza-vona közöttünk, hogy én akartam nagyon megszületni, de ő nem akart a világra hozni.
R.: Ezek valóban áldatlan csatározások.
Érdemesebb arról közelíteni, hogy az Élet csodálatos, és leszületni a Földre szentség értékű.
Mikor jutott eszébe, hogy csillagász lesz?
E.: Egészen kicsi koromban. Diplomata semmiképpen nem akartam lenni. A reál tárgyak nekem nagyon jól mentek már első osztályos korom óta. Az informatika is fekszik nekem.
A csillagos égben a messzeség, a távolság vonz, vagy nyűgöz le, amely mérhető is, meg nem is. Bírom a középkor nagy csillagászait.
De mindig kicsit átverve érzem magam…
R.: Átverve?
E.: Igen.
R.: A középkori csillagászoktól?
E.: Nem, nem, közben más jutott az eszembe. A szüleimtől.
R.: Mondana egy példát?
E.: Nem régiben kaptam a szüleimtől egy lakást Budán, most ott élek. De ők a haszonélvezők.
Érti? Nem merték teljesen rám bízni a tulajdont, hogy azt tegyek vele, amit akarok. Nem engednek teljesen függetlenedni, miközben a kötelékek nem igazán jók sem közöttük, sem velem. Használják egymást. „Haszonélvezettel”.
Hülye nevet adtak nekem: Elemér.
Elemér, Elemér,
skatulyába belefér.
Mintha már eleve becézett lenne, fel ne nőjön igazán.
R.: Valóban, mindenkinek a SAJÁT ÉLETÉT KELL ÉLNIE, miközben illeszkednie is kell a helyzetekhez, amelyek egyaránt lehetnek támogatóak, vagy akadályozók. Elemér életében is kettősen érvényesülnek az adottságok: Nem tragédia, hogy már gyerekkorában bejárta a világot, mint ahogy az sem, hogy kapott egy lakást Budán.
De a „használat” kérdés megér egy kis kitérőt, főleg abban a vonatkozásban, hogy maga mire és miként használja azokat, beleértve a talentumát és az életidejét is.
A belső világunknak is van csillagászati távlata, ez pedig az ÖNISMERET.
E.: Tudom, ezért vagyok itt.
Az asztrológia is érdekel, tudom, hogy Ruth foglalkozik asztrológiával is.
R.: Tudja, hogy milyen jelben született?
E.: Igen, Ikrek vagyok. Ma van a születésnapom, május 29-én.
Az aszcendensem pedig Kos.
Jártam már egy asztrológusnál, de nem tetszett, mert nagyon úgy tett, mintha nyitott könyv lennék előtte. És ezt átverésnek éltem meg. Nem adagolta az ismereteket, hanem valósággal rám zúdította, méghozzá nagyon tudálékosan.
R.: Értem. Adagolni kellett volna a felismeréseket, miként a növényt is vékony vízsugárral locsoljuk, különben oldalt lefolyik a cserépen a víz.
E.: Vagyis kárba vész.
R.: Visszatérve a nevére: szerintem nincsenek hülye nevek, sőt, nomen est ómen van. Mi szeretne lenni az Elemér helyett?
E.: András.
R.: Változtassa meg a nevét, ez igazán nem nagy ügy.
E.: Igaza van. Szerencsére apámat nem így hívják, nincsenek dinasztiális akadályok.
R.: Ha az asztrológia érdekli, a mitológia sem állhat távol magától. Van esetleg egy mitológiai hős, aki közel áll magához?
E.: Ó, persze! Hát ANTEUS! Ismeri a történetét?
R.: Ismerem. Poszeidón és Gaia fia, aki a Líbiába vetődőket küzdelemre szólította fel, de senki nem tudta legyőzni, ha csak megérintette a földet (=földanyát), mert akkor új erőre kapott. Végül Héraklész győzte le, aki a levegőbe emelve megfojtotta.
E.: Akkor már érti ezt az anya-ügyemet, nemde?
R.: Igen, értem. Az anyánk világra hoz bennünket, ez elvitathatatlan erény. Azonban sok ambivalens indítéka és következménye is lehet. Mindez nem változtat a VILÁGRAJÖVETEL tényén, amely megtörténik.
Édesanyja nyers őszinteséggel élt, amely valóban nem nevezhető tapintatnak, de átverésnek sem. Majd Elemér a Kos lendületével rájön az élete értékére, amelyen mit sem változtat a sajátságos anyai attitűd.
E.: De hogyan értékeli azt, hogy Anteus mindig a föld érintésétől kapott erőre?
R.: Ez a válasz a kiinduló kérdésére, a szeretetre, amely sugárzó erő, rezonancia. Nem kell az elutasításra viszont elutasítással válaszolnia. Ki kell csiholnia magából az empátiát, a megértést, a sérelem elbocsátását, amely anyját megváltoztatja.
Ezt én úgy szoktam megfogalmazni, hogy mindig magasabb értékekért kell küzdenünk, mint amit megkaptunk.
E.: Végülis külső, vagy belső segítségről van szó?
R.: Nem válik mereven külön a kettő. A Földanya gyerekének lenni: metafora. Az Ég Ura áltat való nemzettséget is jelenti. A testi és lelki erő soha nem független egymástól. De a szeretet az a szívbe oltott isteni szikra kisugárzása, ezáltal belső.
E.: A megfojtás is riasztó.
R.: Ám Anteus kissé visszaélt a titkával, ahogyan küzdelemre hívott mindenkit. És Héraklész túljárt az eszén.
De én a maga történetében ezt a magasba emelést a csillagászati megszólítottsággal hozom analógiába, amely nem puszta elvágyódás, hiszen fizikával, matematikával és önismerettel készül fel rá.
E.: De én a tengeristen fia is vagyok.
R.: Igen, ez a lélekóceán.
Remélem előre léptünk az igaz magatartás ügyében.
E.: Igaz magatartás?
R.: Igen. Az igazi, a teljes, minden fölé terül, olvashatjuk a Tao te king 22. verésben.
Az igazi tökéletességhez minden magától odaáramlik.
E.: Értem. Köszönöm a beszélgetést.
R.: Én is köszönöm.
LAST EPISODE, LOST EPISODE
L.: Sok helyen jártam már, hogy megoldjam a bajaimat. Legutóbb egy Alapítványnál, amelyen a gyermekkori traumákat dolgozzák fel. Ezt végig sírtam, magam sem tudom, miért. Semmit nem sikerült feldolgoznom. Asztrológusnál is jártam, az is hiábavaló volt.
R.: Milyen bajokról van szó?
L.: Ma van a születésnapom, 38 éves vagyok.
R.: Gratulálok! Mit kívánjak a születésnapjára?
L.: Talán Ruth jobban átlátja a bajaim hálóját. Aktuálisan egy olasz szívtipró szépfiú szakítását nem tudom kiheverni, aki csaknem szó nélkül hagyott ott.
R.: Kicsit vázolja fel a részleteket.
L.: Messziről kell kezdenem.
Én jogász vagyok, de mindig közgazdász szerettem volna lenni.
De a közigazgatásban dolgozom, egy minisztériumban. Azért mentem oda, hogy sokat utazhassam. Ez be is következett, így ismerkedtem meg Lorenzóval, aki 47 éves, soha nem volt nős, nem is akar házasságra lépni senkivel, egy alkalmas kalandjai vannak. Őrjítően jóképű és vonzó.
R.: És?
L.: Persze hamar az ágyban kötöttünk ki, rettegtem, hogy gravid lettem. Amikor rákérdeztem, mi lenne, ha…? Megcsóválta a fejét, úgy szólt hozzám, mint egy buta kislányhoz. „Linda! Linda! Linda! Micsoda kérdés ez? Felejts el. Én semmit nem várok ettől a kapcsolattól.”
Így váltunk el.
R.: Úgy érzi, nem zárult le az ügy? Nincs last episodja?
L.: Hát van?
R.: Az ő egy alkalmas kalandjai szempontjából mindenképpen. Az más kérdés, hogy Linda elképzelései és elvárásai ettől eltérőek.
L.: Hónapok óta tervezek egy levelet, amelyben minden jót kívánok neki, de nem jönnek a szavak a tollamra, csak a szemrehányás, a méltatlankodás, a fájdalom, a csalódás, a remény, hogy nem is igaz az egész, hogy ennyire semmibe lehet engem venni.
R.: Talán egy humoros hangvétel jobban hatna: „Lorenzó! Lorenzó! Lorenzó! Ég Veled!” Valami ilyesmi, könnyedén, nem kiszolgáltatva a sebezhető pontját.
L.: Én nem tudom, mi a sebezhető pontom. Amit az asztrológus mondott, abból egy szót sem értettem.
R.: Miért? Mit mondott?
L.: Hogy két jelben vannak a bolygóim, a bikában és az Oroszlánban, és ezek ütköznek bennem.
R.: Igen, a fény a földbe hatol. az Oroszlán tüze a Bika földjébe. De ettől még nem kell elkárhozni.
Talán utalt a kettősségekre, amelyek a belső tépelődéseket okozzák, mint pl. a kaland és a megállapodás, a biztonságra vágyás, a hűség és hűtlenség, boldogságvágy és önsorsrontós, félénkség és merészség, bizonytalanság a döntésekben, (közbevág)
L.: Ez igaz lehet, mármint a kettősségek. Már a középiskolás tanárom is azt mondta, érdekes, hogy hadarva beszélek, és mégis lassú vagyok.
De az önsorsrontóst most hallom először.
Bár megjegyzem, most jut eszemben, hogy én vidéken születtem, de felvettek egy fővárosi felekezeti gimnáziumba. Csak néhány hétig voltam ott, hanyatt homlok mentem vissza a falumba. A vallással azóta is bajom van, mint azzal is, hogy magyarnak sem érzem magam. Apám sváb, anyám magyar. Ők sem jöttek össze valami mély megértésben. Rengeteget civódtak.
A szülői mintáról is beszélhetnénk sokat.
R.:Jó, beszéljünk!
L.: Az öcsémnek az apánkkal, nekem az anyánkkal van a bajom.
Anyám mellrákot kapott akkoriban, amikor én az egyetemet befejeztem. Mindig arról papolt, jól gondoljam meg, kihez megyek majd hozzá, mert nincs visszaút, attól kezdve már csak tűrés van.
Valójában talán soha nem fogadta el igazán apámat, és a német családját. Én sem tudom, mennyire vagyok német és mennyire magyar. Az biztos, hogy a magyar férfiak nem csigáznak fel.
R.: Hanem?
L.: Volt már japán, néger örökbefogadott belga szülőkkel, olasz, francia és egy spanyol is.
Anyám mellrákja éppen akkor volt, amikor én Japánban voltam a fiúmnál. Nem sokkal azelőtt anyám megcsalta apámat, ebből válási krízis lett. Párterápiába is jártak. A pszichológus azt mondta neki, hogy mindent el kell mondaniuk nekünk, a gyerekeiknek. De ezzel nem mentünk sokra.
R.: Az hogy jött, hogy közgazdász szeretett volna lenni, de jogász lett?
L.: Még előbb stewardess és fordító akartam lenni. A nyelvek jól mentek. Jogász pedig azért lettem, mert az akkori fiúm ezt tanácsolta.
R.: Sajátságosan moderálja a döntéseit egyfajta befolyásolhatóság és önfejűség. Próbáljunk az igaz érzéseknél megállapodni. (megint közbevág)
L.: Igaz érzéseknél! Most jut eszembe, azt álmodtam, hogy az anyai nagyszüleim vidéki házában vagyok, kimentem az udvarra, amely hasonlított a sváb nagyszüleim portájára is. Jött velem szembe anyám, megöleltük egymást, szeretetteljesen, ami valójában soha nem fordult elő. Mintha a lelkünk találkozott volna.
De anyám nem ilyen, inkább görcsös, kapaszkodó.
Megjelent az apai nagyanyám is, azt mondta, ne foglalkozzam azzal, ami már elmúlt.
Kicsit túlvilági álom.
R.: De a SZERETETRŐL szól.
L.: Azt akarja mondani, hogy szeretethiányos az életem?
R.: Ezt Lindának kell eldöntenie.
Az itt előjött történetek nagy része lezáratlan, valóban nincs last episode-jük. A felekezeti gimnáziumtól kezdve a Lorenzo kapcsolatig bezáróan, valami lebegés látható, amely sok nyugtalansággal jár. Olyan beszélgetéshez hasonlít, ahol a mondatokat nem fejezik be, csupán lebegtetik.
L.: Ez a lost episode, az elveszettség?
R.: Pontosan.
A lezáratlan ügyek amortizálják a befektetett energiákat, nem találják meg medrüket, szétfolynak.
L.: Mit tanácsol?
Nem tudom lezárni a történeteket.
R.: Ha sikerül igaz módon elmondani, szavakba foglalni, az a lezárulással a kikerekedéssel egyenértékű. Most is az történt. Ilyenkor medret kap az energia, irányultságot, a megértés és felismerés medrét. Átalakul a szorongatott energia valamiféle felszabadultsággá.
L.: A szeretet talán tényleg fontos ügy.
A későbbiekben meghallgatom Ruth véleményét a fény földbe hatolásáról, de most előbb a last epizódokon fogok gondolkozni.
Köszönöm a beszélgetést.
R.: Én is köszönöm.
FÉLMEGOLDÁSOK
G.: Én mindent abbahagyok.
R.: Hogy-hogy? Miket? Mondana példát?
G.: Hát például az iskolákat. Már az általános iskolából is ki kellett engem venni és egy bentlakásos felekezeti iskolába írattak a szüleim.
Most pedig az egyetem…
R.: Mi van vele?
G.: Már negyedszer rugaszkodom neki az informatikának, de matekból mindig meghúznak. Valószínűség számításból.
R.: De nem adta fel.
G.: Nem is tudom.
De pillanatnyilag sokkal jobban marja a lelkemet a szakítás, elhagyott a barátnőm.
R.: A szakításnál kettőn áll a vásár.
G.: Akkor alkalmatlan vagyok a kapcsolatra, mert ez már harmadszor fordul elő velem.
Azért jöttem ide, hogy ne őrüljek meg.
Küzdök az öngyilkosság gondolatával.
Tavaly egy haverom öngyilkos lett. Nagyon megrendültünk, de fél év múltán már senki sem foglalkozott vele, mintha teljesen elfelejtették volna. Velem is ez történne.
R.: Értem. Fontosak a kapcsolatok.
Rajta leszünk, hogy megtaláljuk, mi akasztotta meg életáramát, mi lombozta le ennyire, mi töltötte fel ekkora keserűséggel, vagy fájdalommal. Az első félbemaradottságra gondolok, amelynek a mintázata folyton ismétlődik.
G.: Titokban járok ide, nem mondom el senkinek.
R.: Kettőnkre tartozik. Ám hazugság ne övezze. Tudnunk kell azt is, hogy a titok izolál, azonkívül pedig minden áron ki akar pattanni, elő akar bukkanni, mint a víz alá nyomott labda.
G.: Gondolja, hogy tele vagyok titkokkal?
R.: Elfojtott, megtagadott, lehasított érzelmekkel biztosan.
Tudja, az IGAZ ÉRZÉSEK ügye az nagyon fontos kérdés, mert az érzelmek áradnak mindenfelé, sokszor nem találják medrüket, vagy kilépnek abból.
Kissé SZERETETHIÁNYOSNAK tűnik, de ott még nem tartunk, hogy Gáborban milyen szeretet munkál, inkább csak a másoktól elvárt szeretet hiánya rajzolódik ki.
Valahonnan el kell indulnunk a dolgok felgöngyölítéséhez. Talán kezdjük a szüleinél.
G.: Ó, a szüleim!
Apámat gyűlölöm, kemény, szívtelen, szigorú, parancsolgató, megközelíthetetlen ember. Még a szobájába sem léphettünk be gyerekkorunkban az öcsémmel. Anyám túlgondoskodó, magához akar láncolni az ételekkel, amiket odahordoz, hiába kérem, hogy ne tegye.
R.: Sokáig lakott otthon? Mikor költözött el?
G.: Csak most, a harmadik szakítás után, mert a barátnőm cikkinek találta, hogy anyám ágyba hozza nekem a kakaót és ő költ fel, hogy el ne késsek a munkából. Ingem, gatyám rámegy az albérletre, de legalább külön vagyok. De persze a barátnőmtől is.
R.: Mondhatjuk, hogy kicsit nagyon halogató?
G.: Ó, persze! Elég keservesen tanultam meg, hogy a halogatással nem időt nyerünk, hanem éppen időt veszítünk.
R.: Csakúgy, mint a félbehagyott törekvések is veszendőbe viszik az energiáinkat. Nehéz a probléma megoldás kérdése is, mert az igazi megoldás DIMENZIÓVÁLTÁST igényel, az emberekben a ragaszkodás pedig általában erősebb, mint a rugaszkodás. Ily módon valósággal belecsimpaszkodnak a problémákba, visszatartják azokat.
G.: De vannak félmegoldások is, nem? Amikor elindul valami…
R.: Ami csak elindul, de nem ér célba, az nem megoldás, csak kezdeményezés. Persze ez is fontos, néha többször is neki kell rugaszkodni a megoldásnak. Most is azt tesszük.
G.: A maga módján küzdöttem mindenért az életemben. Amik nem jöttek be, az a lányok, a tanulás, az önálló lakás, az anyagi biztonság, etc.
R.: Mindenki megküzd ezekért, csak a sorrend különböző. Van, aki a tanulással teremt egzisztenciát, mások előbb dolgoznak és utána képezik magukat tovább. A családalapítás összetettebb, nem számítható ki, mikor jön az „igazi” társ.
G.: Ez is jó téma. Apám nem kapkodta el a nősülést, több, mint 40 évvel idősebb nálam
Nem is akart gyereket. Anyám egyszer azt mondta, nem apánkon múlt, hogy mi világra jöttünk.
R.: És Gábor hogy van a családalapítás kérdésével?
G.: Lelkem mélyén mindig azt gondoltam, hogy családban fogom leélni az életemet, de most annyi anyagi akadályt látok, hogy el sem tudom képzelni.
R.: Vigyáznunk kell a circulus vitiosusok HIÁNYMENETEIRE:
ha lenne pénzem, családot alapítanék és boldog lennék,
ha boldog lennék, tudnék pénzt keresni.
Egy ilyenféle ügymenetben van?
G.: Tökéletesen eltalálta.
És ebből van kiút?
R.: Minden probléma megoldható. Persze a hiányhoz TÖBBLET kell, másként a hiány szaporodik. Gábor esetében ez a munka, a szakértelem kell, hogy legyen, ami az önbecsülését is helyrebillenti. Hogyan áll a munkájával?
G.: Számítógép karbantartó vagyok, ha meglenne a diplomám, informatikusként sokkal többet tudnék keresni.
R.: Ez tényleg csak magán múlik. Más nem vizsgázhat le Gábor helyett.
Ez valóban egy nagy átlépés lenne egy küszöbön, a társadalmi ranglétrán, a küszöb persze saját ellenállása. Szülei nem aktivizálják a hitét?
G.: Nem, egyáltalán nem. Mindketten diplomások, de én nem azonosultam velük. Nem adtak igazi mintát, amelyet követhetnék. Apám közgazdász, anyám tanár, egyik sem akarok lenni.
R.: Nem olyan nagy baj, ha az ember nem akar a szülei nyomdokán haladni, sok esetben a saját minta érdekesebb lehet. Mert mindenkinek van saját mintája is. Gábornak is ezt kellene megtalálnia és követnie. Végülis a szülei nem informatikusok. Az öccse mi lett?
G.: Kertészmérnök. Ő sem követte őket.
R.: Mit szól ahhoz a gondolathoz, hogy amennyiben az ember élete egy ponton IGAZ, jó, működőképes, akkor aköré rendeződhet minden?
G.: Azt, hogy az én életem egyetlen ponton sem jó. Akkor mi köré rendeződjön a többi?
R.: Mondtam már, hogy a szakértelem és a tisztességes munka köré, a felvállalt küzdelmek, a kitartás és az értékrend kimunkálása köré.
Ezeket nem lehet ambivalenciával felövezni, nem lehet félvállról venni. Nem lehet a sült galambra várakozni (=halogatás), és a munkahelyi megbecsülést is helytállással, megbízhatósággal lehet megszerezni.
G.: Én azt tapasztaltam, hogy az ügyeskedőknek sokkal jobban mennek a dolgaik. Akik jókor vannak jó helyen.
R.: A világon mindenre van példa. A szerencsére hiába ácsingózunk, mert az vagy jön, vagy nem.
Én a belső MUNICIÓRÓL beszélek, a belső készenlétről, ami igazi hívórím, erre illeszkednek a külső dolgok. Nem a szerencselovagokról, vagy széllovasokról. Ők is kiszolgáltatottak, csak a „szerencse” elkápráztatja az embereket, mert csak a dolgok egyik oldalára figyelnek.
G.: Akkor nekem hol kellene elindulnom?
R.: Az ÖNELFOGADÁSTÓL.
Úgy tűnik, nemcsak apját gyűlöli, de saját magát is.
G.: Lehet, hogy őt sem gyűlölöm. Komoly karriert futott be. Csak tudja, nehéz befutott ember fiának lenni, apja árnyékában.
R.: De csak akkor, ha folyton összeméregetik egymást.
Akinek képzetlen, egyszerű apja van, aki esetleg primitív is, az sem könnyebb helyzet. Ez a két véglet,
De mindenki a saját életéért felelős.
Tanulmányozza az emberek életét, helyzetét. Keressen olyan példát, amely imponál magának. De legfontosabb az olyan tevékenység, amely leköti, betölti teljesen, mint a kisgyermekeket a játék. Amibe teljesen bele tud felejtkezni, ami igazán érdekli, amit örömmel tud csinálni.
G.: A számítógép valóban nagyon érdekel.
Köszönöm beszélgetést.
R.: Én is köszönöm.
BOLDOGTALANSÁG CÖLÖPÖK
P.: Érdekelne, hogy Ruthnak mi a véleménye a boldogságról?
R.: Ennek a kérdésnek is van egy rövid távja, és egy tágabb horizontja.
P.: Nem értem.
R.: Van egy boldogság alapérzés, a kedély, a közérzet, amely mintegy a háttere az egész életérzésünknek. És van a hirtelen fellángoló pillanatnyi öröm, amely hamar ellobban. Minden jóllakottság érzést előbb utóbb megéhezés követ.
P.: Ahá! Kezdem kapiskálni, de még nem teljes a kép.
R.: Egy görög bölcs úgy fogalmazott: Boldog vagyok, hogy görögnek, férfinak és szabadnak születtem. Ezzel olyasmit mondott ki, hogy „úton” van, a szó tao értelmében. Tudja, mi a tao?
P.: Persze! Lao ce 81 versikében írta meg.
R.: Nagyszerű! Akkor megvan a jó kiindulás. Mert akkor azt is tudja, hogy vannak kerülő és tévutak…(közbevág)
P.: Meg magunk taposta ösvények is.
R.: Így van. Körvonalazódik már a véleményem?
P.: Valamennyire.
R.: Akkor teszek még egy utalást a halottak „megboldogulásáról”. Ezzel arra akarok utalni, hogy valahol a múlandóság és az öröklét ívén kell elhelyeznünk a boldogság kérdését. És természetesen nincsenek mindenkire alkalmazható receptek, amelyekkel a boldogság elérhető, vagy megszerezhető lenne.
P.: Milyen érdekes, amit mond! Eszembe jutott egy Weöres vers:
Mitől féljek, nincs oly kín, mit ne viselnék rejtve szünetlenül, s a poklot is kibírja, ki odakerül.
Vagyis közismert, hogy a nagy alkotók a szó szoros értelmében nem boldogok, hanem őrlődőek, tépelődők, szenvednek, lelki fájdalmaik vannak.
R.: Hát igen! A világirodalom nagy szerelmei is kivétel nélkül tragédiák.
P.: De mit értett azon, hogy a múlandóság és öröklét ívén kell vizsgálni a boldogságot?
R.: Tudja, én holisztikus vagyok, (közbevág)
P.: Igen, test, lélek, szellem.
R.: Nos, hát akkor: ez a három szféra el is különül egymástól, és egymásra is van ítélve, egymásba át is alakul. A szellem az anyag világ tényei és történetei nélkül, vagyis megnyilvánulás nélkül nem érthető meg, de nincs hely, vagy pillanat, amelyben a szellem jelenléte ne lenne valamiképpen érzékelhető. Erre utal a két előbbi példa is, a megéhezés és a jobblétre szenderülés.
P.: Nem minden ember alkotó, aki nyomot hagy maga után a világban, vagyis megéri neki szenvedni.
R.: Ez igaz. De van egy egyenlőség minden ember vonatkozásában:
Ez mindenkire érvényes. Ez az én boldogságfilozófiám lényege, hogy mindenkinek erre a felismerésre és megélésre van szüksége,
persze az utak mások mindenki számára, amelyen át ide eljuthat.
A pillanat örömei nem morzsolhatják fel az örök értékeket.
P.: De hát melyek ezek az örök értékek?
R.: Például az ETIKAI ÉRZÉK, amely eligazít bennünket a jó és a rossz között. De az istenségről alkotott kép is, amely annyiféle, ahány ember van.
Ő.: A vallásosság is annyiféle. Erről is szívesen eszmecseréznék Ruth-tal, de most első nekifutásra ez elég a múlandóságról és öröklétről, és az istenképekről.
de most még az én boldogtalansági cölöpeimről szeretnék beszélni. Lehet?
R.: Persze. Hallgatom.
P.: Akkor sorolom: szegénység, féltékenység, félelmek, önbizalom hiány, szeretetlenség, elégedetlenég, nyugtalanságok, folytassam?
R.: Miben akadályozz a „szegénysége”?
P.: Szeretném beutazni a világot az élményekért.
R.: Vannak belső utazások is, ilyen például az önismeret. Hiszen minden ember lelkébe bekódolódik az egész emberiség története és történelme. Ha most nincs pénze ilyen utazáshoz, akkor biztosan nem érett erre. Arra gondolok, kívül keres valamit, amit csak belül találhat meg.
P.: De miért van olyan nagy különbség az emberek anyagi élete között?
R.: Nemcsak az anyagi életek között van különbség, csak ez igen látványos.
P.: Mindenki olyan gazdag, amilyet érdemel?
R.: Ez a megfogalmazás büntetés ízű. Minden szegény ember kikerülhet a szegénységéből munka, tanulás és tudás révén. Természetesen milliárdos mindenki nem lehet, az mindig mások rovására alakul ki. De ez kívül esik a normális zónán. Nem kell két ebédet ennünk, nem kell több lakásban laknunk, egyszerre csak egy öltözéket viselhetünk, és egy dolgot művelhetünk, de azt szívvel-lélekkel kell tennünk.
P.: Ne félvállról, ne kapkodva, ne hányavetin, ne felelőtlenül. Amikor vásárolok, sokszor eszembe jut, vajon a pénztárost leköti és betölti az, amit csinál?
R.: A munkának van egy közösségi mozzanata: fogaskerekek vagyunk egy gépezetben.
P.: A többi kérdésemre is választ kaptam. Gondolom, Ruth szerint a nyugalmunkért naponta meg kell küzdenünk.
R.: Pontosan. Ha pl. virrasztok egy éjjel, nem tudok elaludni, reggelre mindig rájövök, mi nem hagyott nyugodni.
P.: Azért a félelmek esetében ez nem mindig jön így be.
R.: A legnagyobb félelem a halálfélelem, egónkat féltjük az elmúlástól. A jelentéktelenségünktől is félünk, hogy nem igazán hatunk az emberekre, átnéznek rajtunk,, nem hallgatnak ránk, etc.
P.: Értem. Ne bízzuk el magunkat, de mértéken alul se legyünk.
Isten ügyben még jelentkezem.
R.: Szeretettel várom.
ISTENKÉPEK
P.: Vidéki, úgymond vallásos családból származom, főleg a nagyanyám volt örökös templomba járó, hithű katolikus. Engem is egy felekezeti iskolába írattak, de a rengeteg ima és a kötelező szertartások az agyamra mentek, és végén nem bérmálkoztam. Gondolhatja, mit váltott ez ki a nagyanyámból.
R.: De miért is nem bérmálkozott?
P.: Mert kötelezővé akarták tenni. Én pedig azt gondolom, erre nem szabad kötelezni az embereket.
R.: Valóban jobb, ha önszántukból teszik ezt. Csak az volt a baj, hogy kötelezővé akarták tenni, vagyis nem akart álenegedelmeskedni?
P.: Igen, ez valóban álengedelmesség lett volna.
Én a nagymamám hitét kicsit naiv, együgyű hitnek tartom, és az egész falusi környezetnek volt egy ilyen hatása rám.
R.: Más a falu és más a város. A falu a tudattalan lelki működés fejezi ki inkább:
Ezzel a nem bérmálkozással és a fővárosba kerüléssel a racionális tétfelének hódolt.
P.: Naponta el kellett például mondanunk az Apostoli Hitvallást. Ruth hiszi ezt?
R.: Persze. Kivéve a test feltámadását. Tudja, a temetők kapujára is felvésik. „Feltámadunk!” szót. Úgy érzem, nincs végiggondolva és sovány vigasz a halálfélelemre. Én a reinkarnációban hiszek, és el sem tudom képzelni, milyen lenne az, ha egyszerre csak mindenki testet, öltene, aki itt élt valaha.
P.: Az imával is bajom van. Nagyanyámnak ezek a könyörgések jól beváltak, mindig segítséget kért, s ha valami teljesült, azt mindig az Istennek tulajdonította. Nálam ez nem így van.
R.: Azért kért valamit?
P.: Az első szerelmi csalódásomnál könyörögtem, hogy ne legyen vége a kapcsolatunknak. De vége lett.
R.: És akkor perbeszállt Vele?
P.: Így is fogalmazhatunk. Onnantól kezdve nem jártam templomba sem.
R.: Petra istenképe milyen? A személyes, nagyszakállú, ember alakú, haragvó, kegyes, vagy milyen?
P.: Én azt gondolom, FELSŐBB ERŐ, valamiféle energia. De nem tudok mélyen belegondolni. Kell lennie valami irányító erőnek, azt gondolom.
R.: Igen, meg lehet közelíteni az erő oldaláról is:
De persze az, hogy ez az energia öröktől fogva van, felülmúlja a felfogó képességünket.
P.: Való igaz, hogy a VÉGTELENSÉGET nehéz elképzelni. De a gondolkodásomhoz közelebb áll az energia, mint az antropomorf istenség képe, jó és rossz tulajdonságokkal felruházottan.
R.: Érdekes az istentagadók gondolkodása. A HIT valójában az istenséghez köti az embert, és a hitetlenek a hitetlenségben „hisznek”. Mintha az isteni erő eldugaszolódott volna bennük.
P.: Mert az eleve bennünk van?
R.: Igen, én azt gondolom, ez a szívünkbe oltott szikra, amelyet nekünk kell lángra lobbantanunk életünkkel, tetteinkkel, sorsunkkal.
P.: Persze el is lobbanhat.
Nem tudom elképzelni azt az Isten nélküli nihilt, ürességet, amely ezeket az embereket jellemzi. Persze emellett nagy kérdés, hogyan lehet rájönni Isten létére. Mert a hitoktatás kész tények elé állítja a nebulókat, ez pedig olykor a tagadáshoz vezethet.
R.: Nagyon fontos, amit most megfogalmazott. Én azt gondolom, a JELEK is segítik az embereket ebben a felismerésben, de valójában mindenkinek magától kell rájönnie, nem a másokét követnie. Ilyen csodás jel pl. a Csontváry Kosztka Tivadar, vagy j. Böhmé látomásai
A Vízöntő korszak ebben nagy segítség
P.: De ne feledjük, hogy Pertorini Rezső pszichiáter egyenesen elmebetegnek bélyegezte a festőt.
R.: Ezért mondom, hogy a saját élmény, a saját tapasztalat és meggyőződés nélkül lehetetlen hithez és istenképhez jutnunk.
A szinkronicitás is jeladás Petra életében tapasztalt ilyet?
P.: Apai nagyapám születésem előtt egy héttel halt meg. Erről sokat regél a családi legendáriumunk.
R.: Igen, ez szokott lenni, egy lélek lejön, egy pedig elmegy a családból. A családi történetek kimeríthetetlenek jelen témánkban is.
P.: Mióta eljöttem otthonról, jobban látom őket, mint amikor egy fedél alatt éltünk. Jót tett ez az eltávolodás.
R.: Mintha felülnézetet, rálátást nyert volna.
Tudja, nagy a különbség a világnézet és a világlátás között.
P.: Ezt hogy érti?
R.: A régebbi filozófiák mindig az előbbiről szóltak. Egy-egy gondolkodó sajátos nézetén sokan elmélkedtek. Ezt nevezem alulnézetnek, részlátásnak, durvábban csőlátásnak, békaperspektívának.
A holisztika az EGÉSZ egybelátásáról szól, ezt fogalmazza meg, ezt gyakorolja. A folyamatok teljességét, kikerekedettségét, befejezettségét tartja szem előtt. Ezt tetőzi be a spiritualitás, az istenség a maga tökéletességével, a függőleges értékhierarchiával.
Nem intézményesíthető, de ne legyünk igazságtalanok a vallásgyakorlathoz Petra tapasztalatai alapján. A köztudatban megkérdőjelezhetetlennek kellene lennie ennek a kérdésnek. De a világban minden polarizáltságban létezik, és minden szentség nyomába szegődik a profanitás.
Vagyis minden kétélű.
P.: És mi a véleménye a vallásháborúkról?
R.: Mit mondhatnék? Ez is az emberi szűklátókörűség kifejezője. Gondoljon csak a reformációra, amelyet ellenreformáció követett és felekezetekre való szétszakadás. Az unitáriusoknak a Szentháromság elfogadhatatlan, etc. elvész bábák közt a csecsemő. Ezen az evangélium örök élet hitét értem. Műfaj is lett belőle.
De itt hagyjuk is abba fejtegetéseinket, adjunk lehetőséget a belső, lelki munkának.
P.: Köszönöm a beszélgetést.
R.: Én is köszönöm.
KI VAGYOK, ÉS KI NEM VAGYOK VALÓJÁBAN?
B.: Nem Ruth az első, akit felkeresek a válaszért alkohol ügyben: úgy tudnám megfogalmazni, azért kell az alkohol, mert vele vagyok az, aki vagyok, vagy azért, hogy elfelejtsem, aki nem akarok lenni?
R.: Kezdjük az elején. Az sem biztos, hogy választ keres.
B.: Hát akkor mit?
R.: Kapcsolatot.
B.: Ezen mit ért egészen pontosan?
R.: Személyes, őszinte hangvételt, mélylelki beszélgetést.
B.: Vagyis nem kell azért küzdenem, hogy elfogadjon engem?
R.: Ha valamiben nem fogunk egyet érteni, jelezni fogom, és kérem, hogy Béla is ezt tegye. Másképpen nem kerülhetünk közös húrhosszra, vagy nevezőre.
B.: Vagyis nekem is el kell fogadnom Ruthot.
R.: Nyilvánvalóan.
B.: Ez kezdetnek nem rossz.
17 éves korom óta tintázom, most 44 éves vagyok. Sokszor megpróbáltam abbahagyni, mindenféle kúrákat végeztem, az Anonimoknál is jártam, de mindig visszaestem. Tudja, mikor az üveg alján még van egy kicsi, azt nem lehet eltenni másnapra.
R.: De egyszer-egyszer sikerült. Vagy nem?
B.: Ideig, óráig.
R.: Aktuálisan most milyen problémát okoz ez a se vele, se nélküle?
B.: Életem minden területén ez a se vele, se nélküle helyzet van: szerencsés vagyok, mindenem megvan, mégsem jó.
Van egy fiam és egy lányom két anyától, de egyikkel sem vagyok képes élni.
Sokáig éltem külföldön, de az sem volt jó, de itthon sem vagyok otthon.
Egy kicsit társadalmon kívül vagyok, miközben annyi mindent tudnék csinálni.
Folytassam?
R.: Mi a foglalkozása, a végzettsége?
B.: Eredendően bölcsész vagyok, nyelvekkel foglalkozom. Hét éves korom óta író akartam lenni, de amit papírra vetettem, az senkit sem érdekelt, így abbahagytam.
Most egyedül élek a kutyámmal. Erről is van egy sztorim. Elmondjam?
R.: Persze.
B.: A kutyasétáltatás az életemnek fontos része. (a kádban ülés mellett, amikor nem csinálok semmit. Nekem a francia sakk való, ahol az nyer, aki minden figurát elveszít.)
Szóval, kutyasétáltatás. Jól bánok vele, de néha kihoz a sodromból. Van egy szomszédom, akivel együtt sétáltattuk a kutyáinkat, már egész jól megbarátkoztunk. Ám a minap úgy megharagudtam a kutyámra, hogy belerúgtam. A szomszédom ezen annyira felháborodott, hogy azóta nem áll szóba velem.
R.: Belerúgott a szeretett kutyájába?
B.: Most elítél?
R.: Én nem szoktam elítélni az embereket, mert nem vagyok bíró. Csupán mérlegelni, megítélni igyekszem a helyzeteket, hogy megértsem a lényeget.
B.: Mérlegelget?
R.: Igen, a pszichológia patikamérlegén.
B.: Ez jó, ez tetszik nekem.
A foglalkozásomat kérdezte. Vállalkoztam, tőzsdéztem, ennek morzsáiból élek most is. Néha fordítok, de egyik sem az igazi.
R.: Ha valóban van írói vénája, jobb, ha tudja, az írók sok mindennel szoktak kísérletezni, amíg önmagukra találnak, amikor megnyílhatnak kreatív csatornáik.
A francia sakk vonatkozásában pedig azt kell mondanom, minden figurát ki lehet ütni, de a királyt csak megmattolni lehet.
Akkor fogalmazzunk úgy, hogy ez a munka, amit most kezdünk, a megmattolás ellen van. Bármennyire tetszik magának a paradox játék, nekünk a TOVÁBBLÉPÉST kell kimunkálnunk.
B.: Hát persze, csakis!
R.: Úgy tűnik a végletek adta tapasztalat fontos Béla számára. Ahhoz, hogy elindulhassunk a továbblépés irányába, meg kellene állapodnunk, most hol vagyunk, honnan indulunk?
Mesélne valamit a gyermekkoráról. az életmenetéről?
B.: Már az általános iskolában volt egy gubanc: leköptem a tanító nénit, ezért át tettek egy másik iskolába.
Szüleimről annyit, hogy apám jogász, 10 éve meghalt, agnoszticista volt. Anyám öt éve él agylágyulásban.
Én nem azonosultam senkivel. Azt gondolom, az azonosulás nem is valami külső dolog.
Önmagammal vagyok azonos:
Gyerekkoromban féltem a libikóka hintán, mert nem bíztam abban, hogy lekerülök a magasból.
A semmittevésből és a nihilizmusból indulhatunk ki.
Alkut kötöttem az ördöggel – a kis kémiai anyaggal – amely nyugalmat ad.
R.: De nem tisztességes az alku.
B.: Már miért ne volna tisztességes?
R.: Mert becsapta az ördögöt, hiszen nincs igazi nyugalma. És persze önmagát is becsapta.
B.: Hoppá! Erre még soha nem gondoltam! Noha félek és irtózom a becsapottságtól, csakúgy, mint a véletlentől.
R.: Egy libikóka már ki is rajzolódott közöttünk:
– a minden és a semmi –, én az előbbinél horgonyoztam le.
B.: Nem akarom betegnek érezni és tartani magamat, de tüneteket bőven produkálok.
Egyetemista koromban a strukturalizmus érdekelt, a tagadásig analizáltam mindent, mígnem sikerült teljesen elidegenednem. Vallásfilozófiai dolgozatokat írtam, ezzel kitűntem a társaim közül.
R.: De mi volt az elidegenedés?
B.: Nincs folytonosság az életemben. Ma is minden nap más nővel vagyok, nem vállalok fel senkit.
A történelem is mindig érdekelt, a múlt.
A testemet sem szeretem: hol kövér vagyok, hol sovány. Hosszú lé böjtöket, diétákat szoktam tartani. Egyébként sportolok, karatézom és futok. Futás közben panteista élményem van. De az istenérzéssel súlyos problémáim vannak. A létezés is problémás. Talán én is metafizikai agnoszticista vagyok.
Azt is tudom, hogy csak a jelen van, mégis a múlt vonz engem. Miért?
Miért nem bírom az érintéseket és mitől vagyok annyira sebezhető?
Talán a múltamban megtalálhatjuk azt a torzulást, divergálást, ahol a széthullás megindult.
A Ferenceseknél is tanultam, akkor szerzetes akartam lenni. Később ateista lettem. A Ferenceseknél is volt egy botrány, amiért távoznom kellett. De azt inkább megtartom magamnak.
A világ racionális rendjéhez ragaszkodom.
R.: Valami más is szeretett volna lenni az íróság és a szerzetességen kívül?
B.: Ó, persze! Matematikus, sekrestyés, fordító, tudós, aki kutat valamit és azt fel is fedezi. A fiam anyja, aki pszichiáter, úgy határozott meg, hogy két állapotban vagyok elviselhetetlen: józanul gőgös arrogáns, lekezelő, részegen pedig semmit nem lehet kezdeni velem.
De én nem vagyok sem Hyde, sem Jack.
És nem vagyok jobb apa, mint amilyenek a szüleim voltak.
R.: Hol van hát, ami mindig is szeretett volna lenni?
B.: Van egy számítógépes kártyajáték, amelyben van egy aduászom, de hiába akarom bevetni, ha felfedem, elveszti az ütőképességét.
R.: Maga az aduász, a talentum, az érték, az igazi énje, amit keres. De a lépések fokozatosságát is be kell tartani.
B.: Értem. Hosszú munka vár ránk. Megnyugtató és felkavaró elemek találkoztak bennem ebben az első ülésben. Köszönöm a beszélgetést. Majd jelentkezem.
A SZERELEM OLTÁRÁN
C.: Azt sem tudom, mit gondoljak magamról! (elsírja magát)
Legszívesebben nem is lennék, meghalnék!
R.: Ezzel még várhatunk.
De mi történt?
C.: (felcsattanva) Egy napon születtem a feleségével, csak több, mint egy évtizeddel később. Mit szól hozzá?
R.: Többet kell tudnom a történetről ahhoz, hogy hozzá tudjak szólni. Nem kezdené el valahol?
C.: Szakítanom kellene vele, de képtelen vagyok. Nem tudok nélküle élni. Ha nem lenne számomra, betölthetetlen űr keletkezne a lelkemben… (várakozásteljesen néz rám, de amikor nem reagálok, folytatja.)
Értem, valahol el kell kezdenem.
Egy 22 éves kapcsolatról van szó. 22 éve élek Gusztival,
R.: Aki nős.
C.: Úgy van. 22 éve, amikor összejöttünk, akkor a lánya kisiskolás volt. Azt mondta, fel kell nevelnie, ha felnő és kitanul, elválik és velem köti össze az életét.
R.: És?
C.: A lánya felcseperedett, kitanult orvos, de (sírva) én még mindig a hitegetett szerető vagyok.
R.: Titkos szerető?
C.: Ráadásul nem. A felesége tud rólam.
Nem is értem, hogy bírja ki.
Guszti orvos, ő jogász. Guszti velem él, velem utazik.
Évente egyszer ők is elutaznak hárman. A nagy ünnepeket is együtt töltik, ilyenkor én egyedül vagyok. Pontosabban a kétnapos ünnepeken, Karácsonykor, Húsvétkor, Guszti az egyik napon ügyeleteket vállal, ily módon egyikünkkel sincs.
De én nem bírok több Húsvétot egyedül tölteni!
A barátnőim egyszerűen hülyének tartanak, a szüleim sem értenek, feláldoztam az életemet, a fiatalságomat, az anyaságomat …
Ezért mondtam, hogy nem is tudom, mit gondoljak magamrül.
R.: A feláldozott anyaságon mit kell egészen pontosan értenem?
C.: Húsz éves voltam, amikor kapcsolatba kerültünk. Az első évben terhes lettem, de én nem anya akartam lenni, hanem Guszti felesége.
Abortuszra szántuk magunkat, bár ő azt mondta, én majd szülök neki egy fiút és az milyen jó lesz.
Nem bántam meg az abortuszt. De ha arra gondolok, hogy ezentúl magányosan fogok élni, szavakba sem lehet foglalni, mit érzek.
R.: Ha jól számolok, Cecília most 42 éves.
C.: Jól számol.
Az én életemnek már vége!
R.: A házassági tervekkel mi van?
C.: Az utóbbi időben egyre kevesebb szó esik erről. Furmányos felesége olyan anyagi összebonyolódásokba vonta bele, hogy válás esetén Guszti anyagilag eléggé lenullázódna. Ez láthatóan mélyen érinti. Ezekben az anyagi ügyekben én nem vagyok benne.
A jó apát játssza. A lányának is vett már egy lakást. De hát nekünk nincs gyerekünk. Érti?
Abba azért nem mentem bele, hogy balkézről világra hozzak egy boldogtalan gyereket.
R.: Ez a kapcsolat a szerelemről szól, nem a házasságról. Az már elvetett kocka volt a feleségével a megismerkedésük idején.
C.: Mit akar ezzel mondani?
R.: Úgy érzem, sok sérelem és önvád van Cecilliában.
Én pedig azt gondolom, más érzelmi tartalékai vannak ennek a különleges 22 esztendőnek.
C.: Milyen tartalékai?
R.: Minden férfi – nő kapcsolatnak van műfaja, amelyben lejátszódik, megíródik. A platói szerelemtől a szakrális házasságig terjedő íven sok műfaj van: titkos és szabad szerelem, háromszög, és egyéb sokszögek, lieson, etc. Vannak érdek kapcsolatok, a politikai történelmében sok ilyet láthatunk, pl. Mária Teréziát Európa anyósának nevezték,
mivel számtalan gyermekét különféle uralkodó családokba házasította be.
C.: Mária Antoinettet le is fejezték.
R.: Valóban.
Antóniusz és Kleopátra pedig mindketten öngyilkosok lettek. Az olasz hadvezér és az egyiptomi királynő.
A szerelem életünk nagy misztérium, de a tragédia is jelen van benne. A világirodalom nagy szerelmi történetei kivétek nélkül drámaiak. Nem habos boldogságról szólnak.
C.: Azt akarja mondani, hogy a mi szerelmünk is tragédia, vagy hamis?
R.: Éppen az ellenkezőjét!
A 22 év nekem igen komoly történetről árulkodik.
Akár megírható is lenne, a kötelék. Nem kell megtagadni azt a mélységes vonzalmat, amely fenntartotta ennyi éven át és annyi fájdalmat is okozott.
Talán Guszti sem tagadta meg önmagát. De a sorsából senki nem léphet ki.
Ez a történet nem tűnik számomra szokványos ú.n. kettős életnek. Bizonyára mást él meg Guszti a feleségével és mást Cecilliával.
C.: Voltam már asztrológusnál és reinkarnációs hipnózison is, olyasmit mondtak, hogy előző életemben én kosaraztam ki, most meg ő. De persze megvezethetőnek és hiszékenynek is mondtak engem, ami mélyen megbántott.
R.: Nem akarok asztrológiai és reinkarnációs képzelgésekbe belemenni, a jelen tényeknél szeretnék maradni.
C.: És az mi? Szakítsak, vagy ne?
R.: Ezt nem akarom Cecillia helyett eldönteni.
Én azt gondolom, hogy mindenkinek az utolsó cseppig kell kiürítenie azt a bizonyos keserű kelyhet, hogy utána nyugvópont lehessen. Bűntudat, megbánás, vagy a történet meghamisítása nélkül. Átírás nélkül kell elfogadni, ami van, a lényegét látni, az igazát, a valóságát. Amit adott, hozott, jelentett és amit nem.
A 42. év különösen alkalmas az efféle számvetésekre, hiszen az inspiratív Uránusz ekkor teszi meg a fél pályáját, szembe kerül a születéskor elfoglalt helyével. Ez nagy felforgató erő. Biztos vagyok benne, hogy Cecillia képes összegyűjteni a 22 év GYÖNGYEIT, és létrehozni egy fűzért. Ha felfűzi egy szálra, nem töredékekben, teljesületlen vágyakban, viharvertségekben gurulnak szét azok a gyöngyök, hanem ékszerré válnak.
Az emberek nagy része meg sem él ilyen horderejű kapcsolatot, olcsóbb történetekben morzsolódnak fel a lelki kínjai, mielőtt kincsekké válnának.
C.: Elkezdtem megírni a 8030 napot, mert holnap lesz a megismerkedésünk évfordulója. De még a felénél sem vagyok.
R.: Hát ez nagyszerű!
C.: Mit értett azon Ruth, hogy a szerelem misztérium?
R.: A misztérium a magasabb ujjmutatás.
Tartsa tisztán a 22 év történetét, ne engedje beszennyeződni a csalódásoktól, a lehetetlen elvárásoktól, az elégedetlenségektől.
Engedje, hogy a szeretet és a bizalom sugározzék belőle.
Fogadja el, hogy ez a kapcsolat az ünnepekről szól:
C.: Akkor Ruth nem tart hülyének, hiszékenynek és megvezethetőnek?
R.: Egyáltalán nem.
Szívemből kívánom, hogy találja meg az igazgyöngyét.
C.: Köszönöm.
SORSFINTOR
J.: Engem napi problémák érdekelnek, nem olyan elvontságok, mint politika nemzet, haza, Isten.
R.: A politika nem elvont, mindenki részese, mindenkinek a mindennapi ügye.
J.: Én lakást szeretnék magamnak, olyan öröklakást, ami az enyém.
R.: Miért? Most hogyan lakik?
J.: Apám főbérleti lakásában, amelyet az anyjától örökölt meg.
R.: János pedig az apjától örökölhetné?
j.: De én nem főbérletet akarok, hanem saját tulajdont.
R.: Ennek pénzbeli akadálya van?
J.: Sokáig a barátnőmmel akartam lakást venni közösen, aki egyáltalán nem akart lakást venni. Ő az anyjától örökölt főbérletben lakik. A világot akarja járni, mindent felélni.
R.: És mi van a kapcsolattal?
J.: Mi lenne? Vége lett. Megcsaltuk egymást és most már végleg szakított velem. Én pedig nem akarok egész életemre eladósodni egy hosszúlejáratú kölcsön miatt.
Elmennek az évek felettem. A 40-hez közeledve csak azt érzem, hogy szinte mindenből kimaradtam.
R.: Mi mindenből?
J.: Kapcsolatból, családalapításból, egyetemi diplomából, soroljam még?
R.: Inkább elemezni kellene ezeket az eseteket, és megtalálni azt a pontot, azt a momentumot, amikor a bomlás megindult.
J.: Milyen pontot?
R.: Hát a kapcsolatban például azt, ami az első bizonytalanodás volt.
J.: És akkor mi van?
R.: Ezt jobb jelezni finoman, az első gyanút, mint a bontatlan tökéletességben bízni a csodára várva.
J.: Több zátonyra futott kapcsolat van mögöttem. Már az öngyilkosság is megfordult a fejemben. De néhány éve egy barátom ezt tette, és ma már senki sem beszél róla Biztosan én is erre a sorsra jutnék.
R.: Szeretné megörökíteni a nevét?
J.: Ezt már nem kell tennem, mert én egy történelmi, nemesi családba születtem. De, amikor a bankban, vagy bárhol rákérdeznek, hogy annak vagyok-e a leszármazottja és írok-e, költő vagyok-e, elönt a düh.
R.: De miért?
J.: Mert mi hasznom van ebből? Én lakást szeretnék.
Mondtam már, hogy engem ezek az elvontságok nem érdekelnek.
R.: Látom, hogy valamit nagyon nem fogad el magából, pedig az ember az apját, anyját, nemét, nemzetségét nem tagadhatja le, vagy meg.
J.: Apám? Sok jót nem mondhatok róla. Kőkemény, megközelíthetetlen fazon, aki szabad idejében általában újságot olvasott. Még a nyaralások idején is. Soha nem játszott velünk.
R.: Arra gondoljak, hogy nem kapott mintát, példát?
J.: Még csak az kéne, hogy olyan legyek, mit ő!
R.: Mi az édesapja foglalkozása?
J.: Jogász. Igazi paragrafus, szabály ember. Hihetetlen szabályokat kellett betartanunk, sőt, tisztelnünk.
R.: Mire gondoljak?
J.: Például sokáig nem engedte, hogy vezessem a kocsiját. Vidéken jártam középiskolába, ahová soha nem vitt el. Részben spórolás céljából. Hagyta, hogy cipeljem a csomagokat a vonaton. Hétvégeken sem jött el értem soha. Most bezzeg, hogy megöregedett, elvárja, hogy a saját kocsimon vigyem orvoshoz, fodrászhoz, szóval mindenhová. Mintha a csicskása lennék.
R.: Ez is egy ponton durvul el, vagy annak elszalasztásával állandósul.
Engedje meg, hogy egy személyes példával éljek. Én egy ú.n. B-listás családból származom,
de az apám értékrendje ma is meghatározó számomra. Egy ízben megjegyezte, mennyi hátrányom van abból, hogy az ő lánya vagyok. De én megöleltem és biztosítottam, hogy soha nem fogom megtagadni. Ekkor valamiképpen egyenlőek lettünk. Vagyis felnőttem. Átléptem a gyermekkor küszöbét, a magam életét kezdtem élni.
Jánosnak is át kellene lépni néhány küszöböt, hogy önmaga lehessen.
Pl. segíteni az apját anélkül, hogy kihasználtnak érezné magát.
J.: Értékrendet én is örököltem.
R.: Akkor mondhatjuk, hogy első „haszna” a származásából ez a függőleges értékhierarchia? A feudalizmus és kapitalizmus különbségére gondolok. A ma divatos értékválságra és identitásdiffúzióra, a genderizmusra.
J.: A nememmel nincs bajom. De az értékrendemmel kilógok a társadalomból.
R.: A külső és belső dolgok, körülmények valamiképpen összerímelnek, nincsenek demarkációs vonallal elválasztva egymástól. Én is kontraszt társadalmi környezetbe születtem – mármint a kockabolsevizmusba – de ez inkább megerősített tartásomban.
J.: Én azt tapasztalom, hogy ügyeskedőknek áll a világ.
R.: Nem kell behódolni a tiszavirág életű sikereknek.
A nemiséggel és nemzetséggel kapcsolatosan pedig el kell mondanom, hogy a tudattalan lelkünknek 4 rétege van: a személyes, a családi, a társadalmi – politikai és az egyetemes tudattalan. Ez alól senki nem kivétel, mindannyian magunkban hordozzuk az egész emberiség lenyomatát.
J.: Ettől még nem tudom jobban, hogyan kell az abnormális helyzetekben viselkedni, hogyan kell azokhoz igazodni.
R.: Az abnormálist semmiképpen nem kell és nem is szabad követni.
J.: Én a lázadókhoz húzok, pl. a katalánokhoz a spanyolokkal szemben.
R.: Értem, lázadó serdülő, aki a végén mégis behódolni kénytelen.
J.: Behódolni?
R.: Igen, a felnövekedésnek.
A lélek = energia. Az időjáráshoz hasonlít, ahol az elemi erők ütköznek össze egymással, alakítják egymást. A meleg és a hideg, a világosság és a sötétség, a szél és a tengervíz, vulkánkitöréskor a rejtettég és a napvilágra kerülés. Az emberben is csatázik az értelem az érzelemmel, a jó a rosszall, az akarat a tunyasággal, hogy bölcsesség, belátás, felismerés lehessen belőle.
Olykor fizikailag mérkőznek meg a felek, külső összecsapásban, máskor szócsata, diplomáciai tárgylás zajlik, A vesztes fél gratulációval tartozik a győztesnek
János esetében a napi problémákat kell megütköztetni a távlattal, az életforma kialakításával.
Egybe kell gyúrni, fonni a sokféle indítékot, miként a testünk szervei is egységes összhangban működnek, éltetnek bennünket. Ez hozná a megbékélést saját magával, a helyzetével, adottságaival és lehetőségeivel.
A lakás egyébként személyiség jelkép.
J.: Ezzel mit akar mondani?
R.: Ugyan azzal kezdett, hogy a napi problémák érdeklik és nem az elvontságok, de nem akarok adó maradni a válasszal.
Mondhatjuk, hogy a sors fintora, hogy nem zárhatjuk le magunkat a mindennapokban. Hiszen mi
A VÉGTELENSÉG VÁNDORAI VAGYUNK TÉRBEN ÉS IDŐBEN …
J.: (közbevág) Értem! Ezen el fogok gondolkozni.
Köszönöm a beszélgetést.
R.: Én is köszönöm. Megerősödtem abban, hogy János nem, hogy nem társadalmon kívüli, de lehet, hogy fontos társadalmi szerep vár rá.
AZ ÖNISMERET METAFIZIKÁJA
P.: Kicsit nagyon kiégtem ebben a 2020-as esztendőben.
R.: Kicsit, vagy nagyon?
P.: Hát, az utóbbi. Családi gondok és a pandémia.
R.: Részletezné?
P.: A válásom. Már több, mint öt éve történt, de az utórezgések még ma is földrengés jellegűek.
R.: Tektonikus törésvonal?
P.: Még mindig nem vagyok túl rajta, Nagy szerelem volt és mi lett belőle?
R.: Gyerekük van?
P.: Két lányunk van. A nagyobbik nemrégiben hozzám költözött, mert az anyját ki nem állja. Így a kisebbik lányom hétvégi apukája vagyok.
R.: Igen, hát a szerelemnek van egy rózsaszín ködje, és amikor ez eloszlik, csalódás marad utána. Jó esetben átalakul ez az energia szeretetbe, a család gondozásába, a gyerekek felnevelésébe, de ez nem mindenkor zökkenőmentes.
A szerelem is három szinten zajlik, testi, lelki és szellemi szférában. EZ A SZERELEM MISZTÉRIUMA. Az igazi szerelemben ennek a három szférának rezonanciában kell lennie, a fizikai erők fokozatos megfinomításával a magasabb szintre emelik a lelki energiát.
Ebben az értelemben minden ember élete itt a földön az anyag és a szellem küzdelme.
Tud követni?
P.: Valamelyest.
Meg vagyok keresztelve, konfirmáltam is, de, hogy a szerelem misztérium, ezt kérem, fejtse ki kicsit bővebben.
R.: Tudja rólam, hogy én holisztikus vagyok.
P.: Igen, persze.
R.: A holisztika, mindenben a TELJESSÉGET keresi, egy fűszálra is a világegyetemet fogalmazza rá.
Maga foglalkozik önismerettel, úgy tudom, jógázik. Az önismeretből kell kiindulnunk.
Péter szerint mi az önismeret?
P.: Nem könnyű kérdés. A keletiek úgy kezdik: én nem vagyok a testem. Akkor mi vagyok?
De nem értem az eredendő bűnt, a megváltást, a Biblia kétféle istenképét, mármint a haragvó, a büntető és bosszúálló ó-szövetségi, és az áldozatkész, szeretetteljes új-szövetségit.
R.: Tud imádkozni?
P.: Megvannak a kész imaszövegek.
R.: Nos, anélkül, hogy belemennénk létfilozófiai kérdésekbe, Péternek ezt a keleti és a keresztény útmutatásokat kellene ötvöznie, hogy zöldágra vergődjön a flow kérdésében. Tudja, mi a flow?
P.: Életáram.
R.: Pontosan. Egy mondattal összefoglalva témánk lényegét azt kell mondanom:
Ne imát mondj, hanem imádkozz!
Assisi St. Ferencről feljegyezték, hogy amikor imádkozott, formálisan felemelkedett, magasabb frekvenciába.
Nekünk is túl kell lépnünk a naiv, antropomorf istenképen. Ha Életnek, Fénynek, energiának gondoljuk a Teremtőt, továbbjuthatunk.
P.: Ez klassz! Ez tetszik nekem.
R.: Azzal kezdett, hogy kiégett, nagyon.
P.: Igen. Ez a volt feleségem kábítózásával tetőzött. Isten élményekről veszél, mindenféle tágulásokról, őrület!
R.: Az Istenhez jutásnak megvannak a természetes módozatai. A drog és az alkohol mesterséges és hamis eszköz.
Az Isten élményről nehezen lehet beszélni, nem is illik kérkedni azzal.
P.: Igen! Mindig ezt a kérkedést, ezt a hamisságot éreztem benne.
Az anyaság kihívásaival sem tud megbirkózni. Ez elég nagy terhet ró rám.
R.: Nagy kérdés, hogy annak idején mi vonzotta magukat egymáshoz, és most mi választja szét a kapcsolatot?
Az önismeret segít ebben bennünket. Tetszett, hogy idézte az én nem vagyok a testem gondolatot. Ezt tudjuk folytatni a tulajdonságokkal, a szerepekkel,
ezekkel sem lehet megragadni és leírni az ember valóságát. Egyrészt azért, mert a tulajdonságok párban vannak az emberben, mindenkinek van animusa és animája pl. férfi és női része. Másrészt a szerepek afféle „ruhák”, amelyeket fel- és levehetünk a másokhoz, a közösséghez való alkalmazkodás során. De mi nem a szerepek vagyunk, akár mennyire is testünkre szabottak azok.
P.: Ez nagyon jó, amit Ruth mond. Nehezen birkóztam meg a felszarvazottságommal, azzal, hogy elhagyott férj vagyok, hogy lecseréltek, etc.
R.: Remélem, hogy sikerül levetnie ezt a „ruhát”. Ez csak akkor sikerülhet, ha mélyen átlátja, hogy a kommunikációban mindig kettőn áll a vásár, és mindig van egy hatalmi reláció. Ennek dinamikusan kell működnie, pl. nem engedhet mindig csak az egyik, mert azzal a másik biztosan visszaél. Arra mindig ügyelnünk kell, mi erősítünk meg.
P.: Valóban, ez komoly mérlegelést kíván. De térjünk vissza az önismerethez. Hérakleitosz azt mondta: „Keresni kezdtem önmagamat.”
R.: Ez hatalmas gondolat. Azt is mondta, hogy az ember sorsa a daimón, és hogy nehéz a szenvedély ellen harcolni, mert azért, amit akar, a lelkét dobja oda.
P.: Milyen jó, hogy előkerültek a görögök. Ők még értették a lélek végtelenségét.
Ruth tudja rólam, hogy én filozófia szakon végeztem Pécsett?
R.: Nem, ezt nem tudtam. Persze a hangvételéből kikövetkeztethettem volna.
Akkor témánál vagyunk.
P.: Az ex-em elvetélt filozófusnak tart. Együtt végeztünk az egyetemen, ő mindenféle tanulmányokaz irkál, és hatalmas pszichikai fölényben érzi magát velem szemben. Okoskodásai néha őrjítőek.
R.: Szellemi ügyekben a rivalizálás teljesen meddő és fölösleges, mert a szellemi képességek nem mérhetők fizikai eszközökkel, módszerekkel. Az igaz tudás a lényege a lelki béke. Ez a léte, nem a mércéje.
P.: A drog másra is utal. Nemde?
R.: Tökéletesen.
P.: Ha az ember nem a teste, nem a tulajdonságai, nem a szerepei, akkor mi?
R.: Isten teremtménye.
Megfoganásunk pillanatában egy ISTENI SZIKRÁT KAPUNK A SZÍVÜNKBE, más szavakkal ez a talentumunk, a járandóságunk, ezt kell lángra lobbantanunk sorsunk végig élése folyamatéban.
P.: Ruthnak van valamilyen metódusa ebben az ügyben?
R.: Nincs. Mindenkivel csak onnan indulhatunk el, ahol az illető van, és a végső cél sem vázolható fel mindenki számára egyformán.
A ráébredés, hogy miként vagyunk a végtelenség utasai, teljesen egyén függő.
P.: Milyen ráébredés?
R.: Hát a teremtettségünkre.
P.: Vagyis az istenségre, amely fölöslegessé teszi a létértelem aláaknázását a halállal.
R.: Annál is inkább, mivel a halál a születés ellentéte, és nem az életé. Az élet örök, nincs ellentéte. Számtalan formában létezik: kristály, növény, állat ember.
P.: De csak az ember ébred öntudatra.
R.: Amely egyenló a létértelemmel, vagyis az istenséggel, önmagunk megtalálásával.
P.: A kiégettségemhez a pandémia is hozzájárult. El akartam utazni Peruba, feltöltődni, de a járvány ebben megakadályozott.
R.: Nem árt tudnunk, hogy valójában belül találjuk meg azt, amit legtöbbször kívül keresünk. Ez az önismeret metafizikája.
A pandémia is a túlzott extraverzióról szól. Befelé fordulásra késztet bennünket.
P.: Köszönöm a metafizikai gondolatot.
A végén még filozófus lesz belőlem.
R.: Úgy legyen!
Én is köszönöm.
A MAGASABB MEGOLDÁS
E.: Ruth egyszer azt mondta, hogy a horoszkópban a pentagramm fényszög a magasabb megoldás jelölője. Mit értett ezen egészen pontosan?
Messzebbről kell indítanom a választ. A probléma természetéből kell kiindulnunk.
E.: A probléma természetéből?
R.: Igen. Emma szerint mi a probléma?
E.: Hirtelenében mit is mondhatnék? Szerintem ahány probléma, annyi természet: magánéleti, társadalmi, …
R.: Valóban szerteágazó, de van közös nevezőjük.
E.: Éspedig?
R.: A tudatos és a tudattalan lélekműködés ütközete.
E.: Az érzelemre és a racionalitásra gondol?
R.: Arra is. Nyilvánvaló, hogy egy érzelmi vergődést a logika nem oldhat fel… (közbevág)
E.: Oldhat?
R.: Igen, oldás, mint a só a vízben megszűnik sókocka lenni, viszont átízesíti a vizet. Van meg-, ki- feloldás, de induljunk ki a MARADÉKTALAN MEGOLDÁSBÓL.
E.: Ez egészen jól hangzik. De a maradéktalanság?
R.: Az élet ugyan nem matematika, de egy hasonlat erejéig mondhatjuk, hogy mindenki élete többismeretlenes egyenlet. Ezeknek vannak megoldási képleteik. De néha nem sikerül teljesen megoldani, csak maradékkal. Ez nem az igazi. Ám az emberi életnek, sorsnak nincs ilyen általános megoldó képlete, maradéka viszont annál több.
E.: Értem, az elkötözetlen szálak, félbemaradt tettek, lezáratlan kapcsolatok, ügyek, megannyi fájdalom, csalódottság, harag, sérelem… Egyszóval értetlenség. Ezek a megoldatlanságok megmaradnak? Életről életre kísérnek bennünket a reinkarnáció során?
R.: Bizony, ezek a sors nehezen átvágható gordiuszi csomói. A horoszkópban a 90 és a 150 fokos fényszögek jelzik a régtől meglévő problémákat, nehézségeket, akadályokat, megoldatlan feladatokat.
E.: Érdekes, hogy a horoszkóp ilyeneket tartalmaz. De a sóoldat kapcsán az jutott eszembe, hogy néha a HUMOR is megold dolgokat. Ez így van?
R.: A magyar nyelvben az igekötők nagyon kifejezőek. A humor szerintem inkább FELOLD, vagy kiold ellentmondásokat. A megoldás kategorikusabb, mármint amit a fentiekben magasabb és maradéktanan megoldásnak mondtunk. Ez a dilemma végére jutást jelenti, nincs tovább, mint a mondat végén a pont. Egy jó felnevetés a humoros felvetés kapcsán hangulatilag túlemelheti az embert a komor őrlődéseken, de a probléma attól még probléma marad.
E.: Elgondolkoztat ez a hangulati elem.
R.: Igen, a megoldás valamiféle NYUGVÓPONT is. A dinamikának nem kell tovább billegnie az igen/nem, az ide/oda, a nézőpont/és egybelátás, etc. mérlegén.
E.: Nézőpont és egybelátás?
R.: Igen. Ez a rész és egész problémája. Nyilvánvaló, hogy mindenki önmagából indul ki, de a tág horizont más nézőpontok, érdekek távlatát tartalmazza, mint az önmagunkból való kiindulás. Ez a különbség a nézőpont és világlátás között. Mindig figyelembe kell vennünk az ellenpontot, mint ellensúlyt. A humor ellensúlya a komolyság. Gondoljon csak a szomorú bohócokra. (közbevág)
E.: Vagy Karinthy Frigyes híres mondására:
„A humorban nem ismerek tréfát”.
R.: Nagyszerű, hogy ez eszébe jutott. A dialógus élő folyamatában megvan a humornak is a helye, - mint oldószernek – de a komoly dolgok tréfákkal nem üthetők el. Ennek jobbára mellébeszélés, elterelődés a vége, a forró kása kerülgetése. Vagyis zsákutca, félbemaradás, szorongó érzés. Míg az igazi megoldás örömmel jár, valamiféle felszabadulással. továbbító erővel.
E.: Ez van a magasabb megoldásban?
R.: Az örömfaktoron és nyugvóponton túlmenően az igazi, a magasabb megoldás tartalmazza az igazság elérését, felfogását, megértését, belátását is.
Az igazság is egy nagy téma. Túl azon, hogy az emberek szeretik, vagy viszolyognak tőle, az igazság az ABSZOLÚTUM. mely a mindenféle relativitást is életre hívja. Nagy baj, ha ezt a pólus kérdést nem a polaritásban kezeljük. Akkor születnek a nagy zavarodottságok, a normavesztések, egyensúlytalanságok. A magasabb megoldás az értékhierarchia függőlegességén alapul, vagyis az ég, a magasság felé való irányultságon. Folytonos megtisztítással, megfinomítással lehet közeledni felé, miként azt az alkímiai folyamatokban is láthatjuk.
E.: A lélek alkímiai folyamataiban.
R.: Pontosan. Az anyag és a fény között nyilvánvaló az eltérés, a különbség, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy minden elem a fényből lett, az anyag megsűrűsödött fény, lényegében. Ezt mutatják a drágakövek.
Nos, a 72 fokos fényszög a pentagramban ezt az értékhierarchia irányába való haladást, emelkedést mutatja, a túljutást, a felülnézetet, ahogyan például a víz a párolgással hidrogénné és oxigénné alakul, finomul, vagy miként a kőzetben a gyémántfény felvillan. A KVINTESSZENCIA a négy elemből kivont ötödik lényeg, a magasabb valóság. Miként az indulattól is a szeretetig kell jutnunk. Hiszen a problémák azon a szinten, ahol vannak, nem oldhatók meg. A megoldást éppen a túlemelkedés jelenti. A síkból a térbe, a kettőből a háromba jutást.
E.: Vagyis nem iszap birkózások.
R.: Pontosan.
Válaszoltam az eredeti kérdésére?
E.: Ó, igen. Nagyon köszönöm.
R.: Én is köszönöm a beszélgetést.
A KRÓNIKUS MEGBETEGEDÉS
Zs.: Az én édesanyám stroke-ban halt meg, sokévi krónikus magas vérnyomást követően. Sérelmesnek találom, hogy most, a pandémia során, amikor ezeknek a betegeknek a halálozását tartják számon, sokan úgy gondolják, hogy nekik már úgyis mindegy.
R.: Nem tudom, Zsolt miből vonta le ezt a következtetést. Én inkább azt tapasztalom, hogy nagyon is küzdenek az életükért.
Zs.: Én sem tudom pontosan. Lehet, hogy az elkeseredés és a gyász mondatja velem ezeket.
R.: Akkor lépjünk is ezen túl, hiszen az embereknek mindenféle véleményük van mindenről. Mi viszont sem védeni, sem támadni nem akarjuk a krónikus megbetegedéseket.
Zs.: A halálozási statisztikákat tekintve Ruth nem gondolj azt, hogy a magyar egészségügy nem sokat tesz a megelőzés érdekében?
R.: Ez nagyon összetett kérdés. Statisztikák helyett inkább induljunk ki abból, hogy mindenki felelős a saját életéért és egészségért.
Zs.: De mi van akkor, ha valaki fogyatékossággal születik?
R.: Ez még összetettebbé teszi a kérdést, mert akkor bejön a reinkarnáció gondolata is. Zsoltnak mi erről a véleménye?
Zs.: Amikor szörnyűséges helyzeteket látok, gyakran kérdezem önmagamtól: „Te jó ég! Mit követhetett el előző életében, hogy ilyen sorsra jutott!” Egyszóval én is azt gondolom, hogy többször születünk.
R.: Ez jó kiindulás lesz ahhoz, hogy a krónikus betegségeket körbejárjuk. Én a magam részéről a pszichoszomatikát nagyon komolyan veszem, (közbevág)
Zs.: Ruth szerint akkor a magas vérnyomás és a stroke mitől van?
R.: Remélem nem vár tőlem paneleket, minden helyzetre ráilleszthető okfejtéseket. Azt gondolom, hogy pl. az epilepsziát azért mondják morbus sacernek, hogy ezzel utaljanak a betegség megfoghatatlan, ismereteken kívüli jellegére.
De nem akarom megkerülni a kérdését. A SZORONGÁS A TETTEK HELYETT VAN. Ezzel nem okfejtést mondtunk ki, hiszen a betegségek ellenállnak az oki megfejtési próbálkozásoknak. Ennél sokkal titokzatosabbak.
Zs.: Gondolom a hajlam, a kedély, a születési adottságok, etc. is beleszólnak az alakulásba, miközben valamiképpen külön életet is élnek.
R.: Pontosan.
Zs.: Olykor az ember úgy érzi, valósággal rászakad a betegség, mint pl. ez a pandémia.
R.: Igen. Ugyanakkor a nagy középkori járványok idején sem halt meg mindenki, nem pusztult ki az emberiség, voltak túlélők. Talán nemcsak a higiénia, a vitaminok és nyomelemek, hanem a TERMÉSZETES IMMUNITÁS segítette őket ebben.
Zs.: (nevetve) Mint mentelmi jog.
A sérthetetlenség értelmében?
R.: A külső – belső egyensúly kérdését, megteremtését és fenntartását érinti az immunitás, mint védettség, ellenállóképesség, egészséges állapot.
Zs.: Ezt is megronthatjuk magunkban?
E.: Sajnos, igen.
Zs.: Erre utalt, amikor azt mondta, hogy mindenki a saját életéért és egészségéért felelős?
R.: Igen. Bár persze vannak társadalmi vonatkozásai is, az e.ü. kérdései, a kórházak, a mentők, etc. De mi most az egyéni oldalról eszmecserézünk.
Zs.: Igen, pszichoszomatika. A szorongás a tettek helyett van. Nyilván édesanyámnál is elmaradt egy halom önmegvalósítás.
R.: A lelki energiának medre van. Püthagorasz a geometriai, számtani és zenei harmóniával terelte a tanítványai lelki energiáját helyes mederbe.
Saját lelkemet tekintve is ez a terelés a főfoglalkozásom.
Zs.: De hát ez mitől függ?
R.: Itt egy pillanatra el kell időznünk a szabad akarat kérdésénél. Döntési helyzetekben van szabad akaratunk, választhatjuk a jót, vagy a rosszat.
Látom, mélyen érinti ez a gondolat.
Zs.: Igen, mert még mindig nem tudom, ez mitől függ.
R.: Végső soron a moralitástól, az bennünk lévő eredeti jótól, hogy az mennyire jut érvényre.
Zs.: A moralitástól?
Ez van a vágyakban, a szerepekben, a hatalmi harcokban? Ez alakítja az egész életünket?
Ruth mindent elfogad?
R.: Én semmit nem ítélek „el-”, csak „meg-”, amely a megértéshez kell.
Nem elfogadom, de kerülöm a megütközést. Mellőzöm a kritikát, a bírálatot, mert ezek az elfogultságok a Valóság megismerésének akadályai.
Zs.: Sokan lenézik a betegeket.
R.: Széles skálán mozog az érzelmi hatása, amelyeket kivált, mind azokban, akik elviselik és mind a környezetükben. Furcsa taszító és vonzó ereje van a betegségeknek. Paradox, hogy a krónikus betegek „ragaszkodnak” a betegségükhöz. Panaszkodnak, néha úgy tesznek, mintha meg akarnának attól szabadulni, de lelkük mélyén öndédelgetők és valósággal felmagasztosítják állapotukat. De minden problémával így vagyunk.
Zs.: Zsarolhatják a környezetüket, ha részvétlenséget tapasztalnak.
R.: Másodlagos betegségelőnynek hívja ezt a szakma. Ez az odafigyelés, a törődés, a gondoskodás, bizonyos mértékig a felelősség átruházása.
Zs.: De engem továbbra is az izgat, mitől, miért viselkedik valaki így? Mintát követ, amelyet kapott a családban, vagy valahol?
R.: Mindenkinek saját mintája van, amelyet lehetne és kellene követnie. Példákat kapunk és látunk éppen eleget a rossz példa is „példa”, éppen azzal, hogy ellenazonosulásra késztet. Amikor külső tényezőket, másokat hibáztatunk önmagunk mentségére, az mindig arról árulkodik, hogy nem vagyunk önmagunk urai.
Zs.: De ettől még a halálfélelem igen megfacsarja az embert. A gyászmunkáról nem is beszélve.
R.: Igen, a halálfélelem a legnagyobb a félelmek közül, hiszen megsemmisüléssel fenyeget.
A Keletiek magasabb nézőpontból szemlélik, amikor azt mondják:
Zs.: De a vallásoknak sem.
R.: A vallások sem kész minták szerint működnek. Ki tudja, hogy a hitetlenek miben hisznek?
Zs.: Ez az életellenesség érdekes gondolat, amit az előbb említett Ruth a betegségek kapcsán.
R.: Az egyik kórházban, ahol évekkel ezelőtt dolgoztam, a főorvos köztudottan ateista volt. Egy alkalommal azt mondta nekem: „Magának, Ruth könnyű, mert hisz valamiben. De gondolja el az én helyzetemet! Úgy fogok kimúlni, mint egy kutya?”
Zs.: És mit válaszolt?
R.: Megkérdeztem, hogy a főorvos szerint mi a halál? Azt válaszolta, hogy a tejsav felszaporodás a sejtekben. (hosszú hallgatás és enyhe meglepettség).
Zs.: Az én édesapám meghalt, amikor én 5 éves voltam. Édesanyán özvegyen maradt velem és két testvéremmel. Egyedül nevelt fel bennünket. Stroke lett a vége.
R.: Három gyermeket felnevelni egy házaspárnak is nagy feladat, hát még egy egyedülálló nőnek!
Bánkódás helyett nézzük inkább a véghezvitt feladatot.
Zs.: Hiszen a dolgok kétélűek. Vagy nem?
R.: Való igaz. Az ellentétek kulcsolják, kiegészítik, egyensúlyozzák, előhívják, harmonizálják egymást. Így van ez a születés – halál, egészség – betegség, jó és rossz vonatkozásában.
Köszönöm a beszélgetést.
Zs.: Én is köszönöm.
A SZERELEM SZOLGÁLÓLEÁNYA.
V.: Már megint porig lettem alázva, sorvadozok a szégyentől. De nem tettem semmit. Nem is tudom, mit tehetnék?
R.: Miért? Mi történt?
V.: Messzebbről kell kezdenem, a dán fiúval, még egyetemista koromból. Ez elég régen volt. De most is rémesen érzem magam, ha eszembe jut, tele vagyok félelemmel és rettegéssel. Rémálmaim és látomásaim vannak Már nemcsak a sötétben félek.
Egyszóval: ALULMÚLTAM magamat.
R.: Érdekes kifejezést használ. Az egónkon való felülkerekedés valóban életünk sarkalatos kihívása.
V.: Sokszor ráérzek, mit kellene tennem, de mégsem azt teszem.
R.: Kezdjük a dán fiúval.
V.: Jó, kezdjük vele. Talán a szerelemtől való félelmem is a vele való kapcsolatból ered.
R.: Szerelemtől való félelem?
V.: Pontosan. De haladjunk sorban. A dán fiúnál vagyunk, aki különösen meredek módon dobott engem. Amikor már azt hittem, hogy egy ideális pár vagyunk, váratlanul szakított velem, mondván, hogy irtózik a kapcsolatoktól, és ne fűzzek hozzá reményt. Én pedig azt gondoltam, hogy az alkalmazkodásokkal, toleranciával magamhoz láncolom. Egész lénye nagyon titokzatos volt, kiszámíthatatlan, és számomra nagyon lenyűgöző.
R.: Mi nyűgözte le?
V.: Egész élettörténete. Elmesélte, hogy ikerszülött lett volna, de testvére halottan jött a világra. Anyja őt már nem is akarta megszülni, de mégis itt van.
Néhány évvel idősebb volt nálam, ő már kész pszichiáter, nehezen nevelhető serdülőkre specializálta magát. Egy Osho – táborban dolgozott, ott ismerkedtünk meg. Elég sok elvarázsolt figura volt ebben a nemzetközi táboban. Osho magasröptű gondolatai mindenkit elvarázsoltak.
R.: „Az én utam a bárányfelhők útja.” – tőle származik, nemde?
V.: Igen, igen.
R.: Ám ahhoz, hogy az ember bárányfelhő lehessen, stabil, fix pontja is kell, hogy legyen.
V.: Én Vízöntő szülött vagyok, és nagyon könnyen tudok rezonálni az efféle gondolatokkal.
R.: Zárjuk le a dán fiúval való történetet.
V.: Miután kiadta utamat, nem volt más tennivalóm, mint ebbe beletörődni, de ez nem sikerült. Már a külföldi ösztöndíjnak sem tudtam örülni.
R.: Általában a kapcsolatokat a kezdeti fázisban rejtett elvárások vezérlik. Gondolom, a dán fiút is körüllengte valamiféle atmoszféra, amelyből arra következtetett, hogy egymásnak teremtették magukat.
V.: A végén az derült ki róla, hogy a táborban lévő lányokkal folytatott szabad szerelmi kapcsolatokat, senkinek sem köteleződött el …
R.: A hűtlenségen kívül. (Viki felnevet)
A tulajdonságok mindenkiben párban vannak. Úgy látom Viktóriában is van egy küzdelem a Vízöntő szabadság és a fix kapcsolat között.
V.: Lehet.
Ezt követően még volt néhány platói szerelmem: belezúgtam egy sportolóba, és egy színészbe. Hasonló figurák voltak, csak használtak engem. Még az sem derült ki, hogy mire.
R.: És az kiderült, hogy Viki mire használta őket?
V.: Rajongtam a könnyedségükért, a szabad szárnyalásukért, ahogy mindig a topon tudtak maradni, miközben másokat vérig sértettek.
R.: „Aki hűtlen hívet nem nyer” – írja Lao ce a 17. versében. Ismeri a Tao te kinget?
V.: Ó, persze. Út és erény könyve. De nekem nincs utam, én járatlan „útnak” indultam neki, és az erény is kétséges nálam. Ha még érzem is, hogy mit kellene tennem, az erős csábításnak mindig engedek. Pl. nagyon vonzanak a rossz fiúk.
Az én életem a szűz és a szajha között imbolyog. Volt is erről egy álmom.
R.: Elmondaná?
V. Szívesen. Nem hosszú:
Krisztus egy bibliai jelenetben valakit megölel. Elhangzik egy megjegyzés: „Krisztusként bárhol szabadon lehet ölelkezni?” Nagy nevetés.
A megszólalót meg is tapsolják. „Ha neki szabad, nekünk is” – ez a folytatás.
Persze ellenérvek is elhangzanak.
Ezt az álmot követően kezdtem megfigyelni és feljegyezni az álmaimat. Ráismertem a szűz és a szajha tulajdonságaimra.
R.: A szerelem az egyik misztérium születés, a halál és az alkotás mellett.
Az előbb utalt rá, hogy a külföldi tanulás sem jelentett semmit a nagy csalódás után.
De most megpróbálhatjuk átemelni a fájdalmat egy másik rezonanciába.
Úgy vélem, Viktóriában nagy becsvágyak lobognak.
V.: Igen, az lehet, de iránya még nincs, a könnyed szárnyalás vágyán kívül.
R.: Pénzügyekben is van könnyed szárnyalás?
V.: Nagyszerű kérdés!
Talán apám simlisségéből táplálkozik könnyed felelőtlenségem. Nemrégiben elvállaltam egy munkát, amihez nem igazán értettem, de sokat fizettek érte. Gondoltam, én mindent meg tudok csinálni. Persze befuccsoltam vele. Hatalmas kilátástalanság, becsapottság, sírás, kétség-beesés és düh lett úrrá rajtam. Törni, zúzni kezdtem, falhoz vágtam egy poharat.
Apám persze mindig megússza a kockázatokat.
Egy kicsit olyan ez, mint az örökös fogyókúrám. Több, mint 20 kg felesleg van rajtam, amire a dán fiú is tett megjegyzést, vérig sértve engem. Szeretnék sovány lenni.
R.: Az már látszik, hogy több szinten is jelentkeznek a végletek, az egyszerre vágyott igenek és nemek. De kerülnünk kell az ambivalenciát.
V.: Vagy a szívtipró simlis, vagy a megbízható unalmas?
R.: Rátérhetünk az aktuális kapcsolati problémára?
V.: Jó. A dán, a sportoló, a színész, etc. után még azok vannak, akik ugyan párkapcsolatban vannak, de megcsalják a párjukat, akit mégsem hagynak el. Volt ebből jó néhány.
Aktuálisan most is ilyenben vagyok.
A negyedik X. közelében gyereket szeretnék. Karcsi, a mostani vívódásaim tárgya elvált, hétvégi apuka, egy kétgyermekes nővel él, aki nem hozzá való.
R.: Ezt miből gondola?
V.: Mert primitív, eltartatja magát, mindketten füveznek. Szóval egy kábítószeres kapcsolatban élnek.
R.: És?
V.: Mi lelkileg is jól megértjük egymást és a testi kapcsolatunk is nagyon jó. Csak az tisztázatlan, hogy barátok, vagy szeretők vagyunk-e valójában? Mesterien tud kitérni a válasz elől, amikor erre rákérdezek, de rám bízza a döntést.
R.: Gondolja, ez egy szabad szeretői kapcsolat lehet, vagy mi?
V.: De én tőle szeretnék gyereket!
R.: És ő mit szól ehhez?
V.: Nem zárkózik el, de nem is konkretizál.
Az a gyanúm, ha teherbe esnék tőle, engem választana.
R.: Mindenáron szeretne gyereket?
Úgy értem, akkor is boldog anya lenne, ha Karcsi nem kötne ki Viki mellett?
(mélyen elgondolkodik, majd heves tiltakozásba kezd)
V.: Gyerekét egyedül nevelő anya? – kiált fel – Nem, nem! Ezt mégsem!
Akkor inkább maradok szerető. A szerelem szolgálóleánya.
R.: Nem szabad a szerelemnek és az anyaságnak kettéválnia.
A szerelemből, – a 2. csakrából a 3.-ba az értelem / érzelem / akarat / egyensúlyába – éppen az apa / anya / gyermek hármassága vezet. A lelki energia spirál menetén.
V.: Értem. De mikor dől ez el?
R.: Mindenkinél máskor. A sors, a szabad akarat, a döntések, a külső adottságok és egyén tényezők függvényében.
V.: Lehet, hogy már régen elpuskáztam az anyaság lehetőségét is?
Köszönöm a beszélgetést. (látszik, hogy erre nem vár választ)
R.: Én is köszönöm.
MORÁLIS HASADÉKOK
M.: Ruth szerint van jól működő szerelem?
R.: A működés nem a leginkább megfelelő kifejezés a szerelmi kapcsolatok titkának a kibontásához. A kapcsolatokat a TÖRTÉNÉS igen nagy mértékben alakítja az élő folyamat dinamikájában. Ehhez képest a működés szó gépiesnek tűnik, mintha gombnyomásra mennének a dolgok.
M.: A véletlenre gondol?
R.: A véletlenre, a váratlanra, a kiszámíthatatlanra, mégha a cél ki is rajzolódik. A belső folyamatokra és az ismeretlen külső tényezőkre, a láthatatlan szférára. Azt gondolom, hogy az esetek, az események, a történetek valahol a történés láthatatlan szintjén veszik kezdetüket, majd a történeti megvalósulásban válnak elérhetővé, megélhetővé, kézzelfogható „valósággá”. Ezt azért mondom idézőjelbe, mert a láthatatlan világ nem kevésbé valóságos, mint a fizikai.
M.: Érdekes, amit mond. Azért jöttem ide, hogy segítsen belegondolni a Rékával való 20 éves ismeretségünkbe. Két fiunk is van, házasok voltunk, közel a félidőhöz elváltunk.
R.: Azóta hétvégi apuka lett?
M.: Nem, nem, szó se róla! Megfeleztük a feladatokat, egy hetet velem, egy hetet az anyjukkal töltenek a fiúk.
R.: Miért és mikor romlott meg a kapcsolatuk?
M.: Éppen erről szeretnék beszélni, kíváncsi vagyok Ruth véleményére.
Én halálosan szerelmes voltam Rékába, sőt, még talán ma is az vagyok, bár a hisztériái elviselhetetlenek. Negédességből hirtelen rikácsolásba szokott átváltani.
R.: Bűbájos boszorka?
M.: Mondhatjuk azt is.
Ami a kérdést illeti, arra azt mondhatom, az első gyermekünk születésekor már fellépett egy probléma.
R.: Éspedig?
M.: Nem akarom azt mondani, hogy Réka rossz anya, de …
Egyszóval akkor felelevenítette a kapcsolatát egy középiskolai társával, mint kismama. Vitte a randevúkra a gyermekünket.
R.: Hogyan ismerkedtek meg?
M.: Elég kacifántosan.
Réka élte a maga kicsapongó életét. Egy presszóban ismerkedtünk meg, ahol magányosan és búsan üldögélt, mert a fiú átverte. Nem ment el a megbeszélt találkozóra. Odamentem az asztalához, elmondta, mi történt. A szóba elegyedést követően találkozgattunk, hát így indult.
R.: És hogyan lett házasság belőle?
M.: Tíz év korkülönbség van közöttünk. Én akkor harminc voltam.
Terhes lett tőlem, és elvettem feleségül.
R.: Értem.
M.: Nyilván éretlen volt az anyaságra, de én büszke voltam, hogy apa lettem.
R.: És a másik fiú?
M.: Ő jóval később született, egy következő parakapcsolat felbukkanása idején. Azt gondoltam, az anyaság átsegíti őt a csapongásain, de nem így lett. Mivel az első ballépést megbocsátottam, ő azt gondolta, valamiféle nyílt házasságban leélhetjük az életünket.
De én erre képtelen vagyok. Számomra ez azt jelentette, hogy engem le akar cserélni, használni és kihasználni akar, hogy ne kelljen dolgoznia.
Hiszen mellettem főállású anya volt, én güriztem négyünkért.
R.: Pontosan hány éves volt a kisebbik fiú, amikor elváltak?
M.: Két és fél.
Viharos volt a válás, Réka nem akarta.
R.: Bűntudatot is ébresztett magában, Márk?
M.: Milyen jól következtet!
Folytonos szemrehányásban, elmarasztalásban van részem azóta is, fogalmam sincs mi miatt. Semmi nem volt jó neki.
R.: Ez az ego – harc. A végnélküli hatalmi játszmák, amelyeknek soha nincs maradéktalan megoldásuk. És persze a SZERETETHIÁNY.
M.: Olvastam Ruth véleményét a 12 dimenziós szeretetről. Nem tudom, az enyém hány dimenziós, mert egy része már régóta kötelességgé és felelősséggé változott.
R.: Ez így van rendjén.
Maga jóga oktató, tehát ismernie kell a csakrákat.
M.: Hát persze.
R.: A csakrák rajzolják ki a lelki fejlődés útját, a függőleges értékhierarchiát. A szülőknek a 2. csakrából a 3.-ba kell átemelkedniök, az értelem/érzelem/akarat egyensúlyának felségterületére.
Réka serdülőkori szerelmének a felelevenedése éppen erről a hiányról szól.
M.: Hát akkor be kell látnom, hogy az exemnél az anyaság és a szerelmi bűvölet széthasadt.
R.: Ne ítélkezzünk, csak lássuk világosan az igazságot.
Örülök, hogy említette a felelősséget. Márknak kell példát mutatnia a gyerekek számára, követhető értékrendet kialakítani.
M.: Ez nem egyszerű dolog.
Mostani partnerem is több, mint tíz évvel fiatalabb nálam. Családot szeretne. Én pedig nem akarok több boldogtalan gyermeket.
Voltunk egy félbemaradt családterápián is, a nagyobb fiunk azt mondta, nem neki, hanem Rékának van terápiára szüksége. Ő persze egyáltalán nem akar változni.
Sokszor visszaidéződik válásunk drámája. Mérlegelem, nem kellett volna inkább együtt maradnunk?
R.: Bűntudata van a válás miatt?
M.: Erősen.
Nagyon szerelmes voltam, mindent beleadtam a kapcsolatunkba. Ezt nem akarom megtagadni.
R.: Nem is kell. Csakhogy a szerelem a 2. csakra, a szeretet pedig az övön felüli 4.
Attól, hogy Réka még mindig a 2. csakrában tartja az energiái legjavát, vagy többségét, Márknak nem kell elvtelen engedékenységet tanúsítania.
A szerelem misztérium, az örök élettel köti össze a sorsunkat a gyerekek révén.
Itt érdemes körvonalazni a jóga praxist is.
M.: Értem. A válás valamiféle morális hasadék. Erről szól a sorsom.
R.: Szókratész, a lélek bábája, egyetlen feladatának tartotta az emberi lélekből az eredendő jó világra segítését. Ez a moralitás, amely nélkül minden „tudás” és ismeret teljesen haszontalan.
A moralitás életünk útmutatója.
M.: Köszönöm az útravalót.
R.: Én is köszönöm a beszélgetést.