Szellem és kultúra

A „szellem” kétségkívül szótárunk egyik legnehezebb fogalma. Valamiféle magasabb valóságot jelöl, nevez meg, próbál leírni.
Korunk nagy szellemi ínsége intenzív várakozással is társul, a nagy kételyek mellett, amely arra irányul, hogy a szellem hol, mikor, miképpen nyilatkozik meg. Van, aki csodával határos gyógyuláson keresztül emelkedik túl tudatlansága korlátain és merít szellemi inspirációt. Van, aki az alkotás folyamatában tapasztalja meg a szellem irányába való nyitottságot, befogadást. A művész a képben, szóban, hangban, színben, formában éli meg szellemiségét. A parasztság a Föld szellemét őrzi szokásokban, életmódban, stílusban, a kézműves a motívumokban. A díszítőelemekben  elementáris valóságok szólalnak meg: a fák évgyűrűiben, a kőzetek erezetében, a növények indáiban, a felhők gomolygásaiban elemi vonalak, formák, árnyak, színek nyilatkoznak meg.
A lélek az óceánhoz, a szellem a csillagos éghez hasonlítható. A szellem szabad, végtelen, független. Semmiféle érdek vagy szükségszerűség nem kötheti gúzsba. A művészi szabadságról szólva  azt kell mondanunk, hogy csak a legnagyobbaknak sikerülhet   önkifejezési kényszerük nehézségi erején túlemelkedve a szabadság intenzív dimenziójába emelkedni.
A magyar kultúrában ez elsősorban Madách Imrének, Csontváry Kosztka Tivadarnak, Bartók Bélának, Hamvas Bélának sikerült.

A KULTÚRA AZ EMBER SZELLEMI MIVOLTÁRÓL SZÓL.

A modern ember kultúrához való kötődését csodálat  és elégedetlenség kettőssége jellemzi. Csodálat a megkérdőjelezhetetlen alkotások kapcsán, elégedetlenség pedig a vesztett szellem miatti felületesség, súlytalanság miatt.
Sokan önálló elvnek gondolják a kultúrát, mintha az embertől független, különálló módon teremtene életrendet, szokásokat, társadalmi formákat, használati eszközöket, művészetetet, tudományt, jogot, törvényeket, világszemléletet, filozófiát, morált .Pedig a kultúra nem autonóm létformáló erő, hanem a kinyilatkoztatásokban, hagyományokban őrzött szellemi megvalósítás.
Azok a tevékenységek, amelyek a szellemet nélkülözik, kiműveletlen ösztönökre, gondolkodásra, szenvedélyre, akaratra vallanak. Ha a szellem nem hatja át a tevékenységet, a tevékenység nem éri el a szellemet, üres, léleknélküli, erőtlen tett lesz az, amelyben nem valósul meg semmi. A végtelen szellem örökös áramlásának eme önös, önkényes leszállítása torz akaratot és törekvéseket eredményez. Ha csupán múlandó énünkkel akarunk kultúrát teremteni, akkor a szellemi formálódás alól kiszabadult erők garázdálkodnak, elvadulnak, mind az egyéni lélekben és sorsban, mind az állam és társadalom életében. Az élet értéke és szentsége elvész, a cselekedetek mértéke eltorzul. Jót a rossztól, igazat a hamistól már nem lehet megkülönböztetni, nihilizmus, anarchia, káosz, gyökértelenség lesz úrrá az embereken.
A modern kultúra politikában, humanitásban, társadalomban, filozófiában, lélektanban, művészetekben, - és sorolhatnánk tovább – fellelhető általános válsága mind a szellem hiányából fakad. A haszonelvű „kultúra” megszentségteleníti a munkát, nyűggé, rabszolgasággá, kényszerré, igavonássá, átokszerű, keserű, lélekölő szenvedéssé alacsonyítja, holott az igazi munka világformáló erő.
Az ember, aki elvesztette Istenét, maga is elveszett a hétköznapok külsőségeiben. Elvesztette örömét, nyugalmát, biztonságát. Sorsát nem a szeretet és bölcsesség irányítja, élete elsatnyul, kiszárad, eldurvul, megfakul.

SZELLEM ÉS  KULTÚRA EGYMÁSTÓL ELVÁLASZTHATATLAN.

Ezért lényegében csak spirituális kultúra van.
Azok a cselekedetek és beszédek, amelyek a szellemet nélkülözik, nem mondhatók kultúrának, vagyis értékteremtő művelésnek, csupán pótcselekvések.
A világot romboló sötét, gonosz, kártékony, bűnös erőket csak az élő szeretet örök szellemet realizáló igazi kultúra győzheti le. Az egyetemes emberiséget és a természetet szolgáló megszentelt élettevékenység.
Az elidegenedettség, kiégettség, meghasonlottság mind a félbemaradt, kiforratlan, felnőni nem tudó ember betegségbe menekülését jelenti, jelzi, saját erőinek eltékozlását, amelyért cserébe mások erejét szeretné megkapni.

A KULTÚRA AZ EGYÉNEK LÉLEKTANI JELENLÉTE A MINDENSÉGBEN, olvashatjuk Mircea Eliade román vallástörténésznél.
A kultúra életünk láthatatlan, metafizikai szövedéke.
Csak a nyelvi kifejezés korlátai miatt szólunk spirituális kultúráról, hiszen a kultúra csak spirituális lehet és élesen elválik minden profán próbálkozástól.
Hasonlatos ez ahhoz, amikor alany és állítmány segítségével fejezzük ke nyelvünkben, hogy a folyó folyik. Pedig a folyó szó önmagában is tartalmazza és kifejezi a folytonos tovahaladást.

SORS - ARITHMOLÓGIA

Megszokhattuk már, hogy Hamvas Béla nemcsak a soraiból, vagy egy-egy gondolatából ismerhető fel azonnal, de olykor egyetlen szavából is. Mert ilyen szavakat, mint kvalitástalan számkoncepció és kvalitástalan ember, devalvált élet, fényvaluta, pseudoegzisztencia, vagy sors-arithmológia valóban csak ő tudott létrehozni. Mindez összefügg nemcsak páratlan műveltségével, pallérozottságával, speciális lényeglátásával, hanem extrémen mostoha sorsával, amely nem keserítette el, de egyenesen kaput nyitott arra, hogy saját bőrén tapasztalja meg a világ romlottságát, válságát, paradoxonjait, és ezáltal saját "sorsmegoldási forgatókönyvén" keresztül üzenjen a világnak a megoldás halaszthatatlanságáról és mikéntjéről. Extrém mostoha sorsa a totálisan kontraszt környezetéből fakadt: egy materialista, ateista, két világháborús század szülötte, mint fogalmaz, terrorisztikus rémállamok és kapitalisztikus bábeldemokráciák kövületei közé született, a szellem követeként. Minél nagyobb értetlenség övezte, annál mélyebbre tudott menni önmagában, az időben, a történelemben, az 5000 év bölcsességének felkutatásában és összegyűjtésében. Természetes, hogy a számok igazi lényegét is értette, az archaikus arithmológiákat, az orfikus tízest, a kaldeus tizenkettest, a kínai hatvannégyest, a szánkhja huszonötöst, a Kabala huszonkettest. De persze túllép ezeken, amikor minden beavatás alapjává a számokat teszi. Teljesen érti a sors paradoxonját, a sorskereket, amelyet mi magunk forgatunk, illetve amelyben mi magunk forgunk az újraszületések kényszerű ismételgetésével, romlott létünkkel, a számszárát tartván fenn.
Csodálatos, ahogyan analógiát lát a szám és a személy között:

- az analógia az egyszeri és megismételhetetlen lét,
- ahol az alap az életszentség,
- és legfontosabb az életterv készítése.

Ezek hiányában a szám minősége mennyiséggé, technikává süllyed, amely nem tud határt vonni az életről való gondoskodás és az élet elpusztítása közé. Ez az ego Gólem, az én kolosszus, a mohó bekebelező, életet habzsoló, mindenben mértékét vesztett ember határ nélküli, forma nélküli, túltomboló elértéktelenedése, maga az enyészet. Mint a világon minden, a sors is a számokon nyugszik, a sorsot is a számok irányítják. Aki hatványozott deficitben él, azt a sors felszámolja. A sors átalakítása a megtisztított életrenddel lehetséges. A cél nem az úgynevezett jólét, hanem az ÜDV. Az üdvöt építeni a jó tettekkel, jó sorssal lehet, amely a személyes életen túlmutatva az egyetemes létezést fókuszálja. Tiltakozna, ha beskatulyáznánk valamilyen teóriába, de mai szóhasználattal ő az igazi holisztikus szerző:

- minden pillanatban létem egészét élni,
- a valóságot a maga teljes egészében kell felismerni
- az öröklét és a mindenhatóság titka éppen az önmagáról való lemondás olvashatjuk nála.

Ebben a könyvében a Tabula Smaragdinához ír kommentárt, majd a tarot kapcsán az alkímiát ismerteti, miként kell szellemi arannyá változnia az embernek, majd leírja számmisztikáját és az egészet tetézi a 100 mágia szútrával. Áthidalván a. személyes élet és egyetemes létezés nagy távolságát az emberiség "külső" történelmének minden krízisével és tévútjával, beleértve évezredek embereinek hömpölygését az üdv, a fény felé vezető úton.

AZ ÖTÖDIK EVANGÉLIUM

Bp. 1996.02.16.                                                                                     

PATMOSZ

„Nem sikerült, hogy olyan legyek, mint Csuang-ce görcsös fűzfája, amit senki nem tud felhasználni semmire.”                       (Patmosz II. 83.o.)

A Patmosz is posztumusz kiadásban jelent meg 1992-ben az Életünk Könyvek kiadásában. Adódik a következtetés, hogy Hamvas Béla János evangélista szellemét idézi a kötetben, a meg nem nevezett és a későbbiekben a kiváltképpen szeretett tanítvány bizonyságtevését.
Ismeretes, hogy Domitianus császár Patmosz szigetére száműzte az evangélistát. Ma is őrzik a  barlangot, látomásai színhelyét. Föléje emelték az Apokalypsis nevű kolostort. A hegy tetején pedig a citadella szerű Szent Chirtodulos kolostor áll.
Ez a kopár, terméketlen sziklasziget az Égei tenger kisázsiai részén található, egy városkával és egy kikötővel. A Jelenések I/9-ben olvashatjuk:

• Én, János, aki néktek atyátok fia is vagyok, társatok is a Jézus Krisztus szenvedésében és királyságában  és tűrésében,
• a szigeten valék, amely Patmosznak neveztetik,
• az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért.

Jézus tanúbizonyságot tesz az Úrról,
János evangélista Jézusról, hogy ő Isten fia,
Hamvas Béla pedig János evangélistáról.

János evangéliuma az igazságot az  a l é t h e i a  szóval jelöli, amely szó a valóságot, a valóságban való létezést is magában foglalja. Az életszentséget, amelyen minden személy létezése nyugszik. Szemben a léthazugsággal, amelyet – igazi hamvasi szóval – pseudoegzisztenciának nevez.
Mindez az evangéliumi „Én vagyok az Út, az Igazság, az Élet” jelenkori megfogalmazása.
Mint látjuk, a nagy kérdés minden korban az, hogy „a lélek az örökléten lemérve miként legyen igaz.”
Vissza-visszatérő gondolat a Patmoszban a létrontás, mint világtény, mint démoni métely, mert egyik hazugság szüli a másikat, mígnem állandósul a hamisban és lényegtelenben való tévelygés, amely olykor az igazságon való bosszúhadjárattá változik. A nyelvünk is korrumpálódik ebben a folyamatban, hiszen a valóságot látni és megnevezni csak az igaz ember képes.
A normalitásról való tudást a boddhiszattva tartja ébren.
A boddhiszattva az eredendő istenhasonlóságot az egész életben helyre akarja állítani.
Élete a biológiai határokon és a múlandó időn túlemelt élet és szolgálat.
Visszajön a földre, de a létrontásban nem vesz részt.

Az evangélista:

• Ezek pedig azért írattak meg,
• hogy higgyétek, Jézus Krisztus az Istennek fia ,
• és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében.  (Ján. 20/30.)

Hamvas Béla írói hitvallása:

• túl az írói teljesítményen,
• a prófétikus vízión
• a művészi produkción
• ne legyen szakadék és összemérhetetlenség aközött, amit mond és amit él az ember,
• mert az igazságot nem mondani, hanem élni kell,
• sugárzóvá tenni a lelkünkben, az életünkben.

Apokalipszis barlang (Patmosz)

TAO ÉS VIA
A LÉT NEM CÉL, HANEM ÚT
VERITAS, VITA.

Íme a vándor, porlepte énekes, akinek garast hajítsz,
az idegen, a másféle, akit rettegve keresztre vonsz,
önnön benső, igazi arcod, akit nem ismersz,
nélküle tested akollá sötétül, eszméleted ura.

(Weöres Sándor)

Orpheust, a görögök dalnokát, Apollón isten és Kalliopé múzsa fiát, a mitológiából is ismerjük. Lantját utolérhetetlen tökéletességgel tudta megszólaltatni, gyönyörű éneke a köveket is életre keltette, a fák, állatok és sziklák lépteikkel követték őt hallgatván. Ezeket a dalokat nejéhez, Euridiké nimfához írta. Euridiké azonban egy kígyómarást követően fiatalon elhunyt és az alvilágba került. Orpheus gyásza betöltötte a földet, a levegőt, az eget. Végül az istenek megengedték neki, hogy lemenjen az alvilágba és felhozza nejét. Lantjával rábírta Hadészt és Perszephonét, hogy feleségét elengedjék, de volt egy kikötésük: addig ne nézzen hátra, amíg ki nem jutnak az alvilágból. Orpheus azonban hátrapillantott, és ezzel Euridikének vissza kellett térnie a halottak országába.
Orpheus ezután sokat bolyongott, segítette a hősöket. Híres volt jóstehetségéről. Ezek jelentését csak a beavatottak értették meg. Összefoglaló néven orfikus misztériumoknak hívják titkos szertartásait.
Trákiában vad bacchánsnők tépték szét testét, lantja csillag lett az égen.

Hamvas Béla 1960. áprilisában írt Orpheus esszéje első ízben 1970-ben jelent meg a Híd című folyóiratban. Ebben az orfikát nem egyszerűen költészetnek, hanem hagyománynak mondja. Egész munkásságát valamiféle szellemi kaszt megteremtésének tekinti, amely nem jött létre. De az összegyűjtött fragmentumok, mint írja, teljes hagyományt képeznek az ezotériával, metafizikával, üdvtannal, kozmogóniával, antropológiával, mítosszal, társadalomtannal, aritmológiával. A 33 fragmentum növényekről, asztrológiáról, erkölcsi tanításokról szól. Talán éppen azért vált mítosszá, mert orvos, csillagász, gondolkodó, vallásalapító prófétikus lénye messze túlemelkedik a hétköznapi horizontokon. De ebben a sokoldalúságban  - mai szóhasználattal élve – nem valamiféle polihisztorságot kell látnunk, hanem azt a belső egyöntetűséget, amely őt az isteni rendhez kötötte, amely minden  megnyilvánulásának forrása volt.
Ez az  egyöntetűség az egész görög építészetben, szobrászatban, versmértékben, arcokban, tragédiákban, geometriában, matematikában szinte kézzelfoghatóan jelen van, minden formában, és a görög kultúra meghatározója. Ez az emberfeletti tudás egyfajta öröklét-mámor, vagyis a hagyomány, az ősi örök tudás átsugárzása minden időben.
Orpheus himnuszt írt a számokhoz, mint minden létező alapjához. A szám mennyiség, minőség, ritmus, rend, arány, mérték, forma és geometria. Egyszóval valóságlátás.

Az orfika az élet, a világ, az idő  megbonthatatlan és szétválaszthatatlan harmóniája.

A  lélek sorsa a világban a testet öltés, az alászállás, amely szükségképpen beszennyeződéssel jár, és amelyből katarzissal kell és lehet megtisztulni. Orpheus pokoljárása ezt a megtisztulást jelképezi, megjárni az éjszaka, a sötétség, a mélység, a bűn, a halál misztériumát.

Orpheusz világa az éneklő világegyetem.

Szellemi kasztot a mai időkben sem lehet létrehozni.

A múlandóság világában Orpheus mítosza, alakja, fragmentumai az öröklétről való jeladások.

ARS MAGNA

Good men spiritualise their bodies, bad men incarnate their souls

A helyes út az, ha az ember a testét átszellemiesíti, a helytelen az, ha az ember a lelkét húsba öltözteti.

De hogyan?
Talán az alkotás a test át szellemiesítésének egyik módja, amikor az energia  átemelődik képbe, zenébe, versbe, írásba, építményekbe, etc.

• Átjut a tettek világából a hatások szférájába,
• a hangoktól a hangzásba,
• a rezgésből az utórezgésbe.

Leszületünk valahonnan valahová valamikor, és csupán az erre való ráeszmélés adatott meg nekünk abból az egyetlen isteni cseppből, vagy szikrából, amely a szívünkbe van oltva.
„Alkotásnak” szoktuk mondani, ha valamit létrehozunk, megnevezünk, kiemelünk a múlandóság körforgásából, mókuskerekéből, de ez azért  még nem a világ. Sokkal kisebb horderejű annál. Ha egy férfi épít egy házat, ültet egy fát és nemz egy fiúz, az még csak a kezdeti lépés élete kiteljesítésében.

Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép megáll, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát újítni kell.

(Madách Imre: Az ember tragédiája
az Úr az első színben.)

A teremtés művét felülmúlni nyilvánvalóan nem lehet.

A hiábavalóságok, hazugságok, tévedések, tévelygések után elő- előbukkannak belőlünk olyan kérdések, hogy minek születünk, ha úgyis meghalunk, vagy luciferi stílusban: „Mi végre az egész teremtés?” Hiszen erőfeszítéseink,, örömeink, de még tragédiáink is áldozatul esnek a múlandóságnak.
A Világörökség számba veszi, regisztrálja, óvni próbálja az emberiség kincsnek tartott alkotásait, természeti adottságait etc. De ezen túlmenően kevesen foglalkoznak azzal, amivel igazán érdemes, vagy kell tennünk, ami a létezésünk célja, feladata, nagy kihívása.
Hamvas Béla azon kevesek közé tartozik, aki úgymond erre tette fel egész életét

• a külső ínségben
• a kontraszt környezetben
• a számkivetettségben azt a belső fix pontot kereste, amelyet ő ALAPÁLLÁSNAK nevez, amely szerint élni kell

Lehántolni a sors, a körülmények csonthéját, hogy a belső maghoz juthassunk, a lényeghez, az élet szívéhez.
Nem szabad, hogy a körülményeink, környezetünk rabjai, vagy merő termékei legyünk. Olykor a kényszerítő körülményeket kell legyőznünk, hogy azzá lehessünk, akik vagyunk, akivé lennünk kell.

Ez az ARS MAGNA, a tudatos élettervezés művészete.

„Nem találtam fel semmit, s ezért nincs mit tanítanom.
Mindössze a szentkönyveket értettem meg, és megkísérlem azokat alkalmazni.
A szentkönyvek tartalma az alapállás.
Az alkimisták szavával a príma matéria.
A szentkönyvek au eredeti élettervet mondják el.
A modern kor általános rongáltságában felépíteni az élettervet, ez az Ars Magna.
A rongáltságban élni és az eredetit helyreállítani.” – olvashatjuk nála.

„Valódi élettémám: a személyes kapcsolat Istennel, Isten megismerése.”

Az ember nem a művében teljesedik ki, hanem lényében.
Testét kell átszellemiesíteni, és nem a lelkét húsba öltöztetni. 

Hamvas Bélánál az élet és életmű egyben van.
Ezért bízvást mondhatjuk, a hamvasi Ars Magna mintegy Noé bárkája lehet a 21. század emberének és a Vízöntő korszaknak.

A két szarv és a két szem, a két kéz, a két nem, a kettősség, a két here, a két méhkamra jele.

Az egy szarv a homlokszem, az egy a lingam, a jóni, a szív, az androgün.

Az egyszarvú a szent erdőben  a szürreális állat.

Kung-ce anyjának, mielőtt fia megszületett, álmában megjelent.

Az első egyszarvú a föld közepéből ugrott ki.
Elevenen alig látták.

Az egy a megismételhetetlen.
A  misztérium.

A sorsdémon, korbácsa, amely az embert űzi,
vagy
a lélek vezetője, amikor az ember a földet elhagyja, elől megy és az utat mutatja.

Életem legnagyobb erőfeszítése, hogy az örök ismétlődések körét parabolává tudjam szétfeszíteni.

A Halak vize a kristályos kék víz, a lélekóceán, a tudattalan világa, az ember belső végtelene. Ha a Vízöntő lényege a levegőn való átcsorgatás, a függőlegesbe emelt víz, a Halaké a határtalanság, a kimeríthetetlenség. A lélekben az ösztönök, a vágyak, álmok, fantáziák, képzetek, indulatok, szenvedélyek, megérzések, sugallatok, képek örökös áramlása, színe és hangja él. Identitásunk keresésében a tenger és az erdő mindenkor főszereplő. A Halak ura Poseidon, vagy Neptun, az erdők és a tengerek istene.. Jele a háromágú szigony:

A szigony a világ jogara, mágikus jogar.
Három ága a három világot jeleníti meg: a víz, a föld és az ég világát.
Neptun a három világ ura: a földön az erdő istene, a tenger királya, és a szelek fejedelme.
Atlantisz teremtője, megtartója és pusztítója.
A szigony a titokzatos tengermélyek felkorbácsolója és megzabolázója.

A Halak korszak másik nagy szimbóluma az avatárt megfeszítő kereszt.
Sokféle kulcsfogalommal próbáljuk megfejteni a keresztény kultúra lényegét. Ilyenek a szeretet, az áldozat, a lemondás, a felmagasztosulás és folytathatnánk.
Ehelyütt a kereszt világtájakat átfogó teljességére akarjuk a figyelmünket fókuszálni, a vízszintesség és függőlegesség metszéspontjával. Ez a metszéspont:      

• az ég és föld,
• az időtlenség és az idő,
• a természeti és a természetfeletti
• a személyes és az egyetemes,
• a múlandó és az örök metszéspontja.

A kultúra még adós olyan felismerések kimunkálásával, mint:

• az élet megölhetetlen,
• az én feladás szükségessége a magasabb valóságok eléréséhez,
• mi történik halálunkkor a személyiségünkkel?
• milyen halmazállapot változásokon megyünk át, amikor meghalunk?
• etc.

A mi kultúránk túlságosan hangsúlyozza az Istennel szembeni dependenciát, és nem annyira a saját felelősségünket és erőfeszítéseinket a szellemi kibontakozásban.
De jelentheti a vízszintes vonal a tudattalant, a függőleges a tudatos gondolkodást.
Saját lelkünkben, mint belső végtelenben őrizzük és hordozzuk  a világegyetem ősképét, az idő körforgását. Az „itt és most” az „ott és akkor” által váltódik ki, miként a a mássalhangzókat a magánhangzókkal ejtjük ki, vagy az állítmány aktívumához az alany passzívuma kell.

A belső ás külső világ ugyanegy.

.

Arlequin verhetetlensége abban va, hogy felismerte a paradoxonokat, megértette, hogy a létezés logikája paradox.

Ő a szakrális / diabolikus ember.

A zérus, a tarot 22. lapja:

• nem oszt, nem szoroz,
• műveleteket nem lehet végezni, mert sorstalan
• attribútumokkal nem ruházható fel, mivel a műveletekben intakt marad, csak önmagával azonos
• a matematika kiindulópontja
• a + és – határpontján a sűrűség és tágulás dimenzióján a kétirányú végtelent jelöli,
• ő a centrum, a lét és nemlét köreinek centruma, a mozdulatlan mozgató, aki ismeri a nem cselekvés hatalmát,
• a teljesség dimenzióinak metszéspontján sorsot nem épít.

„Az élet logikája paradox, mert a nyelv, a magány, a közösség, a hatalom, a sors és a szellem logikája paradox.

AZ ÉN PARADOX:

• aki képességeit, tehetségét, tudását, alkotó erejét, énje gyarapítására használja csupán, az a kozmikus ősléttől elszigeteli magát, holott minden cselekvésünkkel a belsőleg elvesztett üdvöt kell visszaszereznünk.

A HATALOM PARADOX:

• Aki a hatalommal él, azonnal elveszti.
• Aki a hatalom kísértéseit egyéni életének, érvényesülésének, gyönyörének, élvezeteinek szolgálatába állítja, az a magasabb létbe való egyetemes beolvadást nem érheti el.
• Arlequin az, aki a hatalmi ösztönt legyőzte, aki a hatalmi őrületen nevet.

A SORS PARADOX:

• mert mi magunk építjük karakterünkből,
• belső korlátainkból külső akadályokat.

A LÉLEK PARADOX:

• mert önmagát önmagával kell megismernie,
• az életet az élményen, az átélésen keresztül, élő módon.

A TUDAT PARADOX:

• mert külvilágot teremt,
• kivetít,
• perifériára teszi világunkat,
• elidegenít,
• centrum nélküli ürességé tesz bennünket.

A SZELLEM LOGIKÁJA PARADOX:

• mert önmaga kifejezésére önmaga ellentétét használja fel,
• a szellemet a természettel,
• a fényt a sötétséggel,
• az időtlent az idővel,
• a tudatot a tudatlannal,
• a végtelent a végessel,
• a létet a nemléttel fejezi ki.

Ebben a polarizálódásban az isteni lényeget feloldotta, elaprózta, szétszórta.
Az egyetemes létezést az egyedi személyiségekbe oltotta

Ezáltal a lét kristályrendje zúgó örvényléssé lett.

Arlequin a lét kristályrendjének ismerője.
A Vízöntő korszak archetipikus alakja.,

Hamvas Béla a Scientia Sacra III. kötetét 1960-64 között írta Tiszapalkonyán, illetve Bokodon, ahol raktárosként dolgozott.
Már a 30-as években megírta a modern apokalipszist, a világválságot, amely az Istentől eltávolodott, transzcendens pólusát vesztett emberiség zaklatott tévútja. De eben a kötetben tömör összefoglalását adja annak a törésvonalnak, amelyet a történelmi egyház teremtett az eredeti evangéliumi kinyilatkoztatás és a vallásgyakorlás között. Holott a kereszténységnek nincs külső útja, csak belső, mivel a kereszténység beavatás. Nincs teremtésmítosza, sem kozmológiája, antropológiája, társadalomtana vagy pszichológiája. A kereszténység az Isten és az ember egységét akarja helyreállítani.
Rámutat, hogy az Antikrisztus három alakban is munkálkodik a világ szétzilálásán:

1. A farizeus a morális feddhetetlenség álarca mögött kizárólag hedonista életvezetésnek, vagyongyarapításnak és a harácsolásnak él.
2. A klérus, aki a dogmatika mögé világhatalmi ösztönét rejti.
3. Az apparátus, amely a személytelen bürokratizmusban megmenekül a tettek felelőssége elől.

Mint írja, az evangélium a valóság elszenvedésének megfogalmazása.

A KERESZTÉNYSÉG A SZEMÉLYISÉG METAFIZIKÁJA.

Mert a személy és emberiség egymást feltételezi, egymástól elválaszthatatlan. Az egyén azáltal válik személyiséggé, hogy felismeri a létezésben Istennel való azonosságát.
A vallási dogmatika külső Isten-képpel dolgozik, mintha két világ lenne, egy isteni és egy emberi. Holott a LÉT nem a teremtéskor keletkezett, ezáltal a teremtés a lét teljességét nem meríti ki. A teremtmény Istenben, Isten a teremtményben van.
Gondolatok, áramlatok, irányzatok, iskolák, eszmék jönnek-mennek, sűrűn váltják egymást, bármily gyermetegek, súlytalanok, sőt, legtöbbször igen kártékony és félrevezető rögeszmék, anélkül, hogy bárki is értené, mi történik valójában a világban?
Az entrópia elméletektől a katasztrófa elméletekig minden butaságot, szamárságot felkaroltak és meglovagoltak az emberek, miközben Krisztus tökéletes magatartásától intaktak maradtak. Az a szelídség és tapintat, amellyel az emberekhez szólni tudott, a valóságukat érintette. Vagyis mindenkiben az Istent tudta megszólítani. Ez a magatartás a szeretetről szól.
A szeretet a létezés legnagyobb hatalma, a szeretet a létezés mértéke. Nem lehet megtagadni és nem lehet beszennyezni. Minden lélekjelenlét, felsőbb tudás, ember- és világismeret és életrend a szereteten alapul. Világos, kiművelt, kifinomult, legyőzhetetlen, mint a golgotai áldozat. Ezért irányul minden antikrisztusi létrontás a szeretet ellen.
Az Evangélium az emberiség egységéről szól, a minden ember méltóságáról, az emberségről, amelyet semmilyen korrupció nem kezdhet ki. A szeretet helyére tudja tenni a gondolatokat, szavakat, tetteket. Aki a szeretet ellen vét, saját emberségét veszti el, élete  hiábavaló, semmit nem érő életté süllyed.
A hagyomány szerint az első gyilkosság után az Úr elküldte angyalát Ádámhoz, hogy majd harmadik fiára bízza „az ősi létről való tudást, hogy az megőrződjék a világ végezetéig.”

Azóta a világ bármilyen kaotikus, legalább egy ember mindig él a Földön, aki az ősi tudást őrzi.

Újabban a nyilvános halottgyalázás különös módját eszelték ki.
Az elhaltnak, amikor már nem tud ellene védekezni, szobrot állítanak, nevére emlékbizottságot állítanak fel, még bélyegeket és érmét is készítenek és utcát is neveznek el róla.
Te nagyon jól tudod, hogy nem vagyok nagy ember s ezért a nagyságnak járó gyalázat engem nem illet meg.
Végrendeletileg meghagyom tehát, hogy rólam emlékkönyvet ne adjanak ki, barátaim rólam ne írjanak megemlékezést, fölöttem ne tartsanak gyászbeszédet, utcát vagy teret rólam ne nevezzenek el, arcképemet ne fessék, szobromat ne faragják, díszsírhelyet nekem ne adományozzanak, s nevemet ne használják fel arra, hogy költői nagydíjakat tűzzenek ki.

Hamvas Bélát nem szokták holisztikus szerzőként emlegetni, és egyébként sem való őt jelzőkkel illetni, méltatni, meghatározni, hogy írónak, gondolkodónak, filozófusnak tartjuk-e őt. Ám a holisztika kifejezés nemigen fordul elő írásaiban, írásalkímiája maga a teljesség, a kikerekedettség, a befejezettség élménye, világlátása egyszóval beavatásnak mondható:

• a megmerítkezés, az alámerülés, a részvétel valamiben, ahonnan az egész valóságot kimondhatja, megfogalmazhatja, leírhatja, legyen az egy kő, egy virágillat, egy tücsökzene, vagy madárdal, mindig a végtelenre nyit rálátást,
• vagyis beavat a láthatatlan történésbe,
• hatalmas távlatokat nyit a lélek számára.

A fenti, Baadertől származó gondolatot a Láthatatlan történet Vízöntő című esszéjében idézi. A kötet tíz esszéje bekapcsolja az olvasót a metafizikai világ láthatatlan kötelékébe, abba az élő összefüggésrendszerbe, amelyben saját életünk is gyökerezik.
A modern embernek erre különösen szüksége van, hiszen állandóan versenyt fut az idővel, soha semmit nem fejez be, nem gondol végig, állandóan attól retteg, hogy kimarad valamiből, lemarad valamiről, de ami a legfőbb, hogy szinte állandóan elégedetlen. Ez a folytonos nyugtalanság további kapkodásra ösztönzi, olyan keresésekre, amelyekben soha nincs megérkezés.
A két szlogen, hogy „meghalni sincs időm” és „az idő pénz” nagyban munkál az amúgyis torzult társadalomban. Mert hol van az élet szentsége a klónozásban és az eutanáziában? Hogyan lehetne a pénz az ellenértéke az életnek, a léleknek, az életidőnek, a sorsnak?

Ebben a szóban forgó esszében, a Vízöntőben csodálatos választ kapunk az efféle feltett és fel nem tett kérdésekre. Hatalmas panorámában vonultatja fel a 2160 évig tartó kultúrperiódust a személy szakralitásáig. Mindezt a hangvétel, az indítás és végkicsengés olyan mesterfokán, hogy az olvasót azonnal lenyűgözi.
Azt nap, mint nap láthatjuk, mennyire nem sikerült az emberiségnek átokból áldást, gyűlöletből szeretetet, tévedésből igazat kovácsolni. Mennyire nem sikerül az isteni igazságra építeni életét. Pedig a visszaút a hírből, a sikerből, a pénzből és árulásokból még nehezebb, mint igazan élni. Sokan inkább beszállnak a lélekölő játszmákba, az olcsó versengésekbe és bosszúkba, ami által továbbviszik az ámokfutás stafétabotját, ahelyett, hogy a zavarosból tisztát formálnának.
A 20. század a tudattalan felfedezése és leírása nyomán A LÉLEK SZÁZADA is lehetne. Azonban a világháborúk, a technika, az atombomba és a materializmus százada lett.
Mégis, saját lelkünkön keresztül kell visszatalálnunk az elveszett ég felé.
Aki a paradoxonokat nem érti, nem tudja felfogni a tudatos és tudattalan lélek együttműködését. Sok szóval jellemezhetjük: kontraszt, komplementer, korreláló, kompenzatórikus. hatásokat fedezhetünk fel. Nem szabad, hogy az ember és emberiség, a külső és belső, a látható és láthatatlan világ között áthidalhatatlan szakadék alakuljon ki.
Vélhetően az új világkorszakban az individuumok már nem úszhatják meg a Teremtővel való kapcsolatuk lerendezését. Ez a korszellem légiesebb, mint a Halak aion volt. Ha ott a lelket a vérben lévőnek gondoltuk, most a lélegzetben találjuk inkább:

• magában az életben,
• a testetlen ritmusbab,
• a külvilággal való kapcsolatunk eme igen finom dinamikájában.

Mindig élnek a Földön boddhiszattvák, akik az égi hatalom megragadottjai. Szétszórva, a világ különböző pontjain lelhetők fel, kapcsolatuk metakommunikatív. Nem SMS-ben érintkeznek egymással.
Uszpenszkij ír a hatodik fajról:

• ezek az emberek pontosan értik, ami történik,
• a tudattalan óceánját asszimilálják magukba,
• a primitívet felemelik és megnemesítik,
• az özönvizet átélik,
• a sötétség mélypoklát megjárják
• majd megerősödve és teljes tudattal lépnek a világosságba.

Ők a magasabb erők őrzői.    

Jakob Böhme: PSYCHOLOGIA VERA

A lélekről szóló negyven kérdés

Jakob Böhme (1575-1624) életművét és ezen belül a Psychologia Verát a halála óta eltelt közel fél évezred óta sem tanítják az egyetemeken, noha egyetemes ismereteket közöl az Örökkévalóról, vagyis Istenről, az életről, a természetről, a Szentháromságról, a tűz és a fény metafizikájáról, a középpontról, a tisztán látásról és a megzavarodásról, amelyet turbának nevez. Persze nem szabad elfelejtkeznünk a számokról, a szavakról, a szabadságról írt kommentárjairól sem.

Adódik, hogy összegyűjtsünk egy fogalomgyűjteményt, hogy éreztessük ezt a sokrétű életművet:

De nem a kommentárokon, tanulmányokon múlik, hogy ez az életmű az emberiség eltévelyedéseinek helyreigazításában milyen szerepet tölt be, hanem azon, miként jutunk vissza saját életünk közepébe, szívébe, ahol az isteni szikránk van.
Valójában az első kérdésben, amely a lélek keletkezését taglalja, csaknem száz oldal terjedelemben, az összes többi negyven is benne van. Ám,  mint írja, az „ügyefogyottak kedvéért és gyöngeelméjűségükre való tekintettel, akik a mi tudásunk felett nem rendelkeznek, be akarjuk fejezni.”
A FILOZÓFIAI GÖMB, avagy AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG SZEME című ábrában összefoglalja, 65 szám folyamatábrájában a „látást”, mivel a két félgömb valójában a két szem, középen a szívvel és a kereszttel, amely átfogó értelmezést ad. A tűz tíz alakjának leírása külön misztika.
Hamvas Béla életmű kiadásának 22. kötete tartalmazza az írást és a képet.

A HÁROM KINCS

Nagy az én utam, tudja egész világ,
s nem apad soha:
mert végtelen, ezért nem apad soha.
Hogyha fogyna,
az időben már elfogyott volna.
Három kincsemhez ragaszkodom:
első a szeretet,
második a mérték,
harmadik a tartózkodás.
Szeretek, ezért bátor vagyok,
mérték által hatalmas vagyok,
visszavonulok, hát vezető vagyok.

Manapság:
szeretet nélkül merészkednek,
mérték nélkül vezérkednek,
tartózkodás nélkül hatalmaskodnak,
ezért elpusztulnak.
Aki tapintattal vezet hadat,
győzelmet arat,
a szeretettel védekező legyőzhetetlen.
A természet fegyverezi,
s a szeretet védelmezi.

Tao te king 67. vers ford.: Weöres Sándor

Ha minden könyvet úgy írtak volna meg, mint Lao ce a Tao te kinget, nem lenne szükség száz kötetre, csak száz, vagy még kevesebb füzetre. Nyolcvanegy vers az egész történetről, a lélekről, a közösségről, a sorsról, az életről, az igazságról szóló minden tudás kvintesszenciája úgy, hogy a kisgyermek is megértheti, de a nagy költő is csak kivételes pillanatban tudja kimondani. A Tao te king minden igaz életről szóló tudás eleje és vége.

WUNDERLINE

A Silentium című kötetben olvashatunk az Úrral való szövetség mágikus vonaláról.
Ebben a kötetben van az Apokaliptikus monológ esszé is, ez az elementárisan aktuális, személyes, tanúbizonyság a Hénochtól Keresztelő Jánosig húzható Istennel való szövetség vonala.
A Hamvastól megszokott, igen intenzíven izzó stílusban ír a kontraszt környezetben vívódó és horzsolódó ember hénochi magatartásáról, amelynek lényege, hogy gyűlölet nélkül élni az Úrral való szövetséget:

• minden pillanatban a lét teljességét élve és írva.

A szüntelen halálközelségben azt felismerni, hogy meghalni és megsemmisülni az két teljesen különböző dolog:

• meghalni éberségben, az a lelki alkímiai beteljesülés,
• megsemmisülni az eltévelyedettségben, beleveszni a hamis célok, indítékok, szenvedélyek infernójába, elnyeletni a sötétség által, ez a saját álnokságunk által okozott bukás, végzet.
• Semmivé válni a hitetlenségben, a személytelenségben, a megszólíthatatlanságban.

Ez az egyedi emberre éppen úgy érvényes, mint az egész emberiségre.
Ezért beszél a könyv az úgynevezett első és második emberiségről, amelynek választóvonala az özönvíz.
Hénóch összeköti a paradicsomi emberpárt a apokaliptikus, vagyis a történelmi emberiséggel. Ez utóbbiak vagyunk mi a belső elsötétedéseinkben, a tudatlanságban való tévelygéseinkben.
Lao-ce TAO-nak nevezi azt a fajta igaz, vagy égi tudást, amely az életmenetünk útja kell, hogy legyen:

• Ha van igaz tudásom,
• a nagy utat járom,
• s csak attól félek, hogy letérek.

olvashatjuk az 53. versben.

A SZEMÉLYTELENIZMUS és PSZEUDOEGZISZTENCIA igazi hamvasi kifejezések, amelyek felvázolják a buta kényszerítő hatást, a hiábavalóságot, a kolosszális valótlanságát az Istenen kívüli létezés fiktív és őrületszerű jellegének. Ez ölt formát minden erőszakban, rémállamban, bürokratizmusban, technokráciában mint személytelen hatalom, vagy az egyetemes romlás destruktív aknamunkája.

Negatív létnek is nevezhető, az átkozott tudás folyományának.
A kinyilatkoztatás a létezés anyanyelve – írja.
A szakrális – diabolikus ember megjárja a mélységeket, az alvilágot, majd felemelkedvén egybefűzi az anyagot és a szellemet.
A valódi élettéma csak Isten megismerése lehet.

A BOR FILOZÓFIÁJA ÉS METAFIZIKÁJA

Az aranykor valójában nem történeti korszak, minden időben jelen van, csak az a kérdés, hogy lelki állapotunk képes-e ráhangolódni, rezonálni vele.

Utolérhetetlen szellemességgel és igen kifinomult iróniával ír Hamvas Béla „imakönyvet az ateisták számára” A bor filozófiája című művében. Egy röpke lélekrezdülésből – ki tudja honnan és hogyan – megszületik a könyv, mintegy egyszuszra, egyhuzamban kikerekedve az életörömről, a derűről, a mámorról, amely az éberség kezdete.
Ezúttal a kristallizációs mag a bor, amely a hetesség misztériumában meleg lelki folyadékként a Szaturnusz bolygóhoz, a szombathoz, a „h” hanghoz, a fekete színhez, az ólom fémhez és a 3-as számhoz fűződik egy analógia láncolatban. A Szaturnusz ugyanis az aranykor bolygója. Jobbára a múltba, vagy jövőbe helyezzük, pedig a pillanat valóságában ragadható meg. A 3 a MÉRTÉK száma, a Szaturnusz a REND bolygója, a rend pedig a világ kulcsa.
A többi ősfolyadékot, a vizet, a vért, a teát, a kávét, az olajat, a sört , szintúgy be lehet sorolni a bolygók alkímiai rendjébe, ezáltal kirajzolódik, hogy a világ szerteágazó jelenségei az EGY ISTEN megnyilvánulásai, mert:

• minden egy,
• és Isten a Minden a Mindenben.

Vagyis a bor egy hieratikus maszk, amely mögött a Teremtő áll, aki maga a minden szín, a minden hang, a minden fém, az idő és az időtlenség, a megnyilvánult és megnyilvánulatlan világ.

Ami finom iróniával tűhegyre lett szúrva, az az ateizmus, a materializmus, a scientifizmus, a magát vallástalannak aposztrofált ember bigott és megrögzött hite a 3 alappillérrel:

• az ember állat,
• lélek nincs,
• a halál megsemmisülés.

Egy pohár bor az ateizmus halálugrása, mert az emberben szétárad az örömláng, amely elragadtatja, és ez a spirituális élmény az ateista lélekben nem fér meg. Azonnal tagadni kell azt.
Nem véletlen, hogy ókorban Boristenek voltak, mint például Dionüszosz, a mámor és tragédia istene, más néven Bacchusz. Nevéhez fűződnek a bacchanáliák.

A bornak géniusza van.
Minden bor egyedi, a fajta, az évjárat, a táj, a föld, a kor adja egyediségét, metafizikáját.
Vannak bornépek és pálinkanépek. A szerző az előbbieket zseniálisnak mondja, akik az aranykor hagyományában élnek.
A szőlőket és borokat a drágakövekhez hasonlítja, spirituális esszenciának mondja azokat. Az élet ünnepi perceit, az örömöt, a derűt, a játékot, az önfeledtséget adják. A „mámoranatómiának” lényege a VIA ILLUMINATÍVA:

• a magasabb józanság,
• az éberség kezdete,
• amely a kőben, a fémben, a fában, a gyümölcsben, a csillagban, az ételekben, a drágakövekben, egyszóval mindenben Istent látja meg.

Borkatalógusa csak kísérlet és előtanulmány a kimerítő nagy katalógushoz, amelyet csak bölcs öregkorában lesz képes megírni az ízek, illatok, drágakövek, nők szerint csoportosítva, tájak, fajták, évszakok és napszakok figyelembevételével. Ehhez képest a jelen írás csak vázlat a borok természetéről, amelyben a síksági és hegyvidéki borok élesen elkülönülnek.
A bor filozófiája, metafizikája, valamint természete után a könyv harmadik gondolatköre a bor szertartástana. A táplálkozás is 3 részből áll: evésből, ivásból és lélegzésből. Ehhez igazodóan:

• Az éhség a gyomor sötétsége, az étel a gyomor fénye, írja.
• A bor lelki ügy, az istenközelség pillanataiban.
• A légzéshez a dohányzás kötődik. (ismeretes, hogy Hamvas Béla nagy dohányos volt) A dohányzás összhangzattanához a szivar, a méregerős, aranysárga albán cigaretta, olykor a pipázás tartozik fő fejezetként.

A borivás törvényei a szereleméhez hasonlíthatók, sok otromba hibát lehet elkövetni, ha a múzsai nevelés nem kellőképpen hangolja a lelket. A muzsika, a vers, a séta, a képekben való gyönyörködés, a beszélgetés, a kert, mind részét képezik a bor szertartásának.
Fontos a pohár nagysága is. Ha kicsi, és két pohárral kell lehúzni, megtörik az ivás lendülete, elvész az egylélegzetűség.
Az enthuziszmuszból fakad a művészet, a zene, a szerelem és az igazi gondolkodás. A filozófia a szellemből fakad, az igazi filozófia himnusz.
A bor a kedélyt, a szellemet gyógyítja. A bortól tanulhatjuk meg, mi a via illuminatíva.

Mindez a fogyatékos értelem és a korcs kedély ellen íródott imakönyv.
A végén mintegy harminc szakirodalom, időrendi felsorolásban az Upanisádoktól J. C. Powys Az érzékek védelmében című könyvéig.
A tárgymutatóban ételek és borok arzenálja.

POSEIDÓN

„AZ ELSÜLLYEDT ATLANTISZ ISTENE IS POSEIDÓN VOLT”

Az életóceán, vagy lélekóceán nagy hajósa. A láthatatlan történet című könyvében egy tíz részes eszmefuttatást ír a tenger istenéről. Lévén, hogy Hamvas Béla aszcendense a Halak jelében van, írásának mind a lendületét, mind a kiterjedt asszociációs holdudvarát bízvást vehetjük valamiféle önvallomásnak. Az esszé műfajától egyébként sem idegen a személyesség.
Poseidón vad isten, vagy legalábbis igen szenvedélyes. Mint írja, eredetileg az erdő istene volt, talán azért jött az erdőből a tengerre, „mert  ebben a mozgékonyabb és indulatosabb elemben jobban lehet dühöngeni, hancúrozni, nyargalni, elrejtőzni és toporzékolni”. Egyébként pedig a tengerfenék és az erdő mélye összetett rokonságban van egymással abban a tekintetben is, hogy a különös, sőt elragadónak mondható felszín alatt a homályban tenyésző nyüzsgés, az ezer alakban zajló élet tapasztalható:

• analógiában a tudattalan lélekkel,
• az elsüllyedt világokkal,
• az egész emberiség emlékezetével.

A poseidóni  lét két alaptörvénye:

• a metamorfózis,
• a határtalan tágulás.

Érdekességképpen megjegyezzük, hogy a csillagászok többször is felfedezték a Neptun bolygót, amely a Poseidón megfelelője. 1791-ben az Uránusz bolygó felfedezésekor már nyilvánvalóvá lett, hogy kell lennie egy másik bolygónak is, amelynek hatása érezhető az Uránusz pályáján. Többször is kiszámították a matematikai egyenlőtlenségeket okozó bolygó pályáját, de csak 65 évvel később tisztázódott végleg a kérdés, akkor is két részletben:

• 1845-ben az angol Adams,
• 1846-ban a francia Leverrier számította ki a pályát,
• végül a berlini csillagvizsgáló két csillagásza, Gallé és d,Arrest találta meg 1846. szeptember 23-án.
• Neptunnak nevezték el és a Halak jel uralkodó bolygója lett.

A Neptun ködössége, kaotikussága, mérgekkel, víziókkal kapcsolatos természete nagyonis összecseng ezzel a rejtőzködő előbukkanással. Nem véletlen, hogy a pszichológia felségterülete is a lélekóceán, a küszöb alatti élet irányítója, uralkodójával, a Neptunnal, amelynek jelképe a háromágú szigony.

Ez az álomélet, a hipnózis, a médiumitás, a telepátia, sőt, még a kábítószereket is ide kell sorolnunk.
Bár Neptunt / Poseidónt a tenger urának mondjuk, mágikus jogara a 3 világ felett való uralmat fejezi ki:

•  ég / föld / alvilág, szellem / lélek / természet, levegő / víz / föld
• analógiában a hindu istenháromsággal, Brahmával / Visnuval / Harával, aki a teremtő / megtartó / megsemmisítő erő.

A metamorfózis kapcsán Hamvas Béla utal arra, hogy Poseidón szereti felvenni a mén alakját.
„A mén az a lény, akinél mindaz, ami lent van, a tengeralatti, a földalatti, a tudatalatti, az egész sötét, éhes, kúszó és vad has-világ, tündöklő napfénnyé tud lenni, éspedig úgy, hogy minden vércseppje szikrázó nappá válik.” Ez az isteni mén.
Utal Nagy Sándorra, akinek e nevelője Arisztotelész volt, aki a fékezhetetlen ifjúból úgy nevelt harcost, hogy vad lovakat kellett betörnie és szőrén megülni.
Ily módon vált önfegyelme meglovaglójává.
A keletiek LÉLEGZETMÉNNEK mondják, mivel a megfékezett lélegzet teszi az embert  képessé a magasabb dimenziókba való emelkedésre.

AZ ÍRÁS PLATONIZMUSA

„Az ember akkor kezdett írni, amikor az élet teljessége már hiányzott” – olvashatjuk Az írás platonizmusa című esszében, mivelhogy a teljesség maga a néma csend, és a lényeg az elbeszélhetetlenben van. Mert a beszédben a szándék és a szavak valamiképpen kettéválnak, kicsit külön életet kezdenek élni, olykor pedig egyenesen egymás ellen dolgoznak. Alkotók emiatt vonakodnak műveikről beszélni, képeiknek címet adni, mert attól tartanak, ebben az igyekezetben a szándék ereje elvész.
Hasonló okokból voltak titkosak az ókori misztériumok, nem volt szabad beszélni róluk és csak személyes részvétel tette lehetővé a bekapcsolódást.
Ha terveinkről beszélünk, lehet, hogy ellőjük puskaporunkat, nem marad meg a tetthez szükséges lendület.
Az igazi hagyományok elevensége a tanúbizonyság útján való terjedésben van, ez adja hitelességüket, megszólító erejüket. Minthogy valójában az evangélium is kanonizálhatatlan.
Amit leírunk – kiírunk magunkból – attól valamiképpen megszabadulunk, elfelejtjük azt, ezért az írás paradox módon szolgálja az emlékezést. Nem mentes az élettagadástól.
Az írásvágy mindig valamilyen hiányból hajt ki és újabb hiányokat termel. Megértésre, dialógusra, kommunikációra való vágy hajtja, önkifejeződésre való törekvés, de a mennyiségi burjánzás, a profanizálódás vadhajtásokat eredményez.
Talán a görögök életében még megvolt ez a teljes élet az időszámítás előtti időkben, bár felbomlóban. Gondoljunk csak Szókratész mártírhalálára.

EMBER és ÉLET:

• nem az élet van az emberben, hanem az ember az életben,
• nem az ember éli az életet, hanem az élet az embert.

Ily módon akár azt is mondhatnánk, az ÍRÁS = RENESZÁNSZ

• visszavágyakozás a görögség i.e. életébe,
• ahol otthon lehetett lenni,
• az eszmék és életérzések világában,
• pszichológiául fogalmazva: saját tudattalanunkban.

EMBER és ÍRÁS:

• a szavak mégiscsak KAPUK, amelyek távlatot nyitnak a kalokagathia világába,
• tanítanak,
• felszabadítanak,
• az „örök időbe” visznek, a nem romlandóba, a nem profánba,
• az „aranykorba”, amelyet nem időben és térben kell keresnünk, hanem saját szívünkben.

Platón az Államban írta meg az emberiségben élő és égő örök tüzet, amely a szív szikrájából pattan ki és kezd égni, anélkül, hogy bármi kívülről táplálná.
Ez az „örök állam” a TEOKRÁCIA:

• a LÁTHATATLAN AKADÉMIA,
• tagjai között a hallgatólagos megegyezéssel az „örök úton” való haladás tekintetében.

Ez a platóni POLITEIA, más szavakkal az írás platonizmusa.
Mert az isteni homály erősebb minden fénynél.

Ez Hamvas Béla önmagáról is szóló számvetése a mintegy 30 kötetnyi írása nyomán.

POETA SACER

Ismét átfogó képet kapunk Hamvas Béla tollából a rend és a káosz világméretű ütközetéről, az ezt követő süllyedésről és nyomában a lelki, szellemi járványról, amely az eltűnt szentség helyébe lép. Mert – mint írja – eltűntek a szakrális személyiségek, a király, a főpap, a főnemes, az államférfi, a tudós, a katona, a művész. Az irigyelt arisztokrácia eltűnése után mindenki trónkövetelő lett, de érték és felelősség híján csak érdekek vezérlik a tömeget. Út, cél, irány helyett támolygás, zavar, tévedés, nyomor, rémület, bűn, gyalázat látható. A középpontját vesztett életben a közjó helyett az önös érdek diktál. Pedig a terekben a rend a középpont köré épül, ahol a szolgálat és az uralom együtt van, megvalósul az egységük. Nincs a magasabb érték az alacsonyabbnak alávetve.
Ezt a szentséget a múlt századi totális felfordulásban – amelyben Hamvas Béla élt – csak a művész őrzi. Elsősorban a költő, aki a történet szellemének letéteményese. Aki érti és vállalja a király uralmát, a főúr méltóságát, a papi rítust, a katona harci ösztönét, a bíró igazságtudását, a tudós ismeretszenvedélyét.
A költő átéli, egybefoglalja és megörökíti a valóságot, mert a költészet lényege a beavatás, a részvétel, a megélés.
Köznapi értelemben ő a társadalmon kívüli szegény bolond, néha szánalmasnak látják, mert nincs jövedelme, nincs állása. Pedig ő a szent ember, a kultúrateremtő, aki az emberi lét középpontját őrzi, szolgálja, uralja. Ennek az isteni létnek az őre. A költői sors:

• a földi lét és égi mű paradoxonja,
• szent, tiszteletreméltó és fenséges,
• ugyanakkor átkozott, gyalázatos, nyomorult,
• a teremtő szenvedély és a pusztító ösztön sajátságos ötvözete.

Ő közvetít az ember és a Hatalmasok világa között.
Isteni erejével a sötét erők vétkeit ellensúlyozza.

Nem nehéz felismernünk, hogy Hamvas Béla saját sorsát írja meg ebben az esszében. Saját sorsát, amelyben a legnehezebb a néppel való viszony:

• Csak titokban veheti magára a nép sorsát, mert ha ez kiderülne, elveszne a misztérium értelme.
• Osztályrésze a gúny, az üldözés, a szégyen, a megalázás.
• Nemcsak, hogy nem kívánhatja a nyilvánosságot, de egyenesen védenie kell magát a népszerűség elől, magányban és elvonultan kell élnie, inkognitóban, belső emigrációban.
• A szent lángot titokban kell őriznie a csőcselék elől.
• De nem elefántcsonttoronyban.

A poéta sacer áldozat:

• a tüzet saját életével táplálja,
• ám ezen a tűzön önmagát is feláldozza.

Misztériumának lényege:

• életével táplálja,
• halálával fenntartja a Szent Tüzet.
  

A MAGYAR HÜPERION

Hüperion: titán.
A fény magasan járó istene, Héliosz, gyermekei a Nap, a Hold és a Hajnal.

A Magyar Hüperion című kötet első részének 29 levelében a Magasság Fiának magányát írja le. Az írás 1936-ból való.
A második rész 26 levele folytatja a gondolatot.
Az 1943 táján írt Az ősök útja és Az istenek útja című részben a magyar kulturális életet taglalja „kényelmetlen közkérdésekben”, majd előrukkol a farbával:

Politika helyett misztika címen.

Istentelenül élni az Isten teremtette világban. Lehet ennél nagyobb krízis?
Szociális, gazdasági, politikai, egészségügyi kérdésekké aprítódik a nagy vallásos válság, de ezekről a szintekről megoldás nem jöhet. Társadalmi változást csak az egyéni, belső, hitben és metafizikai alapon megújult emberek hozhatnak. Belső úton.
Utal a pszichológiai kultúra fontosságára is az emberismeretben és a létfilozófiában.
A nép gyökere a vallásban van, nem a politikában.
És végül a magyar vonatkozású esszékben rövid áttekintést nyújt a magyar írókról és műveikről, a 48-as és a 67-es szakadásról, a világháborúkról, a magyar sorskérdésről.
Arról is olvashatunk színvallást, hogy miért maradt itthon népével, miért nem sikerült elszakadni gyökereitől és miért vonult inkább magányba, mintsem a tiszavirág éltű megértést és elismerést kereste volna.

Lássunk néhány gondolatot a kötetből:

• Annyira magam vagyok, hogy nemcsak egyedül tudtam megcsinálni azt, amit megcsináltam, hanem egyedül én vagyok az, aki tudom, mi az, amit megcsináltam.
• A magyarok elveszett mítoszáról akartam még beszélni.
• A Magasság fia vagyok, és istenhordozó.
  A többi nem az én dolgom.
• Az istenek útja nehéz. Ha az ember erre lép, a föld megtagadja. Számolni kell azzal, hogy a javakból nem kap semmit, egyedül marad és szegényen. De az istenek megadják neki azt, amit az ember csak az istenektől kaphat.
  Biztos.
• REALIZÁLÁS: az egész lét egyszerre van adva, mindenestől, az egész emberiségé, az egész Földé, az egész történeté, de nem, mint valóság, hanem mint megvalósításra és megvalósulásra váró lehetőség.
• A lélek a túlvilágon, maga sem tudja, mit keresve, bolyongani kénytelen, amíg a Földön valaki akad, aki élete igazságát megtalálja és kimondja. Akkor aztán megnyugszik szegény, mert tudja, hogy amit keresett, az megvan.
• A szellemi mű közönség nélkül is megvan.

SZAREPTA

„DICSŐITEM AZT, AMI KEMÉNY, MINT A GYÉMÁNTKRISTÁLY ÉS MEGFOGHATATLAN, MINT A JÁZMINILLAT.”

Az 1951-55 között írt esszék mottója a 1. Kir. 17. fejezete, amelyben az Úr Illést Szareptába küldi, aki ott tanúbizonyságot tesz róla.
Az 51 esszé kor- és kórképet fest a 2. világháborút követő évtizedből kiindulóan. Bár a múlt század ötvenes éveiben még nem lehetett kikövetkeztetni, hogy a kommunizmusból miként válik majd kapitalizmus, az ateista/materialista totális szellemközöny előre vetítette sötét árnyát.
Az 51 bekezdésből álló írás a mérhetetlen szakadékot próbálja áthidalni, amely a szellemi ember és a Föld népe között tátong. Ez utóbbihoz tartoznak azok az emberek, akik csupán biológiai idejüket  élik le a születés és halál között, anélkül, hogy a magasabb szférák üdvtörténeti feladatairól fogalmuk lenne. Pedig miközben a családban, a társadalomban, a korszellemben, a sorsban, a morálban, pszichológiailag részt veszünk, minden pillanat hozhat jelet, amelyben megnyílik az élet paradoxonja, amely megtöltheti lelkünket életfölötti tartalommal. Ám a láthatatlan világról leszakadt látható világ elvesztette gravitációját. Az ilyen életben csak támolyogni lehet. Mert, mint írja, a pillanat nem idő, hanem spirituális aktus.
A lélek likvidálásával és a spirituális fundamentum megtagadásával az ateizmus nem képes arra, hogy a valóságról helytálló ismereteket szerezzen és közvetítsen. Ez a  tény nemcsak az egyéni életek szempontjából tragikus, hanem a társadalmi, történelmi távlatokat is leszűkíti. Ennek politikai vonatkozásait nagy távlatokban érinti Hamvas Béla, Metternichtől kiindulóan a sztálini brutalitásig. Metternich személye paradigma, ő a diplomata archetípusa, a rulettjátékos, akinek soha nem a tények, csupán a látszat a fontos, még a megoldatlan kérdések vonatkozásában is. Charmja a személytelenségében van, az egzisztenciális közönyben, az irrealitás extrém praxisában. Lélekjelenléte a semmiben tüneményes.
Oroszország kommunista hegemóniájával kapcsolatban csak úgy odaveti, hogy a Bourbonok nélkül nem lett volna Nagy Péter, mint ahogyan Marx nélkül Lenin, és Hitler nélkül bolsevizmus sem.
A századközép kettős világténye az atomfizika és a bolsevizmus.
A démoni krudelitás a valóságlátást nem teszi lehetővé.

Ne gondoljunk azonban valamiféle pesszimista hangvételre, kétségbeesésre, vagy világvégi jóslatokra. Végülis TANÚBIZONYSÁGRÓL szól a könyv, abban az időben, amikor a szájhagyomány már nem él, és az írott betű lett nélkülözhetetlen. Ezt az írott betűt adja Hamvas Béla, abban a reményben, hogy ha kevesen is, de értik majd őt, hiszen  

SEMMI SEM VÉSZ EL!

Ebben a nagy kavalkádban, ahol a vezetők éppen úgy be vannak csapva, mint a nép, a történetírás alszik. A politikai gaztettek eszmei indoklásai című nagyszabású könyv megírása késik.

Szégyen, hogy az olimpiáért, a drámáért, a tanításért, a gyógyításért, a politikai tevékenységekért fizetséget fogadnak el az emberek. Ezekért  a szakrális cselekedetekért sem evilágon, sem a túlvilágon jutalom nem jár.
 Idézi Jób történetét, analógiát látván az ő próbatételei és a 20. század apokalipszise között. A várakozás nehéz idejét idézi, amely nem a konstelláció megváltozására, nem a vezeklés idejének lejárására vonatkozik. De nem fejti ki, mire kell várakozni.

PSEUDOLÓGIÁNAK mondja azt a hamisban, nem létezőben való egzisztálást, utalván arra, hogy az ilyen időben és környezetben is őrizni kell az igazságszenvedélyünket, mint üdvtörténeti aktust.

Mert VALÓSÁG CSAK EGY VAN!

A természetfelettivel való viszony realizálása paradox módon történik.

EKSZTÁZIS

… KILÉPNI A RESIDUUMBÓL OLY NEHEZEN FELBONTHATÓ CSOMÓVÁ ÖSSZENŐTT ÉNÜNKBŐL, AMELY SZÁMTALAN REINKARNÁCIÓ ALATT SZÖVŐDÖTT BENNÜNK, ÉS AMELY AZ EMBER VALÓDI HELYÉT BIRTOKOLJA…

A 12 részből álló, 1960-ban írt esszé harminchat év múltán, 1996-ban érte meg első kiadását Dúl Antal szerkesztésében a Médio  Kiadóban. Valójában a MÉRTÉKRŐL szól, a szentkönyvek hagyományainak kinyilatkoztatásai alapján. A kinyilatkoztatásnak az  a részese, aki a lét emberfeletti köreivel kapcsolatot képes tartani. Ilyen kapcsolat létrejöhet spontán módon is, inspiráció, sugallat, ihlet formájában, teljesen rapszodikusan. De Hamvas Béla a tudatos hangoltsági formáról ír, amelynek az elérése erőfeszítést igényel. Ez a kinyilatkoztatásra való hangoltság egyszerre nehéz és könnyű:

• egyfelől minden pillanatban lehetséges,
• másfelől viszont feltétele, hogy kiszabaduljunk biológiai, pszichológiai, szociológiai és egyéb residuumainkban képződött burkainkból, amelyek a szívünk ősi szikráját elfedik.

Ég és Föld kommunikációjában az ember az alacsonyabbrendűt megfékezi, a magasabbat megvalósítja.
A realizálás elsősorban morális kérdés, mint ahogyan minden szent irat azzal kezdődik: nem ártani, nem hazudni, nem lopni, ellenállni a túlzott élvezeteknek, nem gyűjteni, nem ragaszkodni, hanem erkölcsi fegyelemben élni. Önmegtagadásban, de aszkézis nélkül.
Ez az, ami a tudat architektúráját megváltoztatja, és alkalmassá teszi a lelket az ÖRÖKLÉTMÁMOR megélésére.
Ez az eksztázis lényegében.
A valóságot az eksztázisban tudjuk megismerni, a mámor magasabb hőfokán. Ilyen emberfeletti kommunikáció a művészet, a zene, a tánc, a költészet, az ének, a szeretet és minden igaz ismeret.
Ezt az eksztázist segíti a jóga, a dnyána, karma és bhakti formáiban, vagyis a megismerésben, a tevékenységben és a szeretet útján.
Olvashatunk az esszében az elmúlás elmúlásáról, az üresség ürességéről és a gyémántnál keményebb tudásról, valamint arról, hogy a látást a nem – látás tanítja.
A zen csak egy megvillanás a pillanatban. Felébredésnek, vagy ráébredésnek is mondhatjuk. Szellemi villámcsapáshoz hasonlítható, amelynek meghökkentő hatását, felriasztását csak megélni lehet. Senkitől sem vehető át és nem tanulható.

• „A zen az, aminek nincs állítmánya.”

Nem látok, hanem a látás vagyok.

A tao a nem-cselekvés, hagyni a dolgokat a maguk természetes útján hömpölyögni, és ebben nem akadályozni. Kerülni a felesleges erőfeszítéseket, amelyek ráadásul semmire sem vezetnek. túl sem menni,
Az igazság amúgyis elrejthetetlen, minek ellene tenni.

A MÉRTÉKRŐL szól a könyv:

• nem alulmaradni, de túl sem menni
• középen maradni,
• nem fizikai értelemben, hanem belső mértékben, önfegyelemben.

Ez az, amit nem az ember teremtett, ami nem kultúr produktum, hanem isteni adomány.

ÓDA A XX: SZÁZADHOZ

„ÉN, KÉREM? AZ EGÉSZRE TARTOK IGÉNYT.
AZ EGÉSZ VILÁGRA, ÉS AZ EGÉSZ LÉTRE ÉS AZ EGÉSZ KORRA. SEMMIT SEM VAGYOK HAJLANDÓ VISSZAUTASÍTANI.”

Az 1945-ben írt esszé a XX, század nagy öngóljáról szól, amely a nagy skandalumok után igen kiélezi mind az egyén, mind a társadalom kérdéseit, problémáit, ütközeteit. Az eszmeáramlatok, mint például a kollektivizmus, vagy individualizmus, csak afféle kísértetek, a morbiditások melegágyai, az őrültségek örültségei, a nagy neurózis alakítói, amelyek a valóságtól elszakítják az embereket, életüket hazug pszeudoegzisztenciába száműzvén. Kialakul az állam, az egyház, a párt, az akadémia, a részvénytársaság, a hatóság, az egyetem, az iskola, etc. és a beilleszkedésre képtelen, sértődötten visszavonuló egyén, a mafla zseni.
Saját élete is ennek az univerzális botránynak a sűrűjében zajlik, és bölcsen rálát arra, sem ítélkezni, sem ellenkezni nem célszerű a Minótauroszi szörnnyel szemben, mert az csak megerősíti azt. Minden túlzott tiltakozás gyanús. Vigyázni kell, sem morálprimitivistának nem szabad lennünk, de a morál insanity leleplezése sem könnyű, bármilyen szembeötlő, mert akik ebben szenvednek, azok belátásra alig késztethetők.
Kimerítően körüljárja a 25 szócikkben ezt az egyén és társadalom között feszülő érdekellentétet, és a FEHÉR HUMORRAL oldja azt fel, amely hazugságtól és irigységtől mentes. „A század dicsérete” című részben egyenesen azt írja, hálás, amiért olyan korban született, amelyben ezer esztendő irtózatát tömény állapotban, fél évszázad alatt át lehet élni. Nem szidja a végzetét, nem hisz utópiákban, egyszerűen csak derűsen szemléli az emberekben szunnyadó, majd elő-előtörő végtelen ellenerők megnyilvánulásait.
Ez a botrány iránt felvett magatartása.
A „Haljatok meg csendesen” – démokritoszi derű és igénytelenség emelkedett magatartása. Mert a meghalást is egyedül kell az embernek megtennie, „”megélnie”, mint a szeretetet, a szerelmet, a sorsot, az alkotást, mert ezek az át nem ruházható dolgok közé tartoznak. Lehet beszélni a halálról, mint ösztönről, vagy mint legnagyobb félelemről, de azon agyalni, mi lenne, ha nem halnánk meg, teljesen meddő futam. Közösségben élünk, és csendesen, magányban halunk meg.
A plankton a növény és az állat közötti mikroszkopikus méretű hínárlény, a tengervíz felszínén a szél sodorja, önálló mozgásra képtelen. Szellemes hasonlattal plankton embereknek nevezi azokat, akik mindig a legkisebb ellenállás irányába mozognak, a legolcsóbb megoldásokhoz folyamodnak, és meggyőződés nélkül a reklám és propaganda által hagyják magukat sodortatni.
De valójában sem a „fürge huncut”, sem a „nagy cudar”, mint rossz, nem ellenfél. Nem kell harcolni ellene, legjobb elkerülni, magára hagyni, hogy ellenállás hiányában elpusztuljon.
Hamvas Béla idéz egy görög anekdotát:

Athénba érkezik egy idegen, aki feltűnést kelt választékos beszédével, finom modorával, korrekt magatartásával. Amikor megkérdezik tőle, hol kapta ezt a remek nevelést, meglepő választ kapnak. Azt, hogy csupa hazug, ripők, pimasz, zsivány, arcátlan rabló, svihák között fejlődött ki ellenereje.

Nos, Hamvas Béla lírikus ódája abból a kényszerből indult ki, hogy a XX. századot, amelyben él, amelyben a gyökerei vannak, pozitívnak vegye, és a valóság egészét megértse. Elfogadja a kort, amely minden gonoszságot egybegyúrt magában, mert aki nem ezt teszi, az csupán létezés –fragmentumokban él.
Ehhez a teljesség látáshoz mind a Nap-, mind a Hold-tudás szükséges.

REGÉNYELMÉLETI FRAGMENTUM

„EURÓPA TÖBB HELYÉN EGYSZERRE, EGYMÁSTÓL TÖKÉLETESEN ELTÉRŐ TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS POLITIKAI FELTÉTELEK MELLETT, KÜLÖNBÖZŐ ORSZÁGOKBAN AZONOS JELLEGŰ DRÁMA, GONDOLKODÁS, REGÉNY ÉS ZENE KELETKEZETT.”

Az 1948.ban írt esszé a Hamvastól megszokott hatalmas íven futtatja gondolatait, ezúttal az ember és az emberiség ÜDVÉIG. Ami a fő tanulság, hogy ez a kettő alig választható külön. Felismerhetjük Hamvas Béla belső emigrációjának kezdetén jelentkező, személyes életét érintő kihívást:

• tilos az életműbe való menekülés,
• a mű = ÜDVTÖRTÉNET.

A 17. század kataklizmájáig viszi vissza olvasóit, a modern kor, vagy inkább a modern krízis kezdetéig, ahol a hatalommal való visszaélés, a kapitalizmus és a tudomány racionalizálódásának kimérái bomlasztani kezdték a világot. Ám ekkor élt Shakespeare, Cervantes, Monteverdi, J. Böhme, Velasques, Pascal. Ekkor küldik máglyára Giordano Brunót, ekkor van a 30 éves háború, a politikai manipulációk azon kezdeményei, amelyekből a 20. században világháborúk, koncentrációs táborok, gulág, atombomba etc. lett. „A soha el nem képzelt kínok és bestialitások története.” Ebben a küzdelemben különösen Don Quiote szélmalomharcára fókuszál, aki nonkonformizmusával cseppet sem bolond, de olykor annak tűnhet, elindítja a bizonytalansági relációt, amely az évszázadok alatt sem vesztette érvényét, a humora pedig felettébb értékes. A kiszámíthatatlan emberek között éli szélmalmosított életét, történetét, gyűlölet, sértettség, indulat nélkül, mint aki nem vesztette bizonyosságát.
Ez a bizonyosság pedig A SZEMÉLY.
Hamvas Béla utal arra, hogy regények Cervantes előtt is voltak, pl. az Aranyszamár, de a regény csak Cervantes munkája nyomán vált a SZEMÉLY MŰFAJÁVÁ. Ő az, aki személyes történetével fricskát ad a filozófiának, a politikának, a vallásnak, mert látja, hogy a hatalmi ösztön által befolyásolt állam, kapitalizmus és tudomány mintegy hadat üzen a privát embernek, aki ezáltal nem saját életét éli, hanem kényszerhelyzetét.
Nyomatékosan megkülönbözteti az individuumot a személyiségtől:

• Míg az individuum az „irritált társadalom válságterméke”, addig a személy túlnő a biológiai, pszichológiai, szociológiai kategóriákon.
• A személy az igazság hordozója,
• ÜDVTÖRTÉNETI FOGALOM.

Ismeretes a hamvasi megfogalmazás a Scientiából: Korunkban a személyiség a szakralitás hordozója.
Ezt a gondolatot bontja ki, amikor a regényt a személy műfajának  mondja, amely az új tudat jegyében fogalmazódik meg, új életkoncepciót, a valóság újrafogalmazását adja.
Akkor tud megjelenni, amikor a torzult hatalmi ösztön a közösséget agymossa, értékrendjét az átmeneti értékekre irányítja, a versenyre, a haszonra, az önkényre, az erőszakra, a nyerészkedésre. Mert az igazi közösségekben az egyének szabadok, de a torz vezetés folytán ma már alig vannak igazi közösségek.
Azzal, hogy a regény a személy műfaja, ontológiai érvényre emeli:

ami az archaikus korban a mítosz volt, az ma a regény. 

A személy a létezés magasabb művelésére alkalmas lény.
A 20. század emberének a létezés lett a tárgya és az értelme.
A regény gyónásában, vallomásában, ítéleteiben, mérlegében, vizsgálataiban a személy és a szabadság drámája játszódik le, egyszóval ÜDVÖSSÉGSZENVEDÉLYE.
A legnagyobb kérdés nem is az üdvösség megszerzése, elérése, hanem az, hogy miként lehet a közösségbe visszatérni. Hiszen a regény nagy felfedezése éppen az, hogy mindenki az üdvösségtörténetét éli.
Hiszen az üdv éppen az ember és emberiség összecsengése, egybehangzása.

Az embernek az emberiség üdve érdekében kell önmaga fölé kerekednie, önmaga felülnézetébe.

AZ ÁLDOZAT MISZTÉRIUMA

AZ ÁLDOZATBAN IS AZ ISTENI ÁLDÁS EREJE MUNKÁLKODIK.

Minden fájdalma mellett a felemelő, távlatot nyitó hatását kell látnunk.
A TÁVLAT bonyolult kérdés:

• egyfelől beszélhetünk belső és külső távlatról,
• mikro- és makro világról,
• pillanatról és végtelen időfolyamról,
• kicsinyítésekről és nagyításokról,
• mikroszkópról és távcsövekről,
• sűrítésről és hígításról,
• másfelől egyéni és közösségi életünk távlatairól.

Hamvas Béla több helyen is utal az áldozat lényegére, vagyis arra, hogy az idők kezdetén megszegtük a lét törvényét, amely által sötétségbe és tudatlanságba süllyedtünk. Az áldozat az, amely előkészítheti a lét törvényes állapotába való visszajutásunkat. Ez a „MINDEN ERŐK KÖZÉPPONTJÁBÓL” való kizuhanás a lét egységét bontotta meg, az Ég és a Föld egymástól való eltávolodását. Az áldozat ezt az egységet állíthatja helyre. A Scientia Sacra című kötet Beavatás fejezete fejtegeti ezt a tér és idő fölötti spiritualitásban való reintegráció, vagy divináció folyamatát. Minden szakrális szertartás, közös ének, játék lazítja az anyaggal való kapcsolatot, ezáltal megcsillan a misztérium. Ezen Hamvas Béla nem a tudomány ellentétét érti, hanem az átélő látást, a minden dolgok egységének felismerését. Más szavakkal a beavatódást Isten titkaiba és kegyelmébe.
Ha belegondolunk a világtörténelem nagyjainak áldozatába:

• Szókratész ma is a „lélek bábája, aki segíti világra jönni a minden ember lelkében lévő erkölcsi erőt, bürökpoharat itattak vele.
• Giordano Brunónak halála után 300 évvel emeltek szobrot a virágpiacon, ahol a máglyája volt,
• Galileo Galilei híres mondata: „És mégis mozog a Föld!” az évszázadok távlatából is hallatszik, itt van közöttünk, nem kételkedhetünk az áldozat misztériumában.

De maradjunk Hamvas Bélánál, akinek az áldozata sajátságosan egyedülálló példa. Közel fél évszázad telt el halála óta, és HATÁSA egyre átütőbb, egyre több emberhez jut el. A 90-es években, a szerb háború idején valóságos kézikönyv volt a háború sújtotta szerbek számára. Mint a legsötétebb égbolt hunyorgó csillaga, nyitott távlatot a szenvedésekből, amelyeket maga is átélt élete egyes fordulataiban.
Erőszakkal és kényszerrel nem lehet az embereket a szenvedéstől megszabadítani és boldoggá tenni. Az áldozat nem erőszakkal akarja az embert a sötétségből kiemelni, hanem a példa alapján mutat a magasabb létezés felé, ezáltal növeli a közösség üdvét.
Persze a mai időkben az sem egyértelmű, hogy mi a közösség, vagy annak kohézív ereje: gazdasági, anyagi, morális erő, a nyelv, a faj, a nép, esetleg szellemi, politikai szféra? Ezek a szempontok zilálják szét leginkább a közösségeket, szabdalják darabokra. Mivel minden ember közös léte egyedül az Istenben lehet, a spirituális pólusban, a magasabb erők áldásában, az ateista-materialista nézőpont ezt nem láthatja át.
Hamvas Béla fejtegetésein áthallik a kényszerű belső emigrációba való visszavonultságának visszhangtalansága, a részvétlen környezet. Azonban nem hagyta felaprózni magát, nem hagyta írási szikráját kialudni.
Az Unikornis kötet Epilegomenéjában az Egy, az Egész, a Szent Tudás mellett tesz hitvallást:

• „Minden pillanatban létem egészét élni!”
• „Minden megszólalásnak az egészet kell újrafogalmazni.”

FORRADALOM A MŰVÉSZETBEN

„NINCSEN MAGASABBRENDŰ FILOZÓFIA, MINT A SZELLEMRE VALÓ INTENZÍV IGÉNY, A FOLYTONOS VÁRAKOZÁS ÉS MOHÓ LESKELŐDÉS ARRA, HOGY A SZELLEM HOL, MIKOR, HOGYAN, HÁNYSZOR, MIKÉPPEN NYILATKOZIK MEG.”

Hamvas Béla műveit joggal nevezhetjük „írásalkémiának”, mivel a mélylélekből felszínre hozott ötezer évnyi bölcsesség – vagyis A HAGYOMÁNY – nemcsak a saját írói munkájának vezérlő csillaga, de gyógyító hatású az olvasóra is. Segíti a lelki összerendeződést, a gondolati energiák jó mederbe terelődését
Nincsen ez másképpen az első ízben 1947-ben megjelentetett, Feleségével, Kemény Katalinnal közösen írt Forradalom a művészetben című kötetével sem. A hagyomány mellé új kulcsszavak sorakoznak fel:

• igazságkeresés,
• korszellem,
• jelenkortudat,
• lelki szegény,
• imagináció.

Ez az 5 szó a mai zavarodottságban eligazítható lehetne, már ha valaki egyáltalán szenved a töredékes, foszlányokban felaprózódó, széthulló és értelmetlennek tűnő élete miatt.
Jó érzékkel fordul a művészet és a művészek felé az elracionalizálódott világunkban, mert a „tudósok” – mármint a szociológusok, politikusok, etc. – mellett a festő, a zenész, a költő, az író jobban hagyja magát belső indítékaitól vezéreltetni a színek, hangok, gondolatok anyagtalanabb valóságától, „lelki szegényként”, aki a szellemet keresi, és nem a hírt, a „hatalmat”, a gazdagságot, a hamisságokat, a látszatokat, a káprázatokat.

Nem nehéz felismernünk a felsorakoztatott festők, zenészek mögött a hamvasi filozófiát, a szellemre áhítozó és megszólítható embert, aki a 2. világháborút követő totális felfordulásban a transzcendentális pólust megtagadó materialista/ateista proletárdiktatúrában felismeri az új idők új vonulatait a mindenféle formabontásban:

• a Bolyai geometriát az Euklideszit követően,
• a nem-Arisztotelészi logikát,
• Kierkegaard egzisztenciális logikáját,
• a hétfokú dúr-moll skála utáni atonális zenét,
• az absztrakt művészeteket: az expresszionizmust, impresszionizmust, kubizmust, a nonfiguratív, geometrikus, szürrealista etc. ágazatokban,
• a pszichoanalízis tudat-lélektant meghaladó tudattalan kutatását,
• az Einsteini tér-problémát.

Egyszóval IMAGINATÍV művészetnek nevezi a múlt század derekán tapasztalható forrongást, amely természetesen kihatással van a morális és társadalmi területekre is.
A modern művészet axiómájának mondja a reproduktív és passzív nézést felváltó TEREMTŐ LÁTÁST, amelyben a kép is nézi az őt nézőt, a vers olvassa az olvasóját.
A kép, a hang és szó valóságot megragadni képes hatását a Picasso- Sztravinszkij-Joyce triász munkájában állítja elénk. Párhuzamot talál a kortárs festők, és a Kandinszkij- Chagall-Klee triász által kirajzolódott irány és a magyar festők igazságkeresése között.
Ahogy többször is hangsúlyozza, mindent előröl kell kezdeni, a dolgok megértését, a fogalmakat újra meg kell határozni, a jogot is új szemszögből kell és lehet látnunk. A Tőle megszokott éleslátással azonnal áttekintést nyújt a JOG kérdése kapcsán a politika, a vallás, a gazdaság, a tudomány, a technika túlkapásaira, a francia forradalmat követő szabadság eszme elfajzására a liberális individualizmus és/vagy állami önkény vonatkozásában, Egyértelművé teszi, hogy mind az egyéni, mind az állami önkény katasztrofálisan elszabadult. Ebben a torzultságban a művész őriz valamit a szellemből, a megalázott, „lelki szegény” minőségében, mintegy 13.-ként az asztalnál. Expressis verbis kimondja, hogy A JELENKORTUDATOT A FESTÉSZET ŐRZI. Mint írja, a festőket a kísértő ősképtől való megszállottság vezérli. A lélekmélyi őskép és a hagyomány által őrzött kép azonos a szívben fel-felmerülő ősi emberképpel. A hatalom általi törésvonal, amely az élmény és elmélet – más szavakkal a tudatos és tudattalan lélekműködés – között feszül, az egész civilizációra rányomta a békétlenség, az állandó nyugtalanság bélyegét.
Ezt hidalja át az új művészet a maga hiteles művészeivel, akik az ősi EGYSÉGET fókuszálják és élik meg.
Teljesen újszerű a házaspár művészet megközelítése a spiritualitás jegyében. Miként írják is, „a szellem megjelenéséről mindenkinek megvan a maga titkos, belső élménye.” Ez a „minden pillanatban azonosnak lenni a lényünk időn és téren kívüli metszéspontjával” olyan megfogalmazás, amelynek alapján Hamvas Béla és Kemény Katalin művészetpszichológusoknak lehetnének mondhatók, noha tudjuk, hogy Hamvas Béla nem szerette a pszichológiát. De olyan szakavatottan ír az ősképekről, a pontról, a mandaláról, a yantráról, a mantráról, a látható és láthatatlan világról, a lélekrezdülésekről, amely már-már a pszichológia illetékességi köre. Ugyanígy a kérdésről és feleletről, a csendről,, az Arlequinről, hogy ezekből az odavetettségekből új szótárt lehetne szerkeszteni, amely alapján a világ újragondolható lenne.
Hamvas Béla mindig aktuális, Őt minden nap kell olvasni.

Ez év márciusában a Köt témája:
A GÖDÖLLŐI MŰVÉSZTELEP ÉS HAMVAS BÉLA KAPCSOLATA
volt, Tompa Gábor felvezetésében.

Pirk Jánosné, Remsey Ágnes: EMLÉKEZÉS HAMVAS BÉLÁRA
Hamvas Béla Szentendrén a kertben

Amikor a Remsey-családról emlékezett meg Tompa Gábor, közelebbről Remsey Ivánról, megpezsdült a hangulat, mert a résztvevők közül többen ismerték. Remsey Ivánt. Ráadásul egyik testvérének, Remsey Ágnesnek a fia és a lánya eljöttek a Körbe. Kiderült, hogy Remsey Ágnes és férje, Pirk János festőművész, baráti és szomszédi kapcsolatban álltak Szentendrén Hamvas Bélával.
Pirk Veronika a Kör rendelkezésére bocsátotta édesanyjának egy 1997-ben keletkezett írását:

HAMVAS BÉLA ÉS A KÉPZŐMŰVÉSZET című kiállítás „Párbeszéd” katalógusából.

Köszönettel vettük.
Az alábbiakban ebből idézünk részleteket:

Hamvas Bélát a második világháború előtti években ismertem meg, először írásain keresztül, majd személyesen.
A harmincas évek közepén Pesten diákoskodtam, és erdélyi diákokkal laktam egy kollégiumban.
Ugyanannak a háznak az egyik emeletén volt a Bartha Miklós Társaság székhelye, ahová neves embereket hívtak meg, akik előadásokat tartottak az irodalom, a képzőművészet, a tudomány, a jog, a nemzetgazdaság és egyéb témakörökben. Stenciles sokszorosításban szerepelt többen között Hamvas Béla ÖT GÉNIUSZ című esszéjének néhány szemelvénye is. Akkor találkoztam először írásaival. Mondhatom, szíven talált.
Szentendréről is volt benne szó, mint a mediterrán táj egyik magyar képviselőjéről, engem is szoros szálak fűztek ehhez a városhoz, ahol szüleimmel és testvéremmel gyönyörű nyarakat töltöttünk a Duna partján.
Érdeklődésemre, hogyan juthatnék a teljes műhez, a Fővárosi Könyvtárba utasítottak, ahol Ő könyvtáros volt. Elmentem, szívesen fogadott, és ettől kezdve többször kaptam Tőle kéziratot, vagy nyomtatott példányokat. Egyre jobban megismerhettem filozófiájának mélységeit, ami aztán életem vezérfonala lett.
Megjárta a frontot. Az ostrom alatt leégett a háza egy bombatalálatban. A szocialista rendszer pedig kidobta a könyvtárból, ipari nagyüzemek raktárosává degradálta. Mégis, egyre többen tartoztak táborához. Mert ha valaki, akkor ő a 20. század írója volt. Páratlanul értette a kort, amelyben élt, ezt a kegyetlen évszázadot, a maga összefüggéseiben. Nemcsak úgy, mint kortárs, aki nyitott szemmel él, hanem, mint ember, aki régmúltat és távoli jövőt hihetetlen magas horizontlátással tekint át, és tesz olyan mérlegre, ami patika-pontosan mér.
Amikor behívták katonának, azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy válaszoljak a frontról küldött leveleire. Ezek nagy része sajnos elveszett a költözéseink alatt.
Visszatérése után kaptam tőle ajándékba A LÁTHATATLAN TÖRTÉNET című könyvét, köszönetképpen a levelezésekért. Ez 1943-ban jelent meg.
Barátságunk az ötvenes évek elején szorosabbá és meghittebbé vált azután, hogy Gödöllőről Szentendrére költözött a családunk.
Ő akkor már nem dolgozott a könyvtárban, sógora kertjét gondozta Bubánban, a Kőhegy oldalában. Ez a gyümölcsös határos volt Veress Jóska szőlőskertjével. Jóska pedig az én sógorom volt, aki Erdélyből származott és az unokahúgomat vette feleségül.  Úgy került Szentendrére, hogy tagja lett a vegetárius kolóniának, amit a város akkori polgármestere, Antolik Arnold patronált. A kolónia tagjai gyümölcstermesztésből éltek. Veress Jóska és Hamvas Béla között szoros szellemi barátság szövődött.
Veresséknek is, nekünk is bérelt lakásunk volt a Pismányban, közel egymáshoz. Így alkalom nyílt, hogy hol az egyik, hol a másik helyen vitaesteket rendezzünk, amelyeken Hamvas Béla, és felesége, Kemény Katalin is részt vett. Ezek az esték voltak azokban a sötét években életünk oázisai.
Hamvas Béla egy kis vincellér házban lakott, itt írta a KARNEVÁLT, és „Az öt genius földje” című átdolgozott írásának egyik gépelt példánya nálam vészelte át az éveket.
Ez a termékeny magány korszak 1956 után tovatűnt. Ritkábban találkoztunk. Többnyire egy-egy kiállítás megnyitóján. Akkor már Inotán és Tiszapalkonyán raktároskodott.
A hatvanas években kis telket vett a Pismányban a cseresznyés úton, nyaranként itt tanyázott. A tervezett hétvégi ház végül soha nem épült meg, a Kovács családnál bérelt lakást. Anyai ágon ők is rokonaim. Így szegről-végről Hamvas Bélát már családunk tagjának tarthattuk.
Ebben az időben született meg a SCIENTIA SACRA című műve, és már mutatkoztak rajta a megfáradás jelei. Komorabb lett.
Olykor váratlanul azért felbukkant nálunk.
Férjem, Pirk János festőművész nem volt filozófus alkat. De ebben a hamis látszatoktól agyonfertőzött világban a hitelességük összehozta őket.
Amikor utoljára járt nálunk, nem találkoztam vele, mert beteg édesanyámat ápoltam Gödöllőn. Nemsokára jött a halálhíre.
Feleségével ők is áttanulmányozták egyik-másik kéziratomat, például az Aranygönb és a Lépcső című regényemet. Megőrizték és halála után Katalintól került vissza hozzám.
Egy levelet hadd idézzek, amelyben az ő sorsa is benne van. Ez férjem 1956-os kiállítása alkalmából íródott:

Kedves Ágnes!

Miután két és fél évig Inotán voltam, most már két és fél éve Tiszapalkonyán élek és nagyobbára két-három hetenként utazom haza egy-másfél napra. Ennek ellenére feltétlenül elmentem volna János kiállítására Szentendrére, ha idejekorán tudomást szereztem volna felőle. Sajnos, levelét csak akkor kaptam meg, amikor a kiállítást már bezárták. Amit János képeiről mond, azt annál inkább tudom komolyan venni, mert abból a kevésből, amit láttam, nekem is hasonló véleményem van. Ha tavasszal egyszer lesz néhány nap szabadságom, fel fogom keresni, és ha az egész kiállítást nem is, de néhány képet láthatok. Nagyon sokszor gondolok Szentendrére és azokra a boldogokra, akik bármily nehéz körülmények között is, de művészi pályájukon haladtak. Én itt művészetmentes életet élek, és elég nehéz. Kérem, adja át üdvözletemet Jánosnak, és biztosítsa őt barátságomról. Ha Veress Jóskával találkozik, üdvözlöm. Úgyszintén Veress apósát, akinek soha nem fogom elfelejteni, hogy a héber nyelv elemeire megtanított és így képessé tett arra, hogy a zsoltárokat héberül olvashatom. Az egész család őszinte barátja.

Tiszapalkonya, 1956. 11. 12.
Hamvas Béla.

Életművének nagy része, hála Istennek, ma már minden érdeklődő számára hozzáférhető.
De vajon ennyi elég?
Elég az emlékezet és tisztelet?

Hamvas Béla írásai és élete MEDITÁCIÓS OBKEKTUM.
Művei tele vannak kulcsszavakkal és kulcsmondatokkal, amelyeken át mintegy egész élete, személyisége „áthúzható”. Ezekből több füzetnyit gyűjtöttem már egybe, olykor kártyákra írom. A Körben Faragó Ferenc egy ízben Hamvas breviáriumot írt a tagoknak.

A fenti ábrán a zodiákus jeleire illesztett kulcsmondatokat találhatunk. Ezekről eszmefuttatást a folyóirat korábbi számában már olvashatunk. A következőkben a még néhány hiányzó gondolatkört fejtjük ki. Ezek:

• Műveimet én már az árokparton is megírom.
• A mérték.
• Korunkban a személyiség a szakralitás hordozója.
• A kereszt metafizikája.

„MŰVEIMET ÉN MÁR AZ ÁROKPARTON IS MEGÍROM”.

Az 1945-ös bombatalálat után, amelyben a könyvei és kézirati odavesztek, majd Lukács György és Keszi Imre folytonos támadásai nyomán a publikációs lehetőségek megszűntével, ezt követően pedig az 1948-as „B-listázás” és a könyvtárból való elbocsátása időszakában valóban csak az árokpart maradt számára a teremtett világban. Földmunkás, raktáros, majd segédmunkás volt 1964-es nyugdíjazásáig.
Még 4 év adatott a nagy művek megírására. Édesapja 1948-ban, édesanyja 10 évvel később, ő pedig 1968-ban hunyt el.
Nem emigrált, mint annyi más társa, akiknek azonban úgy tűnik, az evilági sorsépítés fontosabb volt, mint énük feláldozásával az egyetemes létezés felé való tágulás. Hamvas Béla magára vállalt heroikus magánya ilyesféle tágulásról szól. Hiszen életműve a hivatalos kultúrpolitikai nézőpontok szerint sehová sem sorolható. Sem irodalomnak, sem filozófiának nem mondható a szavak szokványos értelmében. Művei olyan korban nyújtanak ARCHIMÉDÉSZI PONTOT a válságba jutott emberiség kimozdításához, amikor a technikai civilizáció minden téren csődöt mond:

• a gazdaságban,
• a politikában,
• a társadalomban,
• a személyes kapcsolatokban,
• az egyéni életvitelben,
• a joggyakorlatban,
• az igazságszolgáltatásban,
• a vallásos életben.

Ez a kimozdítási pont az egyetemes lét és a személyes élet kapcsolódási pontjában, a SZAKRALITÁSBAN van, a világ spirituális pólusában, amelyet a II. világháborút követően negligálni próbáltak. A rend strukturáló ereje helyett az anarchia széthullása következett.
A lét és az élet koordináta rendszerében más kiindulópontunk nem lehet, mint hogy a lét nem a teremtéssel kezdődött, hanem:

• öröktől fogva van,
• nem szüntethető meg,
• különféle életformákban ölt testet, kristályokban, növényekben, állatokban, emberekben,
• az örök áramlásban.
• Mert a LÉT: maga az ISTEN. A TÖKÉLETESSÉG.

Az igazi tökéletességhez pedig minden magától odaáramlik.
„Az igazi, a teljes, minden fölé terül” – írja Lao ce a 22. versében.

A minden emberi mértéket túlszárnyaló tudásszomja mellett elementáris alkotói erő is hatalmában tartotta Hamvas Bélát. Műveltsége és tájékozottsága zavarba ejtő. Abszolút jártasságot szerez a lélektanban, a filozófiában, a történelemben, a művészetekben, az irodalomban, a zenében, a néprajzban, a szociológiában, az asztrológiában és folytathatnánk a témakörök sokaságát. Az ötezer év bölcsessége után épülő tudásbálvány szétzúzása következik, az elidegenítő tudás kylkhor-szeű páncélt épít az ember köré. Ezt le kell bontani.
Mindenkinek saját magának kell az egyéni élettervét megépítenie.
Az ÍRÁS a legmagasabb intenzitású élet számára. De a bombatalálat megtanítja, hogy a műveket hagyni kell leválni magunkról, hogy élhessék önálló életüket. Nem szabad ragaszkodnunk azokhoz. Mert nem a mű a lényeg, hanem a LÉTEZÉS, amelyben azok életre keltek. Ily módon tágul életünk az alkotások révé az egyetemes tágulás felé:

TO LIVE BY LIVING.

Lelkében egybeolvad a múlandóság minden kínja a halhatatlanság boldog elragadtatásával, a legmélyebb szenvedés a legéteribb örömmel. A pokoljárás a valóság magasabb dimenzióit nyitja meg számára, és ez nem csupán személyes életének sorsmegoldási forgatókönyve, nem csupán a magyar nép öt géniuszának integrálódása, hanem az egész emberiség láthatatlan történetének metafizikai koordinátája.
Ebben a társadalmon kívüliségben tudta vállalni az „árokpartot” művei megírásához, amelyek javarészt posztumusz kiadást értek meg.
Hamvas Béla a legeredetibb, legegyetemesebb szerző. Kommentárok sokasága jelzi feltartóztathatatlan hatását.
Egy kínai legenda szerint Vu Tao-ce festő úgy tűnt el a világból, hogy belépett a maga által festett tájképbe. Elindult a festett úton, mígnem eltűnt az őt csodáló tanítványok szemi elől.
Hamva Béla transzformáló soraink erejében mindig megidéződik a kegyelem is, amely a végsőkig elhagyatott embert felkarolja.

A MÉRTÉK

Minden mérték szerint működik.

Minden mértéktelenség az önmaga mértékvesztésén vérzik el.

A mérték a ritmus alapja, a ritmus teszi lehetővé a folyamatos áramlást, a dolgok menetét, minden kibontakozást. A holisztikai vademecum egyik legfontosabb alapszava.
Hamvas Béla a Láthatatlan történet című kötetében a Poszeidón esszéjében ír arról, hogy a tengeristen szereti felvenni a mén alakját. A MÉN minden mitológiában szent állatnak számít, akiben a mélység erői – a földalatti, a tengermélyi, a tudatalatti – tündöklő napfénnyé képesek válni. Nyerítése, táncoló léptei, vagy éppen vágtája csupa éppen jól működtetett erő.
Arisztotelész, Nagy Sándor nevelője, fékezhetetlen tanítványát nem filozófiára oktatta, hanem vadlovakat kellett szőrükön megülnie. Ily módon zabolázta meg saját magát, alakult ki önfegyelme.
A jóga a légzést ménnek mondja:

• a megfékezett lélegzet segíti a magasabb, kozmikus régiókba való jutást.

A LÉGZÉS MAGA A MÉRTÉK:

• a be- és kilégzés dinamikus egyensúlya,
• a szívritmus, a keringés, a testhőmérséklet fenntartója,
• a légvétel a leganyagtalanabb anyagcserénk, amely nélkül nem élhetünk,
• de még az oxigén felvételnél és széndioxid kibocsátásnál is lényegesebb a szívünk üteme, a pulzus lüktetése, mert ez a mozgás az élethordozó bennünk.

A zodiákuson az egyetlen tárgyat megjelenítő Mérleg jellel analóg, a napnyugtát, a külvilággal és az emberekkel való kapcsolódásunk mutatója.

A teremtést követően a látható és láthatatlan világ olykor megfoghatatlan, máskor nyilvánvalóan egymást feltételező kapcsolatát követhetjük, tanulmányozhatjuk:

• a fény és árnyék játékában,
• az emlékezet és képzelet működésében az adott pillanat valóságával szemben,
• a természetben a rügyfakadástól a gyümölcs kialakulásáig tartó folyamatban,
• lelki fejlődésünk alkímiájában,
• testünk kifejlődésében alkatunknak megfelelően,
• és minden folyamatban a keletkezés/kibontakozás/elmúlás hármasságában.

A mérték szellemi eredetű és egyetemes jelenség:

• a múlandóság és öröklét mérlegén,
• a rend és káosz összecsapásánál,
• a szabadság és lehetőség szabályozottságában,
• az önérvényesítés és az áldozat oltárán,
• a jó és a rossz körforgásában,
• a visszafogottságban való hatásban,
• etc.

Isten a MINDEN A MINDENBEN szintén mérték szerint van:

• a fényben,
• minden falevélben,
• a négy elemben,
• az IGÉBEN, a teremtő szóban, a LEGYEN! –ben,
• a szeretetben,
• a krisztusi áldozatban.

A mérték adja a számokat, a minőséget, a mennyiséget, a sorrendet, a ritmikus ismétlődést, a hangot, a zenést, a lépéseket, a táncot, a gesztust, a szivárvány színeit.
A mértékvesztés következménye a betegség, a tudatlanság, a bűn, az erkölcsi eltévelyedés.
A mérték alakítja lelki életünkön, az etikai normákon keresztül a politikát, az egész társadalom formálódást.
Mert minden mérték szerint működik.
Az ellentéteket a közepük mozdulatlan mozgatója tartja fenn.

KORUNKBAN A SZEMÉLYISÉG A SZAKRALITÁS HORDOZÓJA

Nem szabad könnyen átsiklanunk a címben foglalt három fogalmon:

• a jelenkortudaton,
• a szakralitáson,
• és a személyiségen.

Mindhárom fogalomban van valami nehezen megfoghatóság, meghatározhatatlanság, amely ellenáll a lezárásnak, inkább a végtelen felé nyit kaput, a SZELLEMI HORIZONT felé. Maga a „horizont” szó azt jelöli, ahol az ég és a föld összeérnek, találkoznak. Vagyis a vízszintességből valamiképpen a függőlegességbe kell emelkednünk, ha az öröklétet hordozó jelenben akarunk létezni, a múlt emlékeibe való beleragadás, vagy a jövő képzete helyett.
Hasonlóan vagyunk a szakralitás kérdéssel is, amely mindenkinek a legtitkosabb, legintimebb élménye. Mármint az a meggyőződés, amikor megbizonyosodik Istenről, a Magasabb Erő létéről és ez formálólag hat öntudatára, irányítólag tetteire, az élet szentségének tiszteletére.
E sorokkal nem kívánjuk a személyiséget övező spekulációkat és elméleteket szaporítani. Tény, hogy az egyszeri és megismételhetetlen személyiség nem könnyen ragadható meg. Az asztrológiából tudjuk, hogy a többmilliárd ember 360 aszcendensen osztozik, és még az azonos időben és helyen születettek, vagy az egypetéjű ikrek között is elképesztően nagyszámú variáció létezik, amely az eligazodást nem segíti.

A SZEMÉLYISÉGÜNKET MI MAGUNK ÉPÍTJÜK.

Feltett, vagy rejtett kérdése akörül forog, hogy mivégre születtünk a Földre? Mit kell és lehet itt tennünk, véghezvinnünk?

• gondolatban, szóban, tettben

Érinti a sors és reinkarnáció kérdéskörét is, amelyről szintén rengeteg spekuláció alakult ki az idők folyamán.
A gondolatok szavakban és tettekben való testet öltése a fő része ennek a személyiség építésnek, abban a nehezen kibogozható összefüggésrendszerben, ahol minden mindennel összefügg.
Hamvas Bélát például életének a 7*7 évében mozdították el a könyvtárból, attól kezdve csak a társadalmon kívül, belső emigrációban írhatta meg műveit a még rendelkezésére álló 22 esztendőben. Szent magánynak is mondhatjuk életének ezt a periódusát, személyiségének meghatározó elemét. Megírta műveit – akkor az asztalfióknak – akkoriban nem mutatkozott publikációs esély.
A Csontváry nagy cédrusában azt írja:

• a létezés mértéke az archaikus korban az abszolút szellem volt,
• ma a személyiség.

A magasabb hatalom jelenlétét a jó és rossz sorsban, a kommunikációban, a gondolkodásunkban, a munkában, a társadalomban, a természetben, de még a vallásban sem egyszerű fellelni.
Szakrális személy az, aki a lét magasabb és alacsonyabb szférái között a kapcsolatot fenntartja, fejti ki:

• a létfenntartásért folyó küzdelemben nem kompromittálja magát,
• nem alkuszik, még az áldozat árán sem,
• nem enged „külső” kényszereknek,
• a magasabb értékeket nem áldozza fel az alacsonyabbakért,
• ismeri a MÉRTÉKET, és aszerint él mindenben.

Minden ember egyetemes küldetéssel jön a világra, ez a SZERETET GYAKORLÁSA. Ám ezt

• konkrét személyiségben,
• adott helyen és időben,
• adott családhoz, néphez és időhöz, társadalmi és  történelmi helyzethez igazodóan kell és lehet megtennie.

Végtelenségben és betöltötten.
A test/lélek/szellem egymásra utaltságában, ahol

• a szellem ablak az örökkévalóságra,
• a lélek a szellem szerve,
• a test ennek eszköze.

A KERESZT METAFIZIKÁJA

A négy geometrikus szimbólumnak a középpont is fontos eleme, amelyet az átlók rajzolnak ki. A kereszt például a kör két merőleges átlójával négy egyenlő részre osztja a kört. A négyes szám szimbolikája széles jelentés horizonttal társul a geometrikus idomokhoz, jelölvén az égtájakat, a jobb-és baloldalt, a külsőt és a belsőt, a lentit és fentit.  A kereszt négy „karja” mintegy világrendező szerepet hordoz, elvet fejez ki. Szinte minden mitologikus és vallási rendszerben megtalálható kozmikus jelkép. A nem egyenlőszárú változata az ember jelképe:

• emberfa,
• világfa.

Az egyiptomiak ANKH-ja, Ízisz attribútuma

• a halhatatlanság,
• a rejtett bölcsesség,
• az ég és föld egysége,
• az élet tudás misztériuma,
• az isteni élet és az örökkévalóság hordozója,

a lét kiterjedése által.

A keresztények kereszt jele:

• az Emberfia,
• a passió jelképe,
• a megfeszített Megváltó üdvözülésébe vetett hit,
• egyes felfogások szerint az édenkerti tudás fájának megjelenítője,
• vagy legalábbis annak anyagából készült áldozati jelkép, amelynek gyökere a pokolba, csúcsa az égbe nyúlik, a világot tartva,
• mint áldozat, utal a halálra,
• ezen belül az alfára és ómegára, a Napra és a Holdra,
• a kereszt a lélekhordozó test mérlege.

Mindeme tulajdonságok mellett védelmet is szimbolizál. A középkori járványok idején ördögűzésre is használták.
Az EGYENSÚLY vonatkozásában az alkimistáknál az elemek természetes rendjének képe, a kvintesszencia pedig maga a metszéspont.
Simon Weil versében:

a tér és idő keresztjére
vagyunk mi verve emberek.

Láthatjuk, hogy a kereszt:

• tér és idő,
• élet és halál egyszerre,
• ősjelenség,
• a létezést jelzi, a valóságot, egy ősképlet rajzában.

Mint koordináta, mérhetővé tette a világot vízszintességben és függőlegességben.
Axis mundi formájában rajzolja meg az értékrend függőleges hierarchiáját.
A kereszt a világot teremtő IGE szignatúrája:

• maga a teremtés,
• a kimondott aktus,
• a jel, a szó, a kép, a minta, a mérték alapján létrejövő látvány.

A FÉNYKERESZT túl van minden mérhetőségen és mérhetetlenségen.
Mert minden a FÉNYBŐL lett: az elemek, a színek, a hangok, az anyag, egyszóval a világ.

A fizika a fény természetének vizsgálatában jutott a metafizikához:

• amikor rájöttek, hogy a sebessége kísérletileg nem állítható elő, csupán kiszámítható,
• mivel túl van a mérhetőségen.

A kereszt az ember vízszintességből a függőlegességbe való emelkedésének jelképe.
Ebben van misztériuma.

EXTÁZIS

„KÍVÜL LENNI.
AZ EXTÁZIS IRÁNYA NEM KÖVETI A TERMÉSZET KÖRFORGÁSÉT, HANEM ABBÓL MERŐLEGESEN KIÁLL.”

Az 960-ban írt, 12 részre tagolt rövid értekezés foglalata az egész hamvasi életmű üzenetének:

az Ég és Föld kommunikációjában maradhatunk a számszára szédítő körforgásában, az örökösen ismétlődő szenvedésekben is, de meghallhatjuk a kinyilatkoztatást, amely túlemel bennünket énünk residium csomóján, amely a számtalan reinkarnáció alatt szövődött bennünk.

Persze ahhoz, hogy az isteni kinyilatkoztatást venni tudjuk, sok feltételnek kell eleget tennünk. Ilyen például a MÉRTÉK:

• amely nem kulturális termék,
• nem az ember találta ki vagy fel,
• jóllehet a fizikai mértékegységek számtalan variánsát alkalmazzuk gyakorlati életünkben, a belső mérce, az erkölcsi fegyelem, az önuralom, a tisztaság és tisztesség nélkülözhetetlen ahhoz az éberséghez, amely az extázis fentiekben idézett merőleges irányultságához kell.

Fontos elkülönítenünk a hedonista gyönyörtől, attól az önkívülettől, amelynek elmúltával visszaesünk abba a nyugtalan szétszórtságba, ahol előzőleg voltunk. A Hamvas Béla által szakrális ittasságnak nevezett lelki állapot a beavatással rokon:

• vagyis ezt a magasabb fokozatot állandósítja, teszi bármely pillanatban elérhetővé,
• más szavakkal realizálhatóvá.

Nem hétköznapi mámorról van szó, amely könnyen elszáll, hanem a magasabb énünkkel való egyesülés folytán egész magatartásunk megváltozik, új tartalmat és irányultságot vesz. Ezt nevezi ALAPÁLLÁSNAK.
A korrupt élet esztelen sóvárgása, a biológiai, pszichológiai, szociológiai és egyéb maradványok őrületszerű tapadása a gyönyörhöz merőben más, mint az extázis ÖRÖKLÉT MÁMORA, amely tisztánlátás, megbizonyosodás, a centrum nyugalma. A vak ösztön uralma helyett, amely folytonosan követel, vágyak, kívánságok, szenvedélyek űzik, mohó, aggódó, félelem teljes éhségben él, a REND uralmát és hatalmát testesíti meg a rendezetlenség felett.
Ima, tanulás, művészi alkotások átélése, a tudat, a gondolkodás átalakítása, szent könyvek olvasása, a zene, a tánc átélése szükséges az extázis átéléshez. Ez teljesen más, mint a narkózis mesterséges önkívülete. Idézi az orfikus Dionüszoszt, az extatikus istenséget, az édesanyjáért az alvilágot is megjáró istent, mint az archaikus extázis-technika egyik megszemélyesítőjét. Az ötezer év bölcsességében jártas Hamvas Béla egyéb archaikus beavatásokat is felsorol:

• a tao mindig jelen van,
• Patandzsali jóga szútrái 3 úton is vezetik az embereket: a dzsána a megismerés, a karma a cselekvés, a bhakti a szeretet útja,
• a vadzsracsaddika a gyémántnál keményebb tudás,
• az alkimisták bölcsesség köve az abszolút tudást, a romolhatatlanság fundamentumát jelzik,
• a szatori a felvillanást, a felébredést,
• a zen koanjai átemelnek a határon, a küszöbön, a VALÓSÁGBA vezetnek,
• Keresztelő St. János egymondatos tanítása: „TÉRJETEK MEG!”

Az extázisban kapcsolatba kerülünk az emberfeletti szférával, részesülünk a TUDÁSOK TUDÁSÁRÓL.
Nem tárgyi tudásról, hanem a valódi énjét megtaláló ember igaz életéről.
Az Ég üzenetének vételéről, amely a szeretetben a szellem maradéktalan megvalósulását érvényesíti.
Köszönet Hamvas Bélának soraiért, gondolataiért!

   120 ÉVE SZÜLETETT HAMVAS BÉLA

Akit az ÉG szólít,
annak lehetetlen sorsot ad,
hogy abból szabaduljon ki.
Csupa külső akadályt, torlaszt,
csak befelé fordulhat.
Léleklabirintusban
válaszokra lelni,
úttalan utakon
saját úton menni,
egy nihilista világban
az igenlést vállalni.

Az ínség megedzette,
az értetlenség értőbbé,
a kemény külvilág erőssé,
az elhallgattatás ékesszólóvá tette.
Minden gáncsoskodásra
a magasabb megoldást kereste.

Akit az ÉG szólít,
azt természetére bízza,
beavatási útját
önerejében rója,
igaz tanítványként
nem kételkedik
a kegyelemben soha.

Százhúsz év rostáján
fennmaradt embersége,
egyre többen idézik
a nyomdokába lépve,
mert a lelkekbe írta magát
számkivetettségben élve.

A tanúbizonyság örökéletű,
mindenkor aktuális.
Isten az egyetlen VALÓSÁG,
az ember is csak benne reális.

                 

 

Szakács Gábor: A Karnevál mágiája

( 2017 november 14-én elhangzott előadása a Hamvas Körben)

„Új és nagy mérték: ki milyen mértékben (milyen módon, mélyen, alapon, mennyiben, milyen teljesen) realizált?”  – írja Hamvas Béla naplójában 1949 őszén. Ez az időszak, a kényszernyugdíjazása utáni néhány év talán legtermékenyebb írói korszaka: több írásán dolgozik, néha párhuzamosan, többek között a Karneválon, a Mágia szutrán, a Tabula smaragdinán, a Silentiumon, a Titkos jegyzőkönyvön. Ezekben a művekben már egészen más hangon szólal meg, mint a háború előttiekben, túl a Hüperion-korszak gőgjén és számtalan veszteségen. Az 1945-ben házukat elpusztító bombatalálat megszabadítja attól az egytől, amiről azt írja, hogy saját erejéből soha nem tudott volna róla lemondani: a művektől. „A könyvtárszoba pusztulása és az élő ember megjelenése.” Már nem aggódik – „koldusnak lenni jó” –, ahogy sok helyen írja, a gondviselésre bízza magát. Többször készít mérleget életéről, a naplók Pokol listájában, vagy az Apokaliptikus monológban: „Elődöknek láttam őket és apáknak, letörlesztett inkarnációknak, idő előtt elhalt önmagamnak alakjait, idegeneket, akik iránt már bizalmatlan voltam.” Számba veszi műveit is, „A szeptemberi Bubán-hét programja: az eddigi művek analízise, különösen 45 óta” – olvashatjuk egy 1949-es naplójegyzetben.

Hamvas a megpróbáltatásokra nem úgy tekint, mint a sors szeszélyeire, mindennek keresi az értelmét. A tudomány segítségével azonban nem tudja az átélteket értelmezni. Válaszokat kérdéseire a negyvenes évek végén a misztikusoknál, főként Böhménél talál, akivel 1944-ben, még Szokolyán kezd el intenzíven foglalkozni. Egy levélben úgy ír erről az időszakról, hogy számára eddig elképzelhetetlen mélységű válságba került, mély depresszióval, látomásokkal, és a sötétségnek olyan intenzív megnyilvánulásával, amit eddig nem tapasztalt, és amit valószínűleg Böhme olvasása váltott ki belőle. „Aki azt hiszi, hogy a sötétség hatalmai az ember megvalósulását szívesen és türelemmel nézik, téved.” Böhméről később egy tanulmányban azt írja, hogy a világirodalom legnehezebb szerzője. Ehhez képest négy évre rá naplójában már azt jegyzi fel, hogy „Böhme végleges megértése (1948. május–június)”. Egy másik bejegyzésben is ennek az iránynak a fontosságát hangsúlyozza: „a Nietzschén túl vezető Böhme–Baader-i (Saint Martin-i) szemlélet–cselekvés, és soha többé nem szabad abban a nietzschei hellenisztikus–tradicionális (absztrakt) formában gondolkozni.” „– Nietzsche végleges elhagyása... a szövevényességben hagyni és abban látni.” Így válik meg sorban az összes eddigi maszktól, inkarnációtól: a keleti halhatatlanságtól, a pogányosodástól, a nevezetes névtelentől, az ágyrajárótól, és lesz számára egyre fontosabb a normális ember és annak realizálása. Sok száz maszkot vesz számba később a Karneválban, felismerve mindegyikben önmagát, majd továbblépve eljut az élő emberig, az arcig. „Adósa vagyok annak, akit segíthettem, mert általa tudom, hogy élek, és ez a legtöbb, amit egyáltalán tudhatok.”

A Mágia szutra és a Karnevál egyik kulcsfogalma az imagináció. A szót Hamvas Böhmétől kölcsönzi. Az imagináció nem képzelet, nem álom, nem fantázia, „az imagináció ugyanakkor, amikor szem, amely a képet látja, kép is, amely a látványt magára veszi, és maga a látvánnyá alakul és változik. Az imagináció ugyanis a metanoia (megfordulás, fordulat) és a transzmutáció (változás, átlényegülés) helye. Amit az ember az imaginációjába helyez, azzá alakul.” „Az imagináció mágikus aktus és varázslat. Az  vagyok, amit (akit) imaginációm varázsol, vagyis amit (akit) életképzeletemmel magamnak szánok és amire magamat méltónak találom.” Az inkarnációk sora mind egy-egy olyan kép, amit magának szánt és amire magát méltónak találta. De később mindről kiderült, hogy maszk, ezért mindegyiktől megvált, míg eljutott az alapállásig, a normális emberig. Ezt a varázslatot látjuk kibomlani a Karneválban. Ebben a varázsvilágban azonban nehéz tájékozódni, ezért hangsúlyozza a látás fontosságát Márkus mester. Az ember könnyen összetéveszt, álalakzatokat, maszkokat valóságosnak gondol. Márkus ezekkel a szavakkal bocsátja útjára Bormester Mihályt a túlvilági utazásra: „Nem féltem önt. Eleinte zavarban lesz, és egy hangot sem fog érteni. Nem fogja tudni, hová kell nézni, mit kell érteni. Nem fogja tudni, hogy az egészet hátulról nézi, és előre nyitva van. Igen, de merre? Mi az, hogy előre? A negyedik-ötödik ütemben majd rájön. Nehéz? Ellenkezőleg, csak azért nehéz, mert könnyű. Mert józan. Ez az ember természetes látása, ez az átlátszó valóság.” Az egyetlen fontos ebben a helyzetben a lélekjelenlét, nincs recept. Az előzmény és a következmény pedig a szabadság. Hamvas mégis megpróbál a realizáláshoz egyfajta „használati utasítást” adni a Mágia szutrában. „A fontos nem a tanítás hirdetése, hanem a sors alakítása. – De nem a háttérből a módszer által hatni, hanem a módszert mindenki kezébe adni.”

A szutra kiindulópontja, hogy az ember beteg, őrült és bűnös – ez a Karnevál első része, a megszólíthatatlan, saját mániájukba zárt emberek katalógusa. „Ameline csak ment, és nem tudta, hogy mit csinál.” De nemcsak Ameline, egyetlen szereplő sem tudja, hogy mit csinál. (Vajon tudjuk, hogy mit csinálunk?) Az őrület, a betegségek és a bűnök azonban csak tünetek, tünetei annak, hogy az ember rossz képet imaginál. Az egyetlen kép, amelynek az imaginációban helye van, a szentkönyvekben – szűkebben véve az Evangéliumban – van adva számunkra, ez pedig a normális ember. Ez a mérték, amiről mindenki tud, és amely mindenki számára minden pillanatban elérhető.
Az ember azzá válik, ami látomásának gyújtópontjában áll. Ez a kép üdvlátványként, többnyire nőalakban jelenik meg, helyesen élt élet esetén szűzleány vagy angyal.  De ha nem a mérték szerint élünk, a szenny elcsúfíthatja az angyali lényt, ilyenkor öregasszony vagy egyenesen boszorkány. Példa erre Antennis a túlvilági utazás során a Karneválban. Az imagináció a legtöbb embernél tudattalan; az egyik legnehezebb feladat a tudat és a tudattalan határára emelni azt, hogy a képekre, impulzusokra minden irányba érzékennyé váljon, az ember lásson. A második legnehezebb feladat az imaginációban levő képet felismerni, kiemelni, és az egyetlen oda valót belehelyezni. Ez később rendszerint válságokat idéz elő, hiszen ezzel elindul életünk átalakulása. Ezért tartom rendkívül fontosnak Hamavas szokolyai élményeit, miután elkezd intenzívebben foglalkozni Böhmével.
Az ember sem akaratában, sem gondolkozásában, sem cselekvésében nem szabad, csak életképzeletében, abban, hogy mit imaginál. A Mágia szutrában Hamvas erről így ír: „Az ősképet a kinyilatkoztatás szava mondja ki, de a szót az életképzeletbe az embernek kell helyeznie. Ezt a sokak által annyira félreértett (nem értett) helyzetet Pál apostol (Róm. 9:11.) a következőképpen fogalmazza meg: hogy Istennek szabad választáson alapuló előre elrendelése fennmaradjon, nem a tett, hanem a hívó szó döntése folytán.”  Ezzel elindul az egész-ség visszaszerzése, a normális ember helyreállítása, aki egészséges, bűntelen és éber.

Hamvas nem győzi hangsúlyozni, hogy az üdv megszerzéséhez a tehetség privilégiumára nincs szükség. Az a fontos, amit mindenki egyenlő eséllyel elér. A tehetséggel és főként a zsenialitással egyébként is nagyon bizalmatlan. A tehetség önmagában nem érték, mert minden azon múlik, hogy ki milyen – nem világi értelemben vett – hatalom szolgálatában áll. Így lehetnek pozitív tulajdonságok, tehetségek negatívummal fermentálva negatív szolgálatban. Lásd Ábsalom doktort a Karneválban, amikor Tristant egész éjszaka próbálja lebeszélni az öngyilkosságról, ezzel ténylegesen öngyilkosságba kergetve őt, vagy Pataj, aki embert öl, de mégis alapvetően pozitív szereplő.

Tudásban mindenki realizáltsága arányában részesül – amennyire nem hazudja el életét, amennyire nyílt, amennyire teszi magát transzparenssé (aléthész), olyan mértékben nyílnak meg számára a dolgok. A szó-gondolat-tett egysége, a látás tisztultsága, a hiteles élet összefügg.
Szó-szó-szó – írja Hamvas a Karneválban. Jézus szavai, a Hegyibeszéd építi fel a mennyországot, az Úr szava a legfőbb táplálék, János beszéde pedig olyan volt, „mint a távoli mennydörgés”. Márkus mester „meséi” is szavak, ezek a szavak azonban mágikusak, megnyitják Bormester Mihály számára a túlvilágot, az utat a valódi származás tisztázására. Nem véletlenül mondják a Karnevált beavató regénynek. Hamvas a Karneválban írott szóban ugyan, de az írásbeliség előtti szóbeli, közvetlen tanítást és a beavatást „imitálja”. Szavai hitelesek és személyünkben érintenek.
Módszert mindenki maga csinál, olvassuk a Mágia szutrában. Márkus módszere ez: mesél, szavai és egész lénye közvetlen. Avagy őrzője vagyok én az atyámfiának? Nos, kérem, válaszolok. (Bólint.) Őrzője vagyok mindenkinek, aki nálam gyengébb, ahogy engem köteles mindenki őrizni, aki nálam erősebb.” Látjuk, ahogyan a magabiztos Bormester Mihály lassan elveszíti lába alól a talajt, a régi formák lassan felbomlanak, majd a túlvilági utazásban életéhez új távlatot kap –  a mester megtanítja látni. De ez még csak az út fele. A legfontosabb az új és nagy mérték: a realizálás. „Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.“ Márkus útjára bocsátja Bormestert: „Most már világosan lát. Nyugodtan hazamehet. Az én munkám befejeződött. A végtelenségig úgyse maradhat a Népszállóban. Vállaljon munkát, és éljen meg. Három fia van. Egy sereg elintézetlen ügye –“ Vagy ahogy máshol írja Hamvas: amiről beszélek, annak a szőlőkben, az ágyban, az asztalnál kell megvalósulnia.

Naplójában arról ír 1951-ben, hogy rögtön a Karnevál befejezésekor megjelenik benne a Szilveszter képe, amit aztán csak jóval később, 1957-ben ír meg. A regény 1950 Szilveszterekor játszódik – az évszázad fele, évváltás, kiindulpontja a Karnevál V. könyve. A történet ennek az egy pillanatnak, 1950 Szilveszterének egyfajta sűrítménye, rengeteg szereplővel, háborúban. Patmore, a könyv főszereplője kantint nyit a fronton, befogad és meghallgat mindenkit, bármilyen irányból is jöjjön. Ő az egyetlen, aki lát, képes egyben látni a történéseket, belelátni még azok túlvilági vonatkozásait is. A határhelyzetek nagyon fontosak, azok a pillanatok, ahol minőségek átváltanak, a fordulópontok – a regényben ez maga a front, és 1950 Szilvesztere. A centrum Patmore, aki megszólítható, lát, minden irányba érzékeny. Azt hiszem, könnyen ráismerünk a Mágia szutrában és a Karneválban írtakra a látásról és az imaginációról. A Szilveszter alcíme: experimentális imagináció. Kísérlet az imaginációval sok ezer év tudásának megvalósítására a történetbe, a válságba ágyazottan élő emberben, az egyetlen pillanatban.

 1948-49-ben elkészül a Silentium, a Titkos jegyzőkönyv és az Unicornis. A Karnevált és Mágia szutrát majdnem egy időben fejezi be, 1950-ben. Pár száz forintból, szinte nyomorogva él. A rendőr, amint hallottam, egyre gyanúsabbnak találta, mert közveszélyes munkakerülőnek tartotta. De számára a probléma mégsem ez, azt hiszem, nem ezért megy el dolgozni 1951-ben Inotára. A Szareptában így ír erről: „Ötvenegy tavaszán a szentendrei almáskert irodalmi egzisztenciája nem azért vált tarthatatlanná, mert pénzzel nem lehetett fenntartani. Morális alapja nem volt többé. Spirituális tartalékaimat feléltem, de túlságosan alkimizálva voltam ahhoz, hogy meg tudtam volna állni. A források kimerültek, még soha ennyire…A szentendrei kert életrendjének fel kellett bomlania, mert túl keveset akartam. Aki képességén alul választ, válságba kerül. A világtörténeti bömbölés és a rendszerek brekegése, mint Kierkegaard mondaná, erkölcstelen neuraszténiának bizonyult. Meg kellett ismernem az életet abban az alakjában, ahogy az a megváltatlanok támolygása, tudva, hogy ugyanakkor és ugyanaz az élet a történet minden pillanatában megismételhetetlenül szakrális.” Képességeknek, tehetségeknek nem volt szűkében, ezekkel egyetemi katedra járna neki, gondolhatnánk. Ahogy 56-ban el is mehetett volna külföldre, ahol ezt biztosan megkapta volna, de mégis maradt. A „logoszparadicsom” óriási kísértés volt Hamvas számára. Attól, hogy szinte csak az írásnak éljen, az írás mámorától és a szentendrei élettől nehezen vált meg, de ez az irodalmi egzisztencia kevés volt számára. Nem elégedett meg azzal, hogy „tehetségein élősködik”. A külső kényszereknél nagyobb volt a belső: beváltani azt, amiről beszél. „Nem szabad hűtlennek lenni az időhöz és nem szabad elszakadni az abszolúttól. Az időhöz való hűség ma annyi, mint a válság tudatában lenni, az abszolúttól nem elszakadni annyi, mint hagyomány. A hűség tesz autentikussá, az abszolút nyújtja a tudást. Egyik a másik nélkül érvénytelen.”

ÉLŐK ÉS HOLTAK

Emlékülés Miklóssy Endre tiszteletére, aki 2018. 01. 19-én elhunyt

Ugyanegy bennünk a halott és az élő,
a fiatal és öreg, az alvó és az éber,
mert ez innen átérve azzá,
az onnan átérve ezzé válik.
                              (Hérakleitosz)

 

2018. február 11. elhunyt Dúl Antal, a Hamvas hagyaték örököse, Hamvas Béla életművének kiadója.

Reangyalizáció/beszélgetést bevezető előadás a Hamvas-körben 2017. decemberében

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egy felelős társasjátékra szeretném meghívni Önöket a Reangyalizációval kapcsolatban. Amikor az isteni teremtésfolyamban emberi részt vállaló, bukott angyalokként kellene föltámadnunk alkotó angyalokká újra és újra, – hírnökké és örömhírhozóvá, – olyan mindennapi tapasztalatokból ÉP-ítő/gyógyító ihletet merítve, amiktől a „rendes” ember kedvét szegi, elkeseredik, apátiába zuhan vagy ámokfutásba kezd. Esetleg önpusztító gondolatai támadnak, emberalatti emberré roncsolódik… Teréz Anyát indiai látogatásakor a betegei a pokol fenekére kívánták. Talán, mert már szabadulni szerettek volna ettől az elviselhetetlentől, egy újabb reményében? Minden halál, születés egy jobb életre – miképp a Tarot is tanítja? Legutóbbi találkozásunkkor Szakács Gábor A Karnevál mágiája című előadását követő beszélgetés során a Kék golyó utcai végstádiumos rákos betegekről is szólt, akik származástól, tanultságtól függetlenül, teljes gátlástalansággal adtak hangot végső kétségbeesésüknek. Vajon mi, hogyan viselkednénk hasonló helyzetben?
Reangyalizáció – nem valamiféle anti-mazochizmus ez? Amikor a bőrünkön éljük Hamvas Béla Karneválját, nem kell Afrikába mennünk, hogy a belső ellentétek kiélezésével (is) kivéreztetett gyarmatok gyarmatává züllesztett országban éljünk? Miképpen is lehetne ezeket a mindennapi, gyilkos kellemetlenségeket lelkesítő hajtóerővé, kreatív alkotóerővé átalakítani? Reangyalizálni? Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán! – figyelmeztet József Attila. Buddha ébredése a világ ébredése – nógatnak keleti kollégáink. Édes korlátokkal zárjon körül a mindigmegújulás nagy gondolatja – javasolja Shakespeare. Az elme az önmaga saját helye és önmagában alkothat Mennyet a Pokolból, Poklot a Mennyből… – írja Milton az Elveszett Paradicsomban. Mindenki annyit ér, ahogy/Betölti hívatását – bíztat Arany János a Hírlap-árulóban… Így hát, eddigi kísérleteimet/kudarcaimat a Reangyalizációval, néhány munkámmal próbálom illusztrálni.

A tatai temető terveinek elkészítésére Ferenc testvéremmel, a nyolcvanas évek elején nyertünk bizalmat. Az elképzelések közel egy évtizeden át íróasztalfiókba kényszerültek, majd egy év alatt megvalósultak. A temető főbejárata kőfalat átszakító, imára emelt kéz, melyen hatalmas, kitárt szárnyú lélekmadár suhan át a Necropolis középpontját jelző harangláb felé. A keleti misztika paradox, ám fölényesebb tér- és időszemlélete a születésünk és halálunk közti időintervallumot a NEMLÉT, a születésünket megelőző és a halálunkat követő Időócánt a LÉT állapotaként értelmezi. Tekintsük a temető kőfalát földi mivoltunk NEMLÉT, a falon inneni és túli világot pedig a LÉT téridejének. A platóni tisztasággal örökkévaló lélekmadár LÉT-ből Lét-be, a NEMLÉT kőfalán suhan át, melyben imát tetté szublimáló erejével a szaturnuszi súlyosságú matériát felfelé, a Nap irányába törekszik emelni, rántani, szakítani. Földi mivoltunk -- kőben történő repülés, platóni lélekszárnyakkal – Isten árnyéka, a FÉNY felé. A tatai temető eszmei középpontját jelző harangláb – ideiglenes anyagból, fából készült nukleáris atomrakéta – egy súlyos, ezredfordulós kollektív halálszimbólum, melyben az atomtöltet helyett lélekharang van. Bár a tatai temető alkotói folyamatát átjárja Ézsaiás több ezer éves reangyalizációs szentenciája, Kardból kaszát… és nép népre többé fegyvert nem emel és háborúságot többé nem tanul – a kardból kaszát…, ágyúból harangot…, rakétából napórát…, atomtöltet helyett léleklángot…, gondolatköre, – a mű elkészülte óta eltelt évtizedek az alkotókat is alázatra intenék. A temetőbejárat „lélekszárnyait” bizony erősen megviselte a „kőben repülés” kínja, már-már filozófiai képzettársításokra ragadtatva a szemlélőt az emberi pusztulás/romlás esztétikájáról, de a temetői intézmény fenntartói felelősségéről is.

Tapolca-Diszel Templom-terén, az Eger-patak medre mentén több száz éve épült vízimalom körítő falai közé terveztük az Első Magyar Látványtár kiállítóházát, megmentve a műemlék jellegű ipari épületet a pusztulástól. A kiállítóház magyar millecentenáriumi megnyitása óta több évtizedes művészi/társadalmi, kvázi reangyalizációs tradíciót is útjára indított. Vörösváry Ákos műgyűjtő és borász a barátaival elment Diszelbe, megszerzett egy romjaiban is gyönyörű vízimalmot, de a helybeliek szakmai és emberi tudása, esetenként hosszú évtizedek óta alvó képességei nélkül nem tudtunk volna csinálni semmit. Igaz, miképp a nagyvárosiak, mára a falusiak is atomizálódtak, idegen testté váltak a saját környezetükben. Régen a falusi ember számára nem kellett „munkahelyet teremteni”, ő maga meglátta mi a dolga, mi a feladata a tájban, azt magától értetődően elvégezte, eltartotta a családját és nem volt rászorulva senkire. Így aztán – Ha változtatni akarsz, a Változás légy magad! – elsőként önmagunk és a helyi közösség ÉP-ítő/gyógyító „kezelésére” volt szükség, ami Tapolca-Diszelen az Első Magyar Látványtár kiállítóházában testesült meg. A diszeli népességfogyás is megállt, sőt, azóta közel 20%-al gyarapodott a település lélekszáma. Igaz, javarészt a nagyvárosból „katapultáló” szabadgondolkodók által.

Hasonló reangyalizációs közösségi/kulturális és demográfiai folyamatok történtek Magyarföldön, a fatemplom építése nyomán. A templomépítés ötlete Rátóti Zoltán színművésztől származott, aki polgármesterré választása után döntött és cselekedett. A fatemplom, vagy ahogy mi nevezzük: Magyarföld-Őrhajó, egyfajta 21. századi Noé bárkája, spirituális védmű is. Minden év nyarán szakrális/kulturális eseménysorozattal ünnepeljük a fatemplom megépültét, mely tradíció még csupán hét évre tekint vissza, de egy-egy ilyen alkalommal annyian vagyunk a fatemplom körül, mintha Budapest tíz Magyarországnyi zarándokot fogadna valamely Vándorünnepen. És le a kalappal a magyarföldiek előtt! Gondoljuk meg, ha néhány napi menedzserpolitikusi munkaebéd árából, negyven ember felelős társasjátéka nyomán egy templom felépülhet, mire lenne képes egy arányosan reális cél megvalósítására tíz- vagy tizenöt millió lélek?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Súlyos tapasztalatunk, hogy az emberi lét számára a 21. század hajnalán az éghajlatváltozás, az atomháború kitörésének lehetősége és a nukleáris hulladékok globális kezelhetetlensége a legnagyobb veszélyforrás. Sajnos, minderre a bolygó vaskori összemberisége egyfajta globalóma-ként reagál, a rákos daganatok önkioltó mintájára szervezve/roncsolva globális társadalmát. Ám ahol az emberi morál csődöt mond, akár a növények is kiutat mutathatnak. A gyógyszereket a földből adja az Úr és az okos ember nem veti meg őket – olvashatjuk Sirák fiának könyvében. Például a szabolcsi szeldelt levelű bodza a csernobili nukleáris dózistól nem csak szebb virágot hajtott, de a belőle készített tea gyógyító ereje is megnőtt. Képzeljük csak el, milyen nagy csoda ez, hogy létezik olyan élőlény a földön, amely az emberalatti ember, a globalibugris bűvészinas technoevolúciós ballépéseit reangyalizálni képes, -- az örök isteni teremtést is dicsérve! Tisztában vagyok vele, hogy Földlakó emberként, a legsikeresebb és legkedvesebb műveimmel egyetemben sem tudok soha felnőni a szeldelt levelű bodza intelligenciájához. De az, hogy egy ilyen ÉP-ítő/gyógyító, reangyalizációs példakép él a Kárpát-medencében, nem csak alkotói alázattal, de a Létbe vetett bizalommal és reménnyel ajándékoz meg. Mert az Élet lánca életrevalóbb, mint azt földi emberként valaha is elképzelhetjük. És reménykedjünk, hogy az Élet láncában számunkra is marad még hely…

Tisztelettel:
Mújdricza Péter (építész/művészeti író)
Budapest, 2018 elején

ANALÓGIA

Meditáció objektumok és kulcsszavak minden mennyiségben, ez az utórezgése annak, ha Hamvas Béla bármelyik könyvét bárhol felütjük és akár csak néhány oldalt olvasunk belőle. Sajátságos, talán egyedülállónak is mondható belső emigrációban töltött élete, intenzív metafizikai irányultsága, amely átjön a gondolatain, szavain, sorain, képein, címeken, témaválasztásain, és aláfestik az olvasók életérzéseit is. Ezért szoktuk azt mondani, hogy Hamvas Bélát minden nap kell olvasni, mint a Bibliát.
Ehelyütt az ANALÓGIA gondolatát vesszük elő, amelynek a Scientia Sacra című írásában egy egész könyvet, az ötödiket szenteli. Az egységes hatos szerkezetnek megfelelően az analógiáról írottak hat fejezetben tárulnak elénk.
A KÉPNYELVVEL kezd. Hét stádiumát írja le a nyelv visszafejlődésének:

1. ősnyelv,
2. idea-nyelv.
3. szimbólum-nyelv,
4. mítosz-nyelv,
5. költői nyelv,
6. köznyelv,
7. absztrakt nyelv.

A visszafejlődést mintegy igazolván, az elemzést lentről, az absztrakt stádiumnál kezdi. Rámutat, hogy a fogalom lényegében üres, élő mivoltát vesztett, gépiesített szó. (Gondoljunk csak bele, hogy a „megfoghatóság” kifejezés is az anyaghoz kötöttséget fejezi ki, elválasztva ezt a metafizikai szférától.)
A köznyelv például a mese nyelve, amely sokat gazdagodhat az egyéni mesélő kedv hozzáadásától, de persze színvonalát is veszítheti abban.
A költői nyelv az igazi intenzív képnyelv, hangzataival valamiképpen speciálisan képes megragadni az érzékek előtti és feletti állapotokat.
A mítosz pedig pontosan tudja, mi van kívül és mi van belül, kivetítéssel működik.

A szimbólum nyelvet egy frappáns paradoxonnal írja le: Elrejti azt, amit kimond, és kimondja azt, amit elrejt. Ez teszi az ősnyelvhez hasonlatossá.
Az idea-nyelv a megfoghatatlan megnyilatkozása, az elementaritás abszolút nyelve.
Az ŐSNYELVBEN magasabb hatalmak szólalnak meg, ez a szakrális szubjektumok nyelve, amelyet extatikus elragadtatottságban értenek meg. A szavak eredeti jelentését, eredeti teremtő intenzitásában sugározzák.
Az ASZTROLÓGIÁRÓL szóló részben megszámlálhatatlan analógia láncról olvashatunk.
Az IKREK fejezet a számok misztériumába vezeti az olvasót.
„A HÁROM KASZT ÉS A NÉGY ÉVSZAK” könyv továbblépés jelent a kettőből egészen a nagy kilencig.
Frappáns az ötödik, a BETEGSÉRŐL írott könyv.

Központi gondolata:

AZ EMBERI TEST MAGA IS ANALÓGIA.

Olyan tisztánlátással fejti ki a betegségek láthatatlan rezgőtestünkben való keletkezését, amelynek sajnos a mai akadémikus orvoslás sincs kellőképpen a tudatában. A betegségeket az ötös számmal hozza analógiába, abban a vonatkozásban, hogy az 5 a 10-et kettéhasítja.  A 10 a mindent, az egészet fejezi ki. A betegség ennek az egészről való lehasadtságnak a következménye. Kitér a szakrális gyógyításra is, Aszklépiosz templomban való alvás gyógyítására, amelyben a személyes, a szellemi, az asztrális és misztikus hatások egyaránt jelen vannak. A betegségek végső oka mindig a világosságból való kizuhanás, a gyógyulás sem lehet más, mint a belső fényünk megvilágító felvillanása.
A hatodik könyv a VÍZRŐL szól. Nappali tudatunkkal ezt a belső, szellemi összefüggésrendszert, közös eredetet, amelyet az analógia szó jelent, nem tudjuk venni, látni. Az analógia látás a tudattalan lélekműködés munkamódja, felségterülete, nem a racionális okfejtésé. A kisgyermekek első nyelve és gondolkodása is az analógia elvén áll.

Ne hagyjuk elsikkadni azt a képességünket, amely születésünk idején még megvolt nekünk.

MINDANNYIAN A TITANIC UTASAI VAGYUNK
Szécsi András előadása. 2018. 03. 13-án.

A Titanic katasztrófa az eltelt évszázad során újólag a gondolkodás előterébe kerül. 
Feltesszük a kérdést, tekinthető-e a hajó elsüllyedése szimbólumnak, például értékrendváltás, korszakváltás előszelének? Mik az ismérvei egy ilyen szimbolikus eseménynek? Milyen üzenet, felhívás, figyelmeztetés rejtőzik a katasztrófa mögött? Lehet-e azonosságot találni a szerencsétlenül járt utasok sorsában, akik a tengerben lelték halálukat? Levonták-e a tanulságokat a Titanic történetéből, amely mégiscsak kiemelkedőnek mondható, noha rengeteg hajókatasztrófáról tudunk, köztük különlegesen rejtélyesekről is. Például a Mary Celeste, vagy a Waratah. De mintha a Titanic történet mélyebben beleégett volna az emberiség lelkébe.
A Titanicot a világ legbiztonságosabb hajójának hitték, elsüllyeszthetetlennek. Ám a tanulság alapján ma ennek éppen a fordítottját gondoljuk: az lett volna a megdöbbentő, ha nem süllyedt volna el.
Minden balesetnek, katasztrófának van előzménye, előtörténete és természetesen üzenete is. A Titanicé még tetéződik az utasok privát sorsaival is. 1912-ben ez a tragédia egy sokkal nagyobb méretű eseménysorozatnak az előhírnöke, prognózisa volt, mindenekelőtt a világháború előtükrözésének. Ez, mint egy jóslat, valósággal betüremkedik a világba, áttörve annak szokványos törvényszerűségeit.
Vegyünk górcső alá a rengeteg, a végzet irányába mutató tényhalmazból néhányat:

• A hajó biztonságát garantáló vízzáró kamrák falait nem építették elég magasra, így azok nem láthatták el védőfunkciójukat.
• A mentőcsónakok számát azért csökkentették le drasztikusan, mert az elsüllyeszthetetlenséget a kamrákkal látták garantálva.
• A jéghegy észlelésére vételezett kiváló távcsövek emberi mulasztásból eltűntek, amikor éppen a legnagyobb szükség lett volna rájuk.
• Nem vették elég komolyan a közelben lévő jéghegyekről való jelentéseket.
• Egy közelben lévő „rejtélyes hajó” az ütközés után segítségnyújtás helyett eltűnt.
• Negligálták a 14 évvel korábban megjelent regényt, Morgan Robertson: A Titán végzete címen írt könyvét, amely pontosan leírta az eseményeket.
• A kapitány”pechsorozatot”élt meg a Titanic előtt, több ütközést a vízen.

Utólag belátom, kissé könnyebb mindezeket összeszámolni, de akkor az elbizakodottság ezt megakadályozta.
Nincs szándékomban mintegy átírni akarni a történetet, de fontosnak találom, hogy megtanuljuk venni az állandóan jövő jelzéseket, megfejteni azok kódját, érzékennyé válni az előjelekre.
Kissé bizarrnak találom a nem csökkenő Titanic-láz újabb eseményét:

• újra akarják építeni a hajót, az eredeti pontos másolatát,
• első útjára máris minden jegy elkelt.

Hamvas Béla a Láthatatlan történet című könyvében ír a belső vízözönről, amikor az emberek a saját tudattalanjukba fulladnak bele.

A MAGYAR HÜPERION

„A SORS ÉPPEN AZ, HOGY MINDEN ÚGY VAN, AHOGY VAN,
MERT HISZEN EZ A SORS.”

Az is időbe telik, amíg az ember megérti, hogy mit kell megértenie.
Az 1936-ban írt Magyar Hüperion kötet valamiféle felülnézeti kép a magyarságról a magyarságnak az írásművészetről a görög metafora jegyében:

• Hüperion görög titán. Ugyan olyan erős, mint az istenek, csak lázadó, legyőzik.
• Ő a magányos isten, aki megteremti magának a világot, mivel másoknak a magasság, az isteni nem kell.
• De a múlandóság öröklétének felismerésében bevillan, hogy az igazi boldogság valamiképpen szenvedésen való túlemelkedés, az alkotás isteni szférájában van.

Ezért érzi Hamvas Béla sorsa daimonának Hüperiont, mert ő is magányos:

• nem igazán értik mondanivalóját,
• nem előzte meg senki, akit követnie kellene és lehetne,
• akikről azt gondolta, társai, barátai, hogy értik őt, azokról kiderült, hogy más rezgőkörben vannak, mint ő.

Ebből a magányból írja 55 levelét, az ősök és istenek útját, valamint a magyar vonatkozású esszéit a fenti kötetben.
Érvényesülni olyan korban és olyan kortársak között, akik nem nyitottak a THEOPHOROSZ szavaira, nem lehet. Egy istenhordozó pedig nem adja fel a sikerért ÉLETTERVÉT. Így marad magányos alkotó, aki bizonyossággal felismeri, hogy nemcsak egyedül ő tudja megtenni, amit megtett, hanem egyedül ő az, aki tudja tettének horderejét.
Megelőzte korát.
Ez a magyarázata annak, hogy csak mintegy halála után 20 évvel kezdték felfedezni a mély megsebzettségből fakadó igazmondásait, világlátásának üzeneteit.
Ez a kötet arról a térről szól, ahol a sorsa =az írás beteljesült.
Az isteni léthez legközelebb álló két sors a királyé és a gondolkodóé.
Az írás által bekövetkezik a divináció.

A kötet levelek utáni része, Az ősök útja és az istenek útja néhány évvel később íródott, 1943-ban. Kényelmetlen közkérdésekkel indít:

Mi az oka annak, hogy a VALÓSÁGOT nem lehet és nem szabad kimondani?

A kérdés költői, nehezen megválaszolható, ma is aktuális és egy sor újabb kérdést vet fel. Hiszen a valóság elrejtése pszichológiailag öncsalás, szociológiailag pedig világcsalás. Mégis ebben élünk, ezt tartjuk fenn.

Fontos felülnézetet nyerhetünk Hamvas Béla írásaiból. Sorsának fontos eleme, hogy nem hagyta el hazánkat, nem csábította el a külföldi sikerek lehetősége. Az vezérelte, hogy a magyar népnek példára van szüksége ahhoz, hogy tudomása legyen az ARANYKORRÓL.

SZELLEMI REALIZÁCIÓ

LÉTEZÉS    –   MEGISMERÉS     –     MEGVALÓSÍTÁS

AZ EGYETEMES EMBER

Ez a 9. Mágia Szutra tömör foglalatát, kulcsszavát adja a létértelemnek, amelyre komoly tudományok épültek Nyugaton, mint például az ontológia, az ismeretelmélet, az etika, a teológia, vagy a pszichológia magatartartástudomány ágazata. Hamvas Béla egyik ú.n. alapszava a REALIZÁCIÓ:

• a megvalósítás, megvalósulás,
• a hiteles élet,
• tettekre váltás,
• miként azt egy másik szóhármasa is egybefoglalja, a szó – gondolat – tett,
• a pszeudológia lebontása,
• a beavatás,
• az életrendhez való igazodás, amelynek kiindulópontja a teremtés, és az azt őrző HAGYOMÁNY őrzése, átadása.

Valamiképpen a létezés egyetemességének felfogása, és az abban való elhelyezkedésünk. A középpont elvesztése, vagy legalábbis szem elől tévesztése együtt jár az EGÉSZ látásának, felfogásának elmaradásával, amely után általában szétesés és a részletekben való elveszés következhet.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy Hamvas Béla életműve ennek az őseredetiségnek az újrafogalmazása, kimondása. A Világválság című művében az egész válságot a SPIRITUÁLIS PÓLUS elvesztésére vezeti vissza. Elmondhatjuk, hogy a múlt század 30-as éveiben írt könyv óta eltelt időben inkább az anarchia gyűrűzött tovább, kiterjesztve a krízist az élet szinte minden területére, mintsem inkább a normális rendezettség irányába mozdult volna el. Rongált létezésben ál az emberiség, mai szóval ezt hiábavaló pótcselekvésnek mondjuk, identitásvesztésnek, értékválságnak. A vízszintesség, a tudattalan elnyelő örvénye, a függőlegesbe való emelkedés képtelensége szedi áldozatait a mai modern világban is, ahol az ember a technikai találmányaira büszke, a mesterséges intelligenciára és a virtuális világra.
A számok oldaláról is meg tudja világítani, mit jelent az Egész és a „partiválobjektiváció”. Mint írja, az Egész a 3-as szám jegyében áll, utalván a részekre való töredezettséget követő egységesítő, formateremtő folyamatra. Csakúgy, mint a Mindennek az 1-gyel és a 10-zel való kapcsolatára, valamint arra, hogy az Összes pedig a 12 jegyében áll. A horoszkóp 12 jele, mint az Akasha Krónika, híven fejezi ki ezt a realizációs utat, folyamatot, amelyen az életünk halad a születés és halál közötti időívén. A zodiákus jelei tág metaforisztikus jelentésbeli holdudvarral ölelik fel az életterületeket, amelyekben az életünk halad, fejlődik, kibontakozik.
A fentiekben utaltunk bizonyos résztudományokra, amelyekben a létezés/megismerés/megvalósítás talaján épül létélményünk, eszmélésünk, öntudatra ébredésünk. Ugyanakkor óvakodnunk kell az elracionalizálódástól, mindennapi szóhasználattal élve attól, hogy túlságosan „fejben” létezzünk. A megvalósítás helyes tette például a szívből jövő igaz cselekedet, amely nem vár ellenszolgáltatást, jutalmat, elismerést, szemben a morális defektussal, a szellemi bűnnel, amely alig hozható helyre. Büntetéssel semmiképpen nem, de még bűnhődéssel is csak igen hosszú idő alatt. Test/lélek/szellem holisztikus hármasságában a nagy véteknek a rossz sorsot eredményező tetteket mondhatjuk:

• a szellem bűnét,
• a lélek őrületét,
• a test betegségét.

Ezeket semmiképpen nem sorolhatjuk a szellemi realizálás körébe.
Ez a hármas ugyanis sajátságos együttműködésben rongálja életünket anélkül, hogy a helyrehozatal kulcsát is nyújtaná. Láthatjuk, hogy semmiképpen nem a materialista természettudományok segítenek kiigazodni a létezés magasabb szféráiban, vagy azokba való emelkedésünkben.
Az ősi idők hagyományai ezt tartalmazzák, például a jóga, később az alkímia. Persze a test/lélek/szellem nem választható külön, miközben eltérő frekvenciatartományokat jelentenek.
Az anyag megfinomítását, átszellemiesítését, a morális tartást, a lélek életáramában való flowt, a szellem teremtőerejének biztos tudatát jelenti a „szellemi realizáció”.

Beavatási utunkat.

NEM MIND ARANY, AMI RÉZ

„AZ EMBERNEK KÉT ZSEBBEL KELL JÁRNIA,
AZ EGYIKBEN AZT TARTJA, AMIT GONDOL,
A MÁSIKBAN AZT, AMIT MOND.”

Elgondolkozhatunk a paradoxokon nevelkedő Hamvas Béla eme paradox mondatán, amely az egyetlen, háromrészes vígjátékának címe lett.
A vígjáték 1956. 08. 30. – 09. 14. között íródott. Utána még olvasható egy dátum: 1957. 09. 26. vonat.
Beszédes mind a műfaj, mind a korszak amelyben íródott, vagyis amikor a nyilvánvaló igazságot kimondani nemcsak tilos, de teljesen felesleges volt, mert az emberek többsége a nyilvánvaló hazugságban élt.
A Kalcedonia fővárosában, a királyi palotában játszódó történetben az udvari bolond látja a valóságot, de ő is csak bohózatba csomagoltan mondhatja ki. V. Medárd király a „nagy harács” – aki rézpénzt szór a tömegbe aranypénz helyett – szépséges lányát érdekházasságba akarja kényszeríteni, holott ő már megtalálta párját és a fiatalok hűséget is fogadtak egymásnak. Ám apja, aki annak idején nem egészen legális módon lett uralkodó, hogy” a kard és az arany egy kézben legyen”, gazdag unokaöccse kicsit ütődött fiának szánja lányát.
A felsorakoztatott szereplők mindegyike vérbeli szövegekbe göngyöli a történetet: a dámák, akik egymás szavába vágva mondják tirádáikat, a kancellár, a rendőrfőnök, a koldusok, akiknek ebédet osztanak a készülő kézfogó napján, a hírnök, a dajka, az udvarmester, a színészek, etc. Vagyis nemcsak az udvari bolond szájába ad a szerzőn nagy bölcsességeket, hanem az intrikus, a lepénzelt, a pletykálkodó, az áruló, a királyné szájába is, aki szintén szenved férje zsarnokságától. Remek élőképeket adnak az igazságról, a hamisságról, a szerelemről, az uralomról. Nem hiányozhat a hősszerelmes Decidus sem, aki álruhában oson be, hogy megszöktesse menyasszonyát. És persze leskelődések, függöny mögötti kihallgatások, mindenféle leleplezések is vidámítják, színezik a szatírát.
Talán nem is túlzás az írást a szatíra műfajába sorolni, mivel nem szimpla humor, könnyed vidámság jellemzi csupán a hangvételt. A kapzsi és zsarnok Medárd király súlyosabb, már-már az alantasság kategóriájába sorolható negatív tulajdonságok megtestesítője, akit csak maró gúnnyal, szarkasztikus stílusban lehet parodizálni. Miként a görög drámákban a szatírok szerepeltetése adta meg a mondandó súlyát azzal, hogy ugyan emberi alakban jelentek meg, de szarvuk és farkuk elárulta őket, vagy emberek állatalakba bújva adták elő magukat.
Hamvas Béla nagyszerűen ért ahhoz, hogy elképedést az emberi gyarlóságon és tudatlanságon ne bántó módon, hanem inkább szatirikusan fesse meg. Ily módon „huncutnak” mondja azokat az elfogadhatatlan tulajdonságokat, amelyekkel hőse is rendelkezik

• akinek nincs meggyőződése,
• nem tudja, mi a hűség, az igazság,
• nincs benne szégyenérzet,
• hízeleg, bizalmadba férkőzik, majd hátba szúr,
• és főleg nincs olyan aljasság, amit borravalóért meg ne tenne.

A „fürge huncut” már az Óda a XX. századhoz című írásában is szerepel.
A darab második színében a színészek előadják a reális történetet a kézfogóról, maga Medárd is jókat mulat, mert csak a mások parodizálásait veszi észre, a neki tartott tükörben nem ismeri fel saját magát.
Decidusék megtámadják az országot, és ezzel beáll a fordulat. A nagy felfordulásban az udvari bolond megfogalmazásai repkednek, például:

• gazfickó + hülye = világ.

Az önismeret is felbukkan, és Medárd valami módon jobb belátásra tér, a szerelmesek egymásé lesznek. Az udvari bolond apjának kincskereső története kapcsán megkérdik tőle, mit csinálna, ha sok pénze lenne. Az a válasza, venne egy olyan koponyát, amelyből a jókedv soha nem fogy ki. A válasz persze az, hogy erre már nincs szüksége, hiszen ő az öröm kincsesbányája, kifogyhatatlan humorával.
Eddig még nem vitték színpadra Hamvas Béla vígjátékát.
De hát mi sem csodálkozunk semmin. Azon sem, hogy Balatonfüreden, a Tagore sétányon nem a Magyar Írószövetség, hanem Száva Babits, műveinek szerb fordítója ültetett emlék hársfát.

GYÉMÁNTNÁL KEMÉNYEBB

„A VILÁG NEM VILÁG, EZÉRT VILÁG”

Az ősök nagy csarnokának négy nagy kötetét Hamvas Béla 1936-61 között írta, archaikus egységbe foglalván a védikus, a taoista, a buddhista, az egyiptomi és a görög hagyományt. Az archaikus egységen van a hangsúly, nem valamiféle teljesség leltáron. Ennek a gyűjteménynek az első kötetében olvasható az 1955-ben írt Gyémántnál keményebb című írás.
Kettős paradoxonokat idéz, hogy segítse fel- vagy megtörni azt a gondolkodás szerkezetünket, amely semmiképpen nem adja az igaz tudás lehetőségét. Ilyen például a fent idézett mottó, vagy:

• A világ örök, a világ nem örök.
• A világ végtelen, a világ nem végtelen.
• A tökéletes ember halála után is él. A tökéletes ember halála után nem él.
• etc.

Az észt meghaladó tudás magában foglalja a szemlélődést, a tűnődést, egyesíti a racionális és irracionális logikát.
„Nem filozófus akarok lenni, hanem a gyémántnál keményebb tudást akarom megszerezni” - írta. Más szavakkal „szintézis logikának” nevezi ezt. Ez a boddhiszattva beavatás:

• nem teremt karmát,
• nem vesz részt a létforgatag tévelygő körforgásában,
• a közvetlen tapasztalat tudat szerkezetét változtatja meg.

Aki a megvilágosodás folyamába lépett, nem ért el semmit, nem jutott valahová. Ez az állapot szavakon túl van, mint minden szentség is túl esik a földi képességeken. Nem a Dharmát tanítja, hanem a Dharmáról való tudást kelti fel a lélekben. Nyomában nem kél űrzavar, rémület, vagy nyugtalanság. Hiszen ez az észt meghaladó TUDÁS.

• Az égi-szem, a tudás-szem, a Dharma-szem,
• mint az égen csillag,
• éjszaka, pislákoló fény,
• látomás, harmat, buborék,
• álomköd, villámfény, felhő,
• ebből készül a világ.

Ez a VADZSRACSÉDIKKÁ.

Mindez íródott Tiszapalkonyán, raktáros korában.

THE SON OF THE UNIVERSE

Hommage Hamvas Bélának

 

Félszáz éve már,
hogy látható alakban,
nincs itt az időben,
de válasza a szfinxnek
megmaradt töretlen,
sorsmegoldási forgatókönyvében.

Harcból békét,
fájdalomból derűt,
magányból TUDÁST finomított,
lelki alkímiát,
ötezer év bölcsességét,
hagyományt, Ars Magnát.

Sorsunkat formáljuk,
vagy sorsunk formál minket?
Ha nem is ismerjük,
megtalál bennünket.
Szelíden késztet,
vagy kegyetlenül felráz,
jobb megismerni őt
és meghallani szavát.

Elgondolta az Igazságot
elfalazott magányban,
de ez az igazság
ma is él a világban.

Sorsa az ÍRÁS,
árokparton, ligetben,
szent magányában
a szentendrei kertben.

Ő a nagy Átalakító,
a láthatatlan vezér,
ki informális úton
a lelkekhez elér.

A Kozmosz Fia Ő,
a magányos titán,
ki poklok poklát járta
Írások Írásán.

Mert szent tüzet őriz
a Magasság Fia,
az istenhordozó
élő Hamvas Béla.     

 

Így látták ők - szemtanúk Hamvas Béláról
magyar dokumentumfilm,
2018

A filmben még élő (kivéve Dúl Antalt, aki idén februárban hunyt el) szemtanúk mesélnek Hamvas Béláról, olyanok, akik személyesen ismerték őt mint családtagok, munkatársak vagy barátok, tanítványok.

2018. november 7-re, Hamvas Béla halálának 50. évfordulójára készült ez a film.

A nevezetes névtelen című fikciós dokumentumfilmnek, (2016) úgymond útóirata ez a tévéfilm, amelyben Hamvas Bélát személyesen ismerő barátok, rokonok, munkatársak, tanítványok mondják el  emlékeiket Hamvas Béláról.

Szereplők: többek között: Görgey Gábor, Nemoda Lászlóné, Zsigmond István,
László András, Bak Imre, László Ruth, Répásiné Tóth Éva, Szabó Mihály, Dúl Antal stb.

szerkesztő-rendező: Katona Zsuzsa
vágó: Lecza Attila
zene: Vázsonyi János
operatőr-producer: Nyeste Péter
gyártó: Aster Film
támogató: EMMI

Kolundzsija Gábor előadása.
Elhangzott 2018 okt. 16-án a Hamvas Körben.

A világ teremtéséről

Az axióma ismert matematikai fogalom. Olyan alapvető szabályokat jelent, melyeket bizonyítani nem lehet, de ezekre épül és visszavezethető az összes többi. Egy új axióma alapjaiban változtatja meg a rendszert (pl. Euklidész – Bolyai, Newton – Einstein).
Írásom olyan axiómákra épül, amelyek a világ teremtését írják le, eddig nem közismert módon. A Genezis könyve az anyagban manifesztálódó világ teremtésének történetét írja le, azon belül is elsősorban a Föld kialakulását. Ezt megelőzte több lépés:

1. Idő
2. Tér
3. Törvény
4. Szellem
5. Lélek
6. Anyag

Hetednapon az Alkotó megpihent.
Ezek tehát az axiómák, ezekre épül az összes többi állítás.

***

(Lélek)
A világ a lélek álma.
Kezdetben nem volt más, mint az ismétlődő lélegzet. A kibocsátott lelkek azonban nem voltak képesek megálmodni a Világot: maguk is felbomlottak a káoszban.
Végre ebben az etapban sikerült nagy kínok árán megszülni a Rendet. A mindenséget a káoszban szenvedő lélek teremtette hatalmas sikollyal.
A lélek: élet és szeretet. A szeretet a világ összetartó ereje, mely a világot élteti, élővé teszi. A szeretet a Lélek kiáradása által jön a világba. Meg kellett tehát teremteni a világot, amely befogadhatja a kiáradó Lelket. Ez a Teremtő műve: mindent úgy rendezett el, hogy az élet élhessen.
A Lélek örökkévaló, teremtetlen. Az egész a Lélekért van. A Lélek kibocsátása a kilégzés, visszabocsátása a belégzés. A lélek nem teremtett, de teremtő.

***

(teremtés)
Az első tett a program (üdv, üdő) létrehozása volt: a Teremtő terve. Ezt a káoszban álmodta meg, időtlen ideig.
Második tett: a rend (tér, kozmosz) megteremtése. Amint a Terv készen volt, robbanásszerűen szétterült a Rend. Első robbanás: Atya: teremtés rendteremtés.
A világot nem lehet magára hagyni. Ezért szükség volt a Terv és a Rend kinyilatkoztatására.
Az idő (üdv) ideája, mintája a Törvény, a Teremtő tervének ideája. A kinyilatkoztatás: szemelvények a Teremtő tervéből. Próféták, elhívottak. Mágia.
Az idő vertikális architektúrája az isteni törvényben jelenik meg. Ez magasabb rendű működés. Út (Tao). Az isteni törvény (szent tudomány) magasabb szinten van, mint a szellem (tudomány). Egyik az időt (üdvöt) idézi, másik a teret (kozmoszt).
A tér ideája a Szellem: a világ rendjének mintája. A Szellem a Tér (kozmosz) programja. A szellem: szemelvények a világ rendjéből. Bölcsek, tanítók. Misztika. Kiáradás.
A tér horizontális architektúrája többféle dimenzióban valósulhat meg. Ez meghatározza a működés rendjét (fizikai törvények). Az anyag viselkedési módja meghatározott a tér architektúrája, működési rendje által (kozmosz). Viselkedés: visel (hordoz). Ez a szellem szintje.
Előbb volt tehát a létesítés, a tett, utána adta meg ezek mintáját, formáját.
Miután a világ és annak mintája, ideája létrejött, a rend már megvolt, de részvétlen, közömbös rend. Ez is egyike a csapdáknak: távvezérelt mechanikus világ. Ez nem visz sehova: a Lélek ugyan egyben jut vissza, de változatlanul.
Ekkor a Lélek diszcipiálta, kis lélek-szikrákra osztotta fel magát az általa teremtett világban. Második robbanás: Fiú: az első áldozat. Húsvét ennek a kinyilatkoztatása
Ez sem volt elég. A világ egy hatalmas roppanással jött létre a káoszból, nem fokozatos evolúcióval. Tökéletesíteni kell, ezért szükség volt az anyag megteremtésére is. Az anyag a tökéletlenség, a szenvedés és az áldozat révén lehet a tökéletesítés színtere. Harmadik robbanás.
Mindezek után a lélek- szikrák lementek az anyagba, lelkesítve, élővé téve azt: Szentlélek kiáradása. Pünkösd ennek a kinyilatkoztatása.
A Teremtő előbb cselekvéssel nyilvánította ki magát (Idő, Tér), majd jött ennek kinyilvánítása, a Törvény és a Szellem. A Tervet a Lélek álmodta meg időtlen időkig, amikor készen lett, hirtelen, hatalmas roppanással jött a rendteremtés.

A Törvény az Idő (üdv) programja: kinyilatkoztatás. A Szellem a Tér (kozmosz) programja: kiáradás.
Idő-törvény-lélek: létesítés, szubsztancia, lényegiség, tartalom, információ
Tér-szellem-anyag: valósulás, forma, edény, minta, formáció
Húsvét és Pünkösd kinyilatkoztatása jelentőségében akkora, hogy akár kétezer év is eltelhetett volna a kettő között. De csak ötven nap telt el.
A lélek a szeretetet és a teremtés mintáját hordozza ® alkotás. Az anyagi világ a szabad akarat, a tökéletlenség és a szenvedés révén lehet a tökéletesítés színtere.
Az élőlények öröklött minták szerint épülnek fel (gének), a nem élő anyag is mintákat tölt ki. Ha nem így van, az káosz. Ez a többi szintre is igaz (szellem ® kultúra, lélek ® alkotás)
A teremtett Világ nem demokratikus, hanem hierarchikus; nem racionális, hanem mágikus; nem lineáris, hanem spirális; nem analitikus, hanem analógiás.

***

(három robbanás)

• A rend szétáradása ® Kozmosz

A világ lélek álma. A világot káoszban magára hagyatott Lélek álmodta meg időtlen időkön át. Amikor a Terv készen állt, hatalmas roppanással létrejött a Rend ® vö. Atya
Ezután szükség volt a Teremtő tervének kinyilatkoztatására és a világ rendjének kiárasztására, hogy működjön ® a Világ nincs magára hagyva.

• A Lélek diszcipiálódása

A Lélek kis lélek-szikrákra osztotta fel magát: önfeláldozás, az első áldozat. A Lélek belemerült az általa létrehozott világba, de egyúttal egyben is maradt, megőrizte az egységét (perennitas) ® vö. Fiú
Az utolsó vacsora kenyéráldozata ennek az áldozatnak a kinyilatkoztatása: vegyétek és egyetek ebből, mert ez az én testem, amely értetek adatik. A boráldozat a szubsztan­cia, a lényegiség, az életadó (corpus vivens) kinyilatkoztatása, egyben új szövetség, vérszövetség.

• Az anyag megteremtése

Világunk szenvedés és áldozat révén jött létre. Tökéletesíteni kell, ugyancsak áldozat és szenvedés révén. Ennek színtere az anyagi világ, a maga tökéletlenségével, és a szabad akarattal
Ezután a lélekszikrák lemerültek az anyagba ® Élet ® vö. Szentlélek (vígasztaló).
A Szentháromság: ugyanannak három aspektusa.
Teremtés ® tér ® megtér, visszatér: a rendhez. Az alkotás analóg a teremtéssel, etapjai ugyanazok.
A világot áldozat teremtette és áldozat tartja fenn.

***

(égi tűz)
A víz sem az Ég, sem a Föld tüzét el nem olthatja.
A meglátás, belátás: lávakitörés. Elementáris kiáradás, a másik világból hirtelen berobbanó szellem (fehér lyuk). Egységes tömböt alkot. Minden, ami kultúránkban érték, így jött le elhívott embereken keresztül. A beavatottak által ily módon lehozott rend felidézése (művelése) a kultúra.
Az idő – mint mindent – ezt is mállasztja, erodálja. Az egységes tömb idővel kövekre töredezik. A tanulás, tapasztalatszerzés: követ kőre rakás. A lemállott darabok faragása, az azokból való építkezés. Ki-ki a saját szellemi házát így építi.
A tömb idővel felaprózódik, elmállik, építésre alkalmatlanná (értelmetlenné, helytelenné, idétlenné) válik. Ilyenkor kiáramlás történik új helyen és új időben.
Kinyilatkoztatás nélkül a nép elnyomorodik (Példabeszédek könyve 29.18).

***

(mű)
A léleknek énekelnie kell. A lélek éneke rezonálás a szférák zenéjére, a mindenség harmóniájára. Ez a művészet.
A lélek buzog, buzgólkodik. Alkotni kíván. Ez a természetes állapota. A buzogás tárgya, módja a lélek indíttatásától (program, elhívás) és a körülményektől (tapasztalatok, lehetőségek) függ. A mű a lényed része, melyet magad után hagysz utadon. Az alkotás az ember legbelsőbb lényegéhez tartozik.
Az igazi alkotás a lélek egy részének elengedése, s mint ilyen, áldozat. Megidézi a nagy Alkotást. Ének a művészet és maga az archaikus élet is. Így ének az építészet is.
A lélek (program, működési mód) nem a szülőktől jön, azt az utód magával hozza. A gyermek önálló személyiség, a szülőnek nem tulajdona. A lélek a mindenség érzékelésének, tükrözésének mintáját adja (vevő-program). Csak ez mehet át, mint hajlam, tendencia. A léleknek le kell mennie az anyagba, hogy tanulván tökéletesedjen.

***

(alkímia)
A teremtés: alkímiai processzus. Folyamata:reductio (visszavezetés) – preparatio (kialakítás) – coagulatio (szilárdítás) – sublimatio (finomítás) – solutio (oldás) – calcinatio (égetés) – separatio (elkülönítés). A teremtés és egyben minden igazi alkotás folyamata!
Amikor egy teljes etap lezajlott, akkor jön a következő szint. Minden szint önmagában hét további szintre oszlik. Mindegyik kezdete azonos az illető etappal. A sorrend azonos. Ebből kiemelem most a szellemet és a lelket, mint legfontosabbakat:
Szellem: sublimatio (finomítás) – solutio (oldás) – calcinatio (égetés) – separatio (elkülönítés) – reductio (visszavezetés) – preparatio (kialakítás) – coagulatio (szilárdítás): átadás, megőrzés!
A szellem finom, érzékeny, strukturált: információ. Az anyag durva, mégis a szellem vezeti, alakítja, a struktúráját, mintáját adja: formáció. A szellem az anyagot strukturálja, a maga képére formálja, mintázza – hierarchia. Ha nem így van, az baj. Az anyag a szellemet rombolja (anarchia).  
A bűn, a gonosz szellemi entitás ® a világ rendjének kinyilatkoztatását torzítja el, így rombol. Félrevezet, átejt: elhiteti velünk, hogy a világ rendje nem az, ami (jó és rossz tudásának fája). Eredendően szellemi entitás, de anyagi szinten manifesztálódik. A finomítás (sublimatio) érzékeny, sérülékeny folyamat. Ehelyett durvítás, primitivizálás: destruktív beavatkozás a teremtés folyamatába. A teremtő ige helyett artikulátlan zaj: elnyomja a lelkek elől a kiáradó szellem adását ® tévelygések: szent tudomány helyett „egzakt” tudomány; világosság (Nap) helyett a sötétség terjedése ® művelődés (kultúra) helyett új barbárság: építés helyett rombolás, architektúra helyett káosz.
Lélek: solutio (oldás) – calcinatio (égetés) – separatio (elkülönítés) – reductio (visszavezetés) – preparatio (kialakítás) – coagulatio (szilárdítás) – sublimatio (finomítás) – beavatás!
A Lélek útjának etapjai: a beavatás útja. Ebből a Földön az oldás és az égetés történik, és részben az elkülönítés: a kiégetett salak eltávolítása. A többi a lélek túlvilági útja: elkülönítés: ítélet ® visszavezetés: egyesülés a Lélekkel ® kialakítás (átalakítás) ® szilárdítás (az új minta fixálása): amíg ez nem történik meg, addig nem nyilvánulhat meg (nem születhet le). A finomítás megvalósulási útja a földi beavatás.

***

(struktúra)
A magasabb szintek az alacsonyabbakat körülveszik úgy, mint hagyma héjai, azzal az alapvető különbséggel, hogy azokat át is hatják, benne vannak úgy, mint az aurában. Ha elzárjuk magunktól a fölöttünk levő szinteket, és az anyagot tekintjük egyedül lényegesnek („szubsztanciának”), abból fekete mágia származik, abból meg káosz lesz. Ez folyik éppen: felülről lefelé rétegenként válunk le a teremtett világról.
A magasabb szintű generálja, szervezi, strukturálja, felemeli az alacsonyabb rendűt. Az információ felépíti a formációt. Az alacsonyabb rendű – ha teheti – rombolja, lebontja a magasabb rendűt.
A formáció élő eleven információ híján szükségszerűen lebomlik, alacsonyabb szintet vesz fel. Az anyag igyekszik vissza eredeti állapotába. A magasabb szintű struktúrák fennmaradásának ideje nagyságrendekkel kevesebb, mint az anyag eredeti struktúrájáé. Csak az információ (minta, ige) folyamatos vételével és átadásával tartható hosszú távon a magasabb szint. A megkövesedő kultúra előbb-utóbb lehanyatlik.
Az álom fontosabb a valóságnál, mert míg az álom teremt, a valóság mállik. A minták az égből jönnek, és földi zarándokútjuk után visszatérnek az égbe.

***

(bűvészinas)
A generálás: teremtés. Generálás idea nélkül: pusztítás. Spekulatív eszmék legfeljebb véletlenszerűen találhatják ezt el, szinte biztosan sötét erőket idéznek elő. Isteni szikra nélkül az ember ezért biztosan sötét erők martalékává válik, a legnagyobb jóindulat mellett is (tudományos szempontok, emberi dogmák, jogszabályok, stb.) A világ nem ilyen, nem így működik. Meggondolatlan cselekedeteinkkel rontunk rajta. A teremtés (rendteremtés, teremtett rend) rombolása bűn.
Fekete mágia: a varázslat eltorzítása önös célok alapján. Anyag által vezérelt szellem: lesüllyedés, elsötétülés: A saját akarat mindenáron való érvényesítése. Jó és rossz tudása: mi határozzuk meg?
Az ember a Teremtő helyébe akar lépni (bűvészinas). Az általunk felidézett erőket már nem tudjuk megállítani – kipörgés a világból. Civilizációnk ön és közveszélyes stádiumba jutott. Jön majd a Mester, aki helyreállítja a világ rendjét.

***

(Uroborosz)
Sárkányfarok – kiáramlás. Sárkányfej – elnyelés: a mi lenti világunkban ez jelenik meg, és nem csak a mesében. E kettő egyensúlyban van, a világ folytonosan újrateremtődik.
A támadás végső soron a Lélek kivonására, a lényeg kivonására irányul → primitivizálás, mechanikus távvezérelt világ. Ezt tudja, ezt teszi az ember magától, mindentől elrugaszkodva. A világ enélkül lelketlen mechanizmussá, élettelen kristályvilággá válik, de ennél is többről van szó. Ha kivonódna a lélek, akkor megszűnne a folytonos kiáramlás, de az elnyelés nem! Uroborosz felfalná önmagát, és a világ megsemmisülne.
Talán először történt ez az áldozat a Világ életéért. Teremtési etapokon átívelő jelentőségű, ami itt és most történik! A dolog nem babra megy. Ha most nem sikerül a tökéletesítés, ha a sötétség erői felül­kerekednek, akkor hiábavaló volt a hatalmas áldozat. A kiáradó lelkek nem fogják tudni megteremteni a rendet, és időtlen időkig nem lesz más, mint az ismétlődő lélegzet.

Kolundzsija Gábor

Uránia (építészet) valamint Melpomené (tragédia) valamennyi szintet áthatja (építés – bomlás, kilégzés – belégzés)
Az alacsonyabb szintek a felettük lévők nélkül működnek negatívan. Ha a rendszer együtt van, minden a helyére kerül.

A BEAVATÁS

A „TUDÁS”, AMIT ELFELEJTETTÜNK, DE VALÓJÁBAN ELFELEJTHETETLEN.

A Scientia Sacra egyedik könyve a beavatásról szól, a „lélekbe írt legelső tudásról”, amely megvilágítja életünk, születésünk értelmét, célját, itt a földi történetben, időben, térben, sorsban, közösségben. Ez az, ami minden időben és minden emberben eleve adott, ám elkallódott, elfelejtődött, eltemetődött, csaknem hozzáférhetetlenné lett. A túlzott extraverzív irányultságban elvesztettük belső hangunkat, eltompult látásunk az érzékelhető világra korlátozódott, a HIT, mint a teremtőerő transzcendentális tapasztalata, elapadni látszik életvitelünkben.
Hajdan a SZAKRÁLIS SZEMÉLYEK élő befolyást gyakoroltak a közösségekre, ma részben az írott könyvek őrzik az ősök és az őskor szent szellemiségét. „Korunkban a személyiség a szakralitás hordozója” – olvashatjuk Hamvas Bélánál – ám ne áltassuk magunkat, hogy a modern korban az emberek a személyiségüket a szakralitás jegyében alakítanák. A 20. század ateista – materialista áramlatai, világháborúi nagy részben az anyagba döngölték az embereket, a kapitalista pénzmágiának adva termékeny talajt.
A BEAVATÁS nem tanítható diszciplína. Felismerést, felébredést, az istenségre való ráébredést jelenti. A Corpus hermeticus 12 hóhérról, mint a beavatás 12 akadályáról beszél. Ezek: a tudatlanság, a csüggedés, a mértéktelenség, az érzékiség, az igazságtalanság, a bujaság, a csalás, az irigység, az álnokság, a harag, az elhamarkodottság, a gonoszság.
A három világ – ég, föld és alvilág – analógiájaként az ember test/lélek/szellem élete a természetben/társadalomban/természetfelettiben zajlik. Beavatása is analógiában áll a három gunával, amelyek ugyanezt fejezik ki a tamasz, radzsasz és szattva szavakkal jelölve eme dimenziókat.
A hármasságon túl a hetesség is fontos jelképe a beavatási útnak:
 az OPUS MAGNUM, a szellemi arany, az isteni láng, az isteni ÉN jelképe és neve,
alkímiai folyamatban az ólomtól az aranyig tartó átváltozás,
természetes megfelelésben a szivárvány hét színével, a hét bolygóval, a hangsor hét hangjával.
Az önmagunk hetedik hatványra emelése ezen beavatási fokokon való áthaladás révén valósul meg.
A beavatás „MÁGIKUS LÉPCSŐI” a lét egyetemesebb körét jelentik, túl az egyénen és a látható világon. Ezek a lépcsőfokok teljesen megegyeznek a különféle könyvekben felvázolt túlvilági bolygófokozatokkal, amelyeken a földi létből távozó lélek vándorol, átlépve a KÜSZÖBÖKET.
Valójában a földi létből az egyetemes létbe való átjutásról van szó. Ide a földi léten való úton keresztül lehet megérkezni. A földi, személyes élet és az egyetemes lét a világ koordinátája: a vízszintességből a függőlegességbe való emelkedést tartalmazza:

Mindez nem teszi megkerülhetővé a fogalmak igazi ismeretének a megszerzését, mármint ami az Istent, az embert, a lelket, a tudatot, a valóságot, a világot, az öröklétet és múlandóságot illeti.
A két szemünk is a lunáris, illetve a szoláris éberséggel kapcsolatos. Az egyiptomi papok harmadik szemén viselt kígyó a beavatottság mag fokát jelezte, ahol az egybelátás megvalósult.
A Tabula Smaragdina úgy fogalmaz: „apja a Nap, anyja a Hold, a levegő hordozta méhében, a föld táplálta.”
A DIVINÁCIÓ = ég és föld összeköttetésének megélése, miként azt a szakrális személyek megvalósították. Ez a beavatás.

A TAROT

„A TAROT TERMÉSZETESEN ÉPPEN ÚGY A REINTEGRÁLÓDÁS MÓDSZERE, MINT MINDEN ÚGYNEVEZETT ARCHAIKUS BEAVATÁS, A KABALA, A JI KING, A SZÁNKIJA, AZ ORFIKA, A TAO, VAGY AZ ASZTROLÓGIA.”

A tarotról, amelynek eredete időben és térben valójában ismeretlen, rengeteg könyvet írtak már. Egyes értelmezések megrekedtek az olcsó jóslási hatásvadászat szintjén, feledve, hogy szenthagyományról van szó. De hihetetlen megszólító ereje életben tartja titokzatosságát is, amelyhez Hamvas Béla a Tabula Smaragdina c. könyvében egy egész fejezetet szán, visszaemelvén azt az arithmológiai sorselemzések körébe. SZENTKÖNYVNEK nevezi a két arkánumot, amelyek közül a 22 képből álló nagy arkánum ősképeket tartalmaz, a 4*14= 56 képből álló kis arkánum pedig a négy elemmel áll analógiában.
A tőle megszokott nagy összefüggésrendszerben elemzi a kártyákat:

• 3*7 sorozatba állítván azokat a sal, sulphur és merkur minőségében utalva az anyag/lélek/szellem hármasságára,
• ebből a sorozatból mintegy kilóg a Bolond, aki lehet a 0, vagy 22. kártya, de mindenképpen központi gondolat a sorozatban,
• természetesen mindezeken kívül a bolygókkal és az alkímiai folyamatokkal is kapcsolatba hozza Hamvas Béla az egyes lapokat,
• amelyek a számozottságokon túl a betűket is megjelenítik,
• és a sorsarithmológiába is bepillantást engednek, persze nem annak a populáris, vulgáris, piaci formájába.

Az archetípusok megértése inkább kimeríthetetlen, mintsem kész tervet, világnézetet nyújtana. Inkább példázat, mint konkrét mondanivaló, sok mélységgel és elvontsággal. Ezáltal ad helyet a személyünkben való megszólításnak, ébresztő jelleggel. Nem szabad típusokra, vagy kategóriákra gondolnunk a képek kapcsán, hasonlatosan az asztrológiai zodiákus szimbólumaira, amelyek szintén összetett utalásokat közvetítenek. Miképpen a civilizációban is bonyolult morális – társadalmi – politikai – pszichológiai tényezők összefüggésrendszerében formálódunk. Élettémánk és sorsfeladatunk kohójában kelnek életre karma csíráink.
Az első, sal sorozat 7. kártyáján lévő PM betűk az első, vagy örök mozgást jelölik. Viszont a só kocka, vagy a kristály nyugalmat, az állandóságot sugározza.
A második sorozat dinamikusabb: ingamozgást, fénysugárzást, körforgást, erőfeszítést, felfüggesztést, kaszabolást, cserélő mozgást megjelenítő kártyákat tartalmaz.
A harmadik kör, a higany, a folyékony fém, szattvikus jellegű, valamiképpen tartalmazza az előző két kör műveleteit. Transzcendens jelentéseket hordoz a spirituális ősképeken keresztül.
A végtelenség jele, a fekvő nyolcas sem hiányozhat a kártyákról, az 1. és a 8. képen szerepel, a mágus és a Csillagot jelképező nő fején lévő lemniszkusz kalapban.
Hasonló összetettségeket és mélységeket bogozhatunk ki a kis arkánumból is, melyeken a kardokból, botokból, kelyhekből és érmékből álló 4*14 sorozat 56 lapja az elemekhez fűződően ad világnézetet.
Érdekességképpen idézünk egy számszerű összefüggést az asztrológiai jegyek sorszámaival, amelyeknek összege éppen 78:

A tarot az idők kezdete óta egyfajta beavatási út.
A kirakások folyamán felborul a sorszámozottság, az oszlopokba és sorokba rendezettség, a véletlenszerűen húzott lapok rendezgetéseivel faggatja a sorsot a kérdező. Ez utalásnak vehető arra a tényre, hogy gondolkodásunkban az előre megszabottságnak és szabad akarat gyakorlásával történő döntéseknek együttesen van szabályozó, alakító ereje.
Talán nem is konkrét kérdésekre kell konkrét válaszokat várnunk a tarottól, csupán hagynunk kell, hogy a lapok, a számok, a színek, a betűk, a képek etc. inspiráljanak bennünket egy mélylelki, egyedi úton, amelyen éppen haladunk.