|
Szellem és kultúra
A KULTÚRA AZ EMBER SZELLEMI MIVOLTÁRÓL SZÓL. A modern ember kultúrához való kötődését csodálat és elégedetlenség kettőssége jellemzi. Csodálat a megkérdőjelezhetetlen alkotások kapcsán, elégedetlenség pedig a vesztett szellem miatti felületesség, súlytalanság miatt. SZELLEM ÉS KULTÚRA EGYMÁSTÓL ELVÁLASZTHATATLAN. Ezért lényegében csak spirituális kultúra van. A KULTÚRA AZ EGYÉNEK LÉLEKTANI JELENLÉTE A MINDENSÉGBEN, olvashatjuk Mircea Eliade román vallástörténésznél. |
|||||||
![]() |
|||||||
SORS - ARITHMOLÓGIA Megszokhattuk már, hogy Hamvas Béla nemcsak a soraiból, vagy egy-egy gondolatából ismerhető fel azonnal, de olykor egyetlen szavából is. Mert ilyen szavakat, mint kvalitástalan számkoncepció és kvalitástalan ember, devalvált élet, fényvaluta, pseudoegzisztencia, vagy sors-arithmológia valóban csak ő tudott létrehozni. Mindez összefügg nemcsak páratlan műveltségével, pallérozottságával, speciális lényeglátásával, hanem extrémen mostoha sorsával, amely nem keserítette el, de egyenesen kaput nyitott arra, hogy saját bőrén tapasztalja meg a világ romlottságát, válságát, paradoxonjait, és ezáltal saját "sorsmegoldási forgatókönyvén" keresztül üzenjen a világnak a megoldás halaszthatatlanságáról és mikéntjéről. Extrém mostoha sorsa a totálisan kontraszt környezetéből fakadt: egy materialista, ateista, két világháborús század szülötte, mint fogalmaz, terrorisztikus rémállamok és kapitalisztikus bábeldemokráciák kövületei közé született, a szellem követeként. Minél nagyobb értetlenség övezte, annál mélyebbre tudott menni önmagában, az időben, a történelemben, az 5000 év bölcsességének felkutatásában és összegyűjtésében.
Természetes, hogy a számok igazi lényegét is értette, az archaikus arithmológiákat, az orfikus tízest, a kaldeus tizenkettest, a kínai hatvannégyest, a szánkhja huszonötöst, a Kabala huszonkettest. De persze túllép ezeken, amikor minden beavatás alapjává a számokat teszi.
Teljesen érti a sors paradoxonját, a sorskereket, amelyet mi magunk forgatunk, illetve amelyben mi magunk forgunk az újraszületések kényszerű ismételgetésével, romlott létünkkel, a számszárát tartván fenn.
Ezek hiányában a szám minősége mennyiséggé, technikává süllyed, amely nem tud határt vonni az életről való gondoskodás és az élet elpusztítása közé. Ez az ego Gólem, az én kolosszus, a mohó bekebelező, életet habzsoló, mindenben mértékét vesztett ember határ nélküli, forma nélküli, túltomboló elértéktelenedése, maga az enyészet. Mint a világon minden, a sors is a számokon nyugszik, a sorsot is a számok irányítják. Aki hatványozott deficitben él, azt a sors felszámolja. A sors átalakítása a megtisztított életrenddel lehetséges. A cél nem az úgynevezett jólét, hanem az ÜDV. Az üdvöt építeni a jó tettekkel, jó sorssal lehet, amely a személyes életen túlmutatva az egyetemes létezést fókuszálja. Tiltakozna, ha beskatulyáznánk valamilyen teóriába, de mai szóhasználattal ő az igazi holisztikus szerző:
Ebben a könyvében a Tabula Smaragdinához ír kommentárt, majd a tarot kapcsán az alkímiát ismerteti, miként kell szellemi arannyá változnia az embernek, majd leírja számmisztikáját és az egészet tetézi a 100 mágia szútrával. Áthidalván a. személyes élet és egyetemes létezés nagy távolságát az emberiség "külső" történelmének minden krízisével és tévútjával, beleértve évezredek embereinek hömpölygését az üdv, a fény felé vezető úton.
![]() |
|||||||
![]() |
|||||||
AZ ÖTÖDIK EVANGÉLIUM
Bp. 1996.02.16.
|
|||||||
![]() |
|||||||
PATMOSZ
A Patmosz is posztumusz kiadásban jelent meg 1992-ben az Életünk Könyvek kiadásában. Adódik a következtetés, hogy Hamvas Béla János evangélista szellemét idézi a kötetben, a meg nem nevezett és a későbbiekben a kiváltképpen szeretett tanítvány bizonyságtevését.
Jézus tanúbizonyságot tesz az Úrról, János evangéliuma az igazságot az a l é t h e i a szóval jelöli, amely szó a valóságot, a valóságban való létezést is magában foglalja. Az életszentséget, amelyen minden személy létezése nyugszik. Szemben a léthazugsággal, amelyet – igazi hamvasi szóval – pseudoegzisztenciának nevez. Az evangélista:
Hamvas Béla írói hitvallása:
Apokalipszis barlang (Patmosz)
TAO ÉS VIA
|
|||||||
![]() |
|||||||
ORFIKA | Íme a vándor, porlepte énekes, akinek garast hajítsz, (Weöres Sándor) |
||||||
Orpheust, a görögök dalnokát, Apollón isten és Kalliopé múzsa fiát, a mitológiából is ismerjük. Lantját utolérhetetlen tökéletességgel tudta megszólaltatni, gyönyörű éneke a köveket is életre keltette, a fák, állatok és sziklák lépteikkel követték őt hallgatván. Ezeket a dalokat nejéhez, Euridiké nimfához írta. Euridiké azonban egy kígyómarást követően fiatalon elhunyt és az alvilágba került. Orpheus gyásza betöltötte a földet, a levegőt, az eget. Végül az istenek megengedték neki, hogy lemenjen az alvilágba és felhozza nejét. Lantjával rábírta Hadészt és Perszephonét, hogy feleségét elengedjék, de volt egy kikötésük: addig ne nézzen hátra, amíg ki nem jutnak az alvilágból. Orpheus azonban hátrapillantott, és ezzel Euridikének vissza kellett térnie a halottak országába. Hamvas Béla 1960. áprilisában írt Orpheus esszéje első ízben 1970-ben jelent meg a Híd című folyóiratban. Ebben az orfikát nem egyszerűen költészetnek, hanem hagyománynak mondja. Egész munkásságát valamiféle szellemi kaszt megteremtésének tekinti, amely nem jött létre. De az összegyűjtött fragmentumok, mint írja, teljes hagyományt képeznek az ezotériával, metafizikával, üdvtannal, kozmogóniával, antropológiával, mítosszal, társadalomtannal, aritmológiával. A 33 fragmentum növényekről, asztrológiáról, erkölcsi tanításokról szól. Talán éppen azért vált mítosszá, mert orvos, csillagász, gondolkodó, vallásalapító prófétikus lénye messze túlemelkedik a hétköznapi horizontokon. De ebben a sokoldalúságban - mai szóhasználattal élve – nem valamiféle polihisztorságot kell látnunk, hanem azt a belső egyöntetűséget, amely őt az isteni rendhez kötötte, amely minden megnyilvánulásának forrása volt. Az orfika az élet, a világ, az idő megbonthatatlan és szétválaszthatatlan harmóniája. A lélek sorsa a világban a testet öltés, az alászállás, amely szükségképpen beszennyeződéssel jár, és amelyből katarzissal kell és lehet megtisztulni. Orpheus pokoljárása ezt a megtisztulást jelképezi, megjárni az éjszaka, a sötétség, a mélység, a bűn, a halál misztériumát. Orpheusz világa az éneklő világegyetem. Szellemi kasztot a mai időkben sem lehet létrehozni. A múlandóság világában Orpheus mítosza, alakja, fragmentumai az öröklétről való jeladások.
|
|||||||
![]() |
|||||||
ARS MAGNA Good men spiritualise their bodies, bad men incarnate their souls A helyes út az, ha az ember a testét átszellemiesíti, a helytelen az, ha az ember a lelkét húsba öltözteti. |
|||||||
De hogyan?
Leszületünk valahonnan valahová valamikor, és csupán az erre való ráeszmélés adatott meg nekünk abból az egyetlen isteni cseppből, vagy szikrából, amely a szívünkbe van oltva. Be van fejezve a nagy mű, igen. (Madách Imre: Az ember tragédiája A teremtés művét felülmúlni nyilvánvalóan nem lehet. A hiábavalóságok, hazugságok, tévedések, tévelygések után elő- előbukkannak belőlünk olyan kérdések, hogy minek születünk, ha úgyis meghalunk, vagy luciferi stílusban: „Mi végre az egész teremtés?” Hiszen erőfeszítéseink,, örömeink, de még tragédiáink is áldozatul esnek a múlandóságnak.
Lehántolni a sors, a körülmények csonthéját, hogy a belső maghoz juthassunk, a lényeghez, az élet szívéhez. Ez az ARS MAGNA, a tudatos élettervezés művészete.
„Valódi élettémám: a személyes kapcsolat Istennel, Isten megismerése.” Az ember nem a művében teljesedik ki, hanem lényében. Hamvas Bélánál az élet és életmű egyben van. |
|||||||
![]() |
|||||||
UNICORNIS
A könyv az 1 misztériumáról szól, a meghatározhatatlanról, | ![]() | ||||||
A két szarv és a két szem, a két kéz, a két nem, a kettősség, a két here, a két méhkamra jele. Az egy szarv a homlokszem, az egy a lingam, a jóni, a szív, az androgün. Az egyszarvú a szent erdőben a szürreális állat. Kung-ce anyjának, mielőtt fia megszületett, álmában megjelent. Az első egyszarvú a föld közepéből ugrott ki. Az egy a megismételhetetlen. A sorsdémon, korbácsa, amely az embert űzi, Életem legnagyobb erőfeszítése, hogy az örök ismétlődések körét parabolává tudjam szétfeszíteni. ![]()
|
|||||||
![]() |
|||||||
„EVEZŐ NÉLKÜL A NYÍLT ÓCEÁNON”
| |||||||
A Halak vize a kristályos kék víz, a lélekóceán, a tudattalan világa, az ember belső végtelene. Ha a Vízöntő lényege a levegőn való átcsorgatás, a függőlegesbe emelt víz, a Halaké a határtalanság, a kimeríthetetlenség. A lélekben az ösztönök, a vágyak, álmok, fantáziák, képzetek, indulatok, szenvedélyek, megérzések, sugallatok, képek örökös áramlása, színe és hangja él. Identitásunk keresésében a tenger és az erdő mindenkor főszereplő. A Halak ura Poseidon, vagy Neptun, az erdők és a tengerek istene.. Jele a háromágú szigony: A szigony a világ jogara, mágikus jogar. A Halak korszak másik nagy szimbóluma az avatárt megfeszítő kereszt.
A kultúra még adós olyan felismerések kimunkálásával, mint:
A mi kultúránk túlságosan hangsúlyozza az Istennel szembeni dependenciát, és nem annyira a saját felelősségünket és erőfeszítéseinket a szellemi kibontakozásban. A belső ás külső világ ugyanegy. Amikor arról beszélünk, hogy evező nélkül vagyunk az óceánon, valójában belső apokalypszisunkat éljük vívódásainkban..
|
|||||||
![]() |
|||||||
A KRISTÁLY ÖRVÉNYLIK avagy a lét paradoxona | |||||||
Arlequin verhetetlensége abban va, hogy felismerte a paradoxonokat, megértette, hogy a létezés logikája paradox. Ő a szakrális / diabolikus ember. A zérus, a tarot 22. lapja:
„Az élet logikája paradox, mert a nyelv, a magány, a közösség, a hatalom, a sors és a szellem logikája paradox. AZ ÉN PARADOX:
A HATALOM PARADOX:
A SORS PARADOX:
A LÉLEK PARADOX:
A TUDAT PARADOX:
A SZELLEM LOGIKÁJA PARADOX:
Ebben a polarizálódásban az isteni lényeget feloldotta, elaprózta, szétszórta. Ezáltal a lét kristályrendje zúgó örvényléssé lett. Arlequin a lét kristályrendjének ismerője. |
|||||||
![]() |
|||||||
A KERESZTÉNYSÉG A SZEMÉLYISÉG METAFIZIKÁJA | |||||||
Hamvas Béla a Scientia Sacra III. kötetét 1960-64 között írta Tiszapalkonyán, illetve Bokodon, ahol raktárosként dolgozott.
Mint írja, az evangélium a valóság elszenvedésének megfogalmazása. A KERESZTÉNYSÉG A SZEMÉLYISÉG METAFIZIKÁJA. Mert a személy és emberiség egymást feltételezi, egymástól elválaszthatatlan. Az egyén azáltal válik személyiséggé, hogy felismeri a létezésben Istennel való azonosságát. Azóta a világ bármilyen kaotikus, legalább egy ember mindig él a Földön, aki az ősi tudást őrzi. |
|||||||
![]() |
|||||||
SUMMA PHILOSOPHIAE NORMALIS | |||||||
Újabban a nyilvános halottgyalázás különös módját eszelték ki. |
|||||||
![]() |
|||||||
„A VILÁGNAK NINCSEN OLYAN RÉSZE, AHOL MAGASABB ERŐK NE TARTÓZKODNÁNAK.” | |||||||
Hamvas Bélát nem szokták holisztikus szerzőként emlegetni, és egyébként sem való őt jelzőkkel illetni, méltatni, meghatározni, hogy írónak, gondolkodónak, filozófusnak tartjuk-e őt. Ám a holisztika kifejezés nemigen fordul elő írásaiban, írásalkímiája maga a teljesség, a kikerekedettség, a befejezettség élménye, világlátása egyszóval beavatásnak mondható:
A fenti, Baadertől származó gondolatot a Láthatatlan történet Vízöntő című esszéjében idézi. A kötet tíz esszéje bekapcsolja az olvasót a metafizikai világ láthatatlan kötelékébe, abba az élő összefüggésrendszerbe, amelyben saját életünk is gyökerezik. Ebben a szóban forgó esszében, a Vízöntőben csodálatos választ kapunk az efféle feltett és fel nem tett kérdésekre. Hatalmas panorámában vonultatja fel a 2160 évig tartó kultúrperiódust a személy szakralitásáig. Mindezt a hangvétel, az indítás és végkicsengés olyan mesterfokán, hogy az olvasót azonnal lenyűgözi.
Mindig élnek a Földön boddhiszattvák, akik az égi hatalom megragadottjai. Szétszórva, a világ különböző pontjain lelhetők fel, kapcsolatuk metakommunikatív. Nem SMS-ben érintkeznek egymással.
Ők a magasabb erők őrzői. ![]() |
Jakob Böhme: PSYCHOLOGIA VERA |
![]() |
Jakob Böhme (1575-1624) életművét és ezen belül a Psychologia Verát a halála óta eltelt közel fél évezred óta sem tanítják az egyetemeken, noha egyetemes ismereteket közöl az Örökkévalóról, vagyis Istenről, az életről, a természetről, a Szentháromságról, a tűz és a fény metafizikájáról, a középpontról, a tisztán látásról és a megzavarodásról, amelyet turbának nevez. Persze nem szabad elfelejtkeznünk a számokról, a szavakról, a szabadságról írt kommentárjairól sem.
|
|
![]() |
|
|
|
Ha minden könyvet úgy írtak volna meg, mint Lao ce a Tao te kinget, nem lenne szükség száz kötetre, csak száz, vagy még kevesebb füzetre. Nyolcvanegy vers az egész történetről, a lélekről, a közösségről, a sorsról, az életről, az igazságról szóló minden tudás kvintesszenciája úgy, hogy a kisgyermek is megértheti, de a nagy költő is csak kivételes pillanatban tudja kimondani. A Tao te king minden igaz életről szóló tudás eleje és vége.
|
|
![]() |
|
WUNDERLINE A Silentium című kötetben olvashatunk az Úrral való szövetség mágikus vonaláról.
A szüntelen halálközelségben azt felismerni, hogy meghalni és megsemmisülni az két teljesen különböző dolog:
Ez az egyedi emberre éppen úgy érvényes, mint az egész emberiségre.
olvashatjuk az 53. versben. A SZEMÉLYTELENIZMUS és PSZEUDOEGZISZTENCIA igazi hamvasi kifejezések, amelyek felvázolják a buta kényszerítő hatást, a hiábavalóságot, a kolosszális valótlanságát az Istenen kívüli létezés fiktív és őrületszerű jellegének. Ez ölt formát minden erőszakban, rémállamban, bürokratizmusban, technokráciában mint személytelen hatalom, vagy az egyetemes romlás destruktív aknamunkája. Negatív létnek is nevezhető, az átkozott tudás folyományának.
|
|
![]() |
|
A BOR FILOZÓFIÁJA ÉS METAFIZIKÁJA Az aranykor valójában nem történeti korszak, minden időben jelen van, csak az a kérdés, hogy lelki állapotunk képes-e ráhangolódni, rezonálni vele. Utolérhetetlen szellemességgel és igen kifinomult iróniával ír Hamvas Béla „imakönyvet az ateisták számára” A bor filozófiája című művében. Egy röpke lélekrezdülésből – ki tudja honnan és hogyan – megszületik a könyv, mintegy egyszuszra, egyhuzamban kikerekedve az életörömről, a derűről, a mámorról, amely az éberség kezdete.
Vagyis a bor egy hieratikus maszk, amely mögött a Teremtő áll, aki maga a minden szín, a minden hang, a minden fém, az idő és az időtlenség, a megnyilvánult és megnyilvánulatlan világ. Ami finom iróniával tűhegyre lett szúrva, az az ateizmus, a materializmus, a scientifizmus, a magát vallástalannak aposztrofált ember bigott és megrögzött hite a 3 alappillérrel:
Egy pohár bor az ateizmus halálugrása, mert az emberben szétárad az örömláng, amely elragadtatja, és ez a spirituális élmény az ateista lélekben nem fér meg. Azonnal tagadni kell azt. A bornak géniusza van.
Borkatalógusa csak kísérlet és előtanulmány a kimerítő nagy katalógushoz, amelyet csak bölcs öregkorában lesz képes megírni az ízek, illatok, drágakövek, nők szerint csoportosítva, tájak, fajták, évszakok és napszakok figyelembevételével. Ehhez képest a jelen írás csak vázlat a borok természetéről, amelyben a síksági és hegyvidéki borok élesen elkülönülnek.
A borivás törvényei a szereleméhez hasonlíthatók, sok otromba hibát lehet elkövetni, ha a múzsai nevelés nem kellőképpen hangolja a lelket. A muzsika, a vers, a séta, a képekben való gyönyörködés, a beszélgetés, a kert, mind részét képezik a bor szertartásának. Mindez a fogyatékos értelem és a korcs kedély ellen íródott imakönyv.
|
|
![]() |
|
POSEIDÓN „AZ ELSÜLLYEDT ATLANTISZ ISTENE IS POSEIDÓN VOLT”
Az életóceán, vagy lélekóceán nagy hajósa. A láthatatlan történet című könyvében egy tíz részes eszmefuttatást ír a tenger istenéről. Lévén, hogy Hamvas Béla aszcendense a Halak jelében van, írásának mind a lendületét, mind a kiterjedt asszociációs holdudvarát bízvást vehetjük valamiféle önvallomásnak. Az esszé műfajától egyébként sem idegen a személyesség.
A poseidóni lét két alaptörvénye:
Érdekességképpen megjegyezzük, hogy a csillagászok többször is felfedezték a Neptun bolygót, amely a Poseidón megfelelője. 1791-ben az Uránusz bolygó felfedezésekor már nyilvánvalóvá lett, hogy kell lennie egy másik bolygónak is, amelynek hatása érezhető az Uránusz pályáján. Többször is kiszámították a matematikai egyenlőtlenségeket okozó bolygó pályáját, de csak 65 évvel később tisztázódott végleg a kérdés, akkor is két részletben:
A Neptun ködössége, kaotikussága, mérgekkel, víziókkal kapcsolatos természete nagyonis összecseng ezzel a rejtőzködő előbukkanással. Nem véletlen, hogy a pszichológia felségterülete is a lélekóceán, a küszöb alatti élet irányítója, uralkodójával, a Neptunnal, amelynek jelképe a háromágú szigony. Ez az álomélet, a hipnózis, a médiumitás, a telepátia, sőt, még a kábítószereket is ide kell sorolnunk.
A metamorfózis kapcsán Hamvas Béla utal arra, hogy Poseidón szereti felvenni a mén alakját. |
|
![]() |
|
AZ ÍRÁS PLATONIZMUSA „Az ember akkor kezdett írni, amikor az élet teljessége már hiányzott” – olvashatjuk Az írás platonizmusa című esszében, mivelhogy a teljesség maga a néma csend, és a lényeg az elbeszélhetetlenben van. Mert a beszédben a szándék és a szavak valamiképpen kettéválnak, kicsit külön életet kezdenek élni, olykor pedig egyenesen egymás ellen dolgoznak. Alkotók emiatt vonakodnak műveikről beszélni, képeiknek címet adni, mert attól tartanak, ebben az igyekezetben a szándék ereje elvész. EMBER és ÉLET:
Ily módon akár azt is mondhatnánk, az ÍRÁS = RENESZÁNSZ
EMBER és ÍRÁS:
Platón az Államban írta meg az emberiségben élő és égő örök tüzet, amely a szív szikrájából pattan ki és kezd égni, anélkül, hogy bármi kívülről táplálná.
Ez a platóni POLITEIA, más szavakkal az írás platonizmusa. Ez Hamvas Béla önmagáról is szóló számvetése a mintegy 30 kötetnyi írása nyomán.
|
|
![]() |
|
POETA SACER Ismét átfogó képet kapunk Hamvas Béla tollából a rend és a káosz világméretű ütközetéről, az ezt követő süllyedésről és nyomában a lelki, szellemi járványról, amely az eltűnt szentség helyébe lép. Mert – mint írja – eltűntek a szakrális személyiségek, a király, a főpap, a főnemes, az államférfi, a tudós, a katona, a művész. Az irigyelt arisztokrácia eltűnése után mindenki trónkövetelő lett, de érték és felelősség híján csak érdekek vezérlik a tömeget. Út, cél, irány helyett támolygás, zavar, tévedés, nyomor, rémület, bűn, gyalázat látható. A középpontját vesztett életben a közjó helyett az önös érdek diktál. Pedig a terekben a rend a középpont köré épül, ahol a szolgálat és az uralom együtt van, megvalósul az egységük. Nincs a magasabb érték az alacsonyabbnak alávetve.
Ő közvetít az ember és a Hatalmasok világa között. Nem nehéz felismernünk, hogy Hamvas Béla saját sorsát írja meg ebben az esszében. Saját sorsát, amelyben a legnehezebb a néppel való viszony:
A poéta sacer áldozat:
Misztériumának lényege:
|
|
![]() |
|
A MAGYAR HÜPERION Hüperion: titán. A Magyar Hüperion című kötet első részének 29 levelében a Magasság Fiának magányát írja le. Az írás 1936-ból való.
Istentelenül élni az Isten teremtette világban. Lehet ennél nagyobb krízis? Lássunk néhány gondolatot a kötetből:
|
|
![]() |
|
SZAREPTA „DICSŐITEM AZT, AMI KEMÉNY, MINT A GYÉMÁNTKRISTÁLY ÉS MEGFOGHATATLAN, MINT A JÁZMINILLAT.” Az 1951-55 között írt esszék mottója a 1. Kir. 17. fejezete, amelyben az Úr Illést Szareptába küldi, aki ott tanúbizonyságot tesz róla. Ne gondoljunk azonban valamiféle pesszimista hangvételre, kétségbeesésre, vagy világvégi jóslatokra. Végülis TANÚBIZONYSÁGRÓL szól a könyv, abban az időben, amikor a szájhagyomány már nem él, és az írott betű lett nélkülözhetetlen. Ezt az írott betűt adja Hamvas Béla, abban a reményben, hogy ha kevesen is, de értik majd őt, hiszen
Ebben a nagy kavalkádban, ahol a vezetők éppen úgy be vannak csapva, mint a nép, a történetírás alszik. A politikai gaztettek eszmei indoklásai című nagyszabású könyv megírása késik. Szégyen, hogy az olimpiáért, a drámáért, a tanításért, a gyógyításért, a politikai tevékenységekért fizetséget fogadnak el az emberek. Ezekért a szakrális cselekedetekért sem evilágon, sem a túlvilágon jutalom nem jár. PSEUDOLÓGIÁNAK mondja azt a hamisban, nem létezőben való egzisztálást, utalván arra, hogy az ilyen időben és környezetben is őrizni kell az igazságszenvedélyünket, mint üdvtörténeti aktust.
A természetfelettivel való viszony realizálása paradox módon történik.
|
|
![]() |
|
EKSZTÁZIS
… KILÉPNI A RESIDUUMBÓL OLY NEHEZEN FELBONTHATÓ CSOMÓVÁ ÖSSZENŐTT ÉNÜNKBŐL, AMELY SZÁMTALAN REINKARNÁCIÓ ALATT SZÖVŐDÖTT BENNÜNK, ÉS AMELY AZ EMBER VALÓDI HELYÉT BIRTOKOLJA…
|
![]() |
A 12 részből álló, 1960-ban írt esszé harminchat év múltán, 1996-ban érte meg első kiadását Dúl Antal szerkesztésében a Médio Kiadóban. Valójában a MÉRTÉKRŐL szól, a szentkönyvek hagyományainak kinyilatkoztatásai alapján. A kinyilatkoztatásnak az a részese, aki a lét emberfeletti köreivel kapcsolatot képes tartani. Ilyen kapcsolat létrejöhet spontán módon is, inspiráció, sugallat, ihlet formájában, teljesen rapszodikusan. De Hamvas Béla a tudatos hangoltsági formáról ír, amelynek az elérése erőfeszítést igényel. Ez a kinyilatkoztatásra való hangoltság egyszerre nehéz és könnyű:
Ég és Föld kommunikációjában az ember az alacsonyabbrendűt megfékezi, a magasabbat megvalósítja.
Nem látok, hanem a látás vagyok. A tao a nem-cselekvés, hagyni a dolgokat a maguk természetes útján hömpölyögni, és ebben nem akadályozni. Kerülni a felesleges erőfeszítéseket, amelyek ráadásul semmire sem vezetnek. túl sem menni, A MÉRTÉKRŐL szól a könyv:
Ez az, amit nem az ember teremtett, ami nem kultúr produktum, hanem isteni adomány. |
|
![]() |
|
ÓDA A XX: SZÁZADHOZ
„ÉN, KÉREM? AZ EGÉSZRE TARTOK IGÉNYT. |
![]() |
Az 1945-ben írt esszé a XX, század nagy öngóljáról szól, amely a nagy skandalumok után igen kiélezi mind az egyén, mind a társadalom kérdéseit, problémáit, ütközeteit. Az eszmeáramlatok, mint például a kollektivizmus, vagy individualizmus, csak afféle kísértetek, a morbiditások melegágyai, az őrültségek örültségei, a nagy neurózis alakítói, amelyek a valóságtól elszakítják az embereket, életüket hazug pszeudoegzisztenciába száműzvén. Kialakul az állam, az egyház, a párt, az akadémia, a részvénytársaság, a hatóság, az egyetem, az iskola, etc. és a beilleszkedésre képtelen, sértődötten visszavonuló egyén, a mafla zseni.
Nos, Hamvas Béla lírikus ódája abból a kényszerből indult ki, hogy a XX. századot, amelyben él, amelyben a gyökerei vannak, pozitívnak vegye, és a valóság egészét megértse. Elfogadja a kort, amely minden gonoszságot egybegyúrt magában, mert aki nem ezt teszi, az csupán létezés –fragmentumokban él.
|
|
![]() |
|
REGÉNYELMÉLETI FRAGMENTUM
„EURÓPA TÖBB HELYÉN EGYSZERRE, EGYMÁSTÓL TÖKÉLETESEN ELTÉRŐ TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS POLITIKAI FELTÉTELEK MELLETT, KÜLÖNBÖZŐ ORSZÁGOKBAN AZONOS JELLEGŰ DRÁMA, GONDOLKODÁS, REGÉNY ÉS ZENE KELETKEZETT.” |
![]() |
Az 1948.ban írt esszé a Hamvastól megszokott hatalmas íven futtatja gondolatait, ezúttal az ember és az emberiség ÜDVÉIG. Ami a fő tanulság, hogy ez a kettő alig választható külön. Felismerhetjük Hamvas Béla belső emigrációjának kezdetén jelentkező, személyes életét érintő kihívást:
A 17. század kataklizmájáig viszi vissza olvasóit, a modern kor, vagy inkább a modern krízis kezdetéig, ahol a hatalommal való visszaélés, a kapitalizmus és a tudomány racionalizálódásának kimérái bomlasztani kezdték a világot. Ám ekkor élt Shakespeare, Cervantes, Monteverdi, J. Böhme, Velasques, Pascal. Ekkor küldik máglyára Giordano Brunót, ekkor van a 30 éves háború, a politikai manipulációk azon kezdeményei, amelyekből a 20. században világháborúk, koncentrációs táborok, gulág, atombomba etc. lett. „A soha el nem képzelt kínok és bestialitások története.” Ebben a küzdelemben különösen Don Quiote szélmalomharcára fókuszál, aki nonkonformizmusával cseppet sem bolond, de olykor annak tűnhet, elindítja a bizonytalansági relációt, amely az évszázadok alatt sem vesztette érvényét, a humora pedig felettébb értékes. A kiszámíthatatlan emberek között éli szélmalmosított életét, történetét, gyűlölet, sértettség, indulat nélkül, mint aki nem vesztette bizonyosságát.
Ismeretes a hamvasi megfogalmazás a Scientiából: Korunkban a személyiség a szakralitás hordozója.
A személy a létezés magasabb művelésére alkalmas lény. Az embernek az emberiség üdve érdekében kell önmaga fölé kerekednie, önmaga felülnézetébe.
|
|
AZ ÁLDOZAT MISZTÉRIUMA AZ ÁLDOZATBAN IS AZ ISTENI ÁLDÁS EREJE MUNKÁLKODIK.
|
|
Minden fájdalma mellett a felemelő, távlatot nyitó hatását kell látnunk.
Hamvas Béla több helyen is utal az áldozat lényegére, vagyis arra, hogy az idők kezdetén megszegtük a lét törvényét, amely által sötétségbe és tudatlanságba süllyedtünk. Az áldozat az, amely előkészítheti a lét törvényes állapotába való visszajutásunkat. Ez a „MINDEN ERŐK KÖZÉPPONTJÁBÓL” való kizuhanás a lét egységét bontotta meg, az Ég és a Föld egymástól való eltávolodását. Az áldozat ezt az egységet állíthatja helyre. A Scientia Sacra című kötet Beavatás fejezete fejtegeti ezt a tér és idő fölötti spiritualitásban való reintegráció, vagy divináció folyamatát. Minden szakrális szertartás, közös ének, játék lazítja az anyaggal való kapcsolatot, ezáltal megcsillan a misztérium. Ezen Hamvas Béla nem a tudomány ellentétét érti, hanem az átélő látást, a minden dolgok egységének felismerését. Más szavakkal a beavatódást Isten titkaiba és kegyelmébe.
De maradjunk Hamvas Bélánál, akinek az áldozata sajátságosan egyedülálló példa. Közel fél évszázad telt el halála óta, és HATÁSA egyre átütőbb, egyre több emberhez jut el. A 90-es években, a szerb háború idején valóságos kézikönyv volt a háború sújtotta szerbek számára. Mint a legsötétebb égbolt hunyorgó csillaga, nyitott távlatot a szenvedésekből, amelyeket maga is átélt élete egyes fordulataiban.
|
|
![]() |
|
FORRADALOM A MŰVÉSZETBEN
„NINCSEN MAGASABBRENDŰ FILOZÓFIA, MINT A SZELLEMRE VALÓ INTENZÍV IGÉNY, A FOLYTONOS VÁRAKOZÁS ÉS MOHÓ LESKELŐDÉS ARRA, HOGY A SZELLEM HOL, MIKOR, HOGYAN, HÁNYSZOR, MIKÉPPEN NYILATKOZIK MEG.” |
![]() |
Hamvas Béla műveit joggal nevezhetjük „írásalkémiának”, mivel a mélylélekből felszínre hozott ötezer évnyi bölcsesség – vagyis A HAGYOMÁNY – nemcsak a saját írói munkájának vezérlő csillaga, de gyógyító hatású az olvasóra is. Segíti a lelki összerendeződést, a gondolati energiák jó mederbe terelődését
Ez az 5 szó a mai zavarodottságban eligazítható lehetne, már ha valaki egyáltalán szenved a töredékes, foszlányokban felaprózódó, széthulló és értelmetlennek tűnő élete miatt. Nem nehéz felismernünk a felsorakoztatott festők, zenészek mögött a hamvasi filozófiát, a szellemre áhítozó és megszólítható embert, aki a 2. világháborút követő totális felfordulásban a transzcendentális pólust megtagadó materialista/ateista proletárdiktatúrában felismeri az új idők új vonulatait a mindenféle formabontásban:
Egyszóval IMAGINATÍV művészetnek nevezi a múlt század derekán tapasztalható forrongást, amely természetesen kihatással van a morális és társadalmi területekre is.
|
|
![]() |
|
Ez év márciusában a Köt témája:
Pirk Jánosné, Remsey Ágnes: EMLÉKEZÉS HAMVAS BÉLÁRA |
![]() |
Amikor a Remsey-családról emlékezett meg Tompa Gábor, közelebbről Remsey Ivánról, megpezsdült a hangulat, mert a résztvevők közül többen ismerték. Remsey Ivánt. Ráadásul egyik testvérének, Remsey Ágnesnek a fia és a lánya eljöttek a Körbe. Kiderült, hogy Remsey Ágnes és férje, Pirk János festőművész, baráti és szomszédi kapcsolatban álltak Szentendrén Hamvas Bélával.
Köszönettel vettük. Hamvas Bélát a második világháború előtti években ismertem meg, először írásain keresztül, majd személyesen.
Életművének nagy része, hála Istennek, ma már minden érdeklődő számára hozzáférhető.
|
|
![]() |
|
Hamvas Béla írásai és élete MEDITÁCIÓS OBKEKTUM. A fenti ábrán a zodiákus jeleire illesztett kulcsmondatokat találhatunk. Ezekről eszmefuttatást a folyóirat korábbi számában már olvashatunk. A következőkben a még néhány hiányzó gondolatkört fejtjük ki. Ezek:
|
|
![]() |
|
„MŰVEIMET ÉN MÁR AZ ÁROKPARTON IS MEGÍROM”.
|
|
Az 1945-ös bombatalálat után, amelyben a könyvei és kézirati odavesztek, majd Lukács György és Keszi Imre folytonos támadásai nyomán a publikációs lehetőségek megszűntével, ezt követően pedig az 1948-as „B-listázás” és a könyvtárból való elbocsátása időszakában valóban csak az árokpart maradt számára a teremtett világban. Földmunkás, raktáros, majd segédmunkás volt 1964-es nyugdíjazásáig.
Ez a kimozdítási pont az egyetemes lét és a személyes élet kapcsolódási pontjában, a SZAKRALITÁSBAN van, a világ spirituális pólusában, amelyet a II. világháborút követően negligálni próbáltak. A rend strukturáló ereje helyett az anarchia széthullása következett.
Az igazi tökéletességhez pedig minden magától odaáramlik. A minden emberi mértéket túlszárnyaló tudásszomja mellett elementáris alkotói erő is hatalmában tartotta Hamvas Bélát. Műveltsége és tájékozottsága zavarba ejtő. Abszolút jártasságot szerez a lélektanban, a filozófiában, a történelemben, a művészetekben, az irodalomban, a zenében, a néprajzban, a szociológiában, az asztrológiában és folytathatnánk a témakörök sokaságát. Az ötezer év bölcsessége után épülő tudásbálvány szétzúzása következik, az elidegenítő tudás kylkhor-szeű páncélt épít az ember köré. Ezt le kell bontani.
Lelkében egybeolvad a múlandóság minden kínja a halhatatlanság boldog elragadtatásával, a legmélyebb szenvedés a legéteribb örömmel. A pokoljárás a valóság magasabb dimenzióit nyitja meg számára, és ez nem csupán személyes életének sorsmegoldási forgatókönyve, nem csupán a magyar nép öt géniuszának integrálódása, hanem az egész emberiség láthatatlan történetének metafizikai koordinátája. |
|
![]() |
|
A MÉRTÉK
|
|
Minden mérték szerint működik.
A LÉGZÉS MAGA A MÉRTÉK:
A zodiákuson az egyetlen tárgyat megjelenítő Mérleg jellel analóg, a napnyugtát, a külvilággal és az emberekkel való kapcsolódásunk mutatója. A teremtést követően a látható és láthatatlan világ olykor megfoghatatlan, máskor nyilvánvalóan egymást feltételező kapcsolatát követhetjük, tanulmányozhatjuk:
A mérték szellemi eredetű és egyetemes jelenség:
Isten a MINDEN A MINDENBEN szintén mérték szerint van:
A mérték adja a számokat, a minőséget, a mennyiséget, a sorrendet, a ritmikus ismétlődést, a hangot, a zenést, a lépéseket, a táncot, a gesztust, a szivárvány színeit.
|
|
![]() |
|
KORUNKBAN A SZEMÉLYISÉG A SZAKRALITÁS HORDOZÓJA
|
|
Nem szabad könnyen átsiklanunk a címben foglalt három fogalmon:
Mindhárom fogalomban van valami nehezen megfoghatóság, meghatározhatatlanság, amely ellenáll a lezárásnak, inkább a végtelen felé nyit kaput, a SZELLEMI HORIZONT felé. Maga a „horizont” szó azt jelöli, ahol az ég és a föld összeérnek, találkoznak. Vagyis a vízszintességből valamiképpen a függőlegességbe kell emelkednünk, ha az öröklétet hordozó jelenben akarunk létezni, a múlt emlékeibe való beleragadás, vagy a jövő képzete helyett. A SZEMÉLYISÉGÜNKET MI MAGUNK ÉPÍTJÜK. Feltett, vagy rejtett kérdése akörül forog, hogy mivégre születtünk a Földre? Mit kell és lehet itt tennünk, véghezvinnünk?
Érinti a sors és reinkarnáció kérdéskörét is, amelyről szintén rengeteg spekuláció alakult ki az idők folyamán.
A magasabb hatalom jelenlétét a jó és rossz sorsban, a kommunikációban, a gondolkodásunkban, a munkában, a társadalomban, a természetben, de még a vallásban sem egyszerű fellelni.
Minden ember egyetemes küldetéssel jön a világra, ez a SZERETET GYAKORLÁSA. Ám ezt
Végtelenségben és betöltötten.
|
|
![]() |
|
A KERESZT METAFIZIKÁJA
|
|
A négy geometrikus szimbólumnak a középpont is fontos eleme, amelyet az átlók rajzolnak ki. A kereszt például a kör két merőleges átlójával négy egyenlő részre osztja a kört. A négyes szám szimbolikája széles jelentés horizonttal társul a geometrikus idomokhoz, jelölvén az égtájakat, a jobb-és baloldalt, a külsőt és a belsőt, a lentit és fentit. A kereszt négy „karja” mintegy világrendező szerepet hordoz, elvet fejez ki. Szinte minden mitologikus és vallási rendszerben megtalálható kozmikus jelkép. A nem egyenlőszárú változata az ember jelképe:
Az egyiptomiak ANKH-ja, Ízisz attribútuma
a lét kiterjedése által. A keresztények kereszt jele:
Mindeme tulajdonságok mellett védelmet is szimbolizál. A középkori járványok idején ördögűzésre is használták.
Láthatjuk, hogy a kereszt:
Mint koordináta, mérhetővé tette a világot vízszintességben és függőlegességben.
A FÉNYKERESZT túl van minden mérhetőségen és mérhetetlenségen. A fizika a fény természetének vizsgálatában jutott a metafizikához:
A kereszt az ember vízszintességből a függőlegességbe való emelkedésének jelképe.
|
|
![]() |
|
EXTÁZIS
„KÍVÜL LENNI.
|
![]() |
Az 960-ban írt, 12 részre tagolt rövid értekezés foglalata az egész hamvasi életmű üzenetének:
Persze ahhoz, hogy az isteni kinyilatkoztatást venni tudjuk, sok feltételnek kell eleget tennünk. Ilyen például a MÉRTÉK:
Fontos elkülönítenünk a hedonista gyönyörtől, attól az önkívülettől, amelynek elmúltával visszaesünk abba a nyugtalan szétszórtságba, ahol előzőleg voltunk. A Hamvas Béla által szakrális ittasságnak nevezett lelki állapot a beavatással rokon:
Nem hétköznapi mámorról van szó, amely könnyen elszáll, hanem a magasabb énünkkel való egyesülés folytán egész magatartásunk megváltozik, új tartalmat és irányultságot vesz. Ezt nevezi ALAPÁLLÁSNAK.
Az extázisban kapcsolatba kerülünk az emberfeletti szférával, részesülünk a TUDÁSOK TUDÁSÁRÓL. |
|
![]() |
|
|
|
![]() |
|
Szakács Gábor: A Karnevál mágiája ( 2017 november 14-én elhangzott előadása a Hamvas Körben)
„Új és nagy mérték: ki milyen mértékben (milyen módon, mélyen, alapon, mennyiben, milyen teljesen) realizált?” – írja Hamvas Béla naplójában 1949 őszén. Ez az időszak, a kényszernyugdíjazása utáni néhány év talán legtermékenyebb írói korszaka: több írásán dolgozik, néha párhuzamosan, többek között a Karneválon, a Mágia szutrán, a Tabula smaragdinán, a Silentiumon, a Titkos jegyzőkönyvön. Ezekben a művekben már egészen más hangon szólal meg, mint a háború előttiekben, túl a Hüperion-korszak gőgjén és számtalan veszteségen. Az 1945-ben házukat elpusztító bombatalálat megszabadítja attól az egytől, amiről azt írja, hogy saját erejéből soha nem tudott volna róla lemondani: a művektől. „A könyvtárszoba pusztulása és az élő ember megjelenése.” Már nem aggódik – „koldusnak lenni jó” –, ahogy sok helyen írja, a gondviselésre bízza magát. Többször készít mérleget életéről, a naplók Pokol listájában, vagy az Apokaliptikus monológban: „Elődöknek láttam őket és apáknak, letörlesztett inkarnációknak, idő előtt elhalt önmagamnak alakjait, idegeneket, akik iránt már bizalmatlan voltam.” Számba veszi műveit is, „A szeptemberi Bubán-hét programja: az eddigi művek analízise, különösen 45 óta” – olvashatjuk egy 1949-es naplójegyzetben. Hamvas a megpróbáltatásokra nem úgy tekint, mint a sors szeszélyeire, mindennek keresi az értelmét. A tudomány segítségével azonban nem tudja az átélteket értelmezni. Válaszokat kérdéseire a negyvenes évek végén a misztikusoknál, főként Böhménél talál, akivel 1944-ben, még Szokolyán kezd el intenzíven foglalkozni. Egy levélben úgy ír erről az időszakról, hogy számára eddig elképzelhetetlen mélységű válságba került, mély depresszióval, látomásokkal, és a sötétségnek olyan intenzív megnyilvánulásával, amit eddig nem tapasztalt, és amit valószínűleg Böhme olvasása váltott ki belőle. „Aki azt hiszi, hogy a sötétség hatalmai az ember megvalósulását szívesen és türelemmel nézik, téved.” Böhméről később egy tanulmányban azt írja, hogy a világirodalom legnehezebb szerzője. Ehhez képest négy évre rá naplójában már azt jegyzi fel, hogy „Böhme végleges megértése (1948. május–június)”. Egy másik bejegyzésben is ennek az iránynak a fontosságát hangsúlyozza: „a Nietzschén túl vezető Böhme–Baader-i (Saint Martin-i) szemlélet–cselekvés, és soha többé nem szabad abban a nietzschei hellenisztikus–tradicionális (absztrakt) formában gondolkozni.” „– Nietzsche végleges elhagyása... a szövevényességben hagyni és abban látni.” Így válik meg sorban az összes eddigi maszktól, inkarnációtól: a keleti halhatatlanságtól, a pogányosodástól, a nevezetes névtelentől, az ágyrajárótól, és lesz számára egyre fontosabb a normális ember és annak realizálása. Sok száz maszkot vesz számba később a Karneválban, felismerve mindegyikben önmagát, majd továbblépve eljut az élő emberig, az arcig. „Adósa vagyok annak, akit segíthettem, mert általa tudom, hogy élek, és ez a legtöbb, amit egyáltalán tudhatok.” A Mágia szutra és a Karnevál egyik kulcsfogalma az imagináció. A szót Hamvas Böhmétől kölcsönzi. Az imagináció nem képzelet, nem álom, nem fantázia, „az imagináció ugyanakkor, amikor szem, amely a képet látja, kép is, amely a látványt magára veszi, és maga a látvánnyá alakul és változik. Az imagináció ugyanis a metanoia (megfordulás, fordulat) és a transzmutáció (változás, átlényegülés) helye. Amit az ember az imaginációjába helyez, azzá alakul.” „Az imagináció mágikus aktus és varázslat. Az vagyok, amit (akit) imaginációm varázsol, vagyis amit (akit) életképzeletemmel magamnak szánok és amire magamat méltónak találom.” Az inkarnációk sora mind egy-egy olyan kép, amit magának szánt és amire magát méltónak találta. De később mindről kiderült, hogy maszk, ezért mindegyiktől megvált, míg eljutott az alapállásig, a normális emberig. Ezt a varázslatot látjuk kibomlani a Karneválban. Ebben a varázsvilágban azonban nehéz tájékozódni, ezért hangsúlyozza a látás fontosságát Márkus mester. Az ember könnyen összetéveszt, álalakzatokat, maszkokat valóságosnak gondol. Márkus ezekkel a szavakkal bocsátja útjára Bormester Mihályt a túlvilági utazásra: „Nem féltem önt. Eleinte zavarban lesz, és egy hangot sem fog érteni. Nem fogja tudni, hová kell nézni, mit kell érteni. Nem fogja tudni, hogy az egészet hátulról nézi, és előre nyitva van. Igen, de merre? Mi az, hogy előre? A negyedik-ötödik ütemben majd rájön. Nehéz? Ellenkezőleg, csak azért nehéz, mert könnyű. Mert józan. Ez az ember természetes látása, ez az átlátszó valóság.” Az egyetlen fontos ebben a helyzetben a lélekjelenlét, nincs recept. Az előzmény és a következmény pedig a szabadság. Hamvas mégis megpróbál a realizáláshoz egyfajta „használati utasítást” adni a Mágia szutrában. „A fontos nem a tanítás hirdetése, hanem a sors alakítása. – De nem a háttérből a módszer által hatni, hanem a módszert mindenki kezébe adni.” A szutra kiindulópontja, hogy az ember beteg, őrült és bűnös – ez a Karnevál első része, a megszólíthatatlan, saját mániájukba zárt emberek katalógusa. „Ameline csak ment, és nem tudta, hogy mit csinál.” De nemcsak Ameline, egyetlen szereplő sem tudja, hogy mit csinál. (Vajon tudjuk, hogy mit csinálunk?) Az őrület, a betegségek és a bűnök azonban csak tünetek, tünetei annak, hogy az ember rossz képet imaginál. Az egyetlen kép, amelynek az imaginációban helye van, a szentkönyvekben – szűkebben véve az Evangéliumban – van adva számunkra, ez pedig a normális ember. Ez a mérték, amiről mindenki tud, és amely mindenki számára minden pillanatban elérhető. Hamvas nem győzi hangsúlyozni, hogy az üdv megszerzéséhez a tehetség privilégiumára nincs szükség. Az a fontos, amit mindenki egyenlő eséllyel elér. A tehetséggel és főként a zsenialitással egyébként is nagyon bizalmatlan. A tehetség önmagában nem érték, mert minden azon múlik, hogy ki milyen – nem világi értelemben vett – hatalom szolgálatában áll. Így lehetnek pozitív tulajdonságok, tehetségek negatívummal fermentálva negatív szolgálatban. Lásd Ábsalom doktort a Karneválban, amikor Tristant egész éjszaka próbálja lebeszélni az öngyilkosságról, ezzel ténylegesen öngyilkosságba kergetve őt, vagy Pataj, aki embert öl, de mégis alapvetően pozitív szereplő. Tudásban mindenki realizáltsága arányában részesül – amennyire nem hazudja el életét, amennyire nyílt, amennyire teszi magát transzparenssé (aléthész), olyan mértékben nyílnak meg számára a dolgok. A szó-gondolat-tett egysége, a látás tisztultsága, a hiteles élet összefügg. Naplójában arról ír 1951-ben, hogy rögtön a Karnevál befejezésekor megjelenik benne a Szilveszter képe, amit aztán csak jóval később, 1957-ben ír meg. A regény 1950 Szilveszterekor játszódik – az évszázad fele, évváltás, kiindulpontja a Karnevál V. könyve. A történet ennek az egy pillanatnak, 1950 Szilveszterének egyfajta sűrítménye, rengeteg szereplővel, háborúban. Patmore, a könyv főszereplője kantint nyit a fronton, befogad és meghallgat mindenkit, bármilyen irányból is jöjjön. Ő az egyetlen, aki lát, képes egyben látni a történéseket, belelátni még azok túlvilági vonatkozásait is. A határhelyzetek nagyon fontosak, azok a pillanatok, ahol minőségek átváltanak, a fordulópontok – a regényben ez maga a front, és 1950 Szilvesztere. A centrum Patmore, aki megszólítható, lát, minden irányba érzékeny. Azt hiszem, könnyen ráismerünk a Mágia szutrában és a Karneválban írtakra a látásról és az imaginációról. A Szilveszter alcíme: experimentális imagináció. Kísérlet az imaginációval sok ezer év tudásának megvalósítására a történetbe, a válságba ágyazottan élő emberben, az egyetlen pillanatban. 1948-49-ben elkészül a Silentium, a Titkos jegyzőkönyv és az Unicornis. A Karnevált és Mágia szutrát majdnem egy időben fejezi be, 1950-ben. Pár száz forintból, szinte nyomorogva él. A rendőr, amint hallottam, egyre gyanúsabbnak találta, mert közveszélyes munkakerülőnek tartotta. De számára a probléma mégsem ez, azt hiszem, nem ezért megy el dolgozni 1951-ben Inotára. A Szareptában így ír erről: „Ötvenegy tavaszán a szentendrei almáskert irodalmi egzisztenciája nem azért vált tarthatatlanná, mert pénzzel nem lehetett fenntartani. Morális alapja nem volt többé. Spirituális tartalékaimat feléltem, de túlságosan alkimizálva voltam ahhoz, hogy meg tudtam volna állni. A források kimerültek, még soha ennyire…A szentendrei kert életrendjének fel kellett bomlania, mert túl keveset akartam. Aki képességén alul választ, válságba kerül. A világtörténeti bömbölés és a rendszerek brekegése, mint Kierkegaard mondaná, erkölcstelen neuraszténiának bizonyult. Meg kellett ismernem az életet abban az alakjában, ahogy az a megváltatlanok támolygása, tudva, hogy ugyanakkor és ugyanaz az élet a történet minden pillanatában megismételhetetlenül szakrális.” Képességeknek, tehetségeknek nem volt szűkében, ezekkel egyetemi katedra járna neki, gondolhatnánk. Ahogy 56-ban el is mehetett volna külföldre, ahol ezt biztosan megkapta volna, de mégis maradt. A „logoszparadicsom” óriási kísértés volt Hamvas számára. Attól, hogy szinte csak az írásnak éljen, az írás mámorától és a szentendrei élettől nehezen vált meg, de ez az irodalmi egzisztencia kevés volt számára. Nem elégedett meg azzal, hogy „tehetségein élősködik”. A külső kényszereknél nagyobb volt a belső: beváltani azt, amiről beszél. „Nem szabad hűtlennek lenni az időhöz és nem szabad elszakadni az abszolúttól. Az időhöz való hűség ma annyi, mint a válság tudatában lenni, az abszolúttól nem elszakadni annyi, mint hagyomány. A hűség tesz autentikussá, az abszolút nyújtja a tudást. Egyik a másik nélkül érvénytelen.” |
|
![]() |
|
ÉLŐK ÉS HOLTAK Emlékülés Miklóssy Endre tiszteletére, aki 2018. 01. 19-én elhunyt
2018. február 11. elhunyt Dúl Antal, a Hamvas hagyaték örököse, Hamvas Béla életművének kiadója.
|
Reangyalizáció/beszélgetést bevezető előadás a Hamvas-körben 2017. decemberében Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A tatai temető terveinek elkészítésére Ferenc testvéremmel, a nyolcvanas évek elején nyertünk bizalmat. Az elképzelések közel egy évtizeden át íróasztalfiókba kényszerültek, majd egy év alatt megvalósultak. A temető főbejárata kőfalat átszakító, imára emelt kéz, melyen hatalmas, kitárt szárnyú lélekmadár suhan át a Necropolis középpontját jelző harangláb felé. A keleti misztika paradox, ám fölényesebb tér- és időszemlélete a születésünk és halálunk közti időintervallumot a NEMLÉT, a születésünket megelőző és a halálunkat követő Időócánt a LÉT állapotaként értelmezi. Tekintsük a temető kőfalát földi mivoltunk NEMLÉT, a falon inneni és túli világot pedig a LÉT téridejének. A platóni tisztasággal örökkévaló lélekmadár LÉT-ből Lét-be, a NEMLÉT kőfalán suhan át, melyben imát tetté szublimáló erejével a szaturnuszi súlyosságú matériát felfelé, a Nap irányába törekszik emelni, rántani, szakítani. Földi mivoltunk -- kőben történő repülés, platóni lélekszárnyakkal – Isten árnyéka, a FÉNY felé. A tatai temető eszmei középpontját jelző harangláb – ideiglenes anyagból, fából készült nukleáris atomrakéta – egy súlyos, ezredfordulós kollektív halálszimbólum, melyben az atomtöltet helyett lélekharang van. Bár a tatai temető alkotói folyamatát átjárja Ézsaiás több ezer éves reangyalizációs szentenciája, Kardból kaszát… és nép népre többé fegyvert nem emel és háborúságot többé nem tanul – a kardból kaszát…, ágyúból harangot…, rakétából napórát…, atomtöltet helyett léleklángot…, gondolatköre, – a mű elkészülte óta eltelt évtizedek az alkotókat is alázatra intenék. A temetőbejárat „lélekszárnyait” bizony erősen megviselte a „kőben repülés” kínja, már-már filozófiai képzettársításokra ragadtatva a szemlélőt az emberi pusztulás/romlás esztétikájáról, de a temetői intézmény fenntartói felelősségéről is.
Tapolca-Diszel Templom-terén, az Eger-patak medre mentén több száz éve épült vízimalom körítő falai közé terveztük az Első Magyar Látványtár kiállítóházát, megmentve a műemlék jellegű ipari épületet a pusztulástól. A kiállítóház magyar millecentenáriumi megnyitása óta több évtizedes művészi/társadalmi, kvázi reangyalizációs tradíciót is útjára indított. Vörösváry Ákos műgyűjtő és borász a barátaival elment Diszelbe, megszerzett egy romjaiban is gyönyörű vízimalmot, de a helybeliek szakmai és emberi tudása, esetenként hosszú évtizedek óta alvó képességei nélkül nem tudtunk volna csinálni semmit. Igaz, miképp a nagyvárosiak, mára a falusiak is atomizálódtak, idegen testté váltak a saját környezetükben. Régen a falusi ember számára nem kellett „munkahelyet teremteni”, ő maga meglátta mi a dolga, mi a feladata a tájban, azt magától értetődően elvégezte, eltartotta a családját és nem volt rászorulva senkire. Így aztán – Ha változtatni akarsz, a Változás légy magad! – elsőként önmagunk és a helyi közösség ÉP-ítő/gyógyító „kezelésére” volt szükség, ami Tapolca-Diszelen az Első Magyar Látványtár kiállítóházában testesült meg. A diszeli népességfogyás is megállt, sőt, azóta közel 20%-al gyarapodott a település lélekszáma. Igaz, javarészt a nagyvárosból „katapultáló” szabadgondolkodók által. Hasonló reangyalizációs közösségi/kulturális és demográfiai folyamatok történtek Magyarföldön, a fatemplom építése nyomán. A templomépítés ötlete Rátóti Zoltán színművésztől származott, aki polgármesterré választása után döntött és cselekedett. A fatemplom, vagy ahogy mi nevezzük: Magyarföld-Őrhajó, egyfajta 21. századi Noé bárkája, spirituális védmű is. Minden év nyarán szakrális/kulturális eseménysorozattal ünnepeljük a fatemplom megépültét, mely tradíció még csupán hét évre tekint vissza, de egy-egy ilyen alkalommal annyian vagyunk a fatemplom körül, mintha Budapest tíz Magyarországnyi zarándokot fogadna valamely Vándorünnepen. És le a kalappal a magyarföldiek előtt! Gondoljuk meg, ha néhány napi menedzserpolitikusi munkaebéd árából, negyven ember felelős társasjátéka nyomán egy templom felépülhet, mire lenne képes egy arányosan reális cél megvalósítására tíz- vagy tizenöt millió lélek?
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
ANALÓGIA Meditáció objektumok és kulcsszavak minden mennyiségben, ez az utórezgése annak, ha Hamvas Béla bármelyik könyvét bárhol felütjük és akár csak néhány oldalt olvasunk belőle. Sajátságos, talán egyedülállónak is mondható belső emigrációban töltött élete, intenzív metafizikai irányultsága, amely átjön a gondolatain, szavain, sorain, képein, címeken, témaválasztásain, és aláfestik az olvasók életérzéseit is. Ezért szoktuk azt mondani, hogy Hamvas Bélát minden nap kell olvasni, mint a Bibliát.
A visszafejlődést mintegy igazolván, az elemzést lentről, az absztrakt stádiumnál kezdi. Rámutat, hogy a fogalom lényegében üres, élő mivoltát vesztett, gépiesített szó. (Gondoljunk csak bele, hogy a „megfoghatóság” kifejezés is az anyaghoz kötöttséget fejezi ki, elválasztva ezt a metafizikai szférától.) A szimbólum nyelvet egy frappáns paradoxonnal írja le: Elrejti azt, amit kimond, és kimondja azt, amit elrejt. Ez teszi az ősnyelvhez hasonlatossá. Központi gondolata:
Olyan tisztánlátással fejti ki a betegségek láthatatlan rezgőtestünkben való keletkezését, amelynek sajnos a mai akadémikus orvoslás sincs kellőképpen a tudatában. A betegségeket az ötös számmal hozza analógiába, abban a vonatkozásban, hogy az 5 a 10-et kettéhasítja. A 10 a mindent, az egészet fejezi ki. A betegség ennek az egészről való lehasadtságnak a következménye. Kitér a szakrális gyógyításra is, Aszklépiosz templomban való alvás gyógyítására, amelyben a személyes, a szellemi, az asztrális és misztikus hatások egyaránt jelen vannak. A betegségek végső oka mindig a világosságból való kizuhanás, a gyógyulás sem lehet más, mint a belső fényünk megvilágító felvillanása. Ne hagyjuk elsikkadni azt a képességünket, amely születésünk idején még megvolt nekünk.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
MINDANNYIAN A TITANIC UTASAI VAGYUNK A Titanic katasztrófa az eltelt évszázad során újólag a gondolkodás előterébe kerül.
Utólag belátom, kissé könnyebb mindezeket összeszámolni, de akkor az elbizakodottság ezt megakadályozta.
Hamvas Béla a Láthatatlan történet című könyvében ír a belső vízözönről, amikor az emberek a saját tudattalanjukba fulladnak bele. |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
A MAGYAR HÜPERION
Ezért érzi Hamvas Béla sorsa daimonának Hüperiont, mert ő is magányos:
Ebből a magányból írja 55 levelét, az ősök és istenek útját, valamint a magyar vonatkozású esszéit a fenti kötetben. A kötet levelek utáni része, Az ősök útja és az istenek útja néhány évvel később íródott, 1943-ban. Kényelmetlen közkérdésekkel indít:
A kérdés költői, nehezen megválaszolható, ma is aktuális és egy sor újabb kérdést vet fel. Hiszen a valóság elrejtése pszichológiailag öncsalás, szociológiailag pedig világcsalás. Mégis ebben élünk, ezt tartjuk fenn. Fontos felülnézetet nyerhetünk Hamvas Béla írásaiból. Sorsának fontos eleme, hogy nem hagyta el hazánkat, nem csábította el a külföldi sikerek lehetősége. Az vezérelte, hogy a magyar népnek példára van szüksége ahhoz, hogy tudomása legyen az ARANYKORRÓL. |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
SZELLEMI REALIZÁCIÓ Ez a 9. Mágia Szutra tömör foglalatát, kulcsszavát adja a létértelemnek, amelyre komoly tudományok épültek Nyugaton, mint például az ontológia, az ismeretelmélet, az etika, a teológia, vagy a pszichológia magatartartástudomány ágazata. Hamvas Béla egyik ú.n. alapszava a REALIZÁCIÓ:
Valamiképpen a létezés egyetemességének felfogása, és az abban való elhelyezkedésünk. A középpont elvesztése, vagy legalábbis szem elől tévesztése együtt jár az EGÉSZ látásának, felfogásának elmaradásával, amely után általában szétesés és a részletekben való elveszés következhet.
Ezeket semmiképpen nem sorolhatjuk a szellemi realizálás körébe. Beavatási utunkat. |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
NEM MIND ARANY, AMI RÉZ „AZ EMBERNEK KÉT ZSEBBEL KELL JÁRNIA, Elgondolkozhatunk a paradoxokon nevelkedő Hamvas Béla eme paradox mondatán, amely az egyetlen, háromrészes vígjátékának címe lett.
A „fürge huncut” már az Óda a XX. századhoz című írásában is szerepel.
Az önismeret is felbukkan, és Medárd valami módon jobb belátásra tér, a szerelmesek egymásé lesznek.
Az udvari bolond apjának kincskereső története kapcsán megkérdik tőle, mit csinálna, ha sok pénze lenne. Az a válasza, venne egy olyan koponyát, amelyből a jókedv soha nem fogy ki. A válasz persze az, hogy erre már nincs szüksége, hiszen ő az öröm kincsesbányája, kifogyhatatlan humorával. |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
GYÉMÁNTNÁL KEMÉNYEBB „A VILÁG NEM VILÁG, EZÉRT VILÁG” Az ősök nagy csarnokának négy nagy kötetét Hamvas Béla 1936-61 között írta, archaikus egységbe foglalván a védikus, a taoista, a buddhista, az egyiptomi és a görög hagyományt. Az archaikus egységen van a hangsúly, nem valamiféle teljesség leltáron. Ennek a gyűjteménynek az első kötetében olvasható az 1955-ben írt Gyémántnál keményebb című írás.
Az észt meghaladó tudás magában foglalja a szemlélődést, a tűnődést, egyesíti a racionális és irracionális logikát.
Aki a megvilágosodás folyamába lépett, nem ért el semmit, nem jutott valahová. Ez az állapot szavakon túl van, mint minden szentség is túl esik a földi képességeken. Nem a Dharmát tanítja, hanem a Dharmáról való tudást kelti fel a lélekben. Nyomában nem kél űrzavar, rémület, vagy nyugtalanság. Hiszen ez az észt meghaladó TUDÁS.
Ez a VADZSRACSÉDIKKÁ.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Kolundzsija Gábor előadása.
A világ teremtéséről Az axióma ismert matematikai fogalom. Olyan alapvető szabályokat jelent, melyeket bizonyítani nem lehet, de ezekre épül és visszavezethető az összes többi. Egy új axióma alapjaiban változtatja meg a rendszert (pl. Euklidész – Bolyai, Newton – Einstein).
Hetednapon az Alkotó megpihent. *** (Lélek) *** (teremtés) *** (három robbanás)
A világ lélek álma. A világot káoszban magára hagyatott Lélek álmodta meg időtlen időkön át. Amikor a Terv készen állt, hatalmas roppanással létrejött a Rend ® vö. Atya
A Lélek kis lélek-szikrákra osztotta fel magát: önfeláldozás, az első áldozat. A Lélek belemerült az általa létrehozott világba, de egyúttal egyben is maradt, megőrizte az egységét (perennitas) ® vö. Fiú
Világunk szenvedés és áldozat révén jött létre. Tökéletesíteni kell, ugyancsak áldozat és szenvedés révén. Ennek színtere az anyagi világ, a maga tökéletlenségével, és a szabad akarattal *** (égi tűz) *** (mű) *** (alkímia) *** (struktúra) *** (bűvészinas) *** (Uroborosz) Kolundzsija Gábor
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Uránia (építészet) valamint Melpomené (tragédia) valamennyi szintet áthatja (építés – bomlás, kilégzés – belégzés)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
A BEAVATÁS A „TUDÁS”, AMIT ELFELEJTETTÜNK, DE VALÓJÁBAN ELFELEJTHETETLEN.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
A TAROT „A TAROT TERMÉSZETESEN ÉPPEN ÚGY A REINTEGRÁLÓDÁS MÓDSZERE, MINT MINDEN ÚGYNEVEZETT ARCHAIKUS BEAVATÁS, A KABALA, A JI KING, A SZÁNKIJA, AZ ORFIKA, A TAO, VAGY AZ ASZTROLÓGIA.” A tarotról, amelynek eredete időben és térben valójában ismeretlen, rengeteg könyvet írtak már. Egyes értelmezések megrekedtek az olcsó jóslási hatásvadászat szintjén, feledve, hogy szenthagyományról van szó. De hihetetlen megszólító ereje életben tartja titokzatosságát is, amelyhez Hamvas Béla a Tabula Smaragdina c. könyvében egy egész fejezetet szán, visszaemelvén azt az arithmológiai sorselemzések körébe. SZENTKÖNYVNEK nevezi a két arkánumot, amelyek közül a 22 képből álló nagy arkánum ősképeket tartalmaz, a 4*14= 56 képből álló kis arkánum pedig a négy elemmel áll analógiában.
Az archetípusok megértése inkább kimeríthetetlen, mintsem kész tervet, világnézetet nyújtana. Inkább példázat, mint konkrét mondanivaló, sok mélységgel és elvontsággal. Ezáltal ad helyet a személyünkben való megszólításnak, ébresztő jelleggel. Nem szabad típusokra, vagy kategóriákra gondolnunk a képek kapcsán, hasonlatosan az asztrológiai zodiákus szimbólumaira, amelyek szintén összetett utalásokat közvetítenek. Miképpen a civilizációban is bonyolult morális – társadalmi – politikai – pszichológiai tényezők összefüggésrendszerében formálódunk. Élettémánk és sorsfeladatunk kohójában kelnek életre karma csíráink.
A tarot az idők kezdete óta egyfajta beavatási út.
|
Elhangzott a Hamvas Béla Körben, 2019. február 19-én.
Dr. Héjjas István
A megismerés lehetőségei és korlátai.
Az ember ősi vágya, hogy megismerje és megértse a világot.
A világ teljes valósága két részre oszlik. Az egyik a tapasztalható külső világ, amelyről úgy tűnik, hogy tőlünk függetlenül, „objektív” módon működik. A másik a saját belső „szubjektív” világunk, amelynek a mélységeit ugyanolyan nehéz feltárni és megismerni – sőt talán nehezebb is – mint a külső világot.
A külső világ megismerésének módszere a tudomány, elsősorban a természettudományok, amelyek gyökere a fizikai alaptörvényekig vezet vissza. Egyes tudósok szerint, ha tökéletesen ismernénk az anyagi világot mozgató fizikai törvényeket, megérthetnénk a világot.
A természettudományok, ezen belül főleg a fizika mindenhatóságába vetett hit Newtonig nyúlik vissza, aki a fizikából igazi tudományt csinált, és ezzel megindította a technikai civilizáció kialakulását.
Newton a tudományos munkája mellett behatóan foglalkozott alkímiával, ezoterikus, misztikus tanításokkal (Bölcsek Köve, Salamon Temploma, Atlantisz, Rózsakeresztesek, stb.)
Newton szerint a tudomány legfontosabb feladata minél pontosabb előre jelzést adni Krisztus második eljövetelének várható időpontjáról, és erre a bolygók mozgásának tanulmányozása adhat választ.
Ez inspirálta arra, hogy feltalálja az elvileg legtökéletesebb csillagászati távcső működési elvét, felfedezze a gravitáció jelenségét, kidolgozza a korpuszkuláris fényelméletet, a bolygók mozgására szolgáló egyenleteket, valamint a differenciál és integrál számítás legfontosabb összefüggéseit, amelyek a mai napig nélkülözhetetlen matematikai módszerek a műszaki-fizikai tudományokban.
Newton munkája inspiráló volt a fizika gyors fejlődésére, megszületett a termodinamika, a hidrodinamika, az aerodinamika, majd az elektrodinamika tudománya, ezek lehetővé tették a hagyományos kézműipart meghaladó, tömeggyártáson alapuló nagyipar kialakulását, aminek következménye az emberi társadalom gyors átalakulása, előnyeivel és hátrányaival együtt.
Ez a folyamat főleg a tudósok tudásvágyából táplálkozott, amit azonban az anyagi-gazdasági érdekek felülírtak. Ma is sokkal többen foglalkoznak azzal, hogyan lehet a tudomány eredményeit aprópénzre váltani, mint hogy hogyan lehetünk képesek megérteni a valóságot.
Ugyanakkor kialakult a hiedelem, hogy a fizikát már majdnem teljesen értjük, csupán néhány részletkérdés lehet még hátra, és akkor majd tökéletesen értjük a világot.
Ez a felfogás először a francia enciklopédistáknál merült fel, akik közül többen úgy vélték, hogy a világ a fizika törvényei alapján – elvileg – teljesen kiszámíthatóan működik, akárcsak egy precíz óramű, és ha Isten valóban létezik, a szerepe legfeljebb az, hogy megkonstruálta és beindította ezt a gépezetet.
Ez az elgondolás azonban felvet néhány kellemetlen kérdést, például azt, hogy létezhet-e szabad akarat, vagy pedig mi emberek csupán automaták vagyunk, miközben azt gondoljuk, hogy lehetőségünk van döntéseket hozni.
Ennek ellenére a fizikai determinizmus mélyen beivódott nagyon sok tudós gondolkodásába, és – bármennyire meglepő – az igazi nagy tudósok között az utolsó meggyőződéses determinista ugyanaz az Einstein volt, aki a relativitáselméletével szinte felborította a klasszikus fizikai világképet.
Ez a világkép szilárdan tartotta magát a XIX. század végéig. Max Plancknak például azt tanácsolta a professzora, ne akarjon fizikus lenni, válasszon értelmesebb hivatást, a fizika lezárt tudomány, csupán néhány részletkérdést kell még tisztázni. Planck szerencsére nem hallgatott a tanácsra, elkezdett foglalkozni az egyik még megoldandó részletkérdéssel, a meleg tárgyak hősugárzásával, és ennek nyomán olyan messzemenő következtetésekhez jutott, amelyekkel lerakta a kvantumfizika alapjait.
A kvantumfizikában azután megjelent egy zavarba ejtő tény, a határozatlanság, amely bevezette a fizikába a véletlen valószínűség problémáját, megkérdőjelezve a determinizmus létjogosultságát.
Ráadásul a Niels Bohr és Werner Heisenberg által kidolgozott Koppenhágai Modell szerint a részecskék viselkedésének a valószínűsége a megfigyelés módjától is függ, olyannyira, hogy Bohr szerint, ha meg akarjuk érteni a kvantumelméletet, először az emberi tudat működését kell megérteni.
Ezzel kezdődött 1935-ben Bohr és Einstein nevezetes vitája, amelyben Einstein próbálta megcáfolni a kvantummechanika valószínűségi értelmezését, de sikertelenül.
Ennek ellenére tény, hogy mind a kvantummechanika, mind pedig az általános relativitáselmélet helyesen írja le a fizikai valóságot, mégis ellentmondanak egymásnak.
A probléma azóta is megoldatlan, a különféle szuperhúr és szupermembrán elméletek sem hoztak eddig átütő sikert. Az ellentmondás azonban nem teljesen szembeszökő, csak nagyon extrém fizikai jelenségek esetén válik fontossá. Az egyik ilyen extrém jelenség az univerzum állapota az ősrobbanás pillanatában, egy másik pedig, hogy mi történik a fekete lyukak belsejében, hogy csak a fontosabbakat említsük.
Az ősrobbanással kapcsolatban Hawking különös elméletet publikált. Ez volt a képzetes idő elmélete. Tudjuk, hogy a relativitás elméletben ún. Minkowski féle 4 dimenziós téridővel számolnak, és a negyedik dimenziót úgy képezik, hogy az időt megszorozzák a fénysebességgel és a képzetes egységgel, amely utóbbi a mínusz egy szám négyzetgyökeként definiálható.
Hawking szerint ez utóbbi szorzás elhagyható, mivel az elmélete szerint az idő dimenzió már eleve képzetes, ezért négyzetre emelve negatív számértéket ad.
Hawking elméletében a görbült téridő olyan, mint egy 5 dimenziós térben elhelyezkedő 4 dimenziós konvex hiperfelület, és ezen a hiperfelületen az ősrobbanás hasonló tulajdonságú pontot jelent, mint a Föld 2 dimenziós görbült felszínén az Északi Sark, amelyen ha szánkóval keresztül megyünk, észre sem vesszük, hogy átmentünk rajta. Ez azonban azt jelentheti, hogy az ősrobbanás csupán matematikai absztrakció. Hawking nem állította, hogy az elmélete megfelel a valóságnak, csupán azt, hogy ez is egy lehetséges matematikai modell.
Még különösebb modellt javasolt egy argentin származású amerikai fizikus, Juan Maldacena. Eszerint a tapasztalható négydimenziós univerzum egy ötdimenziós buborék univerzum négydimenziós felszíne, amely a belső buborék univerzum hologramja, a belső buborék univerzum pedig a négydimenziós felszíni univerzum holografikus vetülete. A kérdés pedig, hogy melyik volt előbb, ugyanolyan értelmetlen, mint azt kérdezni, hogy melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás.
És ez az a pont, ahol felvethető a kérdés, hogy a kozmológiai modellek kielégítik-e a Karl Popper által megfogalmazott tudományossági kritériumokat, amelyek szerint egy elmélet akkor tekinthető tudományosnak, ha vannak ellenőrizhető jóslatai.
Mindezek ellenére nem zárható ki, hogy végül mégis csak sikerül kiküszöbölni a felmerült ellentmondásokat, és megszületik az egyesített relativisztikus kvantum-gravitációs szuperelmélet, amely majd képes leírni egy materiális világegyetem minden jelenségét, azzal a szépség hibával, hogy egy ilyen világegyetemből hiányzik az élet és hiányzik a tudatosság. Csakhogy a mi univerzumunk nem ilyen.
Ezt a szépséghibát az ún. antropikus elv elmélete igyekszik kiküszöbölni, amely szerint az ősrobbanás pillanatában a rendszer fizikai paraméterei éppen úgy hangolódtak össze, hogy lehetővé váljon élhető bolygók és élőlények kialakulása. Hogy ez a különleges összehangolódás miért következett be, arra több magyarázat született, amelyek részletezésébe a téma bonyolultsága miatt itt nem bocsátkozunk.
Felvethető ezért a kérdés, hogy a fizika módszereivel tényleg megismerhető-e a végső valóság. Stephen Hawking szerint ez nem lehetséges, mivel a teljes valóság egy részét egyfajta „kozmikus cenzúra” elfedi előlünk. Szerinte nincs igaza Einsteinnek, amikor azt állítja, hogy Isten nem kockázik. Isten nem csak kockázik, de időnként olyan helyre dobja a kockát, hogy az már nem is látszik.
És itt lép be a képbe a valóság másik oldala, a szubjektív belső valóság, amelynek a megismerése sok mindenre választ adhat. Jung szerint ugyanis a kollektív tudattalan legmélyén ott van minden tudás, és amikor egy kreatív elme felfedez, vagy feltalál valamit, felszínre hoz ebből egy darabot. A kínai bölcs Csuang-ce szerint megismerhetjük a világot, anélkül, hogy kilépnénk a szobánkból. Vajon tényleg ilyen hatalmas rejtett tudás bújhat meg bennünk?
Vegyük példaként azt a folyamatot, ahogyan megszületünk. Egy petesejtből kiindulva a magzat 9 hónap alatt végig megy az átalakulások hasonló sorozatán, ahogyan sok-sok millió éven keresztül a tengerben lebegő egysejtűből kifejlődött az ember, miközben a magzat boldogan lubickol az egykori tengervízre emlékeztető magzatvízben. Ezt a folyamatot a DNS molekulákban tártolt genetikai kód vezérli, egyfajta molekuláris szoftver, amely ily módon voltaképpen utánozza az evolúciós törzsfejlődés programját.
Felvethető a kérdés, nem lehetséges-e, hogy a világegyetemnek is van, vagy lehet egyfajta „genetikai kódja”, amely törvényszerűen létrehozta az élet kialakulását.
Az minden esetre tény, hogy minden megszületett lény (akárcsak az univerzum) folyamatos átalakulásban van. Gondoljunk csak arra, milyen bonyolult „vezérlő szoftver” kellhet egy olyan morfogenezis irányításához, amelynek során egy hernyóból pillangó lesz.
Vajon ezek a molekuláris szoftverek maguktól jöttek létre, pusztán a vak véletlen hatására? Vagy esetleg logikusan következnek a kidolgozás alatt álló relativisztikus kvantum-gravitációs egyenletekből? Aligha hihető! És akkor talán az is hihető, hogy az egysejtűtől az emberig vezető evolúció valamennyi emléke, tapasztalata, lenyomata, tényleg ott lapul a kollektív tudattalan mélyén.
Sigmund Freud fedezte fel, hogy a lelki működésünk túlnyomó része tudattalan. Azután Carl Gustav Jung fedezte fel, hogy a személyes tudattalan mögött sokkal hatalmasabb kollektív tudattalan rejtőzik, amelynek a mélyére hatolva, túllépve az állati eredetű ösztönök szintjét, igazi tudás rejtőzhet, csakhogy ennek felszínre hozásához először át kell törni az azt fedő „salakréteget.”
A tudattalanban ugyanis ott lapulnak a pusztító erejű vágyak, szenvedélyek, indulatok, félelmek, szorongások, rettegések. Jung szerint, ha átszakadnának a gátak, és a tudattalan tartalmak elárasztanák a tudatot, azt az ember nem tudná elviselni, eszét veszítené, beleőrülne.
Freud és Jung a módszerüket önmagukon kísérletezték ki. Jungot egyszer megkérdezte egyik tanítványa, milyen tapasztalatokat szerzett, amikor meditatív állapotban sikerült lemerülni a kollektív tudattalan mélyebb szintjeire. Jung azt válaszolta, hogy megjárta a poklok legmélyebb bugyrait.
Freud terápiás módszere az volt, hogy szabad asszociációs módszerrel igyekezett a páciens személyes tudattalanjából felszínre hozni azt az elfojtott traumatizáló élményt, amely a neurotikus tüneteket okozta. A páciensben azonban ilyenkor hatalmas ellenállás alakult ki, amelynek a felszámolása jelentette a terápiás munka nagyobb részét. Ha azután ez sikerrel járt, a páciens végül szembe tudott nézni az elfojtott emlékkel, amire lassan lecsengett annak indulati töltése és megszűntek a neurotikus panaszok.
Ez történt szerencsés esetben. Kevésbé szerencsés esetben a terápia sikertelenül végződött a páciens túlzott ellenállása miatt. Előfordult olyan szerencsétlen eset is, amikor a kezelést abba kellett hagyni, mert a tudattalant védő gátak átszakadása miatt túl sok nem kívánatos képzet tódult be a tudatba, és a terápia folytatása túl nagy kockázattal járt volna. Freud magyar tanítványa, Ferenczi Sándor több publikációjában említ hasonló eseteket.
A pszichoanalitikus módszerek nagy problémája, hogy a tudattalan működések nem engedelmeskednek a racionális logika szabályainak. A tudattalan működése irracionális, amelyben bármikor bármi igaz lehet, miközben az ellenkezője is igaz.
Probléma az is, hogy az ember ösztönszerűen fél attól, ami a tudattalanból felbukkanhat. Ezért azután, ahelyett, hogy megpróbálnánk szembe nézni a mélyebb belső valósággal, elméleteket gyártunk arról, hogy milyen lehet ez a belső valóság. Alighanem ez a belső valóság valódi megismerésének legnagyobb akadálya.
Kérdés, hogy ha sikerülne eljutni a megismerés és intuitív bölcsesség legmélyebb (vagy talán inkább legmagasabb) szintjére, milyen tapasztalatokhoz juthatnánk. Akadhatnak, és akadtak is megvilágosodott bölcsek, hiszen például a távol keleten évezredek óta gyakorolt meditációs technikák éppen ezt a célt szolgálják.
A válasz az lehet, hogy a tudás ilyen szintje már nem kommunikálható azok felé, akik nem közelítették meg ezt a szintet. Ismerünk az emberiség történetéből nagy hatású spirituális tanító mestereket, akiktől ha a tanítványok a valóság végső természetére vonatkozó kérdéseket tettek fel, kitérő választ adtak. Nem mondták meg, milyen a végső valóság, helyette útmutatást adtak az oda vezető útról.
Csuang-ce szerint az ostoba fecseg, az okos beszél, a bölcs hallgat. Vajon miért?
2019. február 21.
Életfa – Mandala
Emlékezés Dr. Szilágyi Imrére, a Hamvas Béla Kör alapítójára,
halálának 20. évfordulója alkalmából.
Tanítványnak születni
Eszter vagyok, dr. Szilágyi Imre fiatalabbik lánya.
A családi legendárium szerint apám papucsában tanultam meg járni apró gyermekként. Ez a támogatás a mai napig elkísér: mindig, ha útnak kell indulnom, ha újra kell tanulnom járni, ha új utakat kell keresnem, talpra kell állnom – apám papucsa ott van!
Húsz évvel ezelőtt, a halálakor, amikor fizikailag már nem volt a társunk, szellemi támaszként mégis jelen volt: odanyújtotta nekem a papucsát. Rám bízta, felhúzom-e és útnak indulok-e, újra tanulom-e az életet? Nem volt más választásom. Felelős voltam egy kisgyermekért.
Nehéz időket éltünk akkor. Apám kómában feküdt – végtelen álomba merült testtel –, anyámban az újszülött kisfiam érkezése tartotta csak a lelket; az én életem is darabokra hullott. És egy este meghallottam egy idézetet:
„Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.” (Préd. 3.)
Azonnal fellapoztam a Bibliát a Prédikátor könyvénél. Az idézett résznél egy „sajtcédulát” találtam a lapok között apám jellegzetesen apró betűivel, mely Hamvas Béla szövegrészletre utalt. Futottam a szobájába és felcsaptam a Hamvas könyvet a megjelölt oldalon. Ott egy újabb jegyzet volt, Weöres Sándor A teljesség felé kötetének egyik szakaszához… És nemsokára vagy harminc nyitott könyv között ücsörögtem a földön – és elkezdtem tanulni járni apám papucsában…
Thaiföldön úgy tartják, a hét minden napjának van egy Buddhája. Apánk vasárnapon született. Rá a Vasárnap Buddhája vigyázott, aki elszántan áll a saját belső útja végén. Választhat, hogy a Nirvánába lép be és az örök és békés elmélkedést választja, vagy bódhiszattvaként visszatér a létforgatagba és a saját szenvedései árán is akár segíti a többi embert a fejlődésben. Nem kérdés, hogy apánk melyik utat választotta. Rám a Csütörtök Buddhája vigyáz, aki a Bódhi fa alatt ülve elszántan meditál, mert megfogadta, hogy addig nem mozdul onnan, míg a világ összes történéseinek okát és működését meg nem értette. Nem kétséges, hogy ezt az utat választottam. Remélem, jó tanítvány lettem.
Az individuum mint életút
Apám az európai filozófiát tekintette a fejlődés, az etika, az esztétika alapjaként – én a Tao útmutatásai szerint igyekszem élni. A filozófia az ő számára életforma volt: a materiális gyökereinek kutatása a transzcendensben. Kedvenc filozófusaira (Hegel, Kant, Heidegger, Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche, Arisztotelész, Descartes) a hétköznapi beszélgetésekben is hivatkozott. Végtelen és spirálisan építkező tanulmányaiban – amikből szinte semmit se engedett kihúzni, kockáztatva, hogy olvasói elveszhetnek a szöveg elképesztő szövetében – rendszeresen visszatértek az egy, én, rész, egész, örök, érték szavak. A magyar nyelv, és az analitikus elme csodája, hogy ezekből szabad asszociációval felépíthetünk egy kifejezést:
EGY |
→ EGY |
EGYÉNISÉG |
ÉN |
→ ÉN |
|
RÉSZ-EGÉSZ |
→ IS |
|
ÖRÖK + ÉRTÉK |
→ ÉG (égbolt, ragyogó tűz) |
Játékossága ellenére ez a logika komoly összefüggésre mutat rá: Hegel szerint például az egyéni, individuális tudat az abszolút szellem (Isten) öntudatra jutási folyamatának a szerves része. Az abszolút eszme (a fejlődés kiindulópontját jelentő, öntudatára még nem jutott Isten, a fenti mintában az EGY) kibocsátja magából a természetet (ÉN), majd ebből a természetből kiemelkedik a szellem, az egyéni és a társadalmi tudat (IS), melynek fejlődése során az abszolút eszme felismeri önmagát a világban, teljesen önmagára reflektálódik, teljes öntudatra jut (ÉG). Ha egyszerűen próbálom ezt megfogalmazni, nem kell mást tennem, mint fellapoznom Weöres A teljesség felé kötetét:
„Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.”
Ez pedig nem más, mint apám egyik kedvenc szimbóluma, az életfa.
Az életfa, mint az életút vertikális modellje
Az életfa sematikus képe egy olyan fa, amelynek tövénél az élet vize fakad, koronájában pedig a Nap ragyog. A Fa az alsó és a felső világot köti össze. Ennyivel akár meg is elégedhetnénk, de az Életfa ennél lényegesen összetettebb!
A Fa maga létre se jöhetne, ha nem lennének magok – ha nem lenne egy előd, amelynek összes tudása ott sűrűsödik egy „időkapszulában”. De megfelelő pillanat és körülmények is kellenek az új élet elindításához.
A Fa gyökerei abba a régióba nyúlnak bele, amit a mai ember már félelemmel él meg: az alsó világ, a tudatalatti, a halál, az ismeretlen, a kezelhetetlen, a férgek lakóhelye. Pedig épp ez az a réteg, amiből az individuum hatalmassá növekszik – amit innen szív fel, az fogja táplálni. Míg az egyén tudatossá nem válik és a felszívott táplálékokat a megfelelő módon nem használja, addig sodródás, fájdalom és félelem lesz az osztályrésze.
A fa gyökerei között fakadó forrás az, amely táplálja a jövendő magvait. A forrás nem része a Fának. A forrás az alsó világ szülötte. A Fa a saját létezésével jelzi azt, hogy létezik a forrás. A Fa állapota pedig pontosan megmutatja, milyen minőségű a víz.
A testünk – a Fa törzse – a felszívott anyagok szállításának helye. Tökéletesen tükrözi, milyen módon dolgozzuk fel a hozzánk érkező impulzusokat. Egyetlen út van: a félelem, a fájdalom, a harag érzése nélkül átengedni magunkon mindent, ami a gyökereken keresztül felszívódik. A tudatosság tehát nem a válogatás, a szelektálás, hanem a tudatos beavatkozás mentesség – ami érkezik távozni is fog, kivéve, ha megakasztom ezt a folyamatot azzal, hogy belekapaszkodom. A tudatossá válás, a Táplálás és táplálkozás helyes formájának kialakulása létfontosságú. A Fa teljes életciklusát, erejét és életminőségét alapvetően határozza meg – vagyis végső soron a létezés kiteljesedésének, vagy torzulásának alapja.
A Fa ágai tartószerkezetet adnak. Tartják a leveleket, virágokat és a gyümölcsöt – végső soron a Napkorongot is. Ez a szellemiség helye, az átörökítés helye, a konklúzió helye. Ami itt létrejön az már nem módosítható, nem magyarázható meg és nem lehet kibújni a felelősség alól: EZ VAGYOK ÉN, ezt adom tovább. Ahhoz azonban, hogy mindezt képes legyek felfogni, önreflexió kell. Vagyis a mandala.
A mandala, mint az önreflexió lehetősége
Noha az európai filozófusok épp az önreflexió, a teljes öntudat kialakulásának lehetőségét vetik fel, magát az önreflexióval már nem foglalkoznak mélységében, a filozófiának, mint tudománynak ez nem tárgya. Apám itt meg is állt. A Fa lehetséges alternatív formáival nem foglalkozott behatóbban.
Amikor kilenc éves lettem, hosszú betegségem alatt könyveket adott a kezembe. A Bibliát, a Koránt, a Zohárt, Buddha beszédeit – a lehetőséget, hogy felfedezzem magamnak az Utat. Utóbb gondolva elképesztő a bátorsága. Az, hogy hitte, ennyi idősen már képes leszek befogadni mindezt, vagy inkább megérezni, hogy miről is szólnak. Az önreflexió tudatosságának kezdetei voltak számomra ezek a könyvek… újra tanulni egy új módon járni apám papucsában. A Buddha beszédei voltak a kavicsok, amelyek mutatták az utat, bár jó időre eltiltottam magam az ilyen gondolatoktól – a mindig kilógó, társtalan kislány mindent elkövetett, hogy elfogadja a világ. Ez persze nyilván sosem sikerült… maradt hát a rajzolás, a versek, a színdarabok, a könyvek, Kant, Hegel, Lukács György, Hamvas Béla, Weöres Sándor, apám elképesztő méretű könyvtárának végig olvasása; és az út az életfától a mandaláig.
Már főiskolás voltam, amikor rátaláltam C. G. Jung esszéire, pszichológiai és filozófiai természetű írásaira, és egyik gondolatára: az életfa felülnézetben maga a mandala. Megtaláltam a hiányzó elemet, ami az önreflexióhoz vezet. Hiszen mi az, ami akadályoz, amit ki lehet ily módon vonni a képből? A Fa törzse. A test. A fizikai. Ami fáj, ami sérül, ami tartószerkezet, életfunkció. Ha kiiktatom, megtörténik az, amire vártam: egymásra vetülnek a magok, a gyökerek, a forrás, az ágak, a levelek, a virágok szövedéke, minden összefüggésében fog látszani. És a gyújtópontban ott lesz a delelő, a mindent megvilágító Nap. Semmi se tagadható meg, semmiről se lehet lemondani, a kiindulópont és a végeredmény összevethető, egymásnak pontosan megfeleltethető vetületekké alakul.
Már csak egyetlen kérdés volt: hogyan tudok olyan helyzetbe kerülni, hogy a Fát felülről nézhessem? És akkor megtaláltam azt a pontot apám kutatásaiban, ami ismét arra sarkalt, hogy húzzam fel a papucsát és kezdjek járni. Nem tudhatom, hogy miért kezdte értelmezni, figyelni, elemezni a fraktálokat, engem lenyűgöztek és egy új nézőponthoz segítettek.
A fraktál, mint az önreflexió útja
A saját életemben egyre nagyobb hangsúlyt kapott a Taoista életszemlélet, a Ji King, a Változások Könyvének Bölcse napi szinten lett társam. A kívülállóknak antiszociálissá váltam, pedig nem történt más, csak hátra léptem. Kezdtem elválasztani azokat a dolgokat, amiket a magaménak éreztem azoktól, amiket a világba való beilleszkedés, a szocializáció révén megtapasztaltam, de elfogadni nem tudtam. Olyan hatalmas lett az a szakadék, ami a másoknak való megfelelés és az általam élhető lét közé nyílt, amit két ugrással lehetett volna csak átugrani. Amit nyilván nem lehet. Utat kellett hát találnom – papucsot. A fraktál gyakori jellemzője a rendkívül jól érzékelhető önhasonlóság. Vagyis az, hogy létezik egy olyan elemi rész, ami bármelyik irányban is kutakodunk a teljes fraktálon, végtelenszer ismétlődik változás nélkül. Ez adta az ötletet: léteznie kell bennem egy ilyen elemi résznek. Ami én vagyok, önhasonló, önazonos. Ami tartalmazza mindazt, ami én vagyok, és semmit, ami nem én vagyok.
De ehhez kellet még egy fontos ismeret a káoszelmélet. Eszerint a nem lineáris dinamikai rendszerek viselkedése - amilyen az ember fejlődése is – a determinisztikus törvényszerűségek ellenére sem jelezhető előre. Mert az ilyen rendszerek érzékenyek a kezdő feltételekre. Tehát akkor leszek képes harmonikusan megélni a létezésemet, akkor lesz a mandalám kiegyensúlyozott, az önreflexióm pedig tiszta, ha képes leszek feltárni ezt atomi építőelemet és tudatosítom: a külső hatások nem torzíthatják.
Meg kell találnom az életfám magját…
(A szöveg a 2018. március 12-én elhangzott megemlékezés írott változata.)
ÖRDÖNGŐSÖK
Benjamin a szellemi kocsmáját szimbolikusan a szeméttelepre helyezi, ahol „A DOLGOK TRANSZCENDENS, SŐT METAFIZIKAI ÉRTELMEZÉST NYERNEK, JELENTIK ÖNMAGUKAT, A VONATKOZÁST AZ EMBERREL ÉS A TERMÉSZETTEL, JELENTIK A TÖMEGET, AZ ÉLETET ÉS A HALÁLT.
A SZEMÉTTELEP TULAJDONKÉPPEN A FÖLDÖN LÉVŐ LEGÁLTALÁNOSABB ÉS LEGMÉLYEBB ÉRTELMŰ SZIMBÓLUM.”
Íme a létforgatag, – hamvasi megfogalmazásban!
Hamvas Béla a fenti regényében egy különös ház lakóit rajzolja meg 18 fejezetben, azzal a sajátságos hangvétellel, amely a „márkája”:
Megismerhetjük Báró Vértesszenttamási Borbély – Kanavász Antalt és feleségét, aki úgy látja, férjét Soka gyámsága alá kellene helyezni. Soka a lelkiismeret embere, afféle „félig megfőtt Szókratész, aki a daimón szaván kívül nem hajlandó figyelni a szophia szavára.” Bartolomeus mester, a természettudós elméleti alapot akar adni saját életének és az egész emberi létnek, csakúgy, mint Áron, a zsoltáríró lélekember a maga nőtlenségi és szegénységi fogadalmával. Meddő vitáikat Benjámin simítja el egy-egy példázattal, miáltal ő „vitamesterré” lép elő. Az ő szellemi kocsmájának lesz színtere a szeméttelep, amelyre a fentiekben utaltunk.
Bartolomeus mester Jónással nem tudott zöldágra vergődni, aki a misztikus varázslattal jegyezte el magát, így kettőjük között a meggyőzés és belátás végképp lehetetlenné vált. Jónást a Melkizédekkel való álma végképp megzavarta. Társai futóbolondnak tartották és mindent ráhagytak.
Kanavászné első házasságában született fia 25 évesen egyáltalán nem akar felnőni, naponta elmegy hátitáskájával és uzsonnájával a tízéves iskolások közé, délutánonként pedig leckét ír. Ezenkívül nem hajlandó eredeti nevét, a Pirkó Barnabást viselni, a Kanavász nevet vette fel. Nem kis riadalmat kelt egy görögtüzes robbantással, éppen akkor, amikor a báró rajtakapja feleségét egy „szertartáson” Jónással.
Kárász vizsgálóbírónak nem volt könnyű dolga, amikor a ház csődületében az igazságot akarta volna kideríteni. Például azt, hogy Andrea ezredes valóban sikkasztott-e, miként azt testvére, a báróné gyanította.
Ott van még a mérlegtermészetű Szerafina tanítónő sintér – költő vőlegénye, Félix, a siheder, aki csak a szavak utolsó két szótagját képes kimondani. Az ezredest a báróné hívta meg, hogy segítsen rendet teremteni a házban. Csóka, a materialista, Paradicsom, a bűnbak és Benjámin, a kocsmáros is fontos szereplői a ház történetének. Paradicsom autodidakta, szerencsétlen sorsú, akiből mindig bűnbakot csinálnak, könyvet ír a bűnbak – babonáról.
Benjámin példabeszédei igen hasznosak. Az Emmanuelről szóló törtnetből például kiviláglik, hogy a becsület elvesztése bírói úton nem szerezhető vissza. De Benjámin arra is rámutat, hogy a lelki tulajdonságokat valójában nem lehet elveszíteni, a sérelmeket pedig a hatóságok nem orvosolhatják. Ez fontos utalás az egész példabeszédnek is mondható regény alapgondolatára:
Bartolomeus mester is szóra emelkedik a ház lakóinak látszat és valóság közötti tévelygése témájában, rámutatván a kereszttűzre, amely a társadalmi, lélektani, erkölcsi, lételméleti, fizikai, ismeretelméleti, élettani kérdések között van. Ebből születik a sok hóbort, rögeszme, fixa idea, légből kapott magyarázat, őrület, előítélet, gyarlóság, tévedés, csalódás, de mindez csupán ÁLARC. Kimondja, hogy Jónás halott – aki pedig ott áll mindenki szeme láttára a görögtűz-ekrazit sebesülésben, feketére festve.
Az örökké aggódó báróné most, hogy már nyilvánvaló, fivére, az ezredes nem sikkasztott, újabb gyanúja támad: Jónást megölték. Nem biztos abban, hogy ha Jónás él, akkor nem ölhették meg. Soka magára is vállalja a gyilkosságot. Az ügy a mérlegtermészetű Szerafinát is felzaklatja, aki minden jótettét egy rosszal ellensúlyozza, hogy az egyensúly helyreálljon. Most hirtelen előáll azzal, hogy tudja, ki a gyilkos, Paradicsom. Kárász, a vizsgálóbíró azonnal le is tartóztatja.
Jónás távozott a házból, mivel egy halottnak ott nem lehet keresnivalója.
A zavarodottság tetőfokán az ezredes összetéveszti Benjámint a báróval, és bejelenti neki, távozik a házból.
A báróné belevonja a vizsgálóbírót egy összeesküvés elméletbe, amelynek a vezére Benjámin, a férje, a többiek pedig a cinkosok. A bíró nekiáll átkutatni a szobákat.
Ezalatt Szerafina kiengedi a sintér – költő vőlegényének kutyáit a ketrecekből.
A bíró a kémszemle nyomán szembetalálkozik a 400 kutya elől menekülő tanítónővel.
Batolomeus és Áron vég nélküli hitvitáikat folytatva az utcán találták szembe magukat a száguldó kutyákkal, Félix-szél, nyakában egy bulldoggal, majd őket is lerohanják az ebek.
Szerencsére a ház lakói valahogyan megússzák élve a kutya támadásokat.
Andrea elment. A bárónő újból gyanítja, hogy mégis csak sikkasztott, és most menekül. Levelet ír aggszűz nővérének, őt kérve, hogy segítsen helyreállítani a rendet, mivel Andrea mindenkit mindenkivel összetévesztett, és a végén már fogalma sem volt, hogy ki kicsoda. Erotomániás öccsét mégsem hívta meg ebbe a különös házba.
Hamvas Béla a harmincas évei elején, 1928-29 fordulóján, röpke másfél hónap alatt írta meg Ördöngösök című regényét, amelyben mindenki másképpen kártékony bolond, de abban egyforma, hogy önmagukat elvesztve ördögi álarcot viselnek.
„MINDEN PILLANATBAN LÉTEM EGÉSZÉT ÉLNI”
„Terminológia nélkül, vagyis -ságok, -ségek nélkül, világnézet nélkül, az élő nyelv dialogikus szenvedélyében.
Minden megszólalásomban az egészet újrafogalmazni.”
Hamvas Bélát nem lehet az írók, szépírók, közírók, filozófusok, etc. közé besorolni, ily módon holisztikusnak sem mondhatjuk, ámbár a fenti idézetben a holisztikát is kimondta. A „Bolond, aki nem az öröklétre rendezkedik be” c. írása végén olvasható Epilegoma fejezetben olvasható a fenti gondolat.
Nem lehet eléggé felfigyelni erre a modern korban, ahol még töredékességekben sem gondolkodunk az EGÉSZRŐL, csupán töredékesen a töredékesről. Hiszen az egyszeri/egyedi/megismételhetetlen személy is a Mindenség része, az időnk is három részre szakadtan adja lehetőségeit:
Mindez a lét koordinátájába rajzolva így néz ki:
A lét megélése – a sok elszalasztott pillanat után – igen nagy kihívás mindenki számára, Létértelmi és az élet céljainak megfogalmazásában ez lehet:
A magyar nyelv bölcsessége az igekötőkkel a segítségünkre siet, ahogyan megrajzolja a különbséget az élni, átélni, megélni kifejezésekben, sőt, a visszaélésre is utalván.
Talán ez a FÉNYTERMÉSZET, az a belső fény, amelynek nincs árnyéka.
Ugyan itt olvashatjuk, hogy olyan országban élek, ahol nincs tenger. A válasz: de ég van ott is, a Nappal és csillagokkal, és MAGASSÁG.
Valóban, a Nap Isten megjelenítője a naprendszerünkben, az ÉGI FÉNY, amelyből a teremtéskor a világmindenség létrejött:
A fizika akkor lett metafizika, amikor a fény természetét tanulmányozta, amelynek a sebessége például kísérletileg nem előállítható, csupán kiszámítható, ennek a „mérhetetlenségnek” a nyomán indult el létbölcselet felé, a láthatatlan dimenziókba. Itt már a recsegő, megfogható, konkrét racionalitás mellett helyet kellett adni az elvontabb dolgoknak, a lélek transzcendens irányultságának, az intuíciónak, inspirációnak, imaginációnak.
Maga a MÉRÉS, mint objektivitásra irányuló tevékenység is megkérdőjeleződik, hiszen az ember része a világnak, nincs „kívül” azon, hogy igazi rálátása lehetne. Az okság elv is csődöt mond, a matematika műveletei segítenek a modellezésekben és elmélet alkotásokban. A matematika műveletei, hiszen a számok sem a látható világ részei, hanem archetípusok.
Az igazság, a valóság, az Isten keresése megkerülhetetlen, a szétaprózódottság ennek nagy gátat vet.
Erre utal Hamvas Béla, amikor azt mondja, hogy minden pillanatban léte egészét akarja élni.
A TEÓRIA ÉS PRAXIS EGYSÉGE
Sajátságos paradoxon, hogy a XV. – XVII. sz. nagy társadalmi, politikai, szellemi felbolydulása
– humanizmus, reneszánsz, reformáció, parasztlázadások – nem igazán tisztultak le, hanem a „felvilágosodásba” torkollottak. Az egyházszakadás megtörtént, új felekezetek jöttek létre, de az igazi irányváltás elmaradt, hiszen a racionalista felvilágosodás csak egy elmélet volt a többi között, nem lett TEÓRIA.
Hamvas Béla több helyen is nyomatékosan megkülönbözteti a teória és az elmélet fogalmát:
Ezzel szemben a teória és praxis egysége a megvalósulás által
Vissza – visszatérően az evangéliumot, a kereszténységet jelöli meg létformáló erőként, amely a létezés egésze felé nyit.
A gondolat – szó – tett hármasságának egységében kell ÉLETMŰVÉ tenni, hazugságmentesen azt az „istenlátást”, amely eme megvalósítás nélkül nem mondható teóriának, csupán elméletnek, kitalációnak.
Az Evangélium a szeretet életrendjében nem valamiféle érzelgősség, hanem szentség, a létezés eredeti, morális állapota. A praxis az ÉLETMŰ,
Mindez nem anyagi haszonért, nem hírnévért, rangért, előnyökért, hanem a biológiai létből való meta lépésben METAPOÉZISSÁ EMELNI MAGUNKAT A VÉGTELENSÉGBEN.
Ebben a folyamatban az élet művé, a mű életté válik,
a teória és praxis egységében.
Ez az életmű magasabb valóságrendje.
A tevékenység sorsot sző.
A praxis, amelyeket a jelen sorok érintenek, nem az életszomjúságból fakadó nyugtalan tevékenységekről és vágyakról, sóvárgásról, kielégítetlenségekről, kívánságokról, ragaszkodásokról, gyűlöletről, irigységről szólnak. Nem az egóról, hanem a magasabb valóságunkkal való azonosulásunk, megvalósított praxisunkról, megtisztított életrendünkről beszélnek.
A földi és égi lét kapcsolatának életművéről.
TABULA SMARAGDINA
A teremtéstörténet a zodiákuson.
A Smaragd Tábla keletkezésének ideje nem teljesen ismert, a szent, archaikus hagyományok közé sorolhatjuk. Szerzője viszont megnevezi magát:
Tekintve, hogy a zodiákus több rétegben őrzi a látható és láthatatlan világ titkait, Tábla mondatai is jól kiolvashatók az állatövi jegyekből.
„Való, hazugság nélkül, biztos, és igaz.”
A teljességgel igaz, minden kételytől mentes megismerő erő, a világosság megfogalmazása.
A Mars bolygó napenergiája, mint a kezdet, az „Én vagyok!”, az egyetemes személyiség kimondása, a virradat, a napindulás, a tavaszi napéjegyenlőség.
„ Ami lent van, megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslat műveletét véghezhajtsad.”
A természet, a föld, az anyagi, a látható világ nem választható el a fenti, égi világtól. Egymásra utaltságukban vizsgálhatók, tanulmányozhatók. Miként testünk is a lélek és a szellem temploma.
„Ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett.”
A határjáró Merkur, a kommunikáció bolygólya fogalmazza meg önmagát.
kép: Merkur
A három az istenség száma, miként az Atya – Fiú – Szentlékek, vagy a megismerő/megismerés/megismert hármassága is tanúsítja ezt. Egyéb analógiákhoz hasonlóan: test/lélek/szellem, anyag/energia/információ, alvilág/világ/ég felosztásban.
„Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta.”
A kijelentés tartalmazza a négy elem Fényből való leszakadását, létrejöttét és egymásba való átalakulását, és a végső, ismét a Fénybe vezető utat. A formateremtődés műveletét, az életáramlást, amely az emberi lélekben a lélekzetben és a érben áramlik, kering.
„Ő a théleszma, az egész világ nemzője.”
A tökéletesség Atyja Nap házában, az Oroszlán jegyében.
Az ötös szám maga a kvintesszencia, a négy elemből kivont lényeg, a plusz hatóerő.
Az isteni tudat szoláris jellegű.
„Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul”.
A teremtés lezárulása, a létciklus mélypontja.
kép: lefelé mutató háromszög
A teremtés = élet a létből, vagyis a teremtett világ ciklikusan múlandó, fel- és szétaprózódó. Aprólékos földhözragadtságból saját magunk tudatán keresztül kell majd felemelkednünk.
A Szűz jelnek még nincs saját uralkodó bolygólya, a Merkúrt rendelték hozzá, az Ikrek uralkodóját.
Az anyag = megsűrűsödött fény.
„Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a nehéztől, tudással. szenvedéllyel.”
A Mérleg jel uralkodója a Vénusz, a preparáció, a kikészítés alkímiai műveletének a gyakorlója. A jel az ellentétek harmóniája, kiegyensúlyozója, a bel- és külvilág közötti KAPU.
A szépség, a szerelem és szeretet által nyújtott megismerés lehetősége, az extázis által való felemelkedés.
Szétválasztás és kiszabadulás a másság felé, ami nem olyan, mint az én.
„A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre leszáll, a felső és alsó erőket magába szívja. E perctől fogva előled minden sötétség menekül.”
A természetet jelentő Bika jel poláris párja a túlvilágot, a természetfelettit és az alvilágot jelenti a Skorpió jegyében. Hádész, a halottak birodalma ez, nagy végletekben.
Tudjuk, hogy aki a magasba akar emelkedni, annak a mélységeket is meg kell járnia, miként Orpheus, Istár, vagy Dante is tette. Dionüszosz felhozta az alvilágból anyját, Semelét és égre helyezte. Dionüszosz a tragédia és mámor istene.
A Skorpió uralkodó bolygólyát, a Plútót 1930-ban fedezték fel. Az atomkorszakot hozta magával.
„Minden erőben ez az erő ereje, mert a finomat és nehezet áthatja.”
Három a harmadik hatványon.
A kentaur, aki nyilát az égre ajzza. Ösztönlénye a fizikai motiváló erő, de szelleme az égbe emeli a mikrokozmosz embert.
A nyílvessző repülése maga az ÉLETERŐ, az önmozgó, önmagától lévő.
„A világot így teremtették.”
Az 1 = a 10 = a Minden.
A tízedik jel ezt a kikerekedést jelzi, a kezdet és a vég összetalálkozását.
A Bak uralkodója a Szaturnusz, a sorsbolygó, a történések és történetek egybefoglalója. Karakterünk lenyomata a sorsunkban.
„Az átvitel varázslata, és ennek módja.”
Továbblépés a Mindenből az Összes felé, a világmindenség létforgatagába, a kinti világ ismeretébe.
Az új világkorszak, a Vízöntő aion kezdetét talán a francia forradalom idejére tehetjük, ekkor fedezték fel uralkodó bolygólyát, az Uránuszt. Az Ég ura visszatért száműzetéséből, fia, Szaturnusz kasztrálta őt hatalomféltésből.
A több száz évre tehető kaotikus átmenetet követően az egyén és társadalom, a kultúra és a kommunikáció kiforrottabb üzenetét ígéri a 2160 éves periódus.
„Ezért hívnak Hermész Trisznegisztosznak, mert a világegyetem tudásának mindhárom része az enyém.”
Vagyis mester, beavatott.
„Amit a Nap műveleteiről mondta, befejeztem.”
Így ér véget az isteni szózat.
A The divine is only real.
Az EGY egyetlen Valósága.
30. ÁLARC ÉS KOSZORÚ I.
Palkovics Tibor szerkesztésében és szöveggondozásában a Hamvas életmű 30. kötetével négy kiadásban külön tematikus gyűjtemény indul, amely esszéin kívül tanulmányait, előadásait, hozzászólásait is tartalmazza az 1930-as évek terméseiből.
Megjegyzendő, hogy a harmincas éveit taposó Hamvas Béla már 1928-29 fordulóján röpke néhány hónap alatt írta meg az Ördöngösök című kisregényét, - az életmű sorozat 29. darabja – amely mintegy előre vetíti azt a részleteiben felbukkanó, ám a hamvasi életműben EGÉSSZÉ KIALAKULÓ ÖSSZEFÜGGÉSRENDSZERT, amely igen kevés embernek a sajátja. Ahogyan átszűrte életén, sorsán, személyiségén az 5000 év bölcsességét, csupán „magával ragadni akarja azokat, akik jönn9 akarnak”, mindenféle erőszakos befolyásolástól mentesen.
Ebből az Álarc és koszorú I. gyűjteményből a DIVINÁLIS TÖRTÉNETSZEMLÉLET rajzolódik ki. Ma, a 21. században már kifejezetten értékválságnak és identitás diffúziónak tudjuk nevezni az egyre burjánzóbb világőrületet, de Hamvas Béla visszafogottabban fogalmaz, amikor maszkról, álarcról, igazi arcunkat elfedő hamisságokról beszél, amellyel egyidejűleg a körre, a „koszorúra”, mint teljességre való kiegészülés vágya is megvan a tévelygőkben, amely lényegében a szakrális közösség megteremtése lenne. A szakrális közösség köre, amelyben mindenki az ősgyökereiből táplálkozik, és az égi magasságokba tör.
A KRÍZIS, - amely immáron folytonosan kiújul és megjelenik az emberiség életében – lényegében a fejlődésben egy valamikori leállás következménye, a továbblépés elmulasztásából fakad, nyomában a kényszerűségekkel. Mindezt Hamvas Béla átfogó vizsgálat alá veti, a félelmekről sem megfeledkezve. A feladatok és továbblépések elodázása sűrűsödik válsággá, amely persze további halogatásokkal nem oldható meg. A távlatát, vagyis az örökéletét vesztett, ezáltal halálfélelmekben megrekedt emberiség háborús öldöklése nem a krízis oka, hanem a következménye:
Az életfölöttiség életrendjének és sorsfölöttiség sorsának az elvesztése, illetve az ennek elérésére való képtelenség váltja ki azt a burjánzó önpusztítást, amelynek a háború a csúcsa.
A dionüszoszi szimbólumban az ember kétarcúságát világítja meg:
Dionüszosz és Nietzsche tudott „az emberiség koszorújává” lenni abban az értelemben, hogy kozmikus állásfoglalásaikban, magatartásaikban a végtelenségben helyeződtek el.
a hamvasi életmű egyik legfontosabb üzenete, más megfogalmazásában a szentség tudatának megalapozása.
Nem az első, aki utal arra, hogy Isten a teremtés művének befejezését az emberre bízta a földön, ám a „hogyan” időszakonként más és más értetlenségeket ölt.
Eme gyűjtemény I. kötetének másik fontos gondolata Hamvas Béla műfaja, az ESSZÉ, amelyet Herbert Read a „l0. múzsa műfajának” nevez. Egyfelől dinamikus nyitottságot jelez, mint tanulmány, hozzászólás, értekezés, vagy próbálkozás, másfelől viszont személyes és hiteles. Etimológiailag a szó:
Hamvas Béla már harmincas éveiben is világosan látta, hogy az eszményi békevilágra törekvő görcsös igyekezet nem, hogy békét nem hoz, de egyenesen negatív utópiába torkollik:
A legteljesebb elidegenedettséget vázolja fel a kizárólag hatalomra és uralomra irányuló „ÁLLAMFELETTI ÁLLAM” eszményét – ezt új arisztokráciának nevezi írásában – amely a gyökerektől elszakadván valamiféle légüres térben épített légvár.
A szenvedély és szükségszerűség feszültségében, ütközetében alakul az emberi élet. Döntően az előbbi vonzásában, nagy bukási lehetőségekkel, a prométheuszi lázadáshoz és küzdelemhez hasonlóan. Szemben a belső forrású dionüszoszi sorssal, amely mámorrá finomítja a szenvedélyt. Mert más a tragédiában élni, és más a tragédián.
Részletes szakirodalmi hivatkozást és névjegyzéket is találunk Palkovics Tibor összeállításában.
31. KRÍZIS ÉS KATARZIS II.
„A KÖNYV MINDENNAPI TÁPLÁLÉKUNK, ÚGY OLVASUNK, AHOGYAN LÉLEGZÜNK.”
Az esszék, tanulmányok, előadások, hozzászólások harmincas éveinek termékeiből, az 1936-39 közötti három esztendőből gyűjtött össze Palkovics Tibor 23 írást, amelyek abban az időben különféle lapokban olvashatók voltak. A VÁLSÁG kérdését
Egyfelől a világháború, másfelől az 1929-es New York-i, szinte kizárólag gazdaságinak tekintett válsága indította el a KRIZEOLÓGIAI irodalom olyan áradatát, amely felölelte a tudomány, a művészet, a politika, a pszichológia, a morális élet, az értékrend etc. egészét. Hangvételükben a lázadás, az utópia, az apokaliptikus fenyegetés, a vészjóslás található, olykor profetikus elragadtatottságoktól tarkítottan. Az okok keresésében, a tünetek leírásában, a részletekben való teljes elmerültségben lényegében megválaszolatlan kérdések maradtak, noha azok kiterjedtek az egyes embert érintő krízis – tudat élményére is. Mindezt áthatja a megoldhatatlanság hozzáállása, amelynek folytán az állandósult problémahalmaz, mint rejtett potencia, búvópatakként elő- előbukkan megújult formákban, és cseppnyit sem csökkenő destruáló hatásban. A tünetek végletekig tartó összegyűjtése és leírása, valamint a „lokális gyógyítások” mit sem segítettek az egyre egyetemesebbé váló, minden területet érintő VILÁGVÁLSÁGON.
Hamv Béla is írt egy könyvet 1938-ban ezen a címen. Ennek előszavát tartalmazza a jelen írásunk tárgyát képező Palkovics Tibor összeállítás.
A KATARZISHOZ a válság nélkülözhetetlen.
Ez a megállapítás nem a krízis apoteózisa kíván lenni, hanem a megoldás metafizikájára való utalás:
A kezdeti kis tudatlansági káosz mára már VILÁGŐRÜLETTÉ nőtte ki magát. Ez a Vízöntő korszakba való átmenet ideje.
Hamvas Béla a Vízöntő korszak előfutára.
Ez a korszak, mint kultúrperiódus, újfajta kozmikus távlatba helyezi az embert, és kikényszeríti mindenkiből az Istennel való kapcsolatának kimunkálását, megfogalmazását.
Újfajta SZAKRÁLIS TANÚBIZONYSÁGKÉNT.
SZELLEM ÉS EGZISZTENCIA
„A SZELLEM AZ IDŐK FOLYAMÁN VILÁGMEGOLDÁSSÁ NŐTTE KI MAGÁT.”
A Pannónia Könyvek sorozatában, még a nyolcvanas években, második kiadásban megjelentetett tanulmánykötet címadó esszéje Karl Jaspers filozófushoz kötődik. Felaprózódott világunkban valamiképpen az elméletek is felmorzsolódtak, a kultúra, a világnézet, a vallás, a tudomány, az erkölcs, az irodalom, a művészet nem nyújt egységes képet a világról.
Az egzisztencia filozófia az egységes gyökér megtalálása felé mozdul.
Minden filozófia a „bölcsesség szeretete”, de az egzisztencialisták már elnevezésükben és a LÉTET fókuszálják:
Az ilyen filozofikus élet által mindenki AZZÁ LESZ, AKI, azaz önmagunkat a transzcendenciában találjuk meg.
Ez a szemlélet nyit teret a HATÁRTALAN KOMMUNIKÁCIÓNAK.
Nem lehet minden korban mindent kimondani és elgondolni, de valamiképpen minden korban a SZELLEM alakítja a világképet, mint Első Ok:
Karl Jaspers másik művére is utal Hamvas Béla ebben a tanulmánykötetében, A világnézetek lélektana címűre. A valóság, a végtelenség az abszolút töredék, torzó és fragmentált világban, a végességben jelenik meg:
Az ember, mint a végtelen idő vándora, az öntudatra ébredésével önmagában kell, hogy megélje a létezés EGÉSZÉT.
A Vízöntő kor merészebben nyúl a Szellemet = Istent kifejező fogalom felé, amely az idők folyamán sokszor élettelen dogmatizmussá merevedett.
Hamvas Bélát magát is eme korszak előfutárának tekinthetjük, hiszen minden mondanivalója a szakralitás körül forog:
Weiner Sennyey Tibor:
HAMVAS BÉLA EZERARCÚ ÉS EGYSZERŰ ÉLETE ÉS MŰVE
Bp. 2019.
„AZ ÉLET TULAJDONKÉPPENI FELADATA AZ ÉLET METAFIZIKAI TEVÉKENYSÉGE.”
2019. nov. 12-én a Hamvas Körben Weiner Sennyey Tibor fenti könyvének bemutatója volt.
A szerző (1981) Szentendrén él, igen termékeny író és költő, rendszeresen publikál. Jelen kötetében mintegy huszonöt nézőpontból járja körül a Hamvas „kérdést”. Hiszen a Hamvas Béla halála óta eltelt, több, mint fél évszázadnyi időben egyre többen érzik úgy, hogy viszonyulniuk kell a hamvasi élethez és életműhez, mégha nem is érzik magukat a szó legnemesebb értelmében véve „megszólítottnak”. Látnunk kell, hogy
Weiner Sennyey Tibor nézőpontjai közül nem hiányoznak a kortárs kritikusok sem, külön fejezetet szentel Németh László, Szentkuthy Miklós és Lukács György kirohanásainak. Ez utóbbin egyáltalán nem kell csodálkoznunk, hiszen a marxista-leninista Lukács valamiképpen felismerte, hogy a hamvasi szellemiség nem fogja szaporítani a proletár „kultúra” táborát. A nagy összekülönbözés az 1942-ben megjelent Forradalom a művészetben című könyv kapcsán csúcsosodott ki, amelynek eredeti címe Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon volt. Ez az elvonatkoztatás nem talált közös nevezőt a szocialista realizmussal és naturalizmussal. Hamvas egyszerűen füstparipának nevezi a kommunista illúziókat. „Ne üljetek füstparipára!”- írja, ám a történelem tanúsága szerint hosszadalmas füstmérgezést kellett elszenvednie a magyar kultúrának ebben a proletárdiktatúrai áradatban. Lukács György lefasisztázta és elzárta előle a publikációs lehetőségeket, talán még pszichikai fölényben is érezhette magát.
Szentkuthy Miklós biztosítékát a „kozmikus összefüggések” vágták ki, amelyekig – ezek szerint – az ő szépírói tehetsége nem ér fel. A szerző eredeti idézetekkel támasztja alá ezeket a félreértéseket, amelyek a kortársak részéről érték, de akik mindenképpen a szellemi élet képviselőinek érzik magukat.
Természetesen kitér a Weöres Sándorral való kapcsolatra is, hiszen ő egyenesen „mesterének” nevezi Hamvast a Teljesség felé című művében. Tény, hogy barátságuk a negyvenes évektől kezdődően megszakadni látszik, de fölösleges okvetetlenkedés lenne ennek konkrét magyarázatát keresni. A szellemi utak járatlanok, mindenki maga tapossa ki a neki való ösvényt. Weöres Sándor költői és képi világa eltérő mitológia a hamvasi egységes világlátáshoz képest. A vers pillanatokban ragadja meg a valóságot, Hamvast sokan filozófusnak szeretnék gondolni, miközben ő csak „normális ember” volt.
A Szepes Máriával való kapcsolatról is olvashatunk a könyvben, de erről is azt kell mondanunk, szükségtelen összehasonlítani a spirituális utakat és útkereséseket.
Két házasságát is érinti a könyv, Angyal Ilonával és Kemény Katalinnal, anélkül, hogy a szokásos indiszkréció csapdájába esne:
mármint annak a taglalásába, hogy vajon Hamvas a nők barátja, vagy inkább hím soviniszta volt-e? Mert ilyen kérdések csak azokat izgatják, akik vajmi keveset értenek a hamvasi hagyatékból.
Az is csapdát rejteget, ha egy az egyben való megfelelést keresünk az életrajz és az írások között. Természetesen van kapcsolat, de a lelki-szellemi fejlődésben paradoxonokkal is számolnunk kell. Kemény Katalin ezt úgy fogalmazta meg:
A TENGER kitágulást és továbbnövést jelentett Havas Béla számára. Amikor az ország a tengerét elvesztette Trianon után, egy helyütt azt írja: „Olyan országban élek, ahol nincs tenger”. „De ég van!” – volt a válasz. Valóban, a felső végtelenséget nem vették el tőlünk, Hamvas írásai égi lajtorják.
„Ezer arcának” megidézésében fontos szerep jut a háború és béke kérdésének, ámbár ez utóbbiban alig volt része. Hiszen az I. világháborúban, 18 évesen önkéntes honvédként vett részt, vagyis mintegy beleszületett egy olyan háborúba, ahol a bestiális aljasság, a mérhetetlen kapzsiság, a hihetetlen züllöttség, az árulás, a félműveltség és teljes tudatlanság vívta harcát a lelkiismeretlenségben. Trianon a mi belső vereségünk is. E sorok írója azt szokta mondani, a Mohácsi vész hívórímére adott válaszrím.
Hamvas Béla nem vélik nemzeti kesergővé ebben a helyzetben, és a II. világháborút követően sem hagyta el az országot, mint például Kerényi Károly, akivel szakrális közösség megalapítására látott esélyt. De sem tanítványai, sem szakrális közössége nem volt, sőt, némaság és elzárkózás övezte, belső emigrációba vonult. Ebben születtek a hatalmas művek:
Az fentiekben égi lajtorjának nevezett életmű lényegében egy egységes VILÁGLÁTÁS:
A szerb háborúban nem véletlenül volt a katonák „bibliája” Száva Babits fordításában. Megszólította őket a hamvasi szellemiség.
Talán a legnagyobb példa az, hogy nem előkelő idegenként mérlegelte a világ őrületét, hanem részt vett a szenvedésekben, de rá is látott, túl is emelkedett, megfinomodott a lelki alkímiában.
FONÁK FEJLEMÉNYEK ÉS INFORMÁLIS ÚT
Ebben a ricsajos, zűrzavaros, túlzottan extrovertált világunkban, a világháborúk, az atomkorszak és általános értékválság fonák fejleményeiben is elevenen ható kérdés:
Hamvas Béla könyvtárosi minőségében megírta az Antológia Humanát, az 5000 év bölcsességét, és a 30 kötetnél is több művével maga is az egyik legfontosabb információ forrás.
Tudjuk életének fonák társadalmi vonatkozásában, – mármint a kommunizmus és proletárdiktatúra idejének történéseiben – hogy nem engedték műveit publikálni, segédmunkára kényszerítették, mert életszemlélete valóban aláásta volna azt az agymosás által terjesztett utópiát, amely a marxizmus – leninizmus volt. Mégis fennmaradtak „árokparton írt” művei, informális úton terjedtek:
Még egy adalék az „informális utakhoz”:
De említhetjük Csontváry Kosztka Tivadar képeinek megmentését is, amely Gerlóczy Gedeonnak köszönhető, vagy Bartók Béla évekig fiókban nyugvó műveit, amíg megszületett a felismerés, hogy igenis „játszhatók”. Talán még az emigráció is hozzájárult ahhoz, hogy az életmű a helyére került a világ zeneirodalmában, hiszen nincs nap, amelyen valahol ne játszanák zenéjét.
Hamvas Béla vállalta sorsát, amelynek lényege, hogy megírja mindazt, ami feltartóztathatatlanul, előjött belőle:
Öt tanítványt szeretett volna, akik megértik gondolatait, akikben tovább élhetnek, termékeny talajra találnak az elhintett magvak.
E sorok írójától távol áll, hogy filozófusnak, gondolkodónak kategorizálja őt. Csupán idézni akarja az általa leírtakból:
Más szavakkal az egyetlen mondatba foglalható hamvasi hagyaték:
AZ ESSAY (értekezés)
A műfajok a’priori kifejeződések, mint a szófajok, vagy a geometriai idomok. Archetípusos jelleget hordoznak, mit a számok:
Az essayt többen valamiféle átmeneti műfajnak tekintik, kísérletnek, amely hangvételében és gondolatfűzésében összeköti a filozófiai, szaktudományi értekezést a szépírással. Első megjelenítőjének Michel de Montaigne (1533-92) francia moralistát, írót, királyok tanácsadóját, a szellemi szabadság hívét és hirdetőjét tartják. Ő a XVI. század egyik kiemelkedő alakja, a humanizmus, reneszánsz és reformáció gondolatkörének, az idő szava hallatójaként, közvetítőjének mondható ma is.
Jelenkorunk, mint a Vízöntő korszakba való átmenet, fontos analógiában áll a XVI. – XVII. század szellemiségével, mintegy hidat képezvén az akkori és a mostani transzcendencia keresésében, megfogalmazásában.
Az essay tehát ÉRTEKEZŐ MŰFAJ, az „ÉR” szó elágazásából származtatott kifejezés, szoros kapcsolatban van az:
szavakkal.
Ezt úgy is megfogalmazhatjuk:
Vagyis dialógusban állunk egymással, szívtől – szívig, lélektől – lélekig ható kommunikációban?
Hamvas Béla műfaja, önkifejezése az essay, a fűszálra ráfogalmazott teljesség, világegyetem, az EGÉSZ keresése. Az Ő esetében ez az ÍRÁS, a szavakon keresztül, közvetített VILÁGLÁTÁS, és annak megjelenítése. Ez az Ő megszólaltatója, mint Vivaldinak a hegedű, Lisztnek a zongora, Bachnak az orgona.
Leonardo a Mona Lisa mosolyában és az Utolsó Vacsorában fejezi ki, foglalja össze az egész Halak korszakot. Hamvas Béla az íráspiramison a ben – ben kő, a zárókő, a Halak korszak lélekóceánjának nagy halásza, a Vízöntő korszak előfutára. A lelkekben él. A 90-es évek szerb háborúja jól mutatja, miként él a lelkekben. Ott ugyanis rengetegen olvasták Sava Babits fordításai nyomán. Csak halála után mintegy fél évszázaddal kezdett a hivatalosan számon tartott írók közé tartozni. A Tagore sétányon lévő hársfáját sem a Magyar Írószövetség, hanem Sava Babits ültette.
Ő a végtelen kommunikáció nagymestere.
Ha van az íróknak Mengyelejev táblázata, oda nehezen sorolható vegyérték alapján, mert a végtelenségnek nincs vegyértéke.
Tervezett előadás a Deák-téri Evangélikus Gyülekezetben
(Az időpont bizonytalan időre elhalasztva, a koronavírus miatt).
SZELLEMI TEMPLOMÉPÍTÉS
A végtelen kommunikáció jegyében.
Hamvas Béláról szólva fölösleges lenne egy könyvét, mint főművet, vagy mondatot, kifejezést idézni, mert egész életműve és műfaja összefoglalható az EVANGÉLIUM szóban, amely:
Az evangélikus papcsaládból származó Hamva Béla interpretálása kétélű, mint minden ebben a poláris világban:
Kétélű, mert életében is sok meg nem értés, elutasítás övezte.
De most, születésének 123. és halálának 52. évében úgy érzem, alkalom adódik itt az evangélikus gyülekezetben, az evangélikus egyház talaján TANUBIZONYSÁGKÉNT útjára engedni az évenkénti, születésnapjához kapcsolódó emlékezetfolyamot a VÉGTELEN KOMMUNIKÁCIÓ jegyében, amelybe a résztvevők élő dialógusban mondhatják el véleményüket.
Tartom magam ahhoz a meggyőződéshez, hogy amit 10 percben, vagy egy mondatban nem lehet elmondani, azt órák alatt sem sikerülhet. Ily módon mondandómat ebbe az egyetlen „evangélium” szóba sűrítem, végig erről fogok beszélni.
Kulcsszavak, címek, mottók, ábrák sorozatában mindig ama ismeretekről lesz szó, amelyek „nem állandósulhatnak dogmává, de nem veszhetnek el talajtalanságban sem.”
A gomolygó gondolatok polarizáltságai:
Ennek megfelelően transzcendens távlatba helyezzük Hamvas Bélát:
És most következzék néhány „evangélium”.
De kulcsszavakat is gyűjthetünk szép számmal:
Amikor SZELLEMI TEMPLOMÉPÍTÉSRŐL szólunk, egyfelől a templom szent terére, mint Isten házára és a gyülekezetnek szentelt épületre gondolunk, másfelől arra utalunk, hogy Hamvas Bélának minden szava transzcendens távlatokat nyit meg, megszólító ereje maga a végtelen kommunikáció.
Tegyük alkalmassá magunkat a befogadásra.
letölthető a teljes szöveg: itt
Elhangzott 2020. február 18.-án.
Madách: De La Motte Károlyné sírfelirata
Ember sorsa: hogy romlás legyen csak
Minden szépnek, jónak lényege, –
A virág meghalni nyitja kelyhét,
Déli napnak az éj előjele.
(Madách: Szív és ész – részlet)
…Madách. Az emberiség lét-nemlét kérdésének megragadásában kétségtelen, hogy egyedülálló drámai koncepcióval ő jutott el a leglényegig. Művének elemzése Arany János óta szakadatlan tart. A Napút XXII. évf. 4. számában Németh Péter Mikola folytatja egyre újabb távlatokat nyitó eszmélkedéseit Az ember tragédiájáról.
(Hubay Miklós)
:::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::
Az irodalom gyanúba keveredett, olvashatjuk Földényi F. László Kertész Imre-szótárában. De hogyan is értsük ezt? Úgy, hogy Kertész az irodalmat a sorshoz viszonyította, ezzel kettéválasztotta azt: olyan irodalomra, amely a sors által sújtott ember megnyilvánulása (mondhatjuk úgy is, sorstalan), és olyanra, amelyik azt óhajtja bizonyítani, hogy az embernek, mint a kollektivizmustól, a köztől nem szorongatott, autonóm lénynek igenis van lehetősége, hogy térben és időben ki- és megválassza a saját sorsát. Ez persze, Kertész Imre élettapasztalata szerint, a 20. században elő nem fordulhatott, vagy ha igen, akkor is csak egészen kivételes esetekben.Ámennek a dilemmának lényegi eleme, és annak fordítottja már Madáchnál felvetődik. Miként is mondja Ádám az egyiptomi színben? Idézem:
Fülembe cseng még: milliók egy miatt.
E millióknak kell érvényt szereznem.
Szabad államban – másutt nem lehet.
Enyésszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.
Egyén és köz? Individualizmus és kollektivizmus? Sors és Sorstalanság? Ezek a kérdések évezredek szándékával velünk voltak és maradtak megoldatlanul. Erről beszél Robert Musil, például A tulajdonságok nélküli emberírója 1938-ban jegyzett Naplójában,rávilágítva arra,hogy az antiszemitizmus nem individuális, hanem kollektív, kollektivisztikus reakció… De milyen is az az emberi sors? Hogyan lesz az életünk sorsossá? Sokkal inkább a tragédiáink, a drámáink által, semmint a boldogulásunkban? És mégis miként és miért válhat sorstalanná a földi létünk, ha azzá válik? Élettapasztalatunk szerint a sorsunk önmagában előre nem látható, viszonylagos, formátlan, mégis célirányos mozgás, folyamatos játszma, ami a születésünktől a halálunkig tart. S azt is tudni véljük, hogy ez a folyamat bármikor megszakadhat. Ádám Fáraóként, Miltiadészként, Tankrédként, Keplerként, s más szerepeiben is sorsokat álmodik magának Lucifer „jóvoltából”, s legvégül mindegyikből kiábrándul, mindegyikbe belebukik. Ám csalódásai ellenére megtapasztalja azt is, hogy az örökös háborúsághoz, konfliktusokhoz, az élet-halál küzdelmekbe vezető lépései nagyon is alkalmasak arra, hogy az életet sorssá alakítsák, átlényegítsék. Vagy mégsem!? Ez a kétely napjainkra egyre felerősödni látszik, a szkepszis tovább él.
És itt lép be a 20. századi gondolatvilágunkbaTheodor W. Adornoelhatalmasodó mondata: Auschwitz után verset írni képtelenség, egészen pontosan, verset írni barbárság. Adornónak anegatív dialektika összefüggésében, a maga filozófiájában még igazat is adhatnánk. Ám az sem lehet véletlen, hogy a későbbiekben ő maga, ha jól emlékszem, akkor már 1963-ban felülírja kijelentését. Kertész Imre az irodalmi Nobel-díj átvételekor 2002-ben azonban, stockholmi beszédében, némiképp módosítva ugyan, de megismétli ugyanezt a megállapítást, idézem: Ha Auschwitzról írunk, tudnunk kell, hogy Auschwitz – egy bizonyos értelemben legalábbis – felfüggesztette az irodalmat. Auschwitzról csak fekete regényt lehet írni, tisztesség ne essék szólván: folytatásos regényt, amely Auschwitzban kezdődik, és mind a mai napig tart. De hát, ami Auschwitzban történt, az olyan drámai tapasztalás az életünkben, aminek kifejezésére nem áll rendelkezésünkre se nyelv, se szó, se forgatókönyv, olvashatjuk a tragikus felismerést kortársunknál, Borbély Szilárdnál (1963 –2014) – tegyük hozzá, ha csak a metafizikus költészetben nem –, aki nyilvánvaló, hogy az adornoi lelki traumára a negatív dialektika összefüggésében „épít”. Azaz, jogot követel Auschwitz égő áldozatainak az egyéni önkifejezésre. Ehhez hozzátartozik az, hogy a modern művészet a „nem-azonosságban”, az egyediben gondolkodás logikájában tükröződik. Ám ez az egyéni jogosultság csakis a holokauszt áldozatait illeti meg, és még véletlenül sem a túlélőket, Adorno szerint. Ilyen értelemben írhatja a költő, Pilinszky János, de a filozófus is, Heller Ágnes például, hogy az Auschwitzban történtekről való vélekedés minden formáját, a beszéd és írás képességét egyedül a halottak birtokolhatják. Vagyis az a botrány, ami megtörténhetett nem akar véget érni, s az csakis a transzcendensben értelmezhető, ha egyáltalán az értelmetlen halál értelmezhető. Ugyanakkor a túlélők közül többek is, mondjuk, Primo Levi, vagy épp Kertész Imre, mint túlélő, ebben az összefüggésben sem adta föl a megszólalás méltóságának igényét, talán azért sem, hogy új értelemet adhasson a 20. század kataklizmájában kiüresített, valóban értelmüket vesztett szavaknak, fogalmainknak, mert vitathatatlanul látnivaló a 21. században is, hogy egészen más, ami Auschwitz előtt történt, s az, ami azóta történik. Cezúra ez a judeokereszténység kultúrájában.
Kertész Imre szerint Auschwitz az európai ember legnagyobb traumája a kereszt óta. Ez vajon úgy is értendő, hogy ami a cruz gemma tán, – a dicsőséges kereszten – s az, ami Auschwitzban történt térben és időben, az lényegét tekintve egy és ugyanaz? De úgy is lehet, ahogy Simone Weil írja: Latrokként tér és idő keresztjére vagyunk verve mi emberek. Ezek szerint Auschwitzban így is, úgy is megváltódott volna az emberiség? A lelkem mélyén tiltakozom az összevetések ellen! Bár meglehet, hogy hiába teszem, mert ebben az abszurd helyzetben, mindaz, ami a Sorstalanság kapcsán most eszmélődésem mélyrétegeiből vulkánszerűen a felszínre tör, az Pilinszky Jánosnak A jóvátehetetlen realitásáról vallott gondolata, miszerint egyszer talán a költészet által mégiscsak megszülethet a jóvátétel. Ezek szerint Auschwitz után „csak” verset lehet írni? A kérdés túlontúl költői, amit Kertész Imre is elfogad, s azt mondja a Pour le mérite érdemrend átvételekor, erről ő maga ír a 2014-ben megjelent A végső kocsma című könyvében, egyetértve Pilinszkyvel, hogy a jóvátétel a katarzis által realizálható. Persze szerinte, a költészet és a katarzis ebben az esetben egy és ugyanaz. És valóban, ezt megerősítendő, itt és most Pilinszky János Schaár Erzsébetnek dedikált Auschwitz című versét hívja elő az emlékezetem, nem először. Ez a nyolcsoros közelebb hozza egymáshoz a történelmi, avagy a történelmietlen valóságot. A vers így hangzik:
Négy-öt esztendős lehetek,
s az én koromban a világ,
egyszóval mindaz, ami van,
két esztendő vagy nyolcvan év,
mázsás cipő, több tonnás kiskabát,
s főként, ami hátra van még,
pontosan öt-hat éves.
Az idő relatív. Ezt a maga korában Madách is jól tudta, hiszen Az ember tragédiájábanmegteremti a jövő mítoszát, ha úgy tetszik, akkor, a mi jelenünk legendáját – így látta ezt Hubay Miklós is –, úgy, hogy a drámaköltő egy anyaggá szövi költészetében a mítoszt és a történelmet. Természeténél fogva az álomszerű mítosz mellé a nem mitikus, történelmi színeket is álomba mártja. Ami a Tragédiában a mítoszok rétegéből való, azt a drámaköltő megőrzi mítoszként. Meg se kísérli, hogy a történeti tények közé sorolja, hogy beállítsa a ráció tényekre alapozó fényébe, ahol a mitikus világmagyarázatok elvesztenék értelmüket, gyermeteg mesékké válnának.
A tizenegy történeti szín során Az ember tragédiájában egyszer sem bukkan elő Isten. Ezt a nagyon lényeges felismerést is Hubay világosította meg előttem. A bűnbeesés után, mintha megszűnt volna a Teremtő. Rejtőzködő Isten lett belőle. Akiről Madáchnak egyik európai kortársa, Friedrich Nietzsche (1844–1900) már idejekorán azt állította, hogy halott, csak még nem jutott el az emberek tudatáig. És ha mégsem így volt és van? Akkor mégis milyen az az Isten, aki az embert a saját orcájára teremtette? S milyen az az ember, aki a maga hasonmására Istent teremtett? És mégis mi alapján döntötte el bárki is az auschwitzi szelektálás szempontjait, mikéntjét? – kérdez rá végső fokon Kertész Imre. S valóban, a kérdés, azóta is megkerülhetetlen, mert meg kell értenünk végre egymás szenvedéstörténetét ahhoz, hogy megbékélhessünk egymással, miként azt Johann Baptist Metz Memoria passionis című könyvében üzeni mindahányunknak: keresztényeknek, zsidóknak, a buddhizmus, a hinduizmus, az iszlám, a kínai unverzalizmus követőinek, és mindenféle más felekezetűeknek. A memoria passionisban, ahogy azt J. B. Metz gondolja, ennek a krisztológiai fogalomnak a határait a szisztematikus teológián belül kitágítva, lehetőségünk lesz majd arra, hogy a harmadik évezredben a bibliai és az egyházi hagyományok Istenről őrzött emlékezete valóban megnyíljon az emberiség szenvedéstörténetére, vagyis arra az egyetlen „nagybeszélgetésre”… arra az egyetlen nagy narratívára, amely még megmaradt a felvilágosodás vallás- és ideológiakritikája, a marxizmus és Nietzsche, illetve a történelmet töredékekre forgácsoló posztmodern szellem után: a világ az emberek tényleges szenvedéstörténeteként olvasható.
A harmadik évezred egyetemes teológiájának igénye a compassió együttérzésének, vagyis a másik ember szenvedésében való részesedés, az együtt szenvedés szüm-pátiájának óhaja, hogy az emberiség, így, együtt szenvedve, együtt vezekelve és imádkozva remélhessen a történelem kataklizmáiban egymásnak okozta tragédiákra, sebeire, fájdalmaira gyógyírt, kiengesztelődést, békességet.
(Compassió)
Pilinszky-palimpszeszt(usz)
A Madách-feliratos sírkő megmentőinek társaságában, Szécsényben.
Ma a sírkő Balassagyarmaton, a Megyeházán látható
Milyen lesz az a „VisszaSejtesít”,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, mint oltár, szentély,
kézfogás, megtérés, áldozás, ölelés;
fűben, fák alatt megterített asztal,
ahol nincsen első és utolsó vendég.
Végül is milyen lesz, milyen lesz
az a nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
„Visszaáramlás” a világ közös fészkébe,
lángoló szívébe? – Nem tudom,
és mégis, hogyha valamit ismerek,
hát ezt igen, e forró folyosót,
a nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény,
hogy repülünk.
MEGÉRTENI AZ IDŐK SZAVÁT
A csillagjárás és az emberi sors közötti összefüggés csak kozmikus jelenségeken keresztül rajzolódhat ki. Ilyen kozmikus jelenség például a Föld precessziós mozgása következtében kialakult Tavaszpont eltolódás is, amelynek folytán most a Vízöntő korszakban való átmenetet éljük. A világhónapokhoz köthető kultúrperiódusok 2160 éves ciklusairól egyre többet lehet tudni. Atlantisz elsüllyedése is egy átmeneti korról szól, a Rák jelbe való átmenet ideje volt. Jelenleg pedig a Halak korból megyünk át a Vízöntőbe.
Hamvas Béla a múlt század 40-es éveiben írt A láthatatlan történet c. tíz esszét tartalmazó kötetének első darabja szól a Vízöntő korszakról.
Miként azt megszokhattuk Hamvas Bélánál, ezúttal is „az őslogoszra való emlékezésről”, az emberiség metafizikai örökségéről van szó írásában. Egyben utal az átmenet apokaliptikus jellegére, amelyet valóban mindenki a saját bőrén tapasztalhat. A 22 gondolatkörre tagolt esszében figyelemreméltó pszichológiai érzékkel idézi a lázadásra felszított tömegeknek a tudattalan kiáradásához hasonlítható térhódítását, azt a mindent felforgató erőt, amely a marxista, mennyiségek felé irányuló, (nem minőségek) anyagias követeléseinek a következménye. Ez a „szocialista” apostolkodás hosszú időre félrevitte a világ közgondolkodását. A tömegekben ugyanis nem az angyal, hanem a szörnyeteg kelt életre, amely a nemes eszméket is meghamisította, kiforgatta, lejáratta. Vagyis elindította a „belső vízözönt”.
De nemcsak a tudatos és a tudattalan lélek működésének diszharmóniáját látja és írja le, hanem a lelki töredezettséget is, amelynek leglátványosabb elfajzása maga a MATERIALIZMUS, amelynek tévhite az, hogy a világ = anyag, vagyis abból lett és abból van. Erre konstruált elmélet a Big Bang, a Nobel díjjal jutalmazott okoskodás. Ez a dolgok végig nem gondolásából fakadt. Megjegyzendő, hogy a VÉGTELENSÉG eszméjéig eljutni éppen nem az elakadást jelenti, hanem a „végtelenséget”.
Rátérve a TÖREDEZETTSÉGRE, Hamvas Béla idézett esszéjében Mikro- és Makropsychéről ír: a foszlányszerű, hiányos, befejezetlen lélekre, és az érzékeket, a tudatot, az értelmet, az intuíciót, imaginációt, képzeletet etc. magában foglaló személyiségre utalva.
Az anyaggal kapcsolatban idézi Franz Baadert, aki úgy fogalmaz, hogy a világnak nincsen olyan része, ahol magasabb erők ne tartózkodnának.
Ebben az esszében is kitér arra a nagyon fontos megállapítására, hogy a primer, az eredendő, az originális nem a primitívet jelenti, és az archaikus ember nem vadember, hanem éppen az ősi, elfajzás előtti állapotot éli meg. Azt az ősi rendet, amelyhez nekünk is vissza kell térnünk. Felfogni a hagyományt, hogy újra megszentelt életet élhessünk, az isteni erőktől megérintetten. Ez a sorsunk tisztaságának lényege.
Uszpenszkij nyomán ír a new race-ról, a hatodik fajról, amely a faji, népi, vallási, társadalmi, műveltségi, területi, korbeli, nembeli különbségeken túl az egyetemes embert jelzi. Vélhetően kis létszámban lehetnek, elszórtan a Földön, de valamiképpen ellensúlyozzák az újkori, nyugtalan népvándorlást és az ezzel járó szellemi eltévelyedéseket is. Az külön misztérium, hogy ezek az emberek miként találkoznak egymással.
Kozmikus katasztrófa előtt állunk, - erre utal a korona vírus világjárványa is – és pontosan kell értenünk, mi a mai kor emberének „Noé bárkája”.
Hamvas Béla esszéiből a metafizikai háttér soha nem hiányzik.
Mindig a magasabb dimenziókat szólaltatja meg innen, az árnyékvilágból.
Arról az élő összefüggésrendszerről ír, amelyben mi is gyökerezünk, emberek, tehát másutt nem találhatunk önmagunkra.
„A SZELLEM NEM MŰVELHETŐ, MERT A SZELLEM AZ, AMI MŰVEL.”
(Scientia Sacra)
Sokféle megfogalmazásban olvashatunk Hamvas Béla írásaiban szellemről, ezekből szemezgetünk néhányat:
És néhány a „Bolond, aki nem az öröklétre rendezkedik be” írásból:
MŰVÉSZETI ÍRÁSOK
Az összkiadás 26. kötete publikál 5 meg nem tartott előadást a művészetről. Ezekből idézünk most néhány gondolatot.
Ismeretes, hogy Hamvas Béla életének és írásainak középpontjában a SZENTSÉG áll, ezzel összefüggésben fontos felismerése:
Nos, ezekben a soha meg nem tartott előadásokban körüljárja ezt a kérdést.
Ahogyan idéz egy kínai megállapítást, amely szerint az európaiak „rebellis majmok”, érződik, hogy sok igazságot talál a megállapításban. Az önbírálathoz, az önmagunkba szálláshoz bizony sokszor ilyen drasztikus és kíméletlen kritikára van szükség. A lázadás lényegében az ősi életrend ellen irányul. Az elvetemült morál mellett a műszaki – technikai készültség gátlástalan hatalomszerzésre sarkall, a vagyongyarapítás hajszolásába. A ragadozó ösztön gátlástalan felszabadulását a kapzsiság ragálya hatékonyan segíti, és sajátságos „visszakorcsosulást” eredményez. Ez a hamvasi szóhasználatban a létrontás.
Egy másik gondolatmenet a művészet háromféle hatásáról szól: az esztétikai élvezetről, az eszmét sugalló, végül a katarzist, megtisztulást hozó jelenségről. Az elsőből hamar libidó művészet, élethabzsolás, szórakoztató ipar alakul. A második könnyen és gyakran a téveszmék megszállottságának szűk látókörébe sodor. És hát a harmadik hatás az mely nagyon ritka, és ha van, kiszorul a közéletből.
A harmadik rész a FRAGMENTÁLTSÁG jegyében íródik, amikor a töredéket egésznek véljük, vagy akarjuk venni. Ez vezet a démoni megszállottsághoz, a rögeszméhez, amely végképpen megakadályozza az önmagunkon való túlemelkedést. Márpedig a TUDÁSBAN mindenki annak arányában részesül, amilyen érett, amilyen kiforrott. Itt is utal arra a fontos felismerésére, mely szerint az archaikus, ősi kultúra nem primitív, sőt, hieratikus. Őrzi és éli azt az ősi létet, amely a teljességre irányul, nem aprózódik fel és regrediálódik alacsonyabb fokon. Az IGAZSÁGBÓL nem kell, és nem lehet vesszőparipát csinálni.
A következőkben a katarzisról ír. Ilyen műveket csak az a művész tud létrehozni. akinek a belső fénye kicsiholóik és egyesül az égi fénnyel. A korrupció és a pszeudoegzisztencia ezt lehetetlenné teszi.
Végül az ötödik rész olyan pszichológiai ismeretekkel koronázza meg az eddigieket, amely – sajnos – a mai pszichológiai köztudatban nem számít evidenciának, ez pedig a tudattalan elsőbbsége a tudatos lélekműködéssel szemben. Még az áloméletre is utal Hamvas Béla.
Az önmagunkon, egónkon való túlemelkedés fontos küszöb az alkotók, és az egyszerű emberek esetében is.
Bár a művészet nem „mérhető”, az bizonyos, hogy a filozófia és a tudomány, de még sok esetben a vallás sem hozza meg a z igazi katarzist.
Ebben a részben is találunk egy fontos kulcsszót:
Az igazi művészetben az ember az igazi tetteken keresztül saját megtisztulást él meg:
A kötet tartalmazza a feleségével, Kemény Katalinnak írt Forradalom a művészetben c. könyvet is.
AZ ŐSEREDETISÉG
Hamvas Béla felesége egy helyütt az írja, hogy férje új szótárt alkotott, vagyis kibontotta a szavakban rejlő ősképeket.
Az ARCHAI szó is gyakran szerepel írásaiban, utalva a kezdetekre, a kiindulásra, a forrásra, az ősnyelvre, az ősképekre, az ősformákra, Az ezen címen megjelent kötetében az 1938-42 között írt tucatnyi esszé található, amelynek mindegyike ilyen ősiségre való utalást tartalmaz. De a kötetben találhatóak még a Maja, a Regényelméleti fragmentum és az Óda a XX század hoz című írások is.
A következőkben szemezgetünk esszéiből:
Hamvas Bélát érdemes naponta olvasni.
Meditációs objektumokat ad, amelyek lelki-szellemi táplálékok, és jó medret vájnak a lelki energiáinknak.
A LÉTEGYSÉG
Az istenképek sokasága, az evilági és túlvilági élet, a végtelenség, az üdvösségről alkotott ellentmondó és összemosódott képzetek, valamint a vallások kialakulása, térhódítása és a háborúk átszínezik az emberiség történelmét. Idő vonatkozásában szerepel a fogalmi repertoárban az ú.n. aranykor, amely azonban végérvényesen eltűnni látszik, átadván a hajdanvolt EGÉSZ és TELJESSÉG valóságát a töredezettségnek, a káli jugának, az apokalipszisnek.
Hamvas Béla azt az aranykori létegységet írta meg, őrizte, és adta át elhelyezvén a személyiséget, a szakralitás hordozóját a létezés koordinátáján:
Ebben a vízszintesség és a függőlegesség metszéspontjában ábrázolja egységüket.
Valójában az aranykor nincs a tapasztalati időben, hanem az örökléttel átitatott képzeti időben. Mert más az egyetemes létezés, és a kisebb formákba zajló élet.
A LÉT bizonyosságának a megtapasztalása, vagyis a vallási kinyilatkoztatások, halottas könyvek írási rengeteg tévedésre, álprófétaságra, vallási szédelgésre adtak lehetőséget az idők folyamán. Ezeket a vadhajtásokat nyesegetik minden korban a reformerek. Mind a mai napig meg kell szűrnünk, milyen „pszichopomposzt” követünk, ha azt akarjuk, hogy a gondolat – szó –tett rendezett hármasságban legyen. Megigazult legyen a látható és láthatatlan világ egységének biztos tudatában.
A Scientia Sacra c. kötetében ír a Zend Avesztából idézve a Csinvat-híról, amely az evilágot és túlvilágot köti össze, a földet és az eget, az anyagot és a szellemet. A szent könyv 9 hídról r, amelyből 8 az aranykor végén leomlott, és csak a Csinvat maradt meg. Ezen térnek vissza a lelkek oda, ahonnan jöttek, vagyis az életből a létbe. Ez a kilencszeres átmenet analógiában van az első 9 számmal is. Egyiptomot pl. az istenek kilencessége is kifejezi.
Ma a szellemi erők jelenléte a sorsban, a közösségekben, a mindennapokban rejtettebb. Ezért törekednünk kell jelek iránti nyitottságra.
A KERESZTÉNYSÉG A SZEMÉLYISÉG METAFIZIKÁJA
A szomjúság kínzóbb az éhségnél, és hamarabb is hoz halált. Ám van LELKI SZOMJÚSÁG is, amelybe ugyan nem halunk bele, de mindenféle pótcselekvésekbe hajszol, miközben a krónikus elégedetlenség és sóvárgás rabjaivá válunk. Tudatlanság, betegség, bűnözés a kéz a kézben haladva erősítk egymást, létforgatagot alakítanak:
Amikor az ember elveszti önmagát és saját perifériájára kerül, attól kezdve bolyongás lesz az osztályrésze, mert elvesztette ÚT-ját:
Hamvas Béla minden írása erről az igaz tudásról szól, ezt gyűjtötte egybe és hagyta ránk műveiben. A Scientia Sacra II. kötete a kereszténységről, mint hagyományról szól, amely visszaadja az embernek elvesztett önmagát. Ez a tudományoknak, művészeteknek, vallásoknak és filozófiáknak nem mindenkor sikerül, mert ennek ősi titka a moralitásban rejlik:
hanem a VALÓSÁGBAN, amelyet más szóval Igazságnak, Világosságnak is nevezhetünk. Vagyis annak, ami nem tűri a hazugságokat, a teljességről való leszakadást, a mellébeszélést és egyéb rejtőzéseket, félelemben való álvédelmet, amely visszatartja az embert a tettektől.
A szentségben, az ABSZOLÚTUMNAK – végső soron Istennek – az elvesztése ellehetetleníti a magatartást, az egész életvezetés a relativitás útvesztőjébe navigálódik, márpedig az abszolút viszonyítási pont nélkülözhetetlen. Ez a viszonyítási pont: Isten.
Az emberek élete a tanúbizonyság kellene, hogy legyen a szentségről.
A művelés = kultúra is a szentségről szól, a szub-, ellenkultúra, a kultúrsznobimus és –kufárkodás csupán vadhajtások.
Bár Hamvas Béla a pszichológiát és a pszichológusokat nem sokra becsülte, ő maga örökérvényű pszichológiai megállapításokat fogalmazott meg. Plyen például a személyiségről megállapított:
Annál is inkább, mivel az „Ismerd meg önmagad!” szókratészi parancsa sem a tulajdonságokra és szerepekre vonatkozik, hanem:
A megkérdőjelezhetetlen Hit, amely kitart bennünk életünk során és dinamikus egyensúlyban tartja az Ég és Föld dolgait, soha nem hunyhat ki lelkünkből. Miként J. Böhme, a görliczi varga mondta: amikor a cipő talpát és felső részét varrja össze, úgy érzi, az eget stoppolja egybe a földdel. Vagyis a magasabbat az alacsonyabbal, a mulandót az örökléttel.
Az életnek nem a hedonizmus a célja és az értelme, hanem a metafizikára való ráébredés, miként a fizikusok is a Fény sebességének kutatásakor fedezték fel, hogy a fizikai világon túl is van egy másképpen érzékelhető világ. A fény sebessége mérhetetlen, és kísérleileg sem lehet előállítani, csupán kiszámítani. Állandóságot, abszolútumot jelez.
Igaza volt Hamvas Bélának a pszichológiával kapcsolatos elégedetlenségével, mert irányultsága sokszor teljesen anyagi. Képes azt gondolni, hogy az ember a testével azonos, és nem a teremtettségével, akinek az a feladata, hogy erre ráébredjen.
12 ARANYMONDÁS:
OPUS MAGNUM
ISTEN ORSZÁGA AZ ALKÍMIÁBAN AZ OPUS MAGNUM:
Az alkímia eredetéről nem sokat tudunk, de ugyan olyan fontos kulcsszó, mint a jóga, a tao, a zen, a logosz. az idea, etc. Nem véletlen, hogy a szellemiséggel foglalkozók merítenek belőle. C. G. Jung egyenesen a lelki életet, a lelki folyamatokat nevezi alkímiának. Hamvas Béla is gyakran utal rá, sőt, a Scientia Sacra c. művében egy egész fejezetet szentel a témának.
A közgondolkodás a középkori aranycsinálással köti össze az alkímiát. Tény, hogy ebben a korban valóban sok vagyon úszott el az alkímiai tégelyekben. Nekünk azonban túl kell emelkednünk ezen a vulgáris nézőponton, jelen írás a másik pólust fókuszálja:
Mert a világ a Fényből = Isten lett.
Az elemek a fényből váltak le, szakadtak ki és egymásba folytonosan átalakulnak. Ez a folyamat a fizikai szint maga és a túlemelkedés az anyagi szférán.
Hamvas Béla írásaiban sokat foglalkozik a KORRUPCIÓ jelenségével. A Világválság c. kis kötetében a spirituális pólusát vesztett világot festi meg. A korrupciót pedig LÉTRONTÁSNAK mondja ki, amely az egész életet felbomlóvá, megrontottá, széthullóvá teszi. Az alkímiához folyamodva valamiféle centrális irányultságot jelöl meg, amely a válság áradatát visszafordíthatja, megállíthatja, jó mederbe terelheti. A Scientia Sacra II. kötete egészében a kereszténységről szól:
Az egész hamvasi életmű ennek a szentségnek a jegyében áll.
Ebben a könyvében a nózisról, mint SZAKRÁLIS MEGISMERÉSRŐL ír.
Mint minden szakralitás, ez is előhívta a profanitást a farizeuzismus és agnoszticizmus formájában pl. Rámutat arra, hogy a gnózisnak, mint az igaz megismerésnek a lényege, valójában meg kellene, hogy változtassa az egész magatartást a gondolat létformáló erején keresztül. Hasonlóan az alkímiai folyamatokhoz, amelyekben az arannyá változás sorozatos megfinomodáson keresztül történik.
SZELLEMI ARANYRÓL van szó.
Ehhez átfogó látásmód, felülnézet, eredethez való ragaszkodás szükséges, amely széles körben aligha terjeszthető. Nyilván ez is az egyik ok az egyházon belüli feszültségek generálódásához. Bizonyítási kényszerek, lázadások, okoskodások mellett szekciók, eretnekségek ütötték fel a fejüket. A reformáció pedig a felvilágosodásba torkollott.
Hamvas Béla az eredeti EVANGÉLIUM üzenetéhez tér vissza, amikor a homályos üdvösség fogalom és gondolat mellett OPUS MAGNUMNAK mondja az evangéliumot, Isten országát, ahonnan valók vagyunk és ahová vissza kell térnünk.
A LÉTRONTÁS ÉS A FÉNY ÚTJA
NYUGALMUKAT BIZTON ŐRÍZVE
FORMÁLTAK A ZAVAROSBÓL TISZTÁT,
AZ ÖRÖK ÁRAMLÁSSAL BÉKESSÉGBEN
ISMERTÉK AZ ÉLET NYITJÁT.
(Tao te King 15. vers)
Érdemes hangoltnak lennünk ahhoz, hogy Hamvas Bélát minden nap olvassuk, mint az Írást, vagy ahogyan az imát és a jóga gyakorlatokat sem hagyjuk ki, a mélylégzést, a korty vizet, a jó tetteket. Írásai egyszerre visznek vissza bennünket a múlt ősiségébe, a kezdetekhez, de felvillantják a tág horizontot is. A szavak, a megnevezések mestere Ő. Miként az ima, oly módon Hamvas Béla gondolat fűzései is átemelik az embert magasabb dimenzióba.
Hamvas Bélát nem szokás holisztikus szerzők közé sorolni, pedig egy fűszálra is rá tudta fogalmazni a világegyetemet.
A létrontás kapcsán többször is érinti:
Mindezt tetézi a butaság, betegség és bűn morálkorrupciója, a hazugság, hamisság és felelőtlenség mellébeszélései, és az igazságtól való félelem. A létforgatag létrontásaiban kínzó hiányérzet az uralkodó, a csillapíthatatlan élvezetvágy, a sóvárgás és elégedetlenség az élet teljes megélése helyett.
A másik póluson a FÉNY van.
„Fényből vagyunk. Fényből van a szín és fényből van a hang és fényből van az íz és a szag és az elem és a gondolat és fényből van a személy és a személy világa. A fény a mátrix, a meder. A fény a Kimondhatatlanon és a Megfoghatatlanon az első fátyol, azon, ami maga túl van a fényen és túl van minden megnyilatkozáson. …” olvashatjuk a Mája c. esszéjében.
A világ a Fényből lett.
A fényút visszavezet a fénybe.
URALOM ÉS HATALOM
Az időélmény életünk fő alakítója. Megszabja a kezdeteket, a kibontakozást és a lezárulást. A múlton rágódás és a jövő várása is jelentős mértékben köti le időnket.
Hamvas Béla az idő felszínéről és mélyéről azt írja:
Az archaikus korban a emberiség spontán módon élte a szellemiséget, az istenséggel való szoros tudást. I.E. 600 körül az apokalipszis és az emberiség vakságának kezdetén a történetiség mintegy lábra kapott és az ősi egyensúly felborult, a harcosság kerekedett felül, a fizikai erő túlhangsúlyozódott, „az erősebbek időben alkalmazott fölénye” lett általános. Egyszóval a hatalom, amely lényegében hatalmaskodás.
A Scientia Sacra egy egész fejezetet szentel az uralom és hatalom kérdésének, rámutatva arra is, hogy a kasztok kialakulása is ennek jegyében jött létre. A szellemi kaszt kapcsolata a transzcendenciával megmaradt, míg a lovagi rend és az egyéb rétegződésekre a hagyomány őrzése nem jellemző.
A túlzott extrovertált irányultság következtében és nyomán kirajzolódott a tevékenységek 3 minősége: a sattva, rajas és tamas, amelyek a szellem/lélek/test, vagy információ/energia/anyag megfelelői.
Az individuáció, az egoizmus átrajzolta a korszellemet is. Amit Hamvas Béla világválságnak nevezett a transzcendens pólus hiányaként a 30-as években, azt ma bízvást nevezhetjük világőrületnek. Az énérvényesítés, az irigység, az örökös törtetés, az „önmegvalósítás” és örömhajszolás menetében a hatalmi harc oroszlánrészt visz.
Az uralom ezzel szemben az archaikus közösség spontán érvényesülő morális rendje.
Nagy haszonnal fogadjuk hát Hamvas Béla meglátásait az idő felszínéről és mélységéről, amely az uralmat és hatalmat érthetően elkülöníti:
Ez a különbség a tudattalan nyugodt, érett egyensúlyi uralma és a tudatos becsvágy, dicsőség utáni szomjúsága, hatalmi ösztöne között. A fizikai erő erőszakos és ellenerőt vált ki, démonikus terjeszkedéssel.
Isten szellemi ereje: VAN.