M.: Akkor jártam pszichoanalízisbe, amikor a férjem elhagyott. Több, mint húsz évi házasság után. A nő, akivel összeállt, csaknem egyidős volt a  mi gyerekünkkel.
R.: Vagyis mennyi?
M.: Husz egynéhány.
Közöttünk  két év korkülönbség van. Fiatalon kerültünk össze. Mellettem futotta ki a pályáját. Sokat köszönhet nekem.
R.: Gondolom, ez kölcsönös. Mármint a nyereség és veszteség.
M.: Nem tudom, mi nyereségem lehetne. Teljesen padlóra kerültem. Ráadásul az analitikusom sem volt a top.
R.: Sokáig jártál?
M.: Igen, hosszú évekig.
R.: És mi volt   a rossz benne?
M.: Viharos volt a kapcsolatunk. Én sokszor még üvöltöztem is vele. Zavart, hogy sokat beszélt ateizmusáról. Ezt egy tanárának rótta fel, és nem tudta neki megbocsátani.
R.: Egészen pontosan mit? Azt, hogy ateista lett?
M.: Talán azt  nem tudta magának megbocsátani, hogy a hatása alá került ennek a tanárnak.
R.: Persze az fontosabb kérdés, hogy magát mennyire zavarta az ő ateizmusa.
M.: Hát eléggé. Nem vagyok buzgó, templomba járó vallásos, de Isten létében nem kételkedem. Úgy hogy ez zavaró volt.
R.: A freudi analitikusok között sok az ateista. Maga Freud is az volt.
M.: Megpróbáltam ezen túltenni magamat. Ugyan kicsit már szenilis volt már, sőt, destruktívnak is mondható. De nagy tudású volt, és ezt a tudást szerettem volna megkapni.
Ugyanakkor nem engedtem magamhoz közel, mindenáron tartottam egy távolságot. Nem akartam engedni, hogy a lelkembe hatoljon.
R.: Hatalmi játszmáztatok?
M.: Mondhatjuk, így volt.
R.: Gondolom, a házasságotokban is ez zajlott.

M.: Lehet.
R.: Az embert nem lehet csak úgy eltéríteni Istentől.
Ez a terápia valóban kisiklottnak tűnik. Mindenek előtt abban, hogy a terápiás kapcsolat nem olyan tanulási folyamat, mint amilyen az iskolában zajlik, ahol konkrét ismereteket adnak át.
Ezáltal nem pontosan érthető, hogy maga mit várt  tőle. És persze az sem, hogy ő mit vélt nyújtani a munkájukban. Ezt a hatalmi hadakozást semmiképpen sem lett volna szabad hagyni.
Úgy tűnik, bántóan személyeskedő lehetett a hangnem, amely mindkettőjüket sértette. Az ember én-erejének a mértéke szabja meg, mennyire akarunk, tudunk és vagyunk képesek önmagunkról beszélni. Őszintén és kertelellés  nélkül. Ettől függ, hogyan fogadjuk  és fogadtatjuk el magunkat.
M.: Az ember elakad  valahol. Nem éri el a teljességet, a lehetőségein alul marad. Egy időben például nagyon érdekelt az asztrológia. Lekötött és betöltött. Annyi mindent tudott mondani, jelenteni, adni.
E.: És egy fokon mindez elakadt?
M.: Valahogy úgy.
Mitől függ az, hogy az ember azt a lépést, amely őt tovább vinné, megteszi-e, vagy nem?
Ön szerint mitől?
R.: A pszichés küszöböktől.
M.: Ezen mit kell érteni?
R.: A félelmeket, a kételyeket, a kishitűségeket, az önösséget, a gyerekes egocentrizmust, a csőlátást, a béka perspektívát.  
Az énnek dinamikus határokra van szüksége, amelyek tágíthatók, és biztos védelmet nyújtanak. Olyasmi ez, mint a kígyó bőre, amelyet levedlik, amikor kinövik.
A én – erő az, amely ezt a fejlődési dinamizmust szabályozza,
A terápia ezzel a belső erővel dolgozik.

A.: Már túl vagyok a hatodik X-en, de még mindig társat keresek.
Bánt, hogy ronda vagyok, sovány, nőietlen, túl magas. Olyan vagyok, mint egy hosszúra nőtt növény, amely fényt keresi.
R.: Reméljük, hogy kijutunk a fényre.
A.: Az nem lesz könnyű .Közel tizenöt éve nyugtatókon és altatókon élek. Többször megpróbáltam leszokni, de nem megy.
R.: Kezdjük az elején.
A.: Jó. A szüleim nászéjszakáján fogantam, az anyám emiatt egész életemben gyűlölt. Nagyon nem kívánt gyerek voltam. Másfél éven belül testvérem született. Szlovákiából áttelepült család vagyunk, teljes vagyonvesztéssel indult az életünk. A rokonok neveltek bennünket. Nem is maradtunk együtt a testvéremmel. Engem a nagyszülők neveltek hat éves koromig, őt a nagynéni. Szüleim rengeteget dolgoztak. Apám bányász volt, anyám irodában dolgozott, Elkényeztetett, önző maradt asszony korában is.
R.: Az iskolát már a szüleinél kezdték?
A.: Igen, de inkább adtak volna lelencbe. Folyton korholtak, szidtak, elégedetlenek voltak velem, vasszigorral neveltek. Csupa büntetés, megfélemlítés, szeretetlenség jutott nekem. Szörnyű anyám van.
R.: Kemény történelmi helyzetben éltek a szülei, bizonyára megkeményítették őket a gondok, az akadályok.
A.: Ez sovány vigasz. Csakúgy, mint az asztrológia sem ad nekem megnyugvást. Tudom, hogy a Plútó az aszcendensemen van az Oroszlánban, a Napom a Bika jelében van. Tudom, hogy ez kavarja a dolgokat. Egzakt kvadrátban vannak. A Holdam pedig a Szaturnusztól trigont kap a Skorpió elején, A Szaturnusz a Rákban van.
R.: Nahát, milyen művelt!
A.: Nem sokra megyek a műveltségemmel. A reinkarnációban is hiszek. Persze, hogy hiszek. Sokszor gondoltam arra, hogy előző életemben anyagyilkos lehettem, vagy efféle szörnyű alak, ezért választottam ilyen szülőket.
R.: Akkor már helyben vagyunk, ha tudja, hogy mindig kettőn áll a vásár. Ha azt is látja, hogy maga is nagyon le akart jönni a földre. És nyilván később már ez nem lehetett volna, csak ama nászéjszakán.
A.: Inkább engem adtak volna örökbe, nem a testvéremet. Egy gyermektelen rokon házaspár nevelte fel, sokkal jobb élete lett, mint az enyém.
R.: Az, hogy nem adták örökbe, semmi pozitívumot nem tartalmaz?
A.: Nem. Nem tanítottak meg szeretni.
Ki taníthatna meg szeretni?
Durván bánt velem anyám, és büszkélkedni akart velem. Csak azért küldtek gimnáziumba, hogy büszkélkedhessenek velem.
R.: Jobb lett volna, ha dolgozni küldik az általános iskola után? Mondjuk szövőnőnek három műszakba.
A.: A tanulás nagyon nehezen ment velem. Először bejáró voltam, mert a faluban nem volt gimnázium. De nem voltam hajlandó utazni naponta. Akkor kollégista lettem. Ma is csak sírva tudok visszagondolni ezekre az évekre.
R.: Én becsülném a szüleiben, hogy gimnáziumba járatták. Noha egyszerű emberek.
A.: Nagy nehezen leérettségiztem. Akkor felvételiznem kellet volna, hogy dicsekedhessenek velem. De én el sem mentem a felvételi vizsgára.
R.: És hova kellett volna mennie?
A.: Valami agrár szakra.
R.: Dolgozni kezdett?
A.: Igen. Akkor is jött egy kacifánt.
Rögtön az első nyáron terhes lettem. Egy hónapra férjhez mentem, hogy asszonyként mehessek abortuszra. Utána rögtön elváltunk.
R.: Semmiképpen nem akart volna anya lenn?
A.: Nem, nem, egyáltalán nem.
Eljöttem a faluból, Pestre kerültem. Munka mellett elvégeztem egy technikumot és laboratóriumban dolgoztam..
Harminc éves koromig nem történt semmi említésre méltó eset. Magányosan éltem.
R.: Mi történt harminc éves korában?
A.: Hirdetésben megismerkedtem egy Amerikába szakadt hazánk fiával, aki magyar feleséget keresett.
Teherbe ejtett. De én nem akartam Amerikába menni. Ő nem akart itt élni, így visszautazott. A lányom születésekor eljött, de én akkor sem akartam vele menni. Itt maradtam, és hetes bölcsődébe adtam a gyerekemet.
R.: Mi lett az apával?
A.: Ő talált egy másik magyar feleséget, aki viszont a mi lányunkat nem fogadta el. Nincs kapcsolatunk.
A.: A lányom gyűlöl engem.

R.: Szeretettel bánt vele?
A.: Nem, egyáltalán nem. Ideges, szomorú, gondterhelt kismama voltam. Teljesen elidegenítettem magamtól.
R.: És mi történt még?
A.: A laboratóriumban nyolc év múlva megismerkedtem Gézával, akinek előbb csak főztem és takarítottam nála. Géza egy nagyon jóravaló, csupa szív ember volt. Elvett feleségül, mondván, hogy senkinek sincs olyan nagy segítségre szüksége, mint nekem. Több mint tíz évig éltünk együtt. Infarktus sorozatok után meghalt.
R.: Szerette?
A.: Nem tudtam magamhoz közel engedni.
Talán még a halálában is rémes voltam.
Halála óta nem is voltam férfival. Nem engedem érinteni magam.
R.: Mi lett a lányával?
A.: Angliában baby sitterkedett. Egy barátjával bejárta a világot.
Van egy kisgyereke, 4 vagy 5 éves lehet, nem ment hozzá az apjához. Amerikában él. Lényegében az apja után ment, szerette volna megismerni. De nem igazán találtak egymásra. Azóta az apja meghalt.
Nehéz körülmények között él.
R.: Nem látogatja meg?
A.: Nem. Bár hívott többször is. De én nem ülök repülőre.
Különben sem szeretjük egymást. Az unokámat sem szeretem. Szerintem a lakás árát szeretné a lányom. Mármint azt, hogy kivándorlás előtt adjam el.
Mondtam, hogy nem tudok szeretni. Azért jöttem el ide.
R.: Mindenkiben van a szeretetnek legalább egy szikrája. Csak hamuval, vagy homokkal fedett, amelyet le kell fújni róla.
A.: Az enyémen egy betonfal van. Csak lerobbantani lehet.
Én egy makacs, csökönyös, megátalkodott Bika vagyok. Tudom, hogy nem könnyű velem..
R.: Nagyon szépen összefoglalta az életét. Kezdi egybelátni az asztrológia, a reinkarnáció segítségével.
A szüleivel most mi van?
A.: Apám meghalt , anyám nyolcvanon túl, egyedül él. Miatta sem mehetek Amerikába.
R.: Ezt boldogan hallom.
Van egy lánya, unokája. Volt egy férje, aki szerette magát, egy másik Amerikába vitte volna.
Pro és kontra kell nézni a dolgokat,
Testvére is van.
A.: Igen, Jövő héten fogunk találkozni.
Ők nagyon jól élnek. Családi kápolnájuk is van.
Én úgy végrendelkeztem, hogy a hamvaimat szórák a Dunába.
R.: Köszönöm, hogy elmondta a történetét, szeretettel hallgattam a megrázó részletekkel együtt.
De úgy gondolom, hogy már az, hogy el akarta mondani, azt jelenti, hogy nincs itt semmiféle betonfal.
Tudja, vannak csonthéjas gyümölcsök. Ezeknek a magját a csonthéj jól megvédi.
Mint például a mandula.
Én mandulának látom magát, belül az élő lényeg. a mag. Úgy érzem, sikerült úgy megnyitnunk, hogy a mag nem sérült.
A.: Milyennek találja a képletemet?
R.: Erősnek, markánsnak.
A Nap az MC-n, a Hold az IC-áll, egymással valóban oppozícióban, és kvadrátot kapnak a Plútótól. Fontos azonban tudnunk, hogy a csillagok nem okozzák, csupán jelzik a történéseket. Ezt T-kvadrátnak hívja az irodalom. Karmikus tehertételt jelez. De a keletiek szerint az ilyen konstelláció inkább szerencsés abban a vonatkozásban, hogy a natívusznak alkalma van a tökéletesedésre.
Úgy érzi a személyekkel és helyzetekkel harcol, azok akadályozzák. Valójában ezek belső önellentmondások és korlátok.
Érthető vagyok?
A.: Igen. Ezen el kell gondolkoznom.

R.: Roppantul érdekel, hogy a fizikus hogyan holisztikus.
G.: A redukcionizmus végletekig vitelével kerültem a holisztikához.
Az intellektuális korrektség nálam nagyon fontos.
Nem vagyok istenkereső, inkább eklektikus. De azt gondolom, talán akkor jutunk Istenhez, ha nem keressük.
Ez az én vallási materializmusom.
R.: A fizikusok  jutottak el a metafizikához.
G.: Igen. A fény kettős természete kapcsán.
A fizika valójában nagyon szűk keresztmetszete a világnak.
Minél többet szeretnék meglátni a világból a fizika korlátainak az átlépésével.
R.: A fizikának is megvannak a maga krízisei, mint a lelki életnek.
G.: A fizikának mindig jól jött a válság.
F. .Capra Fordulópont című műve filozófiai írás.
Hogy miben fordulópont? Talán mindenekelőtt a természethez való viszonyában.
A fizika fordulópontja Galilei, aki azt vallotta, hogy a természet a matematika nyelvén van leírva. Newton axiómát keresett, néhány alaptörvényt. Fontos az arisztotelészi logika, ha az intuíciót is hozzáadjuk. Azóta újabb fordulópontok lettek a fizikában: a tér is idő kapcsán a relativitáselmélet, vagy a fénysebesség abszolút volta, az egyidejűség, és nem mindenhonnan egyidejűség, az ok/okozat, vagyis hogy a megelőzni és rákövetkezni viszony nem fordítható meg, a kvantumelmélet, amely az anyag szerkezetéről való ismereteinket újította meg
R.: Bohr és /átveszi a szót/
G.: Bohr és Rutherford kutatásai az atommagról, hogy a részecskék mozgása sugárzás, amely energiaveszteséggel jár.
Bohr átvágott egy gordiuszi csomót a felismeréssel, hogy az elektronok pályája megszabott, és a megengedett pályán nem veszítenek energiát.

R.: Érdekes az elemek periódusos rendszere is.
G.: Igen. És a víz színkép magyarázata .
R.: Szín és kép .Ezek már szinte túlmutatnak a fizikai világon.
G.: Úgy van.
Mint ahogyan az elektron részecske hullám- és fénytermészete, amelyek komplementer viszonyban vannak egymással.
Ez már metafizika. Analógiában állnak egyéb komplementaritásokkal, mint igazság/világosság, szabad akarat/függőség, szerkezet/működés, anatómia/fiziológia.
De miként a fizikai méréseknél a mérést végző beavatkozik a rendszerbe, oly módon az élő folyamatok is nehezen vizsgálhatók.
R.: Mint például a lélek folyamatai.
G.: Ez már rendszerfiziológia.
R.: A holisztika fizikai elvnek is mondható?
G.: Azt gondolom, a fizikában nincs egyetlen alapelv. Ha ezt kutatnánk, olyat keresnénk, ami nincs. A fizika nem kiindulópontokból építkezik.

R.: A holisztikát a kikerekedettség, befejezettség, lezárulás értelmében kérdeztem.
G.: Értem.
A kérdések a következők:
- A mikrovilág törvényei  makro méretekben is érvényesek-e?
- Van-e a világnak legkisebb része, vagy erőterekből áll a világ?
- A rész/egész viszonya.
- A DNS információ rendeződése a minőségi ugrásokat is tartalmazza?
- A folyamatok követése, leírása is probléma.. Nem is beszélve a kiszámíthatóságukról.
R.: Afféle folyamat teleológia. Nem?
G.: De, pontosan.

R.: Ez már a metanyelv felségterülete.
Mint ahogyan okkult anatómiáról is szoktunk beszélni.

J.: Jó, hogy tetszik  jönni beszélgetni velünk, nyomorultakkal. Csak  itt fekszünk a halál torkában, szinte. Gondolkozhatunk mindenről.
R.: Nem szabad nyomorultnak mondani magát.
Tudja, József, néha megadatik, hogy a puszta életnek is örülhetünk.
Szeretek beszélgetni magukkal, mert sokszor nagyon mély dolgok tudnak előjönni.
J.: Igen, a belső dolgokat tudjuk kimondani.
Ami aggaszt bennünket. Főleg a halál. Meg az élet is.
R.: Azt is jó látni, milyen bensőséges kapcsolatokat ápolnak egymással.
J.: Igen! az új, betegekbe lelket kell önteni.
Tudja, amikor jön a pánik: jaj, meghalok!
Mi lesz a családdal?
Én is remegtem az idegességtől.
Később ezek a gépek vigaszt nyújtottak, mert életben tartanak még 10-20 évig is.
R.: Transzplantálásra is van mód.
J.: Optimista a beállítottságom. A család is mellettem áll.
Van egy pszichológiai kapocs köztünk, betegek között: nem keserítjük egymást. Még művelődési lehetőségünk is van itt.
R.: Milyen szépen fejezte ki magát, hogy pszichológiai kapocs.
J.: Igen, mi sorstársak vagyunk.
Az első időkben szentül meg voltam győződve arról, hogy meggyógyulok. De hát a szűrő elpusztult. Újra kellene születni, hogy rendben legyen. Ez már így marad.
Sok félelem előzte meg az ide kerülésemet.
R.: Milyen félelmek?
J.: Rengeteg halál eset volt a családban néhány éve: meghalt az apósom és a testvére, a  99 éves nagymamám végelgyengülésben. A szüleim rákban, az öcsém szívelégtelenségben.
Ez nagyon mélyen érintett lelkileg.
Ezután nem sokkal betegedtem meg, így tetéződött a sok halálfélelem.
R.: Hogyan  kezdődött?
J.: Magas vérnyomással, amit elhanyagoltam.
Bekerültem ide, és az egyik betegtárs adott egy könyvet, amely segített kigyógyulni  a halálfélelemből.
R.: Mi volt a címe?
J.: „Átölel a fény”.
 Abból sok mindent megértettem. A halál: átmenet egy másik dimenzióba. Semmi más.
Mi a lélek? Halhatatlan?

Ebben hiszek, hogy halhatatlan. Kiszáll a testből és új testbe költözik.
Aki hisz a lélekben és a szeretetben, annak könnyebb az élete.
Még egy ilyen betegség mellett is.
Ez engem nagyon érdekel.
Minden betegnek kellene ezzel foglalkoznia.
R.: Biztosan volt már máskor is nagy öröm az életében.
J.: Ó, persze! Amikor a gyermekünk megszületett.
Öt évig  nem volt gyerekünk, a feleségem nem tudta kihordani, mindig abortált. A  hatodik évben megváltozott a helyzet
Szülés előtt bevittem a kórházba, ott virrasztottam. Amikor tolták őket a folyosón, sugárzott a párom az örömtől. Én is.
Ez a földöntúli ragyogás felejthetetlen öröm.
R.: Látja, milyen különös, hogy ilyen ritkán tudunk saját lelkünkkel kapcsolatba kerülni.
J.: A szeretet a legfontosabb az életben. Az vezérel mindent.
Minden ember a szeretetre vágyik, éhes a szeretetre. A család, a gyerekek, az orvosok, a nővérek. Ha szeretettel közelednének az emberek egymáshoz, nagyon jó lenne a világ.
Itt jól érezzük magunkat, mert önzetlen szeretetet kapunk.
Hogy is mondta a múltkor? Az ember test, lélek, szellem?
R.: Igen, test, lélek, szellem.
J.: Én  a lélekig jutottam. A szellemet nehéz meghatározni. Megfoghatatlan. Érezni azért lehet. Talán a szimpátia is szellemi  együttrezgés lehet. Egymásra találás a sors közösségben.
R.:A szellemnek mindent át kell hatnia.
J.: Sokat olvasom a Bibliát, tanulmányozom Jézus életét. 
Forgatni kell, többször el kell olvasni.
Egyszer csak rájön az ember, Isten van!
Aki irányítja a dolgokat.
Kell, hogy legyen!
A Biblia segít ennek megértésében.
R.: Akkor a szellem mégsem probléma. Igaz?
J.: A Jelenések Könyve is nagyon érdekes. Nagyon tudhatták 2000 évvel ezelőtt a dolgokat, amik ma is vannak.
R.: A hit csodás erő az ember lelkében.
J.: Igen, nem szabad elkeseredni.
Könnyebb, szebb, jobb, ha hisz az ember.

Még a gyógyulásban is.

R.: Egy amazon története következik?
A.: Igen.
Én amazon vagyok, harcos.
Mindenkivel hadban állok.
R.: Kikkel?
A.: A  családban mindenkivel. Az öcsémmel azért, mert olyan, mint anyám, anyámmal azért, mert nem hagyta el apámat, a húgommal azért, mert olyan, mint apám, apámmal azért, mert brutális.
Hogy kerültem én ide?
R.: Saját magával nem áll hadban?
A.:Ezt akarom elmesélni.
Hol is kezdjem?
Kisiskolás koromban három sráccal lófráltam a téren. Ha esett, egy ping-pong asztal alatt húztuk meg magunkat. Ittak és pimaszok voltak. Egyébként én vonzódtam a butákhoz, a szerencsétlenekhez, a rossz tanulókhoz. Az osztályfőnököm figyelmeztetett is, hogy a jó tanulókkal kellene barátkoznom. És amikor a három lüke srác a macskákat kínozta, teljesen meghasonlottam. Felakasztották a macskákat a téren a fákra. Akkor szakítottam velük.
Persze a gazdag és szerencsés, jó családból származó lányok is vonzottak. Két ilyen barátnőm is volt, az egyik, Gerda kurva lett, a  másikat, Borit, kitagadta az  apja.
Akkor éreztem először kegyetlennek a világot. Feltettem a kérdést: hová tartozom, ha sem a család, sem a banda? Ha van Isten, hogyan történhet ilyesmi?
Mintha én lettem volna a halálra kínozott macska.
R.: Macska és amazon.
A.: Anyámnak mezei virágokból készített csokrot vittem mindig, még a bogáncsokból is tudtam csokrot kötni. A téren mindig nyílt virág, orgona, aranyeső, bazsarózsa, jázmin.
/elsírja magát/ Anyám ilyenkor azt mondta, jó vagyok.
R.: Jó is.
A.: Sokat olvastam. Ha eldurvultak a helyzetek, mesét. Magamban méregettem össze a „jóságot”, és szerettem, ha a javamra billent a mérleg.
R.: Naplót nem írt?
A.: De. Csupa nyomtatott nagybetűkkel, mert soha nem voltam megelégedve az írásommal. Néha egy-egy szón belül is váltakoztak az írott és nyomtatott betűk. Kapkodás nélkül próbáltam folyékonyan írni.
R.: A naplóírás nagyszerű dolog a lelki fejlődéshez.
A.: Notórius hazudozó is voltam. Először csak anyámnak hazudoztam,, aki egészen másmilyennek szeretett volna tudni engem, mint amilyen én vagyok, voltam a valóságban. Így aztán azt mondtam, amit hallani szeretett volna, hogy edzésen vagyok, miközben a város másik végén csavarogtam.
R.: Az édesanyja biztosan nagyon szerette magát.
A.: Lehet, de akkor én nem így éreztem.
Egyszer titokban elolvastam a naplóját és mélyen megrendültem, milyen sok érzés van benne, és mennyire más, mint én.
Amivel nem tudtam azonosulni, az a tűrés. Mindig úgy éreztem, hogy rabiátus apám  terrorizálja őt. És nem értettem, miért tűri.
R.: Persze lehet, hogy nagyon is hasonlít a szüleihez. És mutáció is. Gondolom, kicsi korától kezdve érlelődhetett, milyen  legyen és milyen ne legyen. Az ellenpéldák is példák.
A.: A fel- és megkapaszkodás nekem léggyökerekkel történik.
Ideálok és ellenideálok, tanulságok és vereségek, tapasztalatok és elképzelések, reménytelen reménykedések.
R.: A léggyökér az nagyon jó.
De ha ingának látjuk a dolgokat, tudnunk kell, minél jobban leng ki az egyik oldalra, annál messzebb lendül a másik oldalon is.
A.: A két hajdanvolt barátnőmnél nagyon kilengett, de azt most nem akarom elmondani. Én más utakat járok. Finom lépésekkel akarok a nőiesség felé lépkedni. Nem félek attól, hogy erre többféle esély van. Nem akarok rögeszmésen anya lenni.

Nincs bennem időpánik, bár már a harminchoz közelítek. Jobb nekem az én életem, nem akarok más lenni, mint aki és ami vagyok.

R.: Nézzünk egy másik állomást az életéből.
A.: 19 évesen egy 27 négyzetméteres lakást béreltem. Ott laktam a kutyámmal és a macskámmal. Szüleim nem is tudták, hová költöztem. Karácsonyra sem mentem haza.
Egy autó majdnem elütött. Ültem a járda szélén és magamba roskadtam. Semmi igazolvány nem volt nálam, nem hordtam magammal, mivel a villamoson mindig lógtam, és így nem kaphattak el.
Szóval ültem a járdaszélen és arra gondoltam, ha az autó most elütött volna, senki sem keresne és senki sem találna meg. Csupán a kutyám és a macskám éhezne otthon.
Nem volt túl felemelő érzés.
R.: Karácsonykor megrázó történetek is megesnek az emberekkel.
A Karácsonynak is van árnyéka.
A.: Ez nem az én életem!
Gyerekkoromtól kezdve megrendeztem az én életemet a padláson.
Az én életem tele van szeretettel, ambícióval, ragyogással.
Amikor apám ordibált, felmentem a padlásra, az  én világomba, és azt mondtam: ez nem az én életem!
Úgy éreztem, anyámnak szüksége van rám, mert én védem meg apám durvaságaitól. De meg is utáltam magam ezért az érzésért.
R.: Milyen érzésért?
A.: Mintha hatalmam lett volna anyám felett, amellyel vissza is élek nyomban, amikor ezt gondolom.
El akartam szakadni tőlük, mintha ezzel megváltozhatna a rossz múlt.
R.: Csak a jelen változhat meg.
A.: Az nincs.
R.: Erre mindjárt visszatérünk.
Csak előbb azt szeretném megkérdezni, mióta érzi magát amazonnak?
A.: A nős barátom után egy igazán semmirekellő szeretőm lett, álmodozó a javából. Már 40 felé járt, a diplomáját soha nem használta, sötét ügyletekből és barátokon való élősködésből élt. Ábrándozott. Hol autóversenyző akart lenni, hol a Himaláját megmászni, majd lovakat gyógyítani „suttogó” módjára, de mindenekelőtt spirituális vezetőnek hirdette magát. Ő mondta:
- Értsd meg, te amazon vagy!
- Harcra születtél, nem nyomorgásra.
Persze, én inkább boszorkány vagyok. Valamelyik életemben biztosan máglyahalált haltam, mert ma is rettegek a tűztől.
R.: Ismeri az amazonok mítoszát?
A.: Ó, persze!
Nevük „melletlent” jelent. Jobb mellüket levágták, hogy ne akadályozza őket a fegyverviselésben. Árész és Harmónia harcos lányai ők. A férfit nem tűrték országukban, a fiúgyermekeket megölték. Idegenekkel egyesültek a kihalás ellen. Héraklész győzte le őket.
R.: Látom, naprakész a témában.
És a jelen?
A.: Az nincs, mert már vagy múlt, vagy jövő.
R.: Csak a jelen van, a pillanat.

A szeretet, az ambíció, a ragyogás.

I.: szeptemberben születtem, egészen pontosan elsején, de hogy hány órakor, azt senki sem tudja, mivel szülőanyám ismeretlen.
R.: Értesz az asztrológiához?
I.: Sokat foglalkoztam asztrológiával, de kevés választ kaptam az én nagy kérdéseimre. Ismerek olyan embert, aki velem egy évben és egy napon született, és egészen másképen néz ki, mint én, főleg nem kapott Heine-Medin betegséget. Én pedig második születésnapomon lebénultam, Ma már csak tolókocsiban közlekedem.
R.: Vegyük sorba az életed nagy kérdéseit, asztrológia nélkül. Hol is kezdjük?
I.: Az én életem elég kacifántos, de azt soha nem éreztem, hogy hiába születtem volna.
R.: Ez biztos. Teológus lettél, feleség, anya, gyerekeid vannak, unokáid és külföldön is megálltad a helyedet. Ebben nincs semmi hiábavalóság.
I.: Szívesen átgondolom az elejétől Azt hiszem, a nagy fordulópont nyolc éves koromban következett be, amikor megtudtam, hogy nem édes gyerek vagyok, hanem örökbefogadott. Mégpedig úgynevezett vérszerinti örökbefogadással, úgy hogy a keresztnevemet is megváltoztatták. Öt évig titokban tartottam a dolgot, rettegtem, hogy álmomban kifecsegem. De nem fecsegtem ki, hanem a gimnáziumba kerüléskor idegösszeroppanás félét kaptam, akkor vett fordulatot ez a nagy sorstitok.
R.: Kezdjük az elején.
I.: Jó. Anyám talán egy cseléd volt egy úri családnál, és megesett az úrfitól. Világra hozott, de nem kellettem neki. Nevelő szüleim a gyámhatóságon keresztül fogadtak örökbe nyolc hónapos koromban. Gyermektelen pár voltak és apám akart mindenáron gyermeket. Anyám kevésbé. Tizenhárom hónapos koromban kezdtem járni az elbeszélések alapján. Vidám, mozgékony, boldog gyerek voltam. A második születésnapomon lázas beteg lettem, kiderült, hogy ez nem egy sima meghűlés, hanem gyermekparalízis. Akkor nagy járvány volt, a Sabin cseppet később találták fel. Innen kezdve javarészt kórházakban zajlott az életem. Első nevelőanyám, aki akkor 36 éves volt, elvégzett egy gyógytornász képző tanfolyamot, hogy szakszerűen foglalkozhasson velem. De kapcsolatuk apámmal megromlott. Én is éreztem, nem igazán szeret engem, inkább csak kényszerűség vagyok az életében.
R.: Óvodába jártál?
I.: Ó, persze. Még bölcsődés is voltam egy évig. Azt nem szerettem, azt mesélték, reggelenként nagyon sírtam, amikor elvittek, de mindig kitörő örömmel fogadtam őket, amikor értem jöttek.
R.: Úgy érzed, apád jobban szeretett?
I.: Feltétlenül. Azt nem mondom, hogy érzelmileg  harmonizáltunk volna, de mindent megtett értem. Még óvodás koromban volt egy műtét sorozatom, amelynek az lett volna a célja, hogy legalább az egyik lábamról lekerüljön a járógép, de ez nem sikerült. Csak géppel és két bottal tudtam járni.
R.: Ezek az emlékek elevenek, vagy csak elmesélésből tudod ezeket?
I.: Így is, úgy is. A hangulatokra nagyon emlékszem.
R.: Első nevelőanyáról beszéltél, volt több is?
I.: Igen. Hét éves koromban váltak el, nagy dráma előzte meg. A civódásokra emlékszem. Végül apámhoz kerültem, és fájdalommal éltem meg, hogy „anyámnak” nem kellettem.
R.: Hogyan derült ki az igazság?
I.: Apámék egy este látogatóba mentek valahová, és egy kisszekrény zárjában felejtették a kulcsot, amely addig mindig zárva volt.

Kinyitottam és ott megtaláltam az örökbefogadási papírt, amelyből napnál világosabb lett az én furcsa történetem.
R.: Öt évig titokban tartottad?
I.: Pontosan. Utóbb megtudtam, apám azt kérte első feleségétől, ne háborgassuk a papírokat, tartsuk meg az örökbefogadási titkot. De közben én egy gimnáziumba kerültem, egészséges gyerekek közé, rengeteg frusztráltság ért. A magyar tanáromnak elmondtam, és kértem, segítsen megtalálni az igazi anyámat. Ő persze vonakodott, behívatta apámat, aki akkor már a második feleségétől is elvált, akivel mi nagyon szerettük egymást. A harmadik feleségével csak néhány hónapig élt, a negyedikkel kitartottak egymás mellett. Én pedig idegösszeroppanást kaptam. Abba a kórházba vittek, ahol első nevelőanyám dolgozott. Itt tetőzött a botrány, ő is kellemetlen helyzetbe került, hogy én apámnál nevelkedtem. Kicsit meg is sajnáltam, de akkor még a tanáromon kívül senki sem tudta, hogy én tudom a valóságot.
R.: Hány éves voltál akkor?
I.: tizenhat.
Megkegyelmeztem az első nevelőanyámnak és elmondtam, hogy én tudom az igazságot. Kinyitottam egy zsilipet, és szétfolyattam ezt a kellemetlen titkot.
R.: Mindenki megkönnyebbült. Igaz?
I.: Feltétlenül. Már én sem tartottam tőlük, hogy annak idején titokban kinyitottam azt a kisszekrényt.
R.: A titkok mindig ki akarnak pattanni.
I.: Folytattam a gimnáziumot. Akkoriban operarajongó voltam, egyedül jártam az Operába a két bottal és járógéppel villamoson közlekedtem. Opera rendező akartam lenni, amit persze senki nem támogatott. A továbbtanulásomat sem támogatták a szüleim, apám azt akarta, nyomdász vagy ötvös legyek. Érettségi után egy rövid ideig dolgoztam is nyomdába.
R.:Hogy jött a teológia?
I.: Egyházi kórusban énekeltem, ott ismerkedtünk meg a későbbi párommal. Házasságkötésünk előtt két hét gondolkodási időt kért, addig nem beszéltünk. Végül igent mondott. Ezután jöttek a gyerekek, a teológia levelezőn, majd egy pap kollégám segítségével Észak Amerikában kötöttünk ki.
R.: Szüleid?
I.: Már nincsenek
R.: Negyven évesen lettél nagyanya?
I.: Igen.
R.: Serdülőkorodban sokat írtál, verseket, kisregényt.
I.: Ez ma sincs másképpen. Köteteim jelentek meg, dolgozom a rádiónak, papi tevékenységet is folytatok.
R.:A sorstitokból indítottunk. Szerinted mi a sors?
I.: A sors? Hát ami történik. Igen. Ami történik.
Már iskolás koromban is ezt tartottam a legérdekesebb filozófiai kérdésnek
R.: Milyen válaszokat kaptál, a saját sorsod vonatkozásában?
I.: Én nagyon szeretem az életet. Így, tolókocsiban is ,Álmomban néha szoktam járni, ilyenkor kicsit rossz érzéssel ébredek, de el tudom hessegetni magamtól ezt az érzést. Mert amiről én igazán tanúbizonyságot akarok tenni, az az életszeretet, a hit, az öröm. És ez attól sem fakult meg, hogy nem tudom, ki  nemzett engem és ki hozott világra.
Persze a sorstitok munkál bennem, miként ez kora gyermekkoromtól kezdve nagy hajtóerő bennem.

V.: Jártam már korábban is pszichológusnál.
R.: Tényleg? Mikor?
V.: Öt évvel ezelőtt, amikor az édesapám meghalt. 16 éves voltam akkor, és édesanyám jobbnak látta, ha segítséget kapok.
R.: Meddig járt?
V.: Három évig, nagyon szerettem, nagyon jó volt. De anyám azt remélte, megoldódnak a tanulási nehézségeim, mivel azonban kimaradtam a gimnáziumból, nem fizette tovább a pszichológust.
R.: Mi van most az iskolával?
V.: Esti gimnáziumot kezdtem, anyám újból reménykedni kezdett. 25 éves koromig kapom az árva ellátást, addig le kell érettségiznem.
R.: Miben halt meg az édesapja? Hány éves volt?
V.: Infarktusban. 64 éves volt.
Édesanyám apja is akkor halt meg, amikor ő 16 éves volt.
R.: Mivel foglalkozik még a tanuláson kívül:
V.: Súlyemeléssel. Ezt komolyan veszem, versenyezni is szoktam és edző akarok lenni.
R.: Ehhez azonban kell az érettségi, igaz?
V.: Pontosan.
R.: Vannak testvérei?
V.: Igen, hárman vagyunk. Az öcsém éppen egy évvel fiatalabb, egy napon születtünk októberben. Ő szabályos életet él, főiskolára jár. A húgom már sokkal problémásabb, szerintem nálam is. Gimnáziumba jár, füvezik. A barátja is. Szeretem őt, bár nehéz őt elviselni, mert lop, csal, hazudik, állandóan követelődzik. Nehéz megérteni őt. Olykor igen gorombán bánok vele, amivel persze semmit nem érek el. Csupa milliomos csemetékkel barátkozik, ezekhez szabja igényeit. Időnként ellopja a család pénzét, és letagadja.  
Nagyon sok bánatot okoz anyánknak, akinek igen súlyos gondot jelentett 45 évesen megözvegyülni három problematikus gyerekkel. Egyébként is igen labilis. Sokszor érzem úgy, hogy a házasságát is megbánta, minket pedig főleg. Nem jelent fix pontot az életemben anyám. Semmiben nem erősít meg, viselkedése nagy végletek között ingadozik. Vagy mindenbe beleszól, vagy mindent rám hagy. Szerintem saját magát sem fogadja el.

R.: Én azt gondolom, nagyon szereti magukat.
V.: Nem mondom, hogy nem szeret, de nem igazán fogadott el.
A mi családunkban van egy sajátságos kommunikációs zavar, sok viszállyal, torzsalkodással. Ezt tetézte apa halála, az abbamaradt tanulás.
R.: Próbáljuk meg körvonalazni a problémát, amely miatt felkeresett.
V.: Rendben.
Fogalmam sincs, el kell-e mondanom magamat, vagy másoknak az én életem érdektelen. De olykor komoly depressziók gyötörnek. Attól félek, hogy ezek a sötét hangulatok állandósulnak és nem tudom, ki lehet-e bírni azokat, vagy egyáltalán érdemes-e kibírni. Ilyen az egész élet, ilyen jó / rossz hullámzásban telik majd el?
A gimnáziumi csőd óta foglalkoztatnak ezek a kérdések.
R.: Melyik tantárgy érdekli?
V.: Hát a matek nem. Inkább művészlélek félének érzem magam. Gyerekkoromban nagyon szépen rajzoltam. Az irodalom és történelem is nagyon érdekel, sőt, a politika is. Rengeteget olvasok. Gárdonyi titkos naplója teljesen lenyűgöz. Csodálatosan tud hangulatokat megjeleníteni. Bámulattal tölt el, hogy a szavaknak ilyen fantasztikus hatásuk van.
R.: Úgy tűnik, kerülő úton fog eljutni saját magához, és kerülő úton bontakozik ki. Ezek is értékes utak, sőt, az egyediség még érdekesebbé teszi. Valaki segíti a tanulásban?
V.: Ó, igen, volt egy mentorom egy rövid ideig. Nem voltunk egy hullámhosszon. Lekezelt, nem bízott bennem, mondhatnám, kicsit hülyének tartott. „Mi lesz veled emberke?” – sóhajtott egyszer. Első pillanatban ott a helyszínen meg tudtam volna  fojtani. Majd arra gondoltam, annyira nem ért engem, hogy arra sem érdemes, hogy megöljem. Így inkább lehorgasztottam a fejem, mintha  magam is mélyen elszomorodtam  volna  kilátástalanságomon. És soha többé nem mentem hozzá.
R.: Most valami még pozitívabb élményt szeretnék hallani.
V.: Miért? Ez pozitív?
R.: De még mennyire! Tudja, az önérzet nagy kincsünk.
V.: Most Hamletet tanuljuk. Nagyon hasonló hozzám: hajszál pontos stratégiákkal, miközben nem látja, kikkel áll szemben.
De a gonoszul szőtt ármány sem idegen tőle. Polóniuszt egyből megölte, nem is lehetett másképp. Mint  egy vipera, villám gyorsan támad.
Igen, Hamlet vipera, rokon lélek velem.
R.: Shakespearetől lehet tanulni.

V.: De én én vagyok! A tépelődés keserűsége
Vállalom-e magam, vagy sem?
Meg kell-e változnom, ha mindez .  én vagyok?

Én egy piramis vagyok, amelynek a csúcsa nem ér össze.

Éppen a csúcsa hiányzik, a lényege.

L.: Te dolgoztál baleseti sebészeten, ugye? Meg tudtad szokni a látványt, a szörnyűségeket?
R.: A megszokás nem jó szó erre. Azt gondolom, az embernek tágul az életérzése, amikor megrendítő dolgokat él át.
L.: Magam sem értem, hogyan bírtam ki ezt az egészet, hogy lehet, hogy nem zuhantam össze, amikor kiderült, hogy a bal szememet ki kell operálni a belső tumor miatt.
R.: Hogyan derült ki?
L.: Nagyon egyszerűen. Porszívóztam, és egyszer csak észrevettem, hogy a bal szememmel nagyon homályosan látok. Először azt gondoltam, ez csak átmeneti, majd elmúlik. De nem így lett.
R.: Mi történt tovább?
L.: Elég hamar kiderítették, mi a baj. És a műtét volt az egyetlen megoldás.
R.: Hihetetlenül erős lélek vagy. De gondolom, a család is támogatott.
L.: Ezt nem mondhatnám. A gyerekek jobban belebetegedtek, mint én. A férjem, ő igen. Percig sem tétovázott. Azt mondta, ha ezt kell tenni, akkor más nem lehet. A testvérei, hát ők teljesen összetörtek.
A mi családunkban egyébként is mindenki krízisben van.
R.: Krízisben? Hogyan?
L.: Mi is négyen vagyunk testvérek, és mindenki krízisben van. Egyik nővérem akkoriban szülte a negyedik gyermekét, valójában nem igazán akarta. Súlyos depressziós és kényszerneurotikus lett.
Vakvágányon futott az én életem is 39 évig. Mindig tudtam, hogy másik vágányra kellene tennem, de nem lehetett átlépnem.
Semmi nem volt jó az életemben, éreztem, hogy körülöttem semmi sem stimmel. Leventével, a férjemmel is megbomlott valami, már nem tudtunk beszélgetni.
R.: Nem teljesen tudlak követni.
L.: Persze, mindjárt mondom.
Testvéreim közül hárommal pszichológushoz jártunk, Gábor bácsihoz.
Brutális apánk van, két nővéremet naponta félholtra verte.
Négy éves lehettem, amikor először azt láttam, hogy a nővérem elvesztette az eszméletét az ütlegeléstől. Anyám a sarokban sírt, de nem tett semmit.
Gábor bácsi kérdezte, mit éreztem? Mondtam, félelmet, hogy apánk bármikor megölhet és anyánk nem véd meg bennünket. Akkor azt hittem, hogy a testvérem meghalt.
R.: De már régóta nem laktok otthon. Vagy nem?
L.: Hat évig laktunk velük és ez megbélyegezte házasságunkat. Levente súlyos bőrallergiát kapott és azt gondolom, én is ezektől a félelmektől betegedtem meg.
Apám brutális, anyám bigott vallásos. Parancsra kellett örülnünk. Ha viháncoltunk, azzal hűtött le bennünket, hogy gondoljunk a nyomorultakra.
Egy nagy családi nyomástól szabadultam meg a betegségemmel.
R.: Ezt hogy értsem?
L.: A szememet kellett feláldoznom azért, hogy LÁSSAK.
Látva lássak, hallva halljak.
Mint az öreg férfiak sántasága is Jákob hadakozását idézik az Úrral.
R.: Az éneklés a te talentumod.
L.: Sokszor megfordul a fejemben, hogy nincs is tehetségem az énekléshez. Felkerestem a régi ének tanárnőmet, aki azt mondta, csak két igazán tehetséges tanítványa volt, az egyik én voltam. A szopránhangom mindig kihallatszott a kórusból, ezért altot énekeltem.

Ez az én szopránságom.
R.: Az egyik mellékvágány?
L.: Valahogy úgy.
R.: Szóló énekesnek kellett volna lenned.
L.: Ehhez nem volt elég bátorságom.
Apám nem tagadja meg magát. Nyáron Hollandiába mentünk. Nem bírta ki, hogy ne figyelmeztessen bennünket, meghalhatunk az úton.
R.: Vezetsz, ugye, egy speciális visszapillantó tükörrel?
L.: Igen.
Azzal győztem le a jövőtől való félelmemet, hogy vezetek. Hollandiába pedig  elvittük a nagylányunkat magunkkal.
R.: Sok mindennel foglalkozol, érdekes meglátásaid vannak.
L.: Remélem nem fog fellengzősnek tűnni, metafizikai nézőpontra tettem szert.
R.: Olvastam, amit az őssikolytól az éneklésig címen írtál.
L.: Szeretném megfejteni a rák betegséget.
Az indulat betegsége.
Hamis örömök, hazudott érzések. Azt kellett mutatni, hogy minden rendben van, harmóniában vagyok magammal.
Most kívánom a magányt, kevés emberrel tartok kapcsolatot
De anyámat nem lehet elfelejteni.
R.: Mire gondolsz?
L: Ha gyakoroltam, azt mondta, menjek el lisztért. Azonnal ugranom kellett volna. Ha félóra múlva indultam, ő már lement helyettem, vasvilla szemekkel üldözött el magától. Nekem csúszva, kézcsókokkal kellett esengenem kegyeiért, bocsánatáért.

R.: De Leventével és a gyerekekkel minden rendben, nem?

L.: Igen, ezek igaz dolgok.
Ezekkel így tudnék elszámolni.
Az is rosszul esett, amikor anyám arról panaszkodott, hogy már 70 éves és talán kevés ideje van hátra.
Én most, negyven évesen azzal vagyok elfoglalva, nekem mennyi van hátra.
R.: Senki nem tudja, mennyi van neki hátra.
Most sem jobb a szülőkkel való helyzet?
L.: Cseppet sem jobb.
Nyáron egy eperágyást akartunk ültetni Leventével a mi saját telkünkön. Apám beleszólt, ellenezte, meg akarta akadályozni. Ő is ordított, én is. Anyám sírógörcsöt kapott. Szidott bennünket, hogy nem tudunk ilyen kis dolgokban engedni.
R.: Ezekhez a dolgokhoz tényleg metafizikai nézőpont kell.
L.: Volt egy fantasztikus álmom:
Anyám a Balatonon volt, mi Pesten.
Kaptam egy táviratot, hogy rosszul van, azonnal menjek le hozzá.
Leutaztam.
Jött velem szemben az úton, olyan volt, mint egy négyéves kisgyerek. Fel kellett emelnem. Pehely könnyű volt.
Te mit gondolsz , mit jelent ez az álom?
R.: Sok mindent.
Szerepcserét köztetek, te vagy a felnőtt, aki őt felkarolod. Meg is teszed.
Az értékrend összetörését és megújítását. Például azt az értékrendet, amely a szülőket tökéletesnek és mindenhatónak látja.
L.: Az értékrendem valóban megújult.
Jobban értem az élet és halál kérdéseit.

K.: Hol is kezdjem?
Nem kívánt gyerek vagyok. Apám elmondása szerint mindent megtettek, hogy „elmenjek”, de világra jöttem. Féltek is, hogy valami baj lesz ebből,de nem lett.
R.: Biztosan nagyon meg akart születni.
K.: Még nincs vége a történetnek.
Alig voltam féléves, amikor az édesanyám meghalt.
R.: Részvétem.
Miben halt meg az édesanyja?
K.: Köszönöm.
Valami mérgezésben.
K.: Apám hetes bölcsődébe adott, nagynéném, az ő nővére karolt fel valamennyire.
Apám megnősült. Házassága nem tartott sokáig. Amikor első osztályos voltam, apám felesége disszidált. Régi szerelme után ment, az készítette elő az utat számára. Akkoriban a disszidálás még bűn volt, megbeszéltük apámmal, hogy a tanító néninek nem mondjuk el.
R.: Apjával a kapcsolata milyen volt?
K.: Sokáig jó volt.
Lényegében én a disszidáláskor és annak kapcsán tudtam meg, hogy nem ő az édesanyám, hanem Annácska, akinek a sírjára virágot szoktunk vinni.
R.: Mikor romlott meg a kapcsolat édesapjával?
K.: Gimnazista voltam, amikor újból megnősült. 26 évvel fiatalabb nőt vett feleségül. Akkor vált a helyzet otthon egyre tarthatatlanabbá.
Közben nagynéném 50 évesen férjhez ment, hozzá költöztem. Egy szép nagy lakása volt, ott kaptam egy szobát. Csak átmenetileg költöztem haza, amikor a nagynéném férje haldoklott. Rákban halt meg.
Ezt a lakást én örököltem meg, most éppen felújítjuk. Eléggé romokban hever.
R.: Mi volt a gimnázium után? Tovább tanult?
K.: Ó, ez a következő kacifánt az életemben.
Én egy elvetélt pszichológus vagyok.
Nagynéném támogatta, hogy pszichológiára menjek. Első nekifutásra nem vettek fel.
A Fejlődés lélektani Intézetben dolgoztam, a következő évben bekerültem az egyetemre.
R.: Hogy volt tovább?
K.: Egyetemista koromban halt meg a nagynéném. Innentől kezdve takarítottam, felméréseket végeztem, hogy legyen pénzem. De nem éreztem magamat szegénynek. Rengeteg kiképző csoportban fordultam meg. Egy darabig minden jól ment.
R.: Mi történt azután?
K.: A halál nekem mindig a sarkamba szegődik.
Az államvizsgát azért nem tettem le, mert egy pszichiáternő közvetlenül ezelőtt lett öngyilkos, megölte a két gyermekét is. Ez az ügy akkor igen nagy port vert fel.
Engem annyiban érintett, hogy mi nagyon jóban voltunk, sokat találkoztunk. Utólag az volt az érzésem, hogy a „nyakamra járt”, de soha nem éreztem azt, hogy akarna tőlem valamit.
Amikor a tragédia megtörtént, elveszítettem a hitemet önmagamban. Arra gondoltam, milyen terapeuta lehet belőlem, ha egy ilyen krízis helyzetet nem veszek észre?
R.: Emlékszem erre az esetre. Mitológiailag Médea történetnek mondhatjuk.
Mit csinált azután?
K.: Kézműves dolgokba kezdtem. Egy gyülekezet tagja voltam, vagyok, rengeteg ismerősöm van onnan. Segítjük egymást mindenben. Részt vettem továbbra is felmérésekben, mint korábban, de csak a szakma perifériáján.
R.: Aktuálisan most milyen problémával küzd?
K.: Még nem tartok a jelennél, a negyvenen túli helyzetemnél.

36 éves voltam, amikor a barátom felakasztotta magát abban a lakásban, amelyet a nagynénémtől örököltem. Mentem haza, és az ajtófélfán himbálózott.

Fogalmam sincs, miért tette.
Érti már? Szeretném összerakni az életemet, megtudni, mi az én sorsom..
R.: A születést és halált örök erő intézi.
De Önnek valóban sok jutott ebből.
K.: Hát éppen ez az! Én nem akarok anya lenni.
Barátom halála után hozzámentem a közösség egy tagjához, aki hét évvel fiatalabb nálam.
Ő állatorvos szeretett volna lenni, de nem jött össze.
Normális családot gondolt volna velem, gyerekekkel, de ez nem én vagyok.
Nincs különösebb okom arra, hogy elváljak, bár már előfordult, hogy felképelt, annyira érthetetlennek találta a viselkedésemet. Ma már ő is érzi, hogy nem vagyok elkötelezett neki.
R.: Érdekes ismétlődés ez a gyerekek  akarása, nem akarása.
Van harmadik személy is a kapcsolatban?
K.: Megérkeztünk a jelenbe. Igen, Peti, aki szintén hét évvel fiatalabb, zenepedagógus. Elég szabályos élete van, legalábbis hozzánk képest. Normális családban nőtt fel, és teljesen más, mint a mi tépelődő, meddő életünk.
Minden pillanatban képes zenélni, önmaga lenni, jelen lenni, boldognak lenni, kreatívan cselekedni. Nem is tudom, mit szeret bennem, aki egyfolytában halogatok, lebegtetek, hezitálok, egy helyben topogok és semmit nem fejezek be. A félelem és ijedtség tart vissza  a sikertől, a döntéstől, a végső lépéstől.

R.: Édesapja?
K.: Pár éve halt meg. Vettem egy kiskutyát, és egy pénteki napon elmentem hozzá megmutatni. Ő is szerette a kutyákat, de ettől nagyon idegenkedett. Egyáltalán nem értettem.
Ekkor láttam utoljára. Hétfőn jött a távirat, hogy meghalt.
R.: Itt is lezárult egy fejezet.
K.: Le.
Én nem családban nőttem fel
R.: Ezt hogy értsem?
K.: Apámmal mindig megállapodásokat kötöttünk és tartottunk be, amelyek arról szóltak, hogy a látszat rendben legyen, ne zavarjon másokat. Inkább cinkosok voltunk, mint a mostohám disszidálásánál. Nem arról szólt a kapcsolatunk, mi jó nekem, mit szeretnék és mi fáj nekem. Nem igazán értett engem. Persze én sem értem magamat.
R.: Az igaz érzések mentén lehet önmagunkhoz jutni.
K.: Igaz érzések? Tele vagyok szégyennel. Kiskoromban szégyelltem, hogy nem volt anyukám. Most szégyellem a közösségben, hogy látják a kettős életemet a férjemmel és Petivel. Én nem tudom, mi az  igaz érzés.
R.: Azt mondta, Peti érzései egyértelműek, következetesek, folytonosak.
Ön a múltjában van, Peti a jövőben, amikor magával tervez. Az ő érzéseit nem érzi igaznak? Nem jutnak el magához Peti érzései?
K.: Eddig nem igazán jutottak el. Jól esett, amikor azt mondta, csak szeretni akar engem, nem ragaszkodik gyerekekhez, ha én nem akarok anya lenni. Ez a férjemmel dráma.
R.: Azt mondta, csak szeretni  akarja magát?
K.: Igen. Éppen vasárnap volt egy ilyen élményünk.
Már kiléptünk a közösségből, de még elmentünk egy összejövetelre. A templom előtt álltunk, hívták őt orgonálni. Bementünk. Peti leült, és improvizált egy gyönyörű muzsikát. Lenyűgözve hallgattam. A végén mondtam is neki, milyen szép volt.

„Neked zenéltem” – mondta.
Ez nagyon szíven ütött. Ennyire nem vagyok képes venni az ő tiszta közeledését?

R.: De. Éppen most vette.
/elsírta magát/

D.: Nagyon szenvedek a hangulati ingadozásaimtól, hol elszállok az eufóriától, majd mély depressziós gödör jön.
Életem tele van túlzásokkal, szélsőségekkel, magam is egy szélsőség vagyok életem minden területén.
R.: Akkor vegyük sorra a szélsőséges vonulatokat.
D.: Jó.
De még elöljáróban: mellplasztika után vagyok. Nemrég kioperáltattam magamból egy darabot.
R.: Ezt miért kellett?
D.: Túl nagy volt, akadályozott a mozgásban.
R.: Értem. Vegyük a vonulatokat.
D.: Ezek a pályám, az apám és a férfiak.
Színész szerettem volna lenni, mióta csak az eszemet tudom. Úgy terveztem, hogy a Madách Gimnázium drámapedagógia tagozatán kezdek, majd irány a főiskola. De nem vettek fel a Madáchba, mert nem abban a kerületben laktam. Később kiderült, hogy apám jól ismerte az igazgatót, de elveivel nem egyezett, hogy protekciót kérjen a lányának.
Soha többé nem vettem részt semmiféle színjátszásban. Ma már, 34 évesen nem érdekel az egész.

Valami egészen mást kellene csinálnom, mint amit csinálok, de nem tudom, mi legyen az.
R.: Miért? Mivel foglalkozik most?
D.: Producer vagyok egy kis film stúdióban.
R.: Nagy törés az életében ez a színészet ügy?
D.: Biztosan derékba törte  a pályámat. Mint színész is nyilván kilengtem volna, de akkor legalább ott lett volna a háttér, a világot jelentő deszka.


R.: Vessünk egy pillantást a családtörténetre is.
D.: Anyám törvénytelen gyerek. A nagymama, akinek a testvére művész, egy hét végét töltött egy hegedűművésszel. Ebből született az anyukám. Hét vagy nyolc év elteltével jelentkezett a hegedűművész, nagyanyám elküldte. Később férjhez ment, még egy lánya született. Ezt a nagynénémet nagyon szeretem.
R.: Testvére van?
D.: Igen, egy öcsém. Öt évvel fiatalabb.
R.: Apja családja?
D.: Apám nagyon kemény ember. Lelketlennek is mondhatnám. Húga tizennyolc évesen öngyilkos lett, ez családi tabu. Nem beszél róla senki.
R.: Nem jó a kapcsolata az apjával?
D.: Ez túl enyhe kifejezés. Nemcsak veszekszünk, de néha össze is verekedünk. Egy ízben megrugdalt verekedés közben. Felmentem a szobámba. Belül annyira fájt valami, hogy megharaptam a karomat, hogy kívül fájjon.
Ezek az érzések megmagyarázhatatlanok.
Nem az  én érzéseim, másoktól veszem át, de aztán engem pusztítanak.
R.: Ezeket az érzéseket kell megfinomítani, felismerésbe emelni.
D.: Megfinomítani van mit rajtuk.
Rengeteg düh és szomorúság mérgezi ezeket. Talán a szülőkhöz kötődő eredendő csalódással és szeretettel függenek össze.
R.: Milyen munkát tudna elképzelni magának?
D.: Fogalmam sincs. Talán fordító lehetnék. Jól tudok angolul, külföldön jártam iskolába, mert apám kiküldetésen volt.
Éppen innen van az első nagy szerelmi csalódásom, amely egy másik nagy törés az életemben.

R.: A szerelmi csalódás kikerülhetetlen. Meg kell tanulni túlemelkedni a frusztráltságán.
D.: Hát én nem tanultam meg. 16 éves voltam, az első nagy szerelem külföldön egy másik magyar fiúval. Az anyja ellenezte a kapcsolatot, feslettnek mondott engem. Közben a fiúnak haza kellett jönnie katonai szolgálatra és levélben szakított velem. Nagyon szíven ütött.
Akkor már én egyetemre jártam. Kiirtottam a lelkemből.
Valóban feslett életet kezdtem élni.
Egy szünetben hazajöttem, találkoztunk és egyszer lefeküdtünk. Nem éreztem semmit.
Azóta sem találtam meg az igazit, a közgazdászok, bankárok, rendezők, milliomosok, vagy a nálam jóval fiatalabbak között.
R.: Aktuálisan most hogyan áll fiú ügyben?
D.: Pillanatnyilag négyen vannak a láthatáron, akikhez szívesen hozzámennék. El is mentem egy asztrológushoz, segítsen megállapítani, melyik lenne legjobb.

A Holdam az aszcendensemen van a Bak jelében. Valami olyasmit fejtegetett az asztrológus, hogy a Hold a Bakban esésben van, mivel a szemben lévő Rákban lenne otthon, viszont az, hogy az aszcendensen van, sokat emel rajta. Ezen elgondolkoztam. Rávezetődtem egy újabb kettősségemre a hangulatingadozások mellett. Azt is mondta, hogy uralni akarom a férfiakat.
R.: Mi az újabb kettősség?
D.: Az önbizalmam és annak sebzettsége.
El tudom magamról mondani, hogy királynő  vagyok, szerencsés, mindent el tudok érni, amit akarok, ott élek, ahol tetszik, mindenem megvan, szép vagyok, fiatal vagyok, csinos vagyok.
De lelkem mélyén a fixa ideám a kisebbségi érzés, bonyolult fájdalom. Nekem az elérhetetlen fiúkkal szemben van kisebbségi érzésem, akik nekem nem kellenek, azoknak pedig velem szemben.
Azt már megértettem és megtapasztaltam sokszor, hogy minél jobban kapaszkodnék valakibe, annál jobban elriasztom magamtól.
A rendező, aki az igazi kaliber lenne hozzám a négy közül, hisztérikának tart. Azért vagyok hisztis vele, mert mindig hazudik nekem.
Bár az is lehet, hogy én kényszerítem hazugságokra, mivel egy húsz éves lány a riválisom, ezzel csal meg rendszeresen, és próbálja letagadni.
Nekem ő lenne az álomlovag.
Mindig kérem, ne hazudjon nekem, vállalja fel a barátnőjét, sőt, éljen vele, ha úgy érzi. Ilyenkor elmegy, majd újból találkozunk, kibékülünk és újból  szétmegyünk.
Elég őrjítő, nem?
R.: És a másik három?
D.: Kettő 27 éves, punk, jópofa gyerekek. A harmadik egy rabiátus  karosszéria lakatos, egy panel lakásban lakik.
R.: Gondolt arra, hogy a fiatalabb fiúkkal a nővéri szerepet viszi? Több kapcsolata volt olyan korú fiúkkal, mint az öccse.
D.: Ez is Domina?
R.: Mindenképpen.
D.: Amerikába  készülök. Mindent itt hagyok, hogy ne legyek Domina.

Utóirat: Amerikában összejött egy 8 évvel fiatalabb fiúval, akivel összeházasodnak. Az esküvő öccse esküvőjével  együtt lesz. A fiú egy gyermeket akar. A tengerparton fognak élni.

Mielőtt feljött, az utcán elszívta cigarettáját, szenvedélyesen letüdőzve a füstöt. Műtét után volt, tüdőrákkal operálták.
Zs.: Lányaim akarták, hogy eljöjjek. Nem tudom mi sülhet ki egy ilyen beszélgetésből.
R.: Legyünk rajta mindketten, hogy kisüljön belőle valami.
Zs.: Igen, hogy kikerekedjen.
Egyedüli gyerek vagyok. Nagyon szerettem volna testvért.
Apám jogász volt, anyám tanítónő. Nagyon fiatalon kerültek össze, apám még egyetemista volt. Házasságuk nyolcadik évében születtem, 1950-ben, előttem anyámnak volt egy abortusza.
Apám májrákban halt meg 12 éves koromban. Ez egy májgyulladás után maradt vissza. A háború teljesen kettétörte szolgabírói pályafutását. Anyám nevelő tanárként dolgozott egy állami gondozottak intézetében, engem bölcsődébe adtak. Óvodába nem jártam, anyám testvérénél voltam négy unoka testvéremmel. Nem éreztem jól magam ott, kívül álló voltam.
Boldogtalan volt a kisiskolás korom is. Gyenge tanuló voltam.
Anyám felekezeti iskolával próbálkozott, de azt a szigort nem bírtam. Valahogy kicsempésztem egy levelet, kérve anyámat, vigyen el onnan. Emlékszem egyik nevelőmre, aki azt mondogatta: „Kemény dió vagy, de majd én feltörlek”.
Pesten leérettségiztem és könyvtárban kezdtem dolgozni. A mai napig itt  is maradtam, A számítógéphez is jó érzékem van, a kollégáimmal a kapcsolatom nagyon jó.
Közben másfél évig jártam egy fiúval, nem jutottunk el a szexig.
20 évesen mentem férjhez, anyám kényszerítette a házasságot, amikor kiderült a viszonyunk. Férjem hozzánk költözött, rövidesen négyen éltünk az 54 négyzetméteren, mert megszülettek a lányaink.
Szexuális életünk totális krachnak mondható, de erről egy darabig elterelődött a figyelem a hosszadalmas lakás invázió miatt. Először anyám és anyósom mentek egy társbérletbe, hogy mi külön lakjunk. Mivel a második terhességemmel veszélyeztetett voltam és anyám segített bennünket, mi mentünk a társbérletbe és anyósom a mi eredeti kis lakásunkba. Eltartási szerződést kötöttünk a társbérlő banyával, megörököltük a lakást néhány év múlva. Válásunkat követően újból mindenféle bonyodalmak lettek  az öröklakásunkkal, mindenki költözött.
A válást követően hamar férjhez mentem egy kollégához, de egy év múltán el is váltunk.

Nagyobbik lányunk viharos serdülőkort élt meg a fiúkkal és a kábítózással. Fiatalon lett anya, de most nem a fia apjával él, hanem egy idősebb elvált férfival, akinek érettségiző gyereke van. Kisebbik lányom útja egyenesebb, ő Londonban volt oper, angol szakon végzett, két gyermekes anya.
Amikor a gyerekeit keresztelték, megérintődtem. Hívő vagyok, de nem vallásos.

Naplót írok, élénk az áloméletem. Néha megálmodom előre, ami történni fog.
R.: Tudna példát mondani?
Zs.: Megálmodtam egy villamos kisiklását.
A halál eseteket is megálmodom néha. Második férjem 42 éves korában halt meg, kétéves kisgyerek maradt utána.
A lányaim apja egy fiatal nővel él, de a Karácsonyt mindig velünk tölti.
Anyám nem él már.
Tudom, hogy a lányaim hiányolták a rendes családi életet
Mi egy családi halmaz vagyunk. Éljük a magunk életét, leszakadva és elkülönülve. De egy halmazban vagyunk.
Mióma miatt 44 éves koromban kivették a méhemet.
Én egy lelki hajótörött vagyok.
Végül is nem volt rossz ez a beszélgetés, sőt, mondhatom jó volt, mert nem kavart fel.
R.: Szívesen hallgattam.

Öt hónap múlva meghalt.
Kiderült, hogy agydaganat áttéte van .
Semmilyen beavatkozást nem akart, kórházba sem ment be.
Otthon halt meg békében, gyermekei mellett, elfogadván a lejárt időt.

K.: Kicsit fekete történetem van. Jöhet?
R.: Jöhet.
K.: Talán anyámmal kezdjük. Nem szeretem anyámat. Nem kaptam tőle igazi, őszinte érzéseket, úgy is mondhatom, nem tanított meg szeretni.
R.: És apját? Őt szereti?
K.: Az én apám öt éves koromban  meghalt.
Lehet, hogy az apám halála miatt és azóta van bennem, hogy a veszteség az valami visszafordíthatatlan dolog, és az illúzió, hogy vannak vesztesek és győztesek.
Az a vesztes, akiben nincs meg a győzelem képzete.
Lehet, hogy emiatt nem fogadom el magamat, a sorsomat, a körülményeimet.
R.: És az édesanyját.
Egyedül nevelte fel magát?
K.: Igen. Mindig elüldöztem mellőle a partnereket, akik lehettek volna, féltékenységből. Utólag egy kicsit bánom ezt.
Valahol becsülöm a helytállásáért, de  a szeretet az más.
R.: Milyen szembenállás van maguk között?
K.: Aktuálisan egy örökség. Eladtuk a házat, amelyet ők annak idején együtt vettek és megfeleztük az árát. Anyám vidéken vett egy kis házat magának, én pedig  elúsztattam a részemet.
Anyám mindig az orrom alá dörzsöli, hogy soha nem fogja megbocsátani nekem, hogy nem lakást vettem az apai örökségen, hanem elpengettem azt. Én pedig azzal vágok vissza, hogy kötelessége elfogadni a döntésemet, akkor is, ha hibás.
R.: Mi az édesanyja foglalkozása?
K.: Tanár. Kisstílű, kispénzű, alkalmazkodó tanár.
R.: Látom, hogy ez nem példa magának.
K.: Egyáltalán nem.
Apámat zseniális fickónak tartja a család. Volt valami találmánya, abból lett az előbb említett ház
R.: Miben halt meg az apja és hány éves volt?
K.: Leukémiában halt meg 33 éves korában. Egyetemi évfolyamtársak voltak.
R.: És a maga tanulmányai?
K.: Na, ez a másik. Érettségi után én nem akartam tovább tanulni.
Ez is sok vita volt közöttünk.
Soha nem bocsátom meg anyámnak, hogy nem harcolta ki a továbbtanulásomat.
R.: Hallgatott volna rá?
K.: Nem. Hát éppen ez az! Nem hallgattam rá semmiben.
R.: Mi szeretett volna lenni?
K.: Lehetnék pap, karmester, a gregorián zene hatása alatt, színész, sportoló, fordító, író, gyermekpszichológus, vállalkozó.
De szélhámos, csaló, börtönviselt ember lettem.
R.: Börtönviselt?
K.: Igen. ÁFA csalás miatt, ne részletezzük.
R.: Azt mondta, sportoló is lehetne. Mit sportol?
K.: Futballoztam sokáig. Az volt a vágyam, aranygólt lőni világbajnokságon.
R.: Abbahagyta?
K.: Igen, középiskolás koromban, mert az edzőm nem csatárnak tett a csapatban, hanem hátvédnek.
Utólag beláttam, igaza volt az edzőnek, én valóban hátvéd vagyok, de akkor nem magyarázta meg.
Engem pedig a gól, a győzelem, az ünnepeltség vonzott, miközben itt csapatmunkáról van szó.
R.: Most mi van ebből a becsvágyból?
K.: Semmi.
Valószínűleg szenvedélybeteg vagyok.
Hedonista. És mesés gazdagságra vágyom, szórni a pénzt, számlálatlanul.
Akár csalás révén is gazdagnak lenni, gondtalanul élni.
R.: Sok mindent felsorolt, mi minden lehetne. Szerepelt köztük a papság is.

K.: Igen. A mi családunk mélyen hívő család. Az unokatestvéremnek négy fia van, teljes harmóniában élnek.
De én valahol kibillentem.
R.: Kételyek gyötrik?
K.: Ó, rengeteg!
A hit és a kétely rengeteget csatázik bennem.
Vegyük a győzelmet: az imént mondtam, az győz, aki biztos a győzelemben, akinek van képzete a győzelemről. Ezt elgondolom, azonnal az jut az eszembe, ha biztosak vagyunk a győzelemben, minek végigcsinálni a küzdelmet?
R.: Álljunk meg egy percre: hogy-hogy minek végig csinálni a küzdelmet? Miként lehet nem végig csinálni és csak tartani a markunkat?
K.: Lehet, hogy nem teljesen értjük egymást. Folytatom: képzelje, mekkora a csalódás, ha mégsem győzünk.
Akiben viszont a kétely túlteng, az eleve kedvszegett, nem is akar próbálkozni.
R.: Ebben a stádiumban van most?
K.: Úgy valahogy.
R.: Nehéz annak elfogadtatni magát, aki  saját magát nem fogadja el.
Nehéz jó sorsot építeni, ha a sorsát sem fogadja el.
K.: Ilyesmit akartam itt megbeszélni.
Tele vagyok félelemmel és szorongásokkal.
Félek önmagamtól, az agressziómtól, a kettős lényemtől, a hamis / igaz énemtől, amelyek folyton csatáznak bennem, az egész létezéstől félek.
R.: Hagyja, hogy az igaz lénye győzzön.
A sorstól nem kell félni, a sors az igazság, az történik, aminek történnie kell. A sors nagy tanító mester, csak meg kell értenünk, hogyan vagyunk bene, hogyan működik.
A sorsban úgy kell bízni, mint a napfelkeltében.
Biztos, hogy magának sem jut soha az eszébe, hogy holnap nem kel fel a Nap.
K.: Ez igaz. Ettől valóban nem félek.
De a szabadság és a börtön az már nem ennyire egyszerű.
R.: Szabadság, vagy szabadosság?
K.: Jó kérdés.
Lehet, hogy az utóbbit gyakoroltam eddig.
R.: Csak szabadságfokról lehet beszélni. A világ összefüggés rendszer, ahol senkinek és semminek nem lehet teljes szabadsága. A teljes szabadság maga lenne a káosz.
K.: A szabad akarat is ebbe a témába tartozik.
Egy csomó minden az életben nem az akaratnak engedelmeskedik.
Van valami isteni rend a világban, azt hiszem, ehhez kellene igazodnunk.
De édes a vétek.
Jó kilengeni, megpróbálni mást is.
R.: Ezek soha nem következmény nélküliek.
A tévedések, a tévutak is bebörtönzik az embert. Éppen úgy, mint a formális elzártságok.
K.: Igen, de a szabad akarat csak rendezett életben működhet.
R.: Nincs „igen, de”. Ez kommunikációs rövidzárlat. Vagy igen, vagy de.
K.: Milyennek lát engem?
R.: Ez a létfélelem  valóban mély örvény.
Erre épül a félelem / kétely / elégedetlenség triász.
Más kapaszkodókat is tartogat az élete, mint a hedonizmus, a felelőtlenség, a szenvedélyek örvénye vagy sodrása.
K.: Például hinni önmagamban?
R.: Az nagyon nélkülözhetetlen.
És mederbe kellene terelni a parttalanul hömpölygő energiáit.
K.: Fogalmazzunk úgy, hogy a sorsom a struktúrateremtés, a formateremtés?
R.: Igen fogalmazhatunk így.

A sorsa a mederbe terelődés, az isteni rendhez való igazodás.

DIALÓGUS 1990-ből, az ún. „rendszerváltás” idejéből

Egybecsengeni a történésekkel…

Nándor:
Egy éve saját levemben fövök…
Amióta megszűnt az üzemi lap, amelyet 15 évig szerkesztettem. Megszűnt a közegem, kiszakadtam az élet eleven sodrából, senki nem hallgat meg, nem figyel oda igazán arra, amit mondok. Ha beszélni kezdünk, a partner mondja a magáét, én az enyémet…
RUTH:
és párhuzamosságban elmennek egymás mellett.
N.: Igen. Valahogy így.
R.: Én nagyon szívesen meghallgatom magát.
Engem nagyon érdekel, hogy a politika miként formálja az emberek személyes életét.
N.: Amint láthatja, meglehetősen ingerült vagyok …
R.: Na és!?
N.: Talán nem sikerül mérsékelnem magam…
R.: Egy ilyen dialógusban nem is kell az embernek mérsékelnie magát. Hiszen egy ilyen beszélgetés a kommunikációért történik, hogy a fontos dolgokat ki tudjuk mondani magunkról. Én nem szeretném, ha fékezné az indulatait.
N.: Mozaikokat gondol az életemből?
Vagy a főbb vonulatokat?
Hol is kezdjem?
Vagy már el is kezdtük?
Nem zavarja, ha rágyújtok? Nem is tudom megkínálni, mert én pipázom.
R.: Én nem dohányzom.
N.: (pipára gyújt)
Az ember elveszti a kapcsolatát a világgal, befelé fordul, elidegenedett és önbezárkózó lesz.
Évekkel ezelőtt mondtam, hogy az értelmiségnek két útja van: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.
Ez a passzív politika legyintése.
Olcsó poénnel elütni a kiúttalanságot, mert ma már igazi viccek sincsenek.
Alapelvek és életpályák újragondolása, kontrollja, újrakezdése 45-46 éves fejjel…
Ha újra kezdeném, akkor is így lenne. Szerintem a tisztesség/tisztességtelenség kiegyenlítődik, végül valahogyan egálba jön. Nagy bűnöm nincs, amiért szembe kellene köpnöm magamat. Kihívtam a helyzeteket, nem hátulról rúgtam az ellenségbe.
28 éves koromban kerékbe tört katonai karrierem. Jobbra át, balra át! A szürkék közt lehetnék szürke, de mundérban tábornok akar inkább mindenki lenni.
A civil életben nem mérik annyira a teljesítményt, mint a katonaságnál.
Politikai tisztánlátással meddig lehet jutni?
Nem leszek a szürkék hegedűse.
A hatalom közeléből elmentem segédmun-kásnak, így kezdtem újra. De hamis dolgokra nem adtam a fejem.
A KB titkárságon sajtófőnök voltam. Mások helyett írtam.
De soha nem elveim és meggyőződésem ellenére.
De ott nem volt kompromisszum. Haza sem értem, már jött a telefon, hogy ezt ne tedd, kis öcsi!
Szerettem a hatalmat, de valahogy tudtam is, nem is élni a hatalommal.
Nem akarom túl szépre festeni magamat. De az emberben a politikai pártállástól függetlenül van etika, tisztesség, becsület, elvekhez való ragaszkodás. Nem bigott görcsösséggel, de úgy, hogy az a világban való eligazodás alapja kell legyen.
Tévedni lehet, de a tévedésből ideológiát kovácsolni, az gaztett. Valami ilyesmi lehetne az alapgondolata a honnan jövök, hová megyek című „életregényemnek”.
Apám is katona volt. Tiszta ember. Becsületes, hazudni képtelen ember, aki soha senkit nem szégyenített meg.
R.: Hivatásos katona volt?
N.: 8 éves korától katonai iskolába járt, árva gyerekként, a családtól távol, Wiener Neustadtba. Nagyapám közjegyző volt, halála után nagyanyám férjhez ment egy szolgabíróhoz. A Ludovika trianoni nemzedékéhez tartozott, Pálffy, Révai, Bercelli, szóval ezek voltak a kortársai. Büszke vagyok arra, hogy „Toldi Miklós erejű tisztességes emberként” írnak róla.
A koncepciós perek idején kirúgták a hadseregből őt is, senki nem tudta, miért.
R.: Milyen rangban volt?
N.: Zászlóalj parancsnok, századosi rangban.
A Ludovikán a Bólyait végezte, mérnökként dolgozott később. Jó racionális észjárású ember, a mérés és számítás nagymestere. Hidat, utat tervezett.
A rend, a kötelesség, a humánum, a sportszerűség, ezeket élete minden helyzetében betartotta, ezekhez igazodott. Kárpát-Ukrajna felszabadító harcaiban súlyosan megsebesült, fej- és tüdőlövést kapott. Menthetetlenként egy kórházban otthagyták. Egy csicskása maradt mellette. Igen, Erdély is egy központi történés az életünkben. Magam is Désen születtem 44-ben. Amikor összeszedte magát, a csicskás segítségével levánszorgott a kocsihoz, akkor már nyilasok, németek, minden volt ott. „Pörkölj oda, Pestig meg se állj!” – mondta. Feljöttek.
Itt zsidó munkaszolgálatosoknak papírt adott. Pótkeret parancsnokként fegyverrel űzte ki a nyilasokat.
Majd Sopronkőhidán találta magát, Bajcsy Zsilinszkyékkel együtt.
Különös most ennyit beszélni róla. Nagyon érzem a lényegét. Ha sorkatonákkal focizott, és azok tiszteletből nem rúgták be a labdát, sötétzárkával büntette, hogy nem kezelik egyenrangú játékosként. Ugyanakkor nem tűrte, ha szolgálatban szabálytalanul tisztelegjenek a katonái.
Igazi katonaember volt.
R.: És az édesanyja?
N.: Anyám? Anyám operaénekesnő volt, sokkal lágyabb. Sok tekintetben inkább rá hasonlítok. Apám kemény embert szeretett volna belőlem faragni, hasonlót, mint amilyen ő volt. Sportembert. Ő vívott, élsportoló volt atlétikában.
46-ban Németországba akart menekülni az oroszok elől.
Apámat szabályszerűen leitatta és magával hurcolta. Akkor született a húgom Burgenlandban. Aztán egy ladikon visszajöttünk, utolsó lehetőségként.
Apámat megkeresték korábban leszerelt tiszttársai, alezredessé léptették elő. A Kossuth Akadémián tanított.
Az 50-es években a régi tiszteket egy tollvonással kiebrudalták. Szerencséje volt, hogy váltig nem politizált.
A mechanizmus tökéletes volt:
összehívtak egy taggyűlést,
ezen megbírálják,
a fellebbezést elutasítják,
a kapuban az ÁVH elkapta őket.
Apám nem fellebbezett. Amikor elmondták előtte a pontokba konstruált vádat, rájuk borította a súlyos tölgyfa íróasztalt: „Szemét, szar banda vagytok!” – ordította. Amikor ment ki a laktanyából, az ügyeletes tiszt tisztelgett neki. „Parancsot kaptál a megmotozásra, leszerelésre, fegyverem elvételére! Azt tedd, ami a parancs!”
A kapuban az ÁVH-s legényekhez nyeglén odaszólt: „Na mi van fiúk? Megyünk?”
Egy évig tartott, amíg a pártból kizárták.
R.: Akkor fiatalabb volt, mint most maga. Negyven egynéhány éves lehetett, nem? Két kicsi gyerekkel.
Mihez kezdett?
N.: Egy régi ismerőse a Ganznál volt fő korifeus.
Az alkalmazta műszaki rajzolóként. 1956-ig ott dolgozott. 1948-49-ig 1800 Ft volt a fizetése, kb. háromszorosa az átlag jövedelemnek. Ehhez képest a műszaki rajzolásért 800 Ft-ot kapott.
Természetesen anyámat is kirúgták az Operaházból. Bár az igazat megvallva, apám nemigen engedte énekelni. Szegedre helyezték volna, amit természetesen nem vállalhatott. Zongoratanárnőként dolgozott, itthon adott órákat, havi 50-60 Ft-ért.
R.: És a húga?
N.: 5 éve disszidált az NSZK-ba.
Laza kapcsolatban állunk.
R.: Magának van gyereke?
N.: Igen, egy lányom van az első házasságomból 21 éves. Jó a kapcsolatunk, noha 2 éves volt, amikor elváltunk. Minden hétvégén itt van.
Azóta háromszor nősültem, én amolyan nőfaló vagyok.
R.: És miért váltak el?
N.: 1968-ban bonyolult életet éltünk. Ez a lakás afféle „éjjeli menedékhely” volt, minden szobában más család lakott. Egyikben a szüleim, másikban a keresztszüleim, itt lakott a húgom a gyerekeivel és férjével, a kisszobában a nagyapám, aki 99 évig élt. Mi Dabasra költöztünk 23 évesen. A leszerelés után rengeteg barátnőm volt. Dabason mindenki ismert bennünket, és feleségem rengeteget féltékenykedett. Nem mondom, hogy nem volt oka rá, de ez így mégis rossz volt. Addig gyanúsítgatott és vádolgatott, hogy a végén gátlástalanul hűtlenkedtem.
Örkénybe kerültem járási pártbizottsági titkárnak. Beszerelmesedtem, és jobb híján elvettem a titkárnőmet.
Szeretek szerelmes lenni.
Remélem, leszek még életem folyamán szerelmes. Ez jár nekem.
Harmadik feleségemet Debrecenben ismertem meg. Hamar nász lett, még válásom előtt. Hamarabb mentem lánykérőbe, mint elváltam volna.
Klári fiatal volt, akkor került ki az egyetemről, népművelés, német-magyar szakról.
Erkölcsi bonyodalomba keveredtem, kirúgtak, státuszomat megszüntették, mondván, hogy igaz kommunistához nem való, hogy előbb kefél, azután házasodik.
Akkor átmentem kaméleonba: a fegyelmi büntetés előtt önkritikát gyakoroltam, itt csupán dorgálást kaptam.
Akkor már átláttam a levitézlett ex-káderek maffiáján.
Engem elküldtek a francba, mondván, hogy kígyót melengettek keblükön.
76 tavaszán zárult meghurcoltatásom: visszamentem a hadseregbe. Elmondtam erkölcsi bukásom történetét, jót röhögtek rajtam. Politikai brosúrákat írtam egy évig.
Tovább nem bírtam ezt a látszatmunkát. Egy évi tennivalót két hét alatt le tudtam zavarni. A többi időben néztem az órát a falon, figyelve, hogyan vánszorog a mutató.
„Kössz fiúk, a védőhálót!” – elmentem üzemi újságírónak. Előbb csak bujtatva dolgoztam újságíróként, diszpécser voltam, reggel 6-ra jártam papír és bélyegzés szerint, munkásőr és párttag létemre elég volt csak bélyegezni.
Később már ezért nem kellett külön bemenni.
(elgondolkodik, nem hagyja R.-t szóhoz jutni)
Nem különös?
1956-ban én osztályidegen voltam. Nem kaptam jeles bizonyítványt. Apám műszaki rajzoló, anyám háztartásbeli volt. Nyomorogtunk. Apám hétvégeken kőműves munkát vállalt, hogy több jusson a családnak.
Apám tartalékos alezredesként jelentkezett a karhatalomba szolgálattételre. Amikor a dolog elcsendesedett, nem kért rehabilitálást. „Kirúgtatok a pártból, nem lépek vissza.” – mondta.
Eközben engem nem vettek fel a gimnáziumba.
Ilku volt a miniszter. Anyám ment el hozzá.
Valamikor késve, október közepén kezdhettem el a gimnáziumot, latin-orosz tagozaton.
(másodszor is közbevág)

Eme tengés-lengés közben lettem illegálisan KISZ-tag.
Ez a sebhely a homlokomon onnan van, hogy ellenforradalmi feliratokat meszeltem le. Megvertek.
Dacból 1 perc alatt beléptem az uralkodó osztály soraiba.
Érettségi után, mint munkáskádert vettek fel a tiszti főiskolára.
De amikor rakétás tisztre volt szükségük, és Moszkvába kellett volna mennem a Katonai Műszaki Intézetbe, oda már nem mentem.
Ezzel véget ért katonai pályafutásom.
R.: Ha most átgondolja ezeket a mozaikokat, vagy vonulatot, hogyan érzi, a külső vagy belső dolgok voltak meghatározóbbak az események alakításában?
N.: Azt gondolom IS – IS.
Szememben az apám alakja és a hadsereg egy gyönyörű spártai dolgot alakítottak ki.
De ugyanakkor azt is láttam, hogy amit ő csinál, az tisztességes, de nem praktikus.
Hogy több realitással talán mindez elkerülhető lett volna.
Ez a jó szándékú sehova nem vezetés dacot szült bennem.
IRÁNY A KÖZÉLET!
Itt akartam mindent megtalálni.
Elutasítottam a múlton siránkozást, a nyomort, a kilátástalanságot.
Tiszteletére legyen mondva szüleimnek, hogy noha nem értettek egyet munkásőrségemmel, nem akartak befolyásolni. Apám csak annyit kérdezett, jól meggondoltam-e?
Tagadhatatlan, hogy volt benne egy abszolút politikai tisztánlátás. Gyerekkoromban az ő címkéi jelentették a társadalmi életet: ahogyan Rákosit seggfejnek, másokat gazfickóknak nevezett. Akik ide feljártak hozzánk kártyázni, zongorázni, magyarnótázni, tarka képet adtak nekem a sorsról. Lecsúszott dzsentrik, meghasonlott emberek, még gróf is volt közöttük. A fent lévőket egyetlen mondattal le-szerencsétlen-majmozta apám, akik az ÁVH-n felkapaszkodtak.
Az apámmal szemben elkövetett aljasságok pozitív ellenzékiséget váltottak ki bennem.
Valósággal kínzott, hogy sportoljak, kemény legyek. Fizikailag és lelkileg egyaránt.
De ez bennem amolyan félkatonaság lett csak.
R.: Ténylegesen tartalmazza a családjuk a történelmi ingalengés teljes pályáját.
N.: Hülyeség és anakronizmus, hogy egy 36 éves ember dogmatista és véresszájú kommunista, akinek az elvek mindenek felett állnak.
Egy közeli rokonomat kizárattam a pártból, mert templomi esküvőt tartott.
Feljelentettem és kizárattam a pártból.
Később lecsendesedtem, alábbhagyott forrófejűségem, megértettem a marxizmust.
Kritizáltak, hogy nem bírom a kritikát, és nem vagyok demokratikus.
Most utólag látom, miként kerestem k a p a s z k o d ó k a t , miként működött bennem a folytonos bizonyítási vágy, a m e g m é r e t t e t é s .
Mennyi pótcselekvés és mennyi befuccsolás!
A tanulgatások: vörös diploma az ML-en, kiegészítő filozófia szak az ELTE-n, két év a Szombathelyi Tanárképzőn, ahová bejutnom zöld út volt már akkor. Egy telefonba került csupán.
Nagyon sűrű volt az életem. Akkoriban halt meg a harmadik feleségem rákban, 32 évesen.
R.: Őt szerette?
N.: Nem felhőtlenül. Voltak köztünk gondok.
Sokat segítettem a karrierjén, az én hátamon jutott fel. Közben és Pesten az OKISZ-ban, ő Debrecenben, csak hétvégeken találkoztunk, közben hűtlenkedések mindkettőnk részéről. Amikor kiderült, hogy mi van vele, és nem lehet gyerekünk a sugárkezelések miatt, teljesen mellette maradtam. Nagyon nehéz évek voltak ezek.
Visszatérve a kérdésére, azt gondolom, mindig volt egy BELSŐ HAJSZÁL, amelyen a dolgok valójában függtek. Bár ez életkoronként változik, de a szakaszolás történelmietlen. Serdülőkorom lustaságaiban úgy tűnik, a külső dolgok a meghatározóbbak, noha ennek fordítva kellene lennie, hogy a család a meghatározóbb. De mondtam, hogy dacból elutasítottam a külső dolgokat. És hogy ez indulatvezéreltség-e, vagy a belső meggyőződés, ki tudja? Ha nagyon mélyen belegondolok, elbizonytalanodom. A kitüntetések, jó állások, a szerencse, ezek külső dolgok, de döntéseimben mindig egy b e l s ő h a n g vezérelt.
R.: … (nem hagyja szóhoz jutni)
N.: Sokszor akartam bebizonyítani, milyen fenegyerek vagyok én, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen perifériára szorítani engem.
Minden válásomat kulturáltan vittem végbe: üres szatyorral távoztam.
A munkahely-változtatásoknál sem a magasabb pénz vezérelt. Egy bizonyos rossz közérzet pillanatában mindig eljöttem, esetenként kisebb pénzért is. Rendszerint hamar feltornáztam magam. Újságíróként is néhány hónap alatt rovatvezetőből főszerkesztő lettem.
R.: A katonaság, vagy az újságírás testreszabottabb magának?
N.: Ez a félkatonaság nekem jó. Bár kicsit fáj, hogy megtört. Ugyanakkor röhej, hogy őrnagyi rangfokozatig jutottam el ennyi energiával és ilyen körülmények között.
Igen, szükséges valamifajta megmérettetés.
A PUBLICISZTIKA inkább lételemem.
Én nem vagyok filozófus. Ne vegye nagyképűségnek, nem tartom magam Egon Ervin Kisch-nek, …
de a politika szolgálata fontos nekem.
Ebben jó mesterember akarok lenni.
R.: A „politika” mit jelent magának?
N.: A minden iránti abszolút fogékonyságot és érdeklődést.
AZ EGYBECSENGÉST A TÖRTÉNÉSEKKEL …
A kapcsolatot a világgal, az emberekkel.
A nyitott fület, amellyel mindig mindenkit meg tudok hallani.
Minden embert embernek tekinteni. Mindenkinek megadni a méltóságát.
Nem kell ehhez egyetem. Nem kell tudományt csinálni a hétköznapi dolgokból. Nem kell mély elemzés, vagy halálos komolyság ezekhez.
A legjobb színházi előadáshoz nem kell intézet; egy hordó és két színész elegendő.
Engem ez tulajdonképpen kielégítene.
R.: Mi az, ami legrosszabb most az életében?
N.: Ami ma alapvetően zavar, az az értékválság.
A köpönyegforgatás kötelező, a „minden eladó” szemlélet mögötti nihilizmus. Az, hogy a demoralizálódás bejön a lakásba.
R.: Ez a politikai metronóm lengése, amelyről már beszéltünk.
N.: 30 évig igyekeztem a főcsapás irányába haladni.
Lehet, hogy naiv voltam, de semmiképpen nem olcsó karrierizmusból tettem. Nem is gazdagodtam meg. Ezt a főbérleti lakást már harmadszor vásárolta meg a család.
Amiket tettem, jó szívvel igyekeztem végrehajtani.
Mindenkor szem előtt tartottam a megen-gedhetőséget. Az előkészítés, vita és végrehajtás mindenkori játékszabályait soha nem rúgtam fel.
R.: Elkötelezettségében „bal”-oldalinak tartja magát?
N.: Számomra minden bal, ami nem individuális, ami kifelé segít.
R.: Valahol középen van az igazság.
Maga szerint nem?
N.: A politikában nincs középút!
Akkor nem politizálnék.
De manapság az is erősíti valamelyik oldalt, aki nem politizál.
R.: Ez a kommunikáció egyik axiómája is.
N.: NEM ÉN HAGYTAM EL A PÁRTOT,
A PÁRT HAGYOTT EL ENGEM!
1989 októberében.
R.: Visszaköszön az édesapja esete.
Kísérteties, nem?
R.: Valóban így van.
De érzelmi elköteleződés és gondolati hovatartozástól mentes szabad sajtót én nem ismerek. A „független” lapok sem térnek el a főcsapástól, akár hatalmi és egzisztenciális kérdés ez egy-egy ember számára, akár nem.
R.: És a „demokrácia?” …
Maga szerint az baloldal, vagy jobboldal?
N.: A demokrácia nem abszolút.
Egy csoport uralma a másik felett.
Vagy mi a „demokratikus szocializmus”?
Ellenfogalma a diktatúra. Nem pejoratíve mondom. Csak a proletárdiktatúra lejáratta.
Az MDF nyugodtan vállalhatná a diktatúrát.
R.: Látja, én ezért képviselem a kiegyenlítettséget a két oldal között. Minden párt csak egy részt képvisel az egészből.
N.: A POLITIKA AZ EGÉSZ KÖZÖSSÉGET KELLENE, HOGY SZOLGÁLJA. Itt most összekeveredik a politika és ideológia. Az ideológia pedig csak egy kisebb rétegé. Ma létezik egyfajta ideologizálás, túlideologizálás, dezideologizálás. A spontaneitás anarchiához vezet. Nem lehet a gyeplőt a lovak közé vágni. Az olyan lenne, mintha egyszerre kikapcsolnák a közlekedési lámpákat.
R.: De az Alkotmány ösztönös barkácsolása sem hoz megoldást.
N.: Hát igen. Ez az! A JOG!
Az alkotmány egyfajta keret kellene, hogy legyen.
A tartalom és forma kérdése is ide tartozó.
R.: Egy másik fajta kettősség:
   - a stabilitás/labilitás,
   - magánélet/közéletiség,
   - intimitás/politika,
valahol ezeknek ki kell egyenlítődnie, harmóniában kell olvadnia.
N.: A szívem titkos rekeszének a kulcsa elveszett.
Már régóta nem találok magamra.
Ezt én mindig is éreztem. De most, közegemtől megfosztva, közéletiségtől elzárva, sokszor még a nálam maradt szolgálati pisztoly is eszembe jut, mint megoldás.
R.: Az ember belső hangjának több kapuja van.
Ha az emberrel ilyesmi történik, hogy ti. megfosztják külvilágától, akkor befelé figyelni kényszerül.
De ez nem okvetlenül rossz.
Sőt! Talán a legfontosabb az életben.
N.: NINCS ÖRÖM BENNEM!
Pillanatnyilag a siker is stresszel töltene el, ebben a bizonyítási görcsömben.
Eddig volt az életemnek bizonyos spontaneitása.
Most, a kialakított visszautasítási reflexemben folyton bizonyításra kényszerülök.
R.: Az örömről senkinek sem szabad lemondania.
Meg kell találnia, mi tölti el i g a z i ö r ö m m e l.
Hamisság-mentes igazi örömmel.
Tudja, az öröm nem tűri a hazugságot.
N.: Ezt én nagyon jól tudom.
A méltóságát, azt soha nem szabad elvesztenie egyetlen embernek sem. Méltósága a döglődő állatnak is van.
R.: Ami miatt ez a beszélgetés létrejött, az egy – reményeim szerint – átmeneti kiúttalanság-érzés.
Nem lenne jó ezt bagatellizálni, vagy olcsó poénnal elütni.
Ami most itt közöttünk elhangzott, abból én tényleg az ÚTKERESÉST látom, a folytonos útkeresést.
Volt egy politikai rendszer, amely kiépített egy sokak számára járható, és sokak számára járhatatlan úthálózatot;
Azt gondolom, az utak nagymértékben egyéniek.
Most éppen azon kell dolgoznunk, hogy csak a szükséges mértékben írjuk elő magunknak a közéleti utakat.

Budapest, 1990. augusztus 9.

MI KÖRÜL FOROG AZ ÉLETE?

Cs.: Kicsit túl komplikált vagyok, talán még zavarosnak is mondható. De Ruth talán kibogoz engem. Egy álmot is hoztam.
R.: Kezdjük az álommal.
Cs.: Jó. Álmomban összeomlott egy ház. Nem volt rémálom, nem voltak véres sérülések, csak lezuhant a kertbe a 6. emeleti lakás, ahol mi laktunk a családommal és amely érdekesen ötvözte az összes lakásokat, amelyekben eddigi életem során éltem. Az omlás előtt monopoli játékot játszottunk, láttam a tábláját a kertben a földön a romok között. Úgy tűnt, ez a tábla valamiképpen a házunk alaprajza is. Érdekes volt a zuhanás, főleg az, hogy cseppet sem volt félelmetes. Lehet, hogy azért jött ez az álom, mert éppen kiadni készülök a lakásomat és ki kell pakolnom a holmikat.
R.: A ház személyiség jelkép. Itt kell keresnünk az üzenetét. Utal a 6 éves korára is az emelet száma kapcsán.
Cs.: Személyiség? Ezen még soha nem gondolkoztam, hogy mi az.
R.: Minden ember a személyiségét építi, tudatosan vagy tudattalanul. Azt az egyediségét, amely megkülönbözteti őt másoktól. Nagy alkotók személyisége évszázadok múltán is felidézhető, mint például Shakespeare, Leonardo, vagy J. S. Bach, és így tovább. Maga is több vonulatból építi az életét: a munka, az egyetem befejezése, a barátnőjével való élete, az írói pálya, amire készül, családi élet és sorolhatnánk tovább.
Tulajdonképpen a horoszkóp mandalája foglalja össze legjobban az életterületeket, amelyek egy pontban, a középpontban futnak össze.
Cs.: A személyiség „épül”, vagy eleve meghatározott? Az asztrológia inkább az utóbbit állítja, nem?
R.: Nem egészen. Az ember életében van egy halom adottság, amelyet nem tud befolyásolni. A nemünket, a kort, amelyben születtünk, a helyet, ahová csöppentünk, a testvéreket, a rokonokat sem mi választjuk, a politikai helyzetet sem. Viszont vannak elmozdulás pontok, döntési helyzetek, amelyek különféle irányultságokat adhatnak életünknek. Vagyis alakítható, azaz épül is. Az épül, épület szó holisztikus fogalom: az ÉP, a teljes, az egész, a befejezett, a kialakult szótőből ered. A személyiségnek is ilyen felépültnek, kikerekedettnek kell lennie.
Cs.: Vagyis saját döntéseinknek oroszlán részük van abban, miként alakul az életünk?
R.: Pontosan. Ily módon szólunk bele sorsunk alakulásába. Ez a sors paradoxiája, magunk építjük saját karakterünkből. Ezt bizony nem mindig könnyű belátni.
Cs.: Hát az biztos, hogy a sors is nehéz kérdés. Ez már valósággal létfilozófia.
R.: Valóban az. De lehet fontosabb kérdése az életünknek annál, hogy „mi végre az egész teremtés?”
Cs.: Talán igen, talán nem.
Édesanyám 3 éve meghalt, 25 éves voltam akkor. Apám olasz, külföldön él, soha nem élt velünk. A húgom, féltestvérem is nehezen talál önmagára, munka nélküli.
R.: Mi körül forog az élete? Gondolt már erre?
Cs.: Nem, soha.
Mi körül forog? Fogalmam sincs.
De jó kérdés.
Azt gondolom, a magány elkerülése körül.
R.: A magány elkerülése?
Cs.: Igen.
R.: Kicsit pontosítsuk, mit jelent a magány?
Cs.: Biztosan összefügg a félelemmel is.
De miért félek a magánytól?

R.: Egy kliensem az 5. félelemnek nevezte a magányt.. Ismeri a Buddha legendát, úgy-e?
Cs.: Igen, a betegség, a szegénység, az öregség és a halál.
R.: Nem a meg nem értettség, vagy önkifejezés hiányossága a magány?
Cs.: Nem, nem gondolom
A magányban az a rossz, hogy nincs kivel megosztanom a lelkemet. Úgy, ahogyan egy barát megért az embert, akivel lehet lélektől lélekig beszélgetni. Ez nagyon felemelő érzés.
R.: Úgy értsem ezt, hogy szüksége van reflexióra, hogy a másik visszajelezzen?
Cs.: Olyasmi.
Hogy ne csak halljon, hanem meghalljon engem.
R.: Azt is, amit ki sem mond. Igaz? Persze félreértés mentesen.
A megértés valamiképpen önmagunk megértéséből indul ki.
Persze kölcsönösség is van benne.. Nekünk is meg kell értenünk másokat.
Mégis úgy érzem, az önkifejezés hiányossága, egyfajta bátortalan visszafogottság a magány forrása.
Cs.: Ezt nem értem.
R.: Néha olyan jól ki tudják mondani az emberek a lelküket, saját magukat. Egy fiatalember egy ízben úgy jellemezte magát, hogy ő egy csonka gúla, amelynek a csúcsa, éppen a lényege hiányzik.
Cs.: Értem. Vagyis befejezetlen.
R.: Pontosan.
Máskor sakkfigurához hasonlítják magukat, futók, bástyák, az elbizakodottabbak királyok és királynők. Ilyesmi az is, amikor felismerjük, miről szól az életünk, mi körül forognak az események. Olykor egy centrális életeseményben felvillan a lényeg, mint egy hologramban.
Cs.: Lehet. De nekem eddig nem villant fel semmi. Én nem tudok világítani, nem vagyok Nap, inkább föld. Nekem arra van szükségem, hogy engem megértsenek, megvilágítsanak.
R.: Fogalmazhatunk úgy, hogy nem körnek érzi magát egy középponttal, hanem inkább ellipszisnek két fókusszal?
Cs.: Mondhatjuk. Ellipszisnek két fókusszal.
Az álmomról mi a véleménye?
R.: Összeomlik, illetve lezuhan a lakásuk a kertbe.
Nem rémtörténet, nem fizikai romlásról van szó, inkább lelki-szellemi megújulásról.
Aranyifjú éveit tapossa, útban a felnőtt kor felé. A gyermekkorból a felnőtt kor felelősségébe való átmenet senkinek sem zökkenőmentes. Itt bejön édesanyja halálának fájdalmas ténye. Tehát a gyermekkor értékrendje - vagyis a szülőktől való védettség – összetört. Ez fejeződik ki a lakás lezuhanásában.
A monopoli játék táblája ad egy alaprajzot a személyiség építéséhez, amely a házuk alaprajzával analóg.
Más hasonlattal élve fel kell ismernie saját középpontját, különben önmaga perifériáján fog keringeni.
Jutottunk valamire?
Cs.: Azt hiszem, igen.
Meg kell újulnom, új nézőpontokra van szükség, önismeretre, sok tanulásra.
Egybe kell látni az életemet, nem széthulló daraboknak gondolni.
R.: Ez a 28 éves kor legfontosabb kihívása. Amikor a Szaturnusz körbemegy először a zodiákuson, képesek leszünk az egész sors tudatában lenni. Hasonló ez az ötéves kori Ödipális élményhez, amikor egy pillanatra felvillan, milyen felnőtt lesz belőlünk.
Cs.: Köszönöm a beszélgetést.
R.: Én is köszönöm.

SÍRJAK, VAGY NEVESSEK?

Zs.: Az én történtem nagyon kacifántos. Ha nem én lennék a főszereplője, jóízűen nevetnék. De így ez nehezebb. Nem tudom, Ruth mit fog szólni hozzá.

R.: Megpróbálunk a zavarosból tisztát formálni.
Zs.: Az nem lesz könnyű.
R.: Kezdjük az elején, vagy vágjunk a közepébe.
Zs.: Csak félig vagyok magyar, apám délvidéki menekült.
18 éves koromig úgy tűnt, ideál tipikus az életem, boldog szülők boldog lányának éreztem magam. De akkor a szüleim elváltak, mert kiderült, hogy apám, akit addig sikeres vállalkozónak gondoltunk, tönkrement és teljesen eladósodott. Az adósságok egy részét anyámnak kellett rendeznie, aki alku házasságot kötött egy idős, özvegy, beteg emberrel, akinek a felesége mellrákban halt meg.
R.: Milyen alku házasságot?
Zs.: A fazon anyámat kisegítette a kátyúból, de cserébe feleségül kellett mennie hozzá. Úgy tudom, ő is beteg, nyilván ápolóra volt szüksége.
R.: Térjünk vissza Zsófira. Mi történt az érettségi óta, azaz öt éve?
Zs.: Igen. Az volt a benyomásom, hogy sem az apámnak, sem az anyámnak nem kellek igazán. Jött a fotós szerelem, aki a tabló képeket készítette, azzal bonyolódtunk egybe. De ő nős volt, és nem vált el miattam. Két évi nyüglődés után szakítottunk. Akkor jött egy másik nős ember, akinek gyereke is van. Amikor el akart válni, a felesége mellrákot kapott. Így nem volt szíve végképp otthagyni, csak külön lakása is van. Ez a fiú ma is megvan, háttér kapcsolatnak. Sokat marjuk egymást.
R.: Tanul, vagy dolgozik?
Zs.: Mindkettőt. Anyámtól elköltöztem, mert a férjét nem bírom, de anyám is így akarta, meg a társa is. Nagyanyámtól örököltem egy lakást, ez most ki van adva, hogy legyen némi pénzem.
R.: És hol lakik?
Zs:: Az új barátomnál, aki közel húsz évvel idősebb nálam, biztonsági őr. Azt hiszem, ő most a jelenlegi életem legnagyobb problémája.
R.: Vele hogyan jött össze?
Zs.: Baby sittert keresett a besikeredett gyerekéhez, aki vidéken él az anyjával. A láthatások idején kellett őt ellátni, mert G. erre az apai szerepre szinte teljességgel alkalmatlan.
R.: Ebből is viszony lett, mint a fotóssal?
Zs.: Úgy valahogy.
R.: Aktuálisan vele mi a probléma?
Zs.: Kapcsolatunk igen tág amplitúdók között rángatózik. G. hol öngyilkossággal fenyegetőzik, ha elhagyom, hol a lában elé veti magát, hogy a kapcsolatunk karmikus, én vagyok az élete értelme, máskor pedig ő rúg ki a lakásából.
R.: Ez hogyan történik? Mondana egy példát? Provokáció is van benne?
Zs.: Tény, hogy az egyik este azt mondogattam, hogy nem vagyok boldog vele. Megkérdezte, hogy el akarok-e menni, mire azt mondtam, az lesz belőle. „Tessék, menj csak!” – volt a válasz. Nem is engedte, hogy összeszedjem a holmimat, mindent kirakott a folyosóra. /elsírja magát/ Házi ruhában és papucsban fogtam egy taxit az utcán és anyámhoz mentem.

NEM ELÉGGÉ SZERETEM és
NEM ELÉGGÉ NEM SZERETEM

A.: Annyi bajom van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.
R.: Kezdjük azzal, ami aktuálisan a legégetőbb.
A.: Tegnap el kellett altatnom a kutyámat, 17 éves volt, agydaganat miatt.
A kutya még édesanyámé volt, aki két éve halt meg.
R.: Részvétem.
A.: Köszönöm.
R.: Kezdjük talán a szüleivel.
A.: Jó. A szüleim mérnökök, apámat a felvidékről telepítették át. Már 70 éves. Házasságuk 16. évében születtem, édesanyámnak addig sok természetes abortusza volt, nem tudta kihordani a terhességeket. 36 évesen hozott engem a világra. Én most 30 vagyok, nem buzog bennem az anyai ösztön.
R.: Miben halt meg az édesanyja?
A.: Tüdőrákban.
Egy budai villában élek apámmal, akivel nem jó a kapcsolatom. Külön szinten élünk, igyekszünk nem zavarni egymást, és van a házban egy műtermem. Nincs lehetőségem az elköltözésre.
R.: Mi a foglalkozása?
A.: Különböző színházaknál dolgozom, mint szabadúszó jelmeztervező. Érdekes és jó munka. De sok üresjárat is van az életemben, amely kissé bizonytalan helyzetben tart. Apám ki szokott segíteni az anyagi mélypontokból.
R.: Egyebekben mi a kapcsolatukban a probléma?
A.: Nehéz ezt meggyőzően összeszedni.
Egyfelől öregnek tartom, az ezzel járó megcsontosodott merevségeket. Egyáltalán nem nyitott az én művészetem iránt. Gyanítom, semmire sem tartja, és lehet, hogy velem együtt. Anyám árnya is ott lebeg közöttünk, ez a nagy betegség, a sok fájdalom, és az is, hogy én későn születtem, amikor talán már le is mondtak arról, hogy gyermekük legyen. Idegenség és fáradt szürkeség jellemzi a házunk hangulatát.
Magam sem értem, hogy mindezek után miért vonzódom a nálam jóval idősebb férfiakhoz.
R.: Milyen idősekhez?
A.: Már 22 éves koromban volt egy 25 évvel idősebb szeretőm.
R.: Elmondaná?
Akkoriban fejezte be a tanulmányait, nem de?
A.: Pontosan. De egy kicsit korábbra kell visszamennünk. Már gimnazista koromban problémás voltam, jártam is pszichológushoz egy évig. Az jó volt.
R.: A Képzőművészeti Gimnáziumba járt?
A.: Igen, mert a rajz pólyás koromtól jól ment nekem. Hamar kitűnt, hogy ezzel kapcsolatos pályát fogok választani. Voltak persze zökkenők, nem vettek fel elsőre, illetve jelmeztervező szak csak kétévenként indult. Cseregyerek is voltam Hollandiában egy évig, ezért késve kezdtem meg a felsőfokú tanulmányaimat.
R.: Milyen problémái voltak középiskolában?
A.: A buddhizmus kapcsán feltámadt bennem valamiféle spirituális érdeklődés. Keleti filozófiával, Ji Kinggel, zennel kezdtem foglalkozni, Hamvas Bélát is olvastam, vegetáriánus lettem.
R.: Szülei mennyire támogatták ezt az érdeklődést?
A.: Semennyire. Anyám a vegetáriusságomat kifejezetten rosszallta.
Persze volt más is, mert kipróbáltam a füvet és a marihuánát, de nem lettem fúggő. Viszont erősen dohányzom. (Valóban árad belőle a dohányosok jellegzetes szaga.)
R.: Térjünk vissza az öreg szeretőjéhez.
A.: Szakmabeli volt, természetesen nős. Lényegében apám lehetett volna. Nála dolgoztam szakmai gyakorlaton, nagyon sokat jelentett nekem mindenféle szempontból.

AZ ELSŐ SZERELMEM

K.: Semmit nem tudok csinálni, az iskola sem érdekel, minden nap elkések, matekból bukásra állok, mert mindig csak őrá gondolok, az én magas, karcsú, gyönyörű Robimra. Bár fiúkra nem szokás ilyesmit mondani.
R.:Hányadik osztályba jár?
K.: Első gimnáziumba.
Elmondom elölről.
R.: Jó, hallgatom.
K.: Reggelenként a barátnőimmel találkozom, a házunk kapuja előtt várnak rám, triumvirátusban megyünk tovább villamossal.
Ott, a megállóban pillantottam meg Őt egy gyönyörű tavaszi napon, amikor már minden virágba borult. Ez volt az a bizonyos első látásra szerelem. A haverjaival állt ott, vidáman beszélgettek.
Ettől kezdve minden nap arra vártam, ott lesznek-e, elég gyakran ott voltak.
R.: Egy iskolába járnak?
K.: Nem,ő gyakorlatokra jár, csak egy darabon egy felé visz az utunk.
Néhány hét eltelt, amíg elkaptam a pillantását. Álltam a tekintetét, kicsit szégyenlős mosollyal bátorítottam. Így egy napon elindult felém.
Azt hittem, a szívem menten kiugrik belőlem, olyan hevesen dobogott. Gondolom, el is pirultam. Odajött, bemutatkozott, a hangja is andalító volt. Zavaromban rágyújtottam, talán ő is zavarban lehetett kissé, mert azt mondta, már régen be akart mutatkozni, meg akart szólítani, de nem volt bátorsága. Gyorsan telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy este találkozunk a Zöld Pardonban.
Tíz centivel a talaj felett lebegtem be az iskolába, kicsit elkésve szokás szerint.
R.: Kettesben találkoztak?
K.: Nem, először bandában. Ő is hozta a barátját, aki később a barátnőmmel járt. De már az első este jól összejöttünk, nagyon jót beszélgettünk, táncoltunk. A banda szétszéledt, ő hazakísért engem.
A kapuban elcsattant az első csók.
Mámorító volt. Nagyon boldog voltam.
Talán túlságosan is.
Tudja, már régen vártam arra, hogy szerelmes legyek, a társaim már hatalmas kalandokról számoltak be, úgy éreztem, lemaradtam hozzájuk képest.
(Közben felcsúszott a ruhája ujja, gyorsan visszahúzta, de meglátta, hogy észrevettem a vágásokat. Mivel nem kérdeztem rá, ő hozta szóba.)
K.: Ó, ezek vágások! Azért hordok mindig hosszú ujjú ruhát, hogy ne látszódjanak.
Ez egy másik bánat nyoma.
R.: Bánat? Eddig csak mámorító örömről volt szó.
K.: Tessék csak várni. Folytatom.
Ettől kezdve szinte minden nap találkoztunk esténként.
Két egész héten át.
Hatalmasakat sétáltunk,, sokat nevettünk, komolyabb dolog nem történt, de én nagyon boldog voltam.
Szerelmes lettem, reményeim messzire értek.
R.: Két héten át?
K.: Igen.
R.: Akkor mi történt?

IZABELLA NŐVÉR KRÓNIKÁJA

Az Úr adja kegyesen, hogy hű tanúja lehessek mindannak, ami egy bizonyos monostorban – a nevét emlegetni, imába foglalni illő és istenes – történt a setét középkor nyolcas és kilences esztendejében.
Amikor is híven a Mindenhatók szent szándékaihoz martalékul odadobattunk egy nemes célnak.
Mi levénk azon kiválasztottak, – nem átallánk kiállni a hatalmas és gyarló világ elé – akik fennen hirdettük módszereink fenségességét az angyali kisdedművelés matematikának nevezett területén.
Minekutána csalódásaink rendre meglátszanának, jómagamat is beleértve a csalódottak körébe, szagló receptorain megnyúltak, hogy segítsék a ránk szabott feladatok megmérendő köreit áttekinteni.
Írom e sorokat én, Izabella nővér a fent említett instrumentumok leendő, a kusza benyomásokat összegereblyéző, kódex másoló apácája.
Iratott az Úrnak szentelt helyen, egy tér mélyén szunnyadó, súlyos tömegű, messziről négyszögűnek tetsző, fenségesen komoly, apokaliptikus építmény zarándok szállásán.
Ide érkezének ama bátor halandók, hogy orcáikat megmeríthessék a tisztaság, a fény, a békesség, a jóság és a tudomány áradásában és ragadnának rájuk mestereiktől a tanulni vágyás, hogy azután az elkövetkező időkben maguk is megtalálják azt a helyes utat, amely ha mégoly kanyargós is, lehet az ő kijelölt ösvényük. Ezért hátrahagyván nemes otthonainkat és munkahelyeinket – hol csak a munkának, az áremelkedésnek és adónak tengődénk, – zarándokolnánk ide sorjában a kijelölt nemes napokon, át- meg átkelvén a Duna hullámain, vagy az előttünk Ararát magasságával vetekedő hegyen, hágánk meg a metró mély szakadékait, jövénk az isztmoszról, és mint Mózes a Vörös tengeren, vágánk ösvényt a szent dologidőben tévelygő emberek sokaságán.
Eljutván nagy nehézségekkel ama komor épülethez, felmenénk a sötét lépcsőfokokon, mert azt nem világította meg semmiféle fény. Ifjabb és idősebb testvéreim és jómagam is megszenvedénk minden alkalommal a magassághoz vezető utak fáradalmait.
Majd várakozánk szemlátomást cél nélkül, türelmesen sétálgatunk a monostor kerengőjében mert bizonyos foglalkozások témái titkok valának számunkra. Eközben bűnös kezeinkkel könyékig matatván kámzsáink oldalsó, zsebet formáló feneketlen mélységeiben, avagy vándortarisznyánk ürességében, keresvén és előhalászván bűnös testünk fenntartására egy-egy szem morzsát az aznapi táplálék gyanánt. Ám többen valának azok, kik eme napokra szánt böjtöt fogadának, hogy megtisztult lélekkel és üres gyomorral tehessék magukévá a szent igék sokaságát.
A kerengő falain szép egyforma távolságokban jelek sorjázának, frissen festett miniatúrák, árulkodván arról, hogy az emberi lélek sokszínűsége és kifejezhetősége végtelen.
Szent testvéreim is nyakukba vették némely jel megfejtésének gondját, jómagam pedig többször fohászkodék imígyen:

• Bár adná a szentlélek nekem is egy kicsivel több sütnivalót és bocsátana rám több világosságot, hogy érteném meg olykor a sok kusza vonal és folt között az isteni lényeget!
• Óhajom ha meghallgatásra találna, bizony nekem is valék alkalma arra, hogy fitogtathatnám éles eszemet és társaim meggyőződhetnének arról, milyen sok jel vált világossá számomra az idő pergésében.

A kerengőből nyíla a szent ispotály, melyben elmélkedéseinket folytatánk. Első dolgunk levén az itt uralkodó rend szétzilálása és vállalkozánk a lehetetlen megvalósítására: a szabályos formák szabályossá alakításában a négyszögekből kört formálván!
Eme tettünkkel is bizonyítván, hogy az idők végeztével ilyen kerek és egész emberekké válhatnánk.
Mestereink talpig erényes emberek. Isten adta lelkük tündöklését, mely soha ki nem hunyó fénnyel árad ránk, szelíd arcvonásaik lenyűgöznek bennünket. Vonzó beszédeikkel és elméjük élességével kormányozzák tévelygő lelkeinket, akárha anyáink lennének ők.
Felhívásaikra belefogánk, hogy igen gondosan megválogatván szavainkat, olykor hosszú körülírásokba is bocsátkozván, előadjuk, mely különös és lelkeinket felkavaró dolog történe néhány nappal korábban.
Mert sokszor előfordula, hogy éjjelenként zsibbadtan és hullamerevként fekvénk nyoszolyáinkon, lehetetlen prédáivá válván egy falkányi démonnak. Míg egyik a hörgő szájával lelkünket cibálja, a másik sátánt látjuk, amint dölyfösen vágja elevenünkbe körmeit. Belzebub módjára kacag, viszolyogtató birkózásban marcangolá testünket a nevelés szikkadt parlagán Pedig a helyre puha pázsit, virág illenék, mennyei kerteket dúsító növény, minden virága és fürtje a béke és szeretet műveként hirdethetné a matéria részein az átfogó formák tündöklésében a szerelemteljes következést. ÁMEN.

Magyarázatukat oly kézenfekvőnek találván sokszor nem is szégyenkezvén, hogy nem lelvén rá magam is a megoldásra, büszkeséggel tölt el egy-egy eset után a beavatottság érzése. Néha szinte magam magasztalom magamat a választott szent eszméért, amely így hangzik: „Mert az igazság ereje szétárad, mint a jóság!”
Egyre jobban meggyőződék tanításaik ama szent törvényéről, hogy ha egyik orcádat megütik tartsd oda a másikat is. Mivel az anyagi világ egyik fontos jelensége a szimmetria.

Egy közülünk nem csupán a matematikai természet szent könyvének olvasásához értende, hanem osztogatá tanácsait abban is, hogy mi miként olvassuk és értelmezzük azokat. Ez igen hasznosnak bizonyula az elmúlt és az elkövetkezendő napok egymásutániságában a mindenféle dolgok mindenféle megértéséhez. Az elmúlt idők pergéséből kihámozám a lelki segélyszolgálat néhány jó tanácsát, intelmeit a magam számára. Ezek:

TÜRELMET GYAKOROLVÁN

• Ez kényelmes módszer, megszívlelendő főleg ifjabb testvéreink számára, mely szerint nekünk földi halandóknak nem kell semmi nagy dolgot tennünk, mint azt, hogy ördögi ravaszsággal várakozánk 50-60 évig, amíg megérvén a matuzsálemi kort, bizton beérik elmélkedéseink áhított gyümölcse.

ÖNFELÁLDOZÁSSAL

• Eme módszerben az egészen nagy alakítások lehetősége rejtezik minden kiválasztott számára. Mert miközben mindent látó szemeid fennakadván, félájultan meredezél az előtted lévő látomásra, nem mutatsz gyöngeséget!. Lelked megacélozván tégy úgy, mintha kőszikla volnál, amelyen az isteni madarak költenének és éltető nedveikkel bombázván és festvén fehérre fürtjeidet, te csak maradj szikla.

RÁOLVASÁSSAL:

• Eme bűbájossághoz ördögi fapofa és egy varázsigékkel zsúfolt pergamen szükségeltetik.
  (E pergamenek jómagamnál már könyv alakban gyűlének össze, és tetszésem szerint ütögetném fel lapjait a formulák hasznosításában, figyelmen kívül hagyván, ha nem odavaló is.)

ÖSSZEHASONLÍTÓ MÓDSZERREL:

• Bűnös és gyarló életemben sokszor meggyőződvén magam is róla, fennen hirdetem, hogy eme módszer szinte a végtelenségig folytatható.

DACOS ELLENTÁMADÁSSAL:

• Íme, ez a legkedvesebb módszer. Mert mindenkinek mindenkoron megvilágosítja az elméjét.
• A Mindenható észre véteti, hogy a leendő mester nem harmatgyönge. Szemei, mint a tűzláng, ha kell. Szavai a vizek zúgásához hasonlíthatóak. Alakja mögül szivárvány tündököl, körülötte pedig villámlások és mennydörgések.

A TUDOMÁNY SEGÍTSÉGÉVEL:

• Eme módszerhez már fel kell ütnünk néhány szent könyvet is, de ennyi fáradság igazán nem sok ama eredményhez képest, miszerint visszatérhetnénk az egészséges emberek közé, és folytathatjuk az óvodás gyerekek matematikára való oktatását.

Fázom az elkövetkezendőktől. Hüvelykujjam is sajog.
Abbahagyom az írást Én, Izabella nővér. ÁMEN

NEM ELÉGGÉ SZERETEM és
NEM ELÉGGÉ NEM SZERETEM

A.: Annyi bajom van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.
R.: Kezdjük azzal, ami aktuálisan a legégetőbb.
A.: Tegnap el kellett altatnom a kutyámat, 17 éves volt, agydaganat miatt.
A kutya még édesanyámé volt, aki két éve halt meg.
R.: Részvétem.
A.: Köszönöm.
R.: Kezdjük talán a szüleivel.
A.: Jó. A szüleim mérnökök, apámat a felvidékről telepítették át. Már 70 éves. Házasságuk 16. évében születtem, édesanyámnak addig sok természetes abortusza volt, nem tudta kihordani a terhességeket. 36 évesen hozott engem a világra. Én most 30 vagyok, nem buzog bennem az anyai ösztön.
R.: Miben halt meg az édesanyja?
A.: Tüdőrákban.
Egy budai villában élek apámmal, akivel nem jó a kapcsolatom. Külön szinten élünk, igyekszünk nem zavarni egymást, és van a házban egy műtermem. Nincs lehetőségem az elköltözésre.
R.: Mi a foglalkozása?
A.: Különböző színházaknál dolgozom, mint szabadúszó jelmeztervező. Érdekes és jó munka. De sok üresjárat is van az életemben, amely kissé bizonytalan helyzetben tart. Apám ki szokott segíteni az anyagi mélypontokból.
R.: Egyebekben mi a kapcsolatukban a probléma?
A.: Nehéz ezt meggyőzően összeszedni.
Egyfelől öregnek tartom, az ezzel járó megcsontosodott merevségeket. Egyáltalán nem nyitott az én művészetem iránt. Gyanítom, semmire sem tartja, és lehet, hogy velem együtt. Anyám árnya is ott lebeg közöttünk, ez a nagy betegség, a sok fájdalom, és az is, hogy én későn születtem, amikor talán már le is mondtak arról, hogy gyermekük legyen. Idegenség és fáradt szürkeség jellemzi a házunk hangulatát.
Magam sem értem, hogy mindezek után miért vonzódom a nálam jóval idősebb férfiakhoz.
R.: Milyen idősekhez?
A.: Már 22 éves koromban volt egy 25 évvel idősebb szeretőm.
R.: Elmondaná?
Akkoriban fejezte be a tanulmányait, nem de?
A.: Pontosan. De egy kicsit korábbra kell visszamennünk. Már gimnazista koromban problémás voltam, jártam is pszichológushoz egy évig. Az jó volt.
R.: A Képzőművészeti Gimnáziumba járt?
A.: Igen, mert a rajz pólyás koromtól jól ment nekem. Hamar kitűnt, hogy ezzel kapcsolatos pályát fogok választani. Voltak persze zökkenők, nem vettek fel elsőre, illetve jelmeztervező szak csak kétévenként indult. Cseregyerek is voltam Hollandiában egy évig, ezért késve kezdtem meg a felsőfokú tanulmányaimat.
R.: Milyen problémái voltak középiskolában?
A.: A buddhizmus kapcsán feltámadt bennem valamiféle spirituális érdeklődés. Keleti filozófiával, Ji Kinggel, zennel kezdtem foglalkozni, Hamvas Bélát is olvastam, vegetáriánus lettem.
R.: Szülei mennyire támogatták ezt az érdeklődést?
A.: Semennyire. Anyám a vegetáriusságomat kifejezetten rosszallta.
Persze volt más is, mert kipróbáltam a füvet és a marihuánát, de nem lettem fúggő. Viszont erősen dohányzom. (Valóban árad belőle a dohányosok jellegzetes szaga.)
R.: Térjünk vissza az öreg szeretőjéhez.
A.: Szakmabeli volt, természetesen nős. Lényegében apám lehetett volna. Nála dolgoztam szakmai gyakorlaton, nagyon sokat jelentett nekem mindenféle szempontból.
Őt kértem fel opponensnek a diploma munkám kapcsán. Ezután nem sokkal ő szakított velem, ami nagyon megviselt, teljesen padlóra kerültem.

MÉRGEZŐ CSALÁDI TITOK

A.: Lehet, hogy Ruth azt fogja gondolni, mindenféle vajákoshoz járok, de most olyan dolog történt velem, ami nem hagy nyugodni.
R.: Majd megmondom, mit gondolok, nem kell kitalálnia.
A.: Jó. Akkor elkezdem.
Részt vettem egy csoportos  meditáción, ahol az volt a téma, hogy adjuk vissza a szülőknek azt a terhet, amely az ő életüké, és amelyet le akarnak vetni. Nem kell részesülnünk a szülők, a felmenők, az ősök szégyenében, mindenféle bűnében, és főleg ne hagyjuk, hogy ezeket ránk akarják pakolni.
R.: Érdekes téma.
A.: Mélyen elmeditáltam ezen, és akkor egy hallomásszerű élményben az jött elő, valaki azt mondta nekem: „Nyugodtan megmondhatod anyádnak, hogy nem kell kutatnia Asztalos Márton után, mert nem ő az apja.”
Gondolhatja, ez mennyire felzaklatott.
R.: Kezdjük az elején.
A.: Anyukám történetében sokáig az a változat keringett, hogy apja elhagyta őt és a nagymamát, amikor ő egészen kicsi volt. Egy nagy veszekedés után felpakolta a két nagyobbik gyerekét, anyukámat pedig otthagyta a nagymamával.
Soha többé nem találkoztak.
R.: Na várjunk egy percet. Három gyerek volt a családban?
A.: Igen. Nagymama hozzáment Asztalos Sándorhoz, született három gyermekük, anyukám volt a legkisebb.
Amikor a nagypapa elment, egyedül nevelte fel anyámat, varrónő volt. Anyukám hamar feljött Pestre abból a kis borsodi faliból, ahol született, férjhez ment, neki is három gyermeke van. Mi is hárman vagyunk testvérek.
Amikor a nagymama megöregedett, felhoztuk magunkhoz, velünk élt haláláig.
Nem firtattuk a múltat. Lezártuk azzal, hogy mégiscsak egy lelketlen és lehetetlen alak ez az Asztalos, aki ennyire nem érdeklődik a gyereke iránt.
R.: Másfelől persze bősz apa, aki két gyerekét magával vitte, elszakítván őket anyjuktól.
A.: Nemrégiben anyukámban mégis előjött a téma, Facebookon Kerestük Asztalos Mártont, de nem válaszolt. Anyukám előkerestette velem egyik bátyját, megbeszéltek egy randevút. Anyukám el is ment, fél órát várt rá, de a végén nem találkoztak. Ám ő azt mondta, végig érezte, hogy ott volt valahol, csak nem ment oda hozzá.
R.: Igazi filmbe illő jelenet.
A.: Engem nem hagyott nyugodni az a hallomás a meditáción. Elhatároztam, hogy amikor legközelebb találkozunk, kertelés nélkül rákérdezek az egészre.
Ez be is következett, hetente meg szoktam őt masszírozni. Elmondtam a históriámat.
Mélyen eltűnődött, majd azt mondta::

• Hát ez meg hogy jutott eszedbe?
• Ezért hagyott el bennünket.
• Anyám szerelembe bonyolódott a szomszéd Józsival, de háromszor is megesküdött, hogy Asztalos Márton az apám.
• De lehet, hogy mégsem?
• Akkor miért hazudott nekem?

R.: Azt is ki kell bogoznunk, hogyan kötődik a történet Anna életéhez. Végtére ez azzal aktualizálódott, hogy abban a meditációban elhangzott az „égi szózat”.
A.: Mondom tovább.
Anyámnak megnyíltak a zsilipei masszírozás közben:

• Nem volt áldás a mamánk házasságán Mártonnal.
• Márton, mondhatjuk, bosszúból vette el a mamát, mert menyasszonya felszarvazta, amíg ő katona volt. Büszkesége ezt nem viselte el. Bizonyítani kellett, hogy őt más megbecsüli.
  
  

KRÓNIKUS PANKREATITISZ

V.: Annyi bajom van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.
Tele vagyok keserűséggel, csalódással. Még most, az ötödik X-en túl is a mostohaapám hitegetései, hazugságai, nyerseségei marcangolják a belsőmet.
Azt pedig, hogy gyógyíthatatlan betegségem van, végképp nem tudom elfogadni.
R.: Mi az a gyógyíthatatlan betegség?
V.: Krónikus pankreatitisz.
Tudom, a szeretet hiányával kapcsolatos, rengeteget tanulmányoztam a pszichoszomatikát, asztrológusoknál is jártam, de azok sem segítettek rajtam.
Egy indiai asztrológus magányt jósolt, azt mondta, soha nem lesz családom, gyerekem. Egy jó nevű magyar hasonlót mondott, megfűszerezve azzal, hogy a párommal való kapcsolatom nem karmikus. Talán igaz, talán nem.
R.: Vigyázni kell az efféle determinizmusokkal. Az asztrológia nem igazoló elméletekre és védekező páncélra való.
V.: De vannak megmásíthatatlan elemei. Vagy nem? Például az, hogy milyen jelben születtünk. Én Vízöntő vagyok.
R.: Mármint gondolom, a Napja van ott.
Ezek fontos jelentések, de nem a jó és a rossz kategóriájában. Ha az ember zavarosba születik, akkor az a feladata, hogy abból tisztát formáljon, miként azt Lao ce írta.
V.: Hát én zavarosba születtem.
Értem. Ebből kell tisztát formálnom. Ez indulónak jó lesz.
R.: Kezdjük az elején.
V.: Szerelemgyerek vagyok.
Apámat soha nem láttam, szüleim még világra jövetelem előtt elszakadtak egymástól.
Egy verzió szerint apám külföldön él, ahová anyám nem követte. Más verzió szerint lehet, hogy az apám nem is tud a létezésemről. Anyám ezt soha nem mondta el megbízhatóan.
Ő is szerelemgyerek, amit keményen megsínylett.
A nagymama később férjhez ment, és még négy gyereket szült.
Ennél a nagymamánál nevelkedtem én is hat éves koromig.
R.: Édesanyja közben dolgozott?
Milyen volt a kapcsolata vele?
V.: Kapcsolat?
Anyám gyűlölt engem. ’Bár inkább a Dunába sz…lak volna, mint hogy  megszüljelek!” – ebben tudom összegezni kapcsolatunkat.
Azt gondolom, életem első hat évében a férjhez menetel volt a legfontosabb számára, ez az ötödik évben sikerült is. Talált egy jóval fiatalabb Balogot, aki engem is a nevére vett. Hazavittek a nagymamától.
Ez még rémesebb volt, mint a nagymamánál való élet.
R.: Miért?
V.: Mert rémes volt a légkör. Balog sokat vert engem. Egyszer egy patkányos pincébe is bezárt.
Egy nagyobb szadizás alkalmával anyám megvédett, attól kezdve nem ütlegelt tovább.
Úgy szerepelt az életemben, mintha ő lenne az apám. Egészen addig én is ebben a hiszemben éltem, .mígnem egy kotnyeles szomszéd rákérdezett a részletekre. Utána néztem anyám igazolványában a dátumoknak, és arra gondoltam, csak talált gyerek lehetek. Még hála is pislákolt bennem, hogy felnevelt két idegen.
12 éves koromban öngyilkossági kísérletet tettem.
R.: Hogyan?
V.: Összegyűjtöttem egy csomó tardylt egy piskótás dobozban, de ezt megtalálták.
Akkor kicsit megrendültek. Ettől kezdve Balog többet beszélgetett velem. Rávett, hogy tanuljak rendesen és megígérte, hogy kitaníttat.
R.: Mi akart lenni?
V.: Gyermekorvos.
R.: Ez hogyan hiúsult meg?
V.: Rögtön rátérek, csak van még közben néhány fontos dolog.
Anyámnak nem tetszett, hogy a kapcsolatom javult a mostohámmal. Gúnyosan mondta: „Mennyire egymásra találtatok!”
Volt közöttük egy nagy vitapont: anyám nem akart több gyereket, Balog minden áron. Valósággal megerőszakolta anyámat. Így született  a húgom, a féltestvérem, félboldogsággal, mert Balog fiút képzelt el magának.

Ekkor valamennyire a Balog család is  megbékélt velünk, mert a házasságkötés idején kitagadták a mostoha apámat.

Húgomat halálra kényeztették, odaköltöztünk a nagyszülők ikerházába, akik mindent elkövettek, hogy szétválasszák őket.

Ez sikerült is.

Mostohám a ballagás napján költözött el, ezzel a nagy kitaníttatási ígéret perc alatt szertefoszlott. Akkor hangzott el az inkriminált mondat: „Hát mit vártál? Soha nem tekintettelek gyerekemnek!”

A SZERETETRŐL

E.: A múltkor elmeséltem egy gyerekkori álmomat az aranyról, amelyet felébredéskor kerestem, és nagyon szomorú voltam, amikor nem találtam.
R.: Igen, emlékszem.
E.: Valami lelki aranyról beszélt, nem tudtam megjegyezni, pontosan miket mondott.
R.: Azt mondtam, hogy az arany, mint nemesfém, amely nem rozsdásodik, nemcsak fizikai szinten van az életünkben, hanem lelki / szellemi értelemben a szeretetet, a tisztességet, a méltóságot, az emberséget, az igazságot is jelenti.
E.: Igen, ennek nyomán előjött belőlem egy csomó minden a szeretetről, ezt szeretném elmondani.
R.: Jó, hallgatom.
E.: De kérem, ne szakítson félbe.
R.: Rendben.
E.: Az emberekkel való kapcsolatom akadálya a szeretet hiány.
Ma megtapasztaltam, milyen szeretetet adni magamnak és valakinek. Jó érzés, és van benne kölcsönösség. A szeretetből mind a két fél profitál. A szeretet nem lehet egyoldalú és nem törekszik uralomra. A szeretet megosztja, ami van, felold, kellemes, nem erőszakos. Kiegyensúlyozó és egészséget hozó erő.
A szeretetre rá lehet hangolódni. Nálam ezt a „szeretet” szó ismétlése, vagy „Mi a szeretet most?” gondolaton való merengés teszi meg.
A függőségeim titka a szeretet hiány. Azért kötődtem függőségeimhez, mert úgy véltem, hogy azok valami szeretetet adhatnak, vagy pótolhatják azt.
A szeretet nem kompromisszum, mert nincs benne hatalom és mégis erőssé teszi azokat, akik benne vannak, és szabaddá.

Szeretetet bármilyen ember tud adni, nem függ az észtől, az intellektustól. Rengeteg megnyilvánulási formája van, mert minden helyzetben más számít annak. Mégis érezhető, aki már ismeri.

A világ nagyon sok problémája a szeretet-hiányból származik. Az enyém is.
A szeretet különlegessé és egyedivé tesz.
Ez az igazi egyéniség forrása.
Ahol van szeretet, ott már nem lehet baj.

NYOMORÚSÁG

P.: Biztosan tudja Ruth, hogy én most Párizsban élek néhány éve, csak rövid időkre szoktam hazalátogatni.
R.: Igen, tudom.
P.: Párizsban a metrón történt meg, amit el akarok mondani, megfacsarta a szívemet.
R.: Mi történt?
P.: Egy elmebeteg nő és elmebeteg férfi utazott a metrón, veszekedtek, senkit nem kímélve. A nő pénzt kért, a férfi idegesen elfordult tőle. A nő nem adta fel, megkérdezte, leülhet-e mellé. „Ne érj hozzám!” – ordította a férfi. A nő erre nyelvet öltött rá, a férfi felemelte kezét, megütni készült őt.
Mintegy kergetőztek a szerelvényben, majd a két végéről ordibáltak egymás felé különböző obszcén dolgokat. A nő a szerelvény végéből is öltögette rá a nyelvét.
Majd mindketten leszálltak.

Először én is nevettem rajtuk a többiekkel. De hamarosan mélyen elszomorodtam.
Arra gondoltam, ha van reinkarnáció, akkor lehet, hogy ez a két ember előző életében is tönkretette egymást, és most mindketten úgy bűnhődnek, hogy elmebajosak.
Megrendítő, hogy az élet így összehozza az ilyen embereket.

R.: Ez a reinkarnációs gondolat nagyon figyelemreméltó.
Enélkül szerintem nagyon keveset értünk meg a zajló eseményekből.

P.: De még nincs vége.
Ugyanezen az úton egy ázsiai lány szemezett (volna) velem.
Kellemetlenül érintett a pillantása, tolakodónak és kihívónak éreztem.
Tudtam, hogy ha  megszólítanám, biztosan szóba elegyedne velem.
Mégsem szólítottam meg, inkább azt színleltem, hogy zenét hallgatok.
Ám zavaró volt, hogy az ablak üvegében, mint tükörben is a lány arca volt.
Nem, nem szabad beleavatkoznom az életébe, úgysem fogja megérteni az én komplikált lelkemet.

HAZARDÍROZÁS

T.: Egészen jól éltem eddig, sportoltam, szórakoztam, élveztem az életet. De most egy 12 évvel fiatalabb kurva miatt kifordultam önmagamból.
Lehet, hogy idegbeteg vagyok, de tudom, hogy nekem van igazam. Csak miért nem hiszik el? Hogyan fogadtassam el?

R.: Miben van igaza?

T.: Ebben az egész történetben, Patríciával.
R.: Hol kezdjük? Az életénél, az igazánál, vagy a barátnőjénél?
T.: Kezdhetjük az életemnél.
Előrebocsátom, nincs életcélom, semmi nem érdekel, nem akarok gyereket, a házasságban nem hiszek, zavar a korrupt világ.
20 évig eszembe sem jutott, hogy az aranyifjú életemben változás állhat be. De amikor áthaladtam a 36-on, megcsapott az idő, vagy a sors szele. Tudja, mint Szent Iván napkor a fordulat, ami után rövidülnek a nappalok, akár akarjuk, akár nem.
A Balatonon már nem vagyok az a csávó, akire a nők ragadnak.
Tíz éve még röhögtem Bárdy Györgyön, mert öregnek tartottam, hiába volt jól konzervált.
Most megcsapott valami ürességérzés, meg balesetem is volt.
R.: Milyen balesete?
T.: Combizom szakadás vízisíelés közben. De más balesetem is volt.
R.: Tényleg? Milyen?
T.: Leszakadt a hüvelykujjam utolsó perce. Vissza kellett varrni.
Kérem, kíméljen meg a kommentároktól.
R.: Jó. Térjünk vissza az életére.
T.: Apám elhagyott bennünket, amikor egészen kicsi voltam. Megnősült még egyszer, féltestvéremmel nincs kapcsolatom. Apámmal sincs. Anyám is férjhez ment, akkor engem a nagynénémnél hagyott. Csak akkor költözött vissza, amikor megözvegyült.
R.: Mi a foglalkozása?
T.: Ez kicsit cifra.
Eredetileg gépészmérnöknek tanultam, de három év után átnavigáltam a jogra. Egyik sem érdekel igazán. A szakvizsgát még nem tettem le.
Egyetemista koromban volt egy nagy szerelmem, egy minden szempontból hozzám illő lánnyal, Klárával, ő is egyetemista volt. Csúnya vége lett. Én Trabanttal jártam, ő BMW-s maffiózókkal szűrte össze a levet. Hatalmas forgalmat bonyolított le férfi ügyben, mindenkit átvert, férjhez menni nem tudott. Mára kihűlt bennem a hajdanvolt nagy lobogás.
Szerintem Klári élete semmiről sem szól.
R.: Afféle „nesze semmi, fogd meg jól?”
T.: Igen, ezt mondhatjuk.
R.: Tartják a kapcsolatot?
T.: Persze, de csak lazán.
Lehet, hogy ő afféle háttér férjnek szívesen venne engem, de mint mondtam, engem nem lehet házasságba belasszózni.
Patrícia, aki miatt most ezeket elmondom, nagyon féltékeny Klárira. Lényegében lehet, hogy van is is rá oka.
R.: Miért?
T.: Patrícia nagyon egyszerű, mondhatnám nyomorult családból származik. Külvárosi szoba konyhás lakásban lakik minden generáció együtt, anyja rákbeteg.
Nagyon szép lány.
Meg is él a szépségéből. Ért engem?
R.: Értem.
T.: De a fotómodellség vágyánál nem lát tovább.
Amikor felmérte, ez milyen árat kíván, inkább rám cuppant, remélvén, hogy én feleségül veszem, családot alapítunk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
Annak ellenére, hogy igen nagy szegénységben nőtt fel, igényei maximálisak a szórakozások, hétvégi programok, utazások vonatkozásában.

KÉNYSZERESSÉG

Z.: Igen élénk áloméletem van.
Tudom, hogy Ruth álomfejtéssel is foglalkozik.
Hogyan segítenek az álmok a problémák megoldásában?
R.: Briliáns kérdés.
De jobb lenne, ha konkrét álmokat mondana, hogy ne elméletieskedjünk.
Z.: Jó. Kétféle álom is nyomasztja a lelkemet.
Az egyik visszatérő elem, nem tudok kijutni valahonnan. A mai verzióban egy nagy épületben vagyok, nem tudom, hogyan kerültem oda. Keresem a kijáratot a lépcsőházban, de nem találom. Ahogyan lefelé haladok, egyre jobban szűkül a lépcsőház. Megindulok felfelé, ugyan ez a helyzet. Látom az ajtót, de nem érem el. Olyan kicsi is az ajtó, hogy ki sem férnék. Nyomasztó, szorongó érzéssel ébredek, nem jutottam ki.
A másik hasonló: metróban vagyok, keresem a mozgólépcsőt, de csak egy vízszintesen mozgó, padlószerű lépcsőt látok, amely nem tudom hova visz.
R.: Talán fény derül szorongatott helyzetekre. De mondja el a másikat is.
Z.: Állatkertben vagyok, ahol szabadon vannak az állatok. Dögevők, ragadozók, gorillák, hiénák. Csodálkoztam, hogy nincsenek bezárva. Morogtak, vicsorítottak, igen félelmetesek voltak. Szerencsére nem bántottak. Végig--mentem, útközben egy kutat találtam, amelybe döglött  állatokat hajigáltak. Ronda, büdös, véres tetemeket.
R.: Az ellenérzéseket is meg kell vizsgálnunk.
Z.: Ami a szorongást illeti, nehezen jöttem a világra. Anyám sokáig vajúdott, a köldökzsinór a nyakamra volt tekeredve. Attól féltek, hogy mindketten meghalunk.
R.: Szerencsére nem ez történt.
Z.: Kényszeres vagyok.
R.: Ezt meg ki állapította meg?
Z.: Már középiskolás koromtól kezdve többször jártam pszichiáternél, nem igen tudtak segíteni rajtam. Az egyik például azt tanácsolta, váltsak iskolát. Nem tettem meg, mert tudtam, hogy belül kell megváltoznom.
R.: Ez a legsegítőbb.
Mi érdekli igazán?
Z.: A munkapszichológia és a konfliktus kezelés.
R.: Mikor és hogyan kezdődött a kényszeresség?
Z.: Ez is középiskolában kezdődött, a bérlettel, az igazolvánnyal. Otthonfelejtettem és megbüntettek. Ráadásul rossz bélyegző volt rajta Az igazolvány, az útlevél azóta is rettegés tárgya: OTT VANNAK-E A DOLGOK, AHOVÁ TETTEM?
Egy munkába indulás nálam közel fél óra, mert ötször visszamegyek, hogy elzártam-e a gázt, a vízcsapot, nálam van-e a bérlet etc.  A barátom el is hagyott emiatt, mert nem bírta idegekkel.
Rettegek az utcán kinyitni a táskámat, mert attól félek, valami kiesik belőle. Ezeket hatalmas ijedtség, pánik, hogyan jutok pénzhez, telefonhoz, bérlethez, igazolványhoz, ha a táskám elvész.
R.: Szokott olyat is álmodni, hogy elveszít valamit?
Z.: Ó, persze. A táskámat, a telefonomat, a pénztárcámat.
De van még más is.
R.: Mi volna az?
Z.: A rosszullétek. Sokmindentől tudok rosszul lenni: a szúrástól, a vérvételtől, a dohányfüsttől.  A zárt tértől.  Mégis  csukott ablaknál alszom, ráadásul a tetőtérben, ahol lakom, nyáron rekkenő hőség van. Buszon, metróban, alagutakban az eszméletvesztéses rosszullétig tudok jutni. Általában leülök ilyenkor. A hideg telet szeretem, a friss levegőt. Zárt térben szorongok, izzadok, tördelem a kezemet, valósággal dadogok és menekülni volna kedvem. R.: A családban milyen hangulat a jellemző?
Z.: Rossz, nagyon rossz.
Anyai nagyanyám igen szörnyű öregasszony. Állandóan kötözködik, kritizál, kioktat, letorkol. Leintő stílusa kivédhetetlen. Csak neki lehet igaza,  mindig övé az utolsó szó. Erőszakos és negatív beállítottságú. Mindenben és mindenkiben a rosszat látja.

ÖNINTERJU: A NÉMA MAGVAK

Nehezen találok szavakat.
Mélyen eltűnődöm az eseten, görcsös faggatás, kutakodás, vagy „miért?”, kérdések nélkül. Nem akarom erőltetni a választ a fel sem tett kérdésekre.
A tűnődés jó szó erre: az idő és az emlékfoszlányok is feltűnnek, majd eltűnnek. Átúsznak, mint a felhők az égen.

R.: Mi történt?

Érdekesebb, ami nem történt.
De haladjunk sorjában.
Éppen két hete írtam a Hiány című eszmefuttatást, azóta a folyóiratba semmit.
Inkubálódnak a témafüzérek, álmaimat és a 2014-es esztendőt is átgondolom, rendezgetem. Érdekes, hogy az előző évben húzott tarot kártya decemberben éppen a 12., vagyis az Akasztott. Módom nyílt fordítva szemlélni a világot az év utolsó két hetében, kicsit fel lettem akasztva a lábamnál fogva.

R.: Kíváncsi vagyok, hova fogsz kilyukadni, ha majd elmondod, mi nem történt meg.

Én is kíváncsi vagyok erre.
Luca napkor nemcsak tarot kártyát szoktam húzni a következő év hónapjainak jelképeként, hanem Luca búzát is szoktam ültetni cserepekbe és ládákba. Szent érzéssel, hiszen a mag, amelyből az élet kihajt, nagyon fontos számomra.
Mindig előjön néhány egyiptomi gondolat is, hiszen a páros éveimet Ízisz sorsfátylának, a páratlanokat Ozirisz koporsójának mondom. A 2015. év is ez utóbbi. Egyben felidéződik az Ozirisz testéből kihajtott búza képe is.

Van egy kliensem, Vadvirág, aki már más alkalommal is Luca búzát kapott tőlem ajándékba. Ő a természet lánya, és teljesen érti ennek az életteli üzenetét. Éppen kétféle számadást végez az életében, egyfelől a 42. évi uranikus lendületet, másfelől a férjével való hétéves ciklust, amely éppen a 35 – 42. éve közötti időszak. Gyermekáldásra várnak.
Egyszóval az idén is Luca búza volt Vadvirág karácsonyi ajándéka, de furcsán sült el, ugyanis a búza nem kelt ki. Némán senyved a cserepek és ládák földjében.

R.: Egyszerűen nem kelt ki?

Igen, némán lapul a földben.

R.: Ez tényleg érdekes. Szimbolikus üzenete is lehet.

Ó persze!
Nyilván én magam vagyok a meddő búza, legalábbis némely tekintetben.

R.: Minden bizonnyal. Találkoztál azóta Vadvirággal?

Éppen tegnap. Hát őt sem dobta fel a történet. Némi kishitűség kerekedett felül rajta, azt gondolta, vége van a kapcsolatunknak. Kicsit okoskodni is kezdett, rövid- és hosszútávú következtetéseket próbált levonni.
Én pedig beteg voltam Karácsonykor. Hihetetlen köhögés kínzott, „elment a hangom”. Ágyban feküdten az ünnepek alatt, enni sem tudtam.

R.: Vagyis valóban fordítva szemléled a világot, az akasztott nézőpontjából.

Pontosan.
Ilyen állapotban még olvasni sem volt erőm és indítékom, írni pedig végképp nem. 12 órákat aludtam egyhuzamban.
Aszklépiosz templomába képzeltem magamat, néha megpróbáltam megszólalni, van-e hangom.
Az Újév küszöbét is átaludtam, nem voltam igazán erőm teljében. Még tegnap este is hideg rázott, korán lefeküdtem, de volt egy gondolatom, hogy talán visszatér az ihletem és meg tudom írni ezeket a néma magvakat. Hogy milyen formában, műfajban, azt a lelkem vegykonyhájára bíztam.
Reggel, 12 órai alvás után 7 órakor kilökött az ágy.
Megvilágosodott előttem, hogy igenis volt egy előszele ennek az egész históriának, mégpedig egy Vadvirágról szóló álmom, még szeptember 12-én:
A helyszín valahogyan egybeolvadt a szülőházammal és a lakásommal, miként az ismétlődő elem álmaimban gyakorta. Édesanyám is ott volt.
Felbukkant Vadvirág, elidőztünk egy darabig, de amikor az elmenetelére került sor, valahogy képtelen volt elindulni. Nem tudott kimenni a kapun.
Kikísértem, megvártam, hogy ki-lépjen, nem akartam rácsukni az ajtót.
Akkor ő mosolyogva kinyitotta és ott állt előttem.
Kérdőleg néztem rá.
„NEM MONDTA, HOGY SZERETLEK!” hangzott egyszerűen.
Egyáltalán nem volt provokatív, inkább nagyonis kedves és őszinte.
Megöleltem: „SZERETEM!” mond-tam.
Békében ment el.

R.: Ó, Ruth! De jó, hogy ez inkubálódott lelked vegykonyhájában! Látom benned az igazi örömöt.

„A BUTASÁG AZ ÉN ÖNVÉDELMEM”.

T.: Beteg vagyok, nagyon beteg, az is lehet, hogy halálos.
Segítségre szorulok.
Nem tudom, mikor fajult betegséggé az egész, talán akkor, amikor kábítózni kezdtem. Ruth szerint a kábítózás betegség?
R.: Ha csak kipróbálja, ki lehet jönni belőle.
T.: Én a továbbtanulás helyett választottam.
Emiatt butának érzem magam.
R.: Ilyen társaságba keveredett?
T.: Hát persze. A férjem is kokainista, heroinista.
De ez még nem minden.
R.: Mi van még?
T.: Bulimia. Telezabálom magam, és gondoskodom arról, hogy ne szívódjon fel az étel.
R.: Így akarja meg nem történtté tenni azt, ami valójában megtörtént.
T.: Lehet. Rátapintott a lényegre.
A küretek is ilyenek.
R.: Gyereke van?
T.: Igen, kettő. De hogy hányszor fogantam, azt össze sem tudom számolni. Azt hiszem, nagyon termékeny vagyok, elég rám nézni, és már ott is a” gyermekáldás.” Ugye  nem látszik rajtam ez a sok zűr, ez az önpusztítás?
R.: Valóban nem. Ügyesen adja ki magát naivának, miközben butának érzi magát.
T.: A butaság az én önvédelmem.
R.: ? ? ? Ezt hogy érti?
T.: A butától nem várnak el sokat, nem kell megfelelni.
Szeretik, dédelgetik az aranyos butuskákat.
Nálam az értelemre nem lehet hatni, talán már Ruth is látja. Engem az érzelmeim és a vágyaim vezérelnek. De most úgy érzem, hogy elvetélt házasságom és szerelmeim  kapcsán magam is elvetélt vagyok. Egy elvetélt lény, aki elfelejtett felnőni, elvetélt művész és önmegvalósító, aki továbbtanulás mellett kábítózásba kezdett, alkoholizált és kurvult. Ráadásul tele van mindenféle félelemmel.
R.: Milyenekkel? Fel tudná sorolni?
T.: Rettegek az UFÓKTÓL, a szellemektől, a betörőktől, a magánytól,  az elmebajtól és talán saját magamtól is. A saját gonoszságomtól.
R.: Az ufóktól miért?
T.: Volt egy ufó-terhességem.
R.: Tessék?
T.: Kétszer láttam ufót. Akkoriban az Ufó Magazin szerkesztőségében dolgoztam és terhes lettem anélkül, hogy férfival érintkeztem volna. Elindultam küretre, de közben eltűnt belőlem a magzat. Elmondtam az orvosnak, hogy az úgy történik, az embert „elviszik”, megtermékenyítik, majd visszahozzák.
Nem firtatta, mintha értette volna, mit beszélek.
Ekkoriban ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, akitől azonnal terhes lettem. Két abortusz után szültem meg a gyerekeket.
R.: Hová ment volna továbbtanulni?
T.: Színész, vagy grafikus szerettem volna lenni, de felvételi nélkül.
A művész világban érzem magam otthon.
R.: A férjének mi a foglalkozása?
T.: Zenész, énekes.
R.: Könnyű zene?
T.: Hát mi más lenne? Sátánista. Igazi balhé művész. Halálfejes pólóban énekel, szarvakkal és patákkal, de úgy képzeli, éteri hangokat csihol ki. Okkultistának gondolja magát, de valójában ő sem talált önmagára. Halállal, pusztulással, pusztítással foglalkozik, nem dolgozik, pénzt nem keres. Én tartom el a gyerekeket.

ZSÁKMÁNYSÁGOM TÖRTÉNETE

S.: Megbetegedtem, tüdőgyulladást kaptam. Valahol azt olvastam Ruthtól, hogy a tüdőgyulladás valamiféle érzelmi betegség. Mélyen magamba szálltam és megpróbáltam megérteni kapcsolataimat életem során most, hogy lassan a 7. X-be érkezem. Átgondoltam a házasságomat és válásomat, vajon tényleg mindent értek-e, ami összehozott és szétrobbantott bennünket. Vajon tényleg nincs már dolgom ex-emmel, vagy csak azt szeretném hinni?
R.: Mikor volt ez a válás?
S.: Bonyolult a dolog, mert utána még 25 évet élt a negyedik feleségével Endre és hét éve halt meg. De a tüdőgyulladás gondolom, fiunk válási ügye is felkavarta ezt a hosszú múltú árnyékot.
R.: Úgy látom, itt az idővonulatok nagyon világosan rajzolódnak ki. Fia nem olyan idős, mint Sári volt a válásuk idején?
S.: Na várjunk csak! De, nagyjából igen. Én a 36. évem után voltam, ő a negyvenhez közelebb, de a válság kezdete nála is éppen 36.
R.: Kezdjük a házasságukkal.
S.: Endre közel húsz évvel volt idősebb nálam, egybekelésünk idején én harminc, ő ötven volt. Nem házasodtunk azonnal össze, mert egyfelől ő akkor még nős volt, a második feleségével és két gyerekével élt. Az első kapcsolatából is volt két gyereke. Másfelől én sem voltam független, volt egy barátom, akivel nagy paraméterekben összeillettünk, de én képtelen voltam elhinni, hogy egész életemet vele akarnám leélni. Utólag többször átvillant az agyamon, hogy talán mégis ő lett volna a legjobb, de ezt már nem lehet igazolni.
Ő rendezett családi kapcsolatban él.
R.: Kinek mi a foglalkozása?
S.: Én könyvtáros vagyok, a hajdanvolt barátom levéltáros, Endre középiskolai tanár.
R.: És a fia?.
S.: Informatikus..
R.: Kezdjük Endrével.
S.: Kapcsolatunk időtartama tíz évre tehető, hiszen, mint mondtam, még házas volt, amikor kezdődött.
Először vasárnap délelőttönként találkoztunk, amikor a felesége az ebédet főzte. Ő valami ürüggyel eljött, később a gyerekeket is hozta, amikor intenzívebben próbált rám hajtani.
R.: Ez volt a gyerekekkel való megismerkedés módja:
S.: Úgy valahogy.
R.: Kicsit fejtse ki a „rám hajtott” műveletet.
S.: Tekintve, hogy négyszer nősült, most annyi év után jobban belátom ezt a stratégiát, ahogyan a feleségeket becserkészte: - Először is olyan nőket választott, akik az anyaságban jól helyt tudtak állni, amikor ő megpattant. Végülis csak az utolsó kapcsolatából nincs gyereke. Az egy háromgyerekes nő volt, aki otthagyta a gyerekeit miatta az apjuknál.
Meggyőzően tudta domborítani a meg nem értett, mélylelkű férfit, amivel belesodorta az embert abba a buzgalomba, hogy majd én leszek, aki megérti.
Az is tény, hogy a ráhajtás időszakában kenyérre lehetett kenni. Az ember tündérkirálynőnek érezte magát mellette, figyelmes volt, főleg az intenzív titkos kapcsolatok rövid randevú idejében.
A fekete leves csak azután jött, amikor elvált. A megterhelő láthatások, az önsajnálat a gyerektartások miatt, a felesége a lakásban maradt, részletekben fizette ki a részét, így ő lényegében lakás nélkül maradt, hozzám költözött, aki a szüleimmel laktam. Sorolhatnám a tornyosuló viharfelhőket, amelyek végül is kenyértörésre vitte közöttünk a dolgot épen akkor, amikor egy szükséglakást kiutaltak nekünk.
R.: Közben jött a negyedik nagy Ő?
S.: Igen, egy kolléganő az iskolában.
Nehéz és fájdalmas élmény volt látni, miként lép tündérkirálynőségem helyébe ez a bűbájos boszorka.
R.: A lakásügyek hogyan oldódtak meg?
S.: Na, ez a következő gordiuszi csomó.
Amikor még kegyvesztett és megtört személy voltam mellette, találtam az íróasztalán egy papírt, amelyen ő felfirkantotta a vagyonunk megegyezési tervét. Ez gyakorlatilag az én teljes kisemmizésemmel volt egyenlő.
Ő akarta a szükséglakásunkat és a nyaralót Badacsonyban. Nekem a csotrogány autónkat szánta, ő ugyanis nem is tudott vezetni.
Gondolhatja, hogy felforrt az agyvizem.

A végén a nyaralót kiharcoltam, ő maradt a lakásban, én pedig visszaköltöztem a szüleim három szobás lakásába, ahol annak idején az öcsém is lakott a feleségével és a gyerekével.

R.: Gondolom, minimális gyerektartással megúszta.
S.: Igen, de még nincs vége.
Ez a negyed évszázad számukra is viharos volt, de együtt maradtak.
Endre Arzheimer kórt kapott, és bár a felesége mindig hangoztatta, hogy nem fogja ápolni, mellette maradt, de mindenéből kiforgatta. Az Arzheimer kór elborultságában mindent magára íratott, mindenre lecsapott, az öt gyerek még emléktárgyaz sem kapott az apjától.
R.: A gyereküknek milyen volt az apjukkal való kapcsolata?
S.: Úgy tűnt, szereti, elfogadja olyannak, amilyen. Eléggé kötődött az én szüleimhez, hiszen gyakorlatilag ők nevelték, ők voltak vele sokat.
A fiam elköteleződött a házasságának, velem ellentétben. 26 éves volt, amikor megnősült, két gyerekük született. Évekig ő tartotta el az egész családot, mert a felesége a gyes alatt egyetemre járt. Felesége is elvált szülők gyereke, amikor egybekeltek, fennen hangoztatták, hogy ők örökre együtt maradnak.
De most valami megzuhant benne, nem tudom, mi, mert nem mondja el, csak elköltözött otthonról. Össze-vissza él, néha nálam lakik. Egyszóval az új élet még nincs a medrében. A lakásukon kölcsön van, etc.
R.: A fiával milyen a kapcsolata?
S.: Hát ilyen. Azt érzem, haragszik rám, de még nem pakolt ki ellenem, így hát csupán feszültség teljes a hangulat közöttünk.
R.: Olyasmi idős volt, amikor megnősült, mint Sári a levéltárossal, amikor a végén Endrét választotta.
S.: Tényleg! Ez még fel sem tűnt nekem.
Valóban, mi minden felfejtődik egy ilyen beszélgetésben, pedig azt gondoltam, ezek a szálak rég el vannak kötözve a fonákon.
Azt hiszem, Endrének anya komplexusa volt, és büntette a feleségeit.
Remélem, a fiamnak nincs.
R.: Miből gondolja az anya komplexust?
S.: Végrendeletileg meghagyta, hogy az anyja mellé temessék, és a temetésen csak a gyerekei és ez a negyedik feleség legyen jelen. Rosszul is esett neki, hogy nem mellette akar nyugodni.
R.: Valóban mutatkozik Endre történetében a lázadó serdülő, mint középiskolai tanár, ilyenekkel foglalkozott. Ez fontos ágazat a család történetében. Ám aktuálisan úgy vélem, a tüdőgyulladás hátterében a fia válása lehet, akik fogadalmuk ellenére mégis szétmennek, amikor úgy tűnhet, éppen révbe értek.
S.: Fiam az apja halálán meglepő könnyedséggel tette túl magát, mintha ezzel a karmikus feladatuk véget ért volna.
Nekem sincs több tennivalóm. Az én közvetítő szerepem apa és fia között lezárult.
R.: Közvetítő szerep?
S.: Igen. Ő világra akart jönni, és én világra hoztam.
Nekem nincs több karmikus feladatom, a magam életét kell élnem.
R.: A gyerek ügy nem „közvetítés”, hanem sorsteremtés.
A gyerek az örökléttel köti össze az embert, még  akkor is, ha megpróbálnak kilépni belőle, miként Endre tette, több ízben is.
De a sorsból nem lehet kilépni.
A fia megismételte azt a sorsmintázatot, amelyet éppen kerülni akart.
S.: Sokáig azt gondolta, magasrendűen oldja meg az életét, megadja a gyerekeinek azt, amit ő nem kapott meg.
Nem görgeti tovább a hiányt és a hibát.
R.: Akkor a sors vonatkozásában még nincs átgondolva a történet.
S.: Igen, lehet.
Egy darabig úgy éreztem, zsákmánya vagyok Endrének, akinek addig voltam érdekes, amíg megszerzett és anyává tett.
De most azon gondolkozom, hogyan lettem átejtve, becsapva, megvezetve, felszarvazva, megcsalva, elhagyva, mint egy hülye.
R.: Kezdi látni, hol van a történetben?
S.: Hát igen. Nem túl jó érzés látni, hogy a hűtlenkedésben nagyon is hasonlók voltunk, csak nekem legalább nincs öt gyerekem.
R.: A Tao te king egy sora jut eszembe a 17. versből:
„Aki hűtlen, hívet nem nyer”.
Remélem, nem veszi kritikának, vagy célzásnak
S.: Nem, dehogyis. Nagyon köszönöm.
Jobban értem a sors bonyolult hálóját, a megbetegedést, és főleg azt, hogy az életeseményeknek sokrétű karmikus olvasata van.
Ha eddig azt gondoltam, hogy áldozat, zsákmány vagyok, most jobban látom kicsit irreális, Vízöntő szabadságvágyamat.

„NEM VAGYOK BUTIKMACA!
ÉN ÉRZŐ LÉNY VAGYOK!”

/27 éves, csinos nő, tetovált száj, műmell, műköröm. Kicsit zaklatott./

B.: Összecsaptak a hullámok a fejem felett.
Van egy kétéves kislányom, akivel nagyon türelmetlen vagyok.
Fő problémám, hozzámenjek-e Ádámhoz?
Nem akarok anyagilag kiszolgáltatott lenni senkinek, Ádámnak sem és öreg barátomnak sem. Még a kislányom apjának sem, aki most egy lakást akar venni neki.
R.: Álljunk meg egy percre, vegyük sorba ezeket a férfiakat: ki a kislány apja, ki Ádám és ki az öreg barát?
B.: Jó. Három évvel ezelőtt volt egy igen nagylábon élő barátom, akivel meglehetősen szárnyaló életünk volt. Drága kocsin utaztunk, szórakozni jártunk, rengeteg ajándékot kaptam tőle. Nem tudtam olyat kérni, amit ne vett volna meg. De tudtam, hogy nem tisztességes úton szerzi ezt a sok pénzt, börtönbe is került. Ráadásul valakit el is gázolt. Soha nem szültem volna tőle gyereket.
Én nem bírom a magányt. Bár apanázst adott, mialatt a sitten volt, én megismerkedtem másokkal.
R.: Többekkel?
B.: Hát igen. A 25 évvel idősebb Péter nagyon nyomul rám, kaptam tőle egy kocsit. A mellműtétemet is ő fizette. A pénzvilágban dolgozik, ő támogat abban, hogy én is az üzleti életben keressem a boldogulásomat. Elvált, gyerekei olyasmi idősek, mint én vagyok és a testvéreim. Pillanatnyilag van egy élettársa, jóval fiatalabb kisgyerekes nő. A gyereke az apánál van, mert Péter nem tűri a gyerekeket. Engem támogat, hogy tudjam fizetni a baby sittert, amíg dolgozom.
Nekem fontos hátfedezet ő.
R.: Értem. És ki a gyermek apja?
B.: Három éve, decemberben ismerkedtünk meg. Nagyon egymásra találtunk.
Abbahagytam a pajzsmirigy túltengést szabályozó gyógyszer szedését, és már januárban teherbe estem tőle. Tíz évvel ezelőtt már egyszer váratlanul apa lett, 22 évesen, természetesen az anyát nem vette el. Gyerekük súlyosan megsínylette anyja férjszerző manővereit.
Velem is üvöltözött, azt mondta, kirugdalja belőlem a gyereket. Azt gondolta, ezután abortuszra megyek. De nem tettem. Végül megígérte, hogy nevére veszi.
De valójában leszámoltam vele. Megszültem Diát, azt gondoltam, legalább nem leszek magányos. De már látom, a gyerek az egészen más kapcsolat, mint az élettárs.
R.: És ki Ádám?
B.: Dia apjának a legjobb barátja. Amikor börtönbe került, azt mondta, bárkivel összeállhatok, csak Ádámmal nem. De ő karolt fel bennünket, pillanatnyilag vele élünk és feleségül akar venni. Dia is nagyon szereti, őt szólítja apának. Már bánom is, hogy engedtem, hogy az igazi apja a nevére vegye.
R.: A genetikai apát nem szabad negligálni. Ez nehezen kezelhető pszichológiai és jogi rendezetlenségeket okoz.
B.: Ádám mindent megtesz értünk, de nem imponál a gyávasága, fél Dia apjának bosszújától.
Legutóbbi összeveszésünk alkalmával nagyon megsértett: ő mindenáron templomi esküvőt akar. Ez tőlem igen távol áll. Ekkor mondott butikmacának. Mire azt mondtam, én érző lény vagyok.

R.: Meséljen a családjáról.
B.: Anyám intézetben nőtt fel, mert az anyja kiment Amerikába. 13 éves volt, amikor találkoztak és megismerték egymást.
Apámat jobban kedveltem, a válásukig. Bián, ahol a testvéremmel éltünk, jómódú, kiemelkedő családnak számítottunk.
Szüleim számítástechnikával foglalkoztak, apám sokat dolgozott külföldön, Ausztriában, Németországban.
Pestre kerültem középiskolába, nem tudtam beilleszkedni a budai úri gyerekek közé. Nagyon szégyelltem, hogy vidékről járok be sárga busszal. Hat osztályos gimnáziumba jártam, 20 évesen érettségiztem le. Az érettségi nagyon megviselt. Öngyilkossági kísérleteim voltak altatókkal, közben egy küretem is volt, a szerelmi csalódás tetézte kínjaimat. Kimosták a gyomromat, anyám saját felelősségére hazavitt. Egy barátnőm meghívott Los Angelesbe, nem nyűgözött le. Távollétemben apám elköltözött tőlünk, összeállt egy nála 22 évvel fiatalabb kolléganőjével. Anyám teljesen összeomlott. Elváltak. Apám új kapcsolata befuccsolt, mert a nő gyereket szeretett volna, apám pedig erről hallani sem akart.
R.: Szó mi szó, valóban igen viharos éveket tudhat maga mögött.
B.: Van még egy adalék apám históriájából: anyja meghalt, amikor ő született. De erről nem szívesen beszél.
Aktuálisan azért haragszom rá, mert Diának nem hozott semmit. Képes volt üres kézzel eljönni hozzánk.
Anyám visszafogadná, de én látom, apám teljesen elhidegült tőle.
R.: Értem a három, vagy négy fiút ... /közbevág/
B.: Még nem teljesen, mert mióta Dia apja előtt nyilvánvalóvá lett az Ádám ügy, azóta szóba sem áll velünk.
R.: Azt mondta az imént, hogy lakást akar venni Diának.
B.: Ez igaz is. Olykor birtokolni akarja. De a kislányom AZ ENYÉM!
R.: Bea! Dia élete a Diáé.
Az élet és a szeretet nem birtokolható.
B.: Nekem és a gyerekemnek meg kell élnem! Ez pénz nélkül nem lehetséges.
R.: Beszéljen még Ádámról. Hiszen a kiinduló probléma az volt, hozzámenjen-e, vagy ne?
B.: Ő egy tipikus budai úri fiú. Az ő szülei is elváltak, van egy húga. Anyja férjhez ment, és ahhoz, hogy be tudjon szállni az új lakásuk árába, el kellett adnia a budai luxuslakást, az árát megharmadolták. Ádám ebből a pénzből vállalkozik.
R:: Érző lénynek mondta magát, aki nem akar kitartott lenni és nem butikmaca.
B.: Nem akarok a jéghideg nő lenni, aki a pénzre hajt rá. Gyerekem van. Másképpen kell élnem. Dia sokat zabolázott rajtam, csakúgy, mint Ádám.
R.: Vigye az életét az igaz érzések mentén, mind az anyaságban, mind a partnereivel való kapcsolatokban. Hagyjon fel az önaláaknázó műveletekkel … /közbevág/
B.: És ne üssem meg a gyerekemet, hiszen ő nem tehet arról, hogy ilyen körülmények közé született.
R.: Nem teljesen van így. Mindenki oda születik, ahová való.
Az a feladatunk, hogy a zavarosból tisztát formáljunk.
B.: A zavarosból tisztát. Köszönöm. Próbálom megérteni.

SÉRTŐDÉKENYSÉG

N.:Sértett ember vagyok.
Azt kérem Ruthtól, ettől a sértődékenységemtől segítsen megszabadulnom, mert már magam is unom magamat. Negyven éves koromban kezdődött a házasságom összeomlásával és már három éve vergődöm.
R.: Elváltak? Gyermekeik vannak?
N.: Igen, elváltunk 10 évi házasság után és két gyermekünk van. A válság a kisebbik gyerekünk két éves korában kezdődött, feleségem jószerivel még szoptatós anya volt, amikor összeszűrte a levet a szomszéd csávóval.
R.: Emiatt váltak el?
N.: Igen. Ez az én sértettségem, hogy az egész életemet a családommal terveztem élni, mindent odaadtam, eltartottam őket az évek során és most ez mind semmivé lett, lecseréltek, elárultak,, semmibe vették a szerelmemet, szeretetemet, mindent.
R.: Korábban nem mutatkoztak törésvonalak a kapcsolatukban?
N.: Törésvonalak?
Az én kis drágám egy bűbájos boszorka, tíz évvel fiatalabb nálam, lehet, hogy szenvedélybeteg és nem a bölcsesség irányítja. Alkalmazkodtam kilengéseihez, olykor extrémnek mondható szórakozási vágyához. Egyszer fejemhez is vágta, mennyire zavarja őt, ha visszasüllyedek hozzá, például úgy káromkodom, mint ő. Kifejezetten bosszantotta, amikor látta, milyen rossz hatással van rám, mivel – mint fogalmazott – a nyugalmamba és bölcsességembe szeretett bele.
Igen, meglehetősen különbözünk egymástól. De talán éppen ez vonz benne még ma is.
R.: A válás drámai volt?
N.: Drámai? Az nem kifejezés! Sokszor visszakönyörögte magát, esdekelni tudott a bocsánatért, nem lehetett nem megbocsátani. Persze vádak, szemrehányások közepette ment mindez, hihetetlen támadó lendület van benne. Sokáig reméltem, hogy megmentem ezektől a szélsőségektől, füvezésektől, buliktól. Azt gondoltam, mindent megtettem érte, mégis hiába volt az egész.
R.: Miket tett meg?
N.:Voltunk párterápián, gyermekpszichológusnál jártam látónál, asztrológusnál, látásterapeutánál, tudja, aki a két agyfélteke harmonizálásával foglalkozik. Családállításon, és még sorolni sem győzöm.
Figyelem az álmaimat, hoztam is Ruthnak, mert tudom, hogy foglalkozik ilyesmivel. Talán későn érőnek tart. Én is megdöbbenek azon, hogy ennyi év után még itt tartok, de ez van. Thanatológián is részt vettem. Rémes ez a negédes szomorúság, ez az egész depresszív hangulat, a nihilizmus, amely rám telepszik.

/Valóban, kicsit előre görnyedve tartja magát, mint aki a világ terhét cipeli. Egyébként kisportolt, látszik, hogy lelki nyomás alatt van./

Ott, mármint a thanatológián azt mondták, a sértett ember a fájdalmat kizárja, menekül és ebben a rezignált visszavonulásban komoly értékeket elhagy, például a gyerekekkel való kapcsolat építését.
R.: A negédes szomorúság kifejezés tetszik nekem. Jó, ha az ember az érzéseit találóan tudja kifejezni.
Igen, a sértettség érdekes viselkedés:

• van benne gyerekkori maradvány,
• tehetetlen neheztelés, amelyet maga ellen fordít,
• és persze gőg is, amellyel megbántottságát kompenzálja, de talán a legnagyobb baj a kimondatlan megbántottság, amelyet in flagranti nem kezelt le, ezáltal újabb és újabb sérelmek rakódtak rá. Olyan ez, mint amikor valaki tüskés bozótban akar menni, megsebzik az ágak, mégsem fordul vissza.
  
  N.: Hát az én kis drágám egy igazi tüskés bozót!
  Remekül tud támadva védekezni, majd amikor leugatja az embert, megkönnyebbül, lenyugszik, a másik pedig bűntudatban fetreng.

R.: Nem kellene maga ellen fordítani azt az energiát, amellyel vele kellene szembeszállnia.
N.: Tudom, de ez az érzéseimen mit sem változtat.
R.: Mondja el az álmát, az majd segít az érzéseken.
N.: Több is van.
Az egyikben széles partszakaszon üvegcserepeken keresztül kell mezítláb a folyóhoz jutnom.
R.: Érdekes, hogy felbukkan a fizikai sebesülés ténye. Hiszen tudjuk, mennyire eltérő módokon gyógyulnak a vágott, szúrt, zúzott sebek, ütések. Hegek maradhatnak és mindig belülről, a mélyből indul a gyógyulás kifelé, a bőr felé.
N.: Az én sebeim nagyon mélyek. Sokszor gondolok arra, régi életeim következményeit is most viselem. Valahol a sorskérdések eredetéig visznek ezek az őrlődések. Nemcsak a feleségem, a széthullt családom, hanem nem is tudom, mik lehetnek még ezek mögött.
R.: Bizonyára azért születünk újra és újra, azért jövünk le a Földre, mert beletaláltak az Achilles sarkunkba. Maga is azt a pontot keresi, amelyen felül kell kerekednie, amelyen túl kell emelkednie. Mi lehet ez a pont? Ego, önbecsülés, önérzet, büszkeség, szeretet, veszteség, elutasítási szorongás, árulás, elismerés, megerősítés? Úgy érzem, maga a mesebeli Jánoska, aki elindul a király kisasszonyért, átmegy a réz-, ezüst- és aranyerdőn, de most a hétfejű sárkánynak hiába vagdalja a fejeit, mert azok mindig újra nőnek. Rá kellene jönnie, hogy a szívét kell eltalálni ahhoz, hogy legyőzze. Beugrani a torkába, azon keresztül a szívéig hatolni.
N.: Talán a szeretet. Mindent odaadtam neki, de ő valójában nem szeretett, nem én voltam az esete, nem volt mellettem nyugvópontja.
R.: Az igazi szeretet nem vár viszont szeretetet. Az csak van, mint sugárzó erő. A függőségek, birtoklások, féltékenységek, hatalmi harcok a, nem igazi szeretetről árulkodnak. Sokszor a párok csak használják egymást.
N.: Használják?
R.: Igen. Például arra, hogy ne legyenek egyedül, hogy büszkélkedhessenek partnereikkel, beleakaszkodnak egymásba, támaszt keresvén.
N.: Most azt akarja bebizonyítani, hogy az érzelmeim hamisak?
R.: Ezt nem az én tisztem bebizonyítani. Minden ember a saját, belső ítélőszéke előtt vallhat színt. Persze önmagunk becsapása a legsúlyosabb vétkek egyike.
N.: Elmondom a mai álmomat:

- Kapok egy levelet. Felbontom, az áll benne, hogy az állam halálra ítélt engem. Ennek oka, hogy a bankkártya tartozásomat egy nappal később fizettem be. Ki van fizetve, mégis elmarasztalnak. Az igazgató tanácsnál védem magamat.

Mellbe vágva ébredtem fel. Ruth mit szól hozzá, azon kívül, hogy én vagyok a hitelkártya?
R.: Valóban maga a hitelkártya, az adós, aki tartozik az igazságnak, a valóságnak talentuma értékesítésével.
A sértettség maga az érzelmi örvény, mint az adósság.
A sorsról és talentumról szól az álom.
Eddig kicsit ingoványos talajon élte az életét, építette sorsát.
Meg kell találnia belső biztonságát, a gravitációs pontját

N.: Értem.
Az igazi szeretet nem vár viszonzásra, csak van, sugárzik minden felé, mint a Nap.
Én Oroszlán szülött vagyok, mégis alávetettem magam mindenféle függőségnek, aprópénzre váltottam magamat.

Értem. Köszönöm.

R.: Én is köszönöm ezt a szívből jövő beszélgetést.

SZÉGYENPADON

Zs.: Kérem, hallgasson meg! El akarom mondani magamat úgy, ahogy vagyok.
R.: Rendben, hallgatom.
Zs.: Tudom, hogy ez a 28 éves single, aki a szó szoros értelmében „táncba vitt”, közénk akar állni, a feleségem és a családom közé. Ráadásul a beosztottam, a cégemben dolgozik, a főnöke vagyok. Az év végi karácsonyi vállalati bulin perdült elém: „Ugyan főnök! csak nem búslakodik?” Ezt követte a fergeteges egymásba bonyolódásunk és felejthetetlen orgiák.
Elmondhatatlanul szép, fantasztikus vele a szex és imád engem. Én is rendszeresen gyúrok, és tudom, nagy hatással van rá közel kétméteres termetem, bár a több, mint 15 évnyi korkülönbség közöttünk nem kecsegtet jó kilátásokkal. A gyerekeim serdülő korban vannak. De ilyen szerelmi lehetőséget nehezen szalaszt el a férfiember.
Gyenge vagyok, utálom magamat ezért a szégyenteljes nyavalygásos rinyálásért, amit itt művelek, de nem tudok lemondani róla.
Szégyenpadon érzem magam a folytonos hazudozások miatt, amiért nem mentem a tengerpartra a családommal, és azt mondtam, rossz a kocsink. Mindezt azért, hogy egy szerdát és egy pénteket hasítsak magunknak. Ez a szerelem napunk.
Az egyetemi évfolyam találkozón is égtem, mint a rongy. Felhajtottam néhány pohár bort, kicsit be is csíptem. Amikor rám került a sor, hogy elmondjam, mire vittem, gusztustalanul fényeztem magam. A cégemről, a külföldi kapcsolataimról, a doktorátusomról beszéltem, úgy állítottam be, mintha ez egy emberfeletti, heroikus tett lenne.
És amikor valaki rákérdezett a családomra, megsemmisülten megszégyenültem. Hiszen velük kellett volna kezdenem.

A szerelmem a hónap végére tűzte ki a döntés dátumát, vagyis a választást közte és a csalásom között. Még három hét van hátra, és én csak nyűglődöm.
Jönnek tőle az SMS-áradatok, én pedig hazudozom, ígérgetek, kettősen kommunikálok.

Közben az édesanyám élet halál között van, rákkal operálták. Egy hete kómában van. Ez is nagyon megvisel, hogy közben ebbe a nagy bűnös örömbe menekülök.
Közben őrá is haragszom, hogy elvon édesanyámtól.
Teljesen tehetetlen vagyok ebben az őrlődésben.
Mondjon már valamit!
R.: Meg kell tanulnunk jónak lenni.
Zs.: Jónak?
R.: Igen, jónak. Mert ami jó, az igaz és szép is, a kalokagathia értelmében.
Igaznak kell lennünk érzéseinkben, döntéseinkben, viselkedésünkben.
Zs.: A szerelemben nem igazság van, hanem vágy.
R.: A kapcsolatoknak van igazságuk.
A sok hatás, befolyás, kísértés és próbatétel közepette, amely ér bennünket, életünk során, meg kell tanulnunk, mi a jó.
Zs.: Én nem tudom, mi a jó és mi a rossz.
R.: A rossz sokszor a jó szülője
Az ember szabad akaratot kapott döntéseiben, ahol a lehetőség és a felelősség a mérték.
Olyan megoldást kell hozni, amely mindenkinek jó, azaz maradéktalan.
Zs.: Mindenkinek jó.
Hát amiben most vagyok, az még nekem sem jó.

Köszönöm, hogy meghallgatott.

R.: Köszönöm, hogy elmondta magát...

A MULATÓ

T.: Próbálom felszínen tartanai magamat, de most összecsapnak a hullámok a fejem felett. Válni készülök.
38 éves vagyok, a feleségem osztrák, két gyerekünk van.
És még pályatévesztett is vagyok.

R.: Miért? Mi szeretett volna lenni?
T.: Színész, festő.
De szenvedélyem a konyhaművészet, a kertész kedés.
Van egy tanyánk, vályogház, kerttel, azt nagyon szeretem.
R.: És mi lett?
T.: Grafikus vagyok egy reklámcégnél.
Itt ismerkedtem meg a 28 éves Eszterrel, aki miatt a nagy krízis lett.
R.: Kezdjük az elején.
T.: Jó. Eszter a harmadik nagy szerelmem.
Az első 17 éves koromban volt, Anna 15 volt, mindketten középiskolába jártunk. Rövid ideig tartó lángolás volt, szó nélkül tűnt el az életemből. Csak nagy sokára tudtam meg, hogy Ausztráliába disszidált egy fiúval. Több, mint tíz év elteltével kinyomoztam a facebookon. Tépett élete van. Néha átjön Európába, de még mindig Ausztráliában él.

A második a feleségem.
Az érettségi után a felvételim a Színművészetire nem sikerült, pedig előtte egy stúdióban tanultam néhány évig. Az nagyon jól ment. Olyan jól tudtam franciául halandzsázni, hogy született franciának néztek.
A nagy felvételi kudarc után kimentem Ausztriába szerencsét próbálni. Akkor már Helgával levelezésben voltunk, a Balatonon ismerkedtünk meg. Egy nyomdában dolgoztam feketén, valaki beköpött. Helga családja segített, hogy ne toloncoljanak ki az országból. Helga jó tollú újságíró. Házasság lett a kapcsolatból Egy évig Amerikában is voltunk az ő révén. Én közben elvégeztem egy grafikus főiskolát. Hazajöttünk Magyarországra, két gyermekünk született. Helga remekül neveli őket.
És most Eszter, a harmadik, a kolléganőm.
R.: Testvére van?
T.: A családomra kíváncsi, hogy milyen mintákat kaptam?
Remek rendezettséget, de én nem az vagyok.
Szüleim mindketten mérnökök, szabályos, rendes emberek. Mi az öcsémmel messze estünk a fájuktól. Az öcsém még nagyobb hóhányó, mint én. Még érettségije sincs. Sofőr. Van egy gyereke, de nem él velük.
R:: És a saját mintája?
T.: Az nincs. Éppen ez a bajom.
Eszter marionett figurát csinál belőlem. Ő apuci kedvence, jól áll neki a hisztérika szerep. Krónikusan elégedetlen velem, ezzel sok mindenre sarkall, hogy kihozzam magamból azokat a dolgokat, amelyek a házasságom idején bennem rekedtek. Gazdag családból való, apjának rengeteg pénze van.
R.: Ez inkább problémákat okoz, vagy segítő elem?
T.: Is is.
Amikor apja luxus síelésre vitte a családját – engem is, mint lánya jövendőbelijét – ingem gatyám ráment, hogy valamennyire mutassak egy nívót. De
abból a szempontból, hogy nem nekem kell számára egzisztenciát teremtenem, előnyös. Sőt, úgy vélem, ha vállalkoznánk, apja beszállna egy tőkével.

R.: Hogyan hisztérika Eszter?
T.: Hát mindig azt mondja, hogy nem akar a gyerekeim és közém állni, de valójában állandóan hazugságra kényszerülök miatta. Legutóbb például az anyósom születésnapjára utaztunk Bécsbe. Nem mondhattam nemet a feleségemnek, akinek a szülei semmit sem tudnak a kapcsolati krízisünkről. Valamit hazudtam Eszternek, hova megyek, de persze kipuhatolta, nagy cirkuszt csapott.
R.: Nincs valamelyest alárendelt szerepe ebben a kapcsolatban?
T.: Nem valamelyest, hanem totális.
Gyakran beszél úgy rólam, hogy a „szakácsom”, ha főzök valamit, vagy a „kertészem”, amikor a tanyán ténykedem. Ugyanis szalmaszálat sem tesz keresztbe, mert az méltóságán aluli lenne. A kritikát egyáltalán nem tűri, ő viszont mindenkin élezi a nyelvét.
T.: Aktuálisan most maga hol lakik?
T.: Részben otthon, részben Eszternél, ha vele nagyon összebalhézunk, barátoknál. Mert szó mi szó, igen sokat civódunk. Ha már tetőfokra hágnak az indulatok, lerohanunk az utcára, és ott próbáljuk befejezni a csörtéket.
R.: De hát ezek miről szólnak?
T.: Eszter velem való krónikus elégedetlenségéről.
Bár mindig azt mondja, őt a pénz nem érdekli, de számtalanszor hallom, hogy az én koromban már nem ott kellene tartanom, ahol vagyok. Döntésképtelenséggel vádol, hogy álljak a sarkamra, legyek karakán, rendezzek le mindent és váljak el.
Kapott egy több, mint féléves ösztöndíjat Amerikába. Szondáz, megyek-e vele.
R.: A felesége hogyan áll a dolgokhoz?
T.: Ó, Helga csodálatos, bölcs nő!
Nem akar sem birtokolni, sem megmenteni.
Azt gondolom, visszatér Ausztriába, ha elválunk.
R.: Egyszóval úgy érzi, leveszi a gyermekek gondját a válláról?
T.: Nem egészen így. Volt egy nagyon megrázó történet az életünkben, amely miatt lelkiismeret furdalásom van.
Én a második gyermekünket már nem akartam volna. Amikor ő két éves volt, egy Karácsonyt külön töltöttünk, mert nekem volt egy külföldi munkám. A kicsi tüdőgyulladást kapott, Helga telefonált, hogy kórházban van. Rohantam haza a kórházba, közben a kocsim is elromlott, nehezen vergődtem oda. Ott láttam a kicsi gyermekünket csövek, szondák, infúziók között. Teljesen összeomlottam. Milyen ember vagyok én, hogy csak úgy elhagyom a gyermekemet?
R.: Ebben a külön karácsonyozásban nem volt egy harmadik?
T.: Fején találta a szeget. De ez jelentéktelen ügy volt.
Akkor kibékültünk Helgával. De most nem akarja ezt az összeborulásos kibékülést.
R.: Mi lenne a vállalkozásuk Eszterrel?
T.: (felderül az arca) EGY MULATÓ.
R.: Mulató?
T.: Igen.
Egy étterem, szállodával, ahol a vendégekkel jó kapcsolatokat lehetne kiépíteni.
De a lényege a részleg, ahol előadások vannak, kabaréval, rögtönzésekkel, sok tréfával és nevetéssel. Isteni hangulatban.
R.: Érdekes szó ez a „mulató”: nekem az idő múlatását juttatja eszembe, hogy csak úgy teljen, menjen, múljon. Gondtalanul, kellemesen.

T.: Mulatni jó! Vagy nem?

SZERETNÉK NEM LENNI!

D.: Nem élni könnyebb…
R.: …mert kígyómarástól csak az fél, kinek forró az ere.
D.: Meghalni sem könnyű, nem élni könnyebb.
Ez vagyok én.
R.: Weöres Sándornak is megvolt ez a filozófiája. Bár nem tudom, lehet-e fogalmunk arról, milyen lehet nem élni. Viszont ebből lett a költészete. A költészetnek is megvan a maga Nessus inge.
D.: Az én Nessus ingem az, hogy én vagyok a púpos Detti (elsírja magát).
Gyerekkoromat javarészt kórházban töltöttem, de az ilyen congenitális scoliózist nem lehet kiegyenesíteni. Sok pszichológusnál is jártam, általában otthagytam őket. Az egyik autogén tréningre akart rávenni, ez nem nekem való. A Rogers terápia sem az én műfajom. Sok feszült hallgatás után a pasi bevallotta, hogy nem tud velem mit kezdeni, csakúgy, mint az analitikus. Gyógyszeres kezelés alatt is álltam pánikkal, annak az volt a hiányossága, hogy nem beszélgettek velem.
Ó, hogy utálom a testemet!
Szeretnék megsemmisülni, nem lenni!
R.: Akiben a „semmi” ennyire hangsúlyos, abban a „minden” is jelen van. Lobog magában a becsvágy, a tenni akarás.
D.: Hát persze!
A sportok, a harcművészetek, a kalandok, az utazások, a díjlovaglás, az ugratás. Sokáig lovagoltam, de egyszer leestem és azóta nem kísérletezem ezzel.
R.: Leesett?
D.: Igen, de elég szerencsésen megúsztam.
R.: Milyen az álomélete? Szokott álmodni, és meg tudja jegyezni?
D.: Szoktam. Most, hogy kérdi, kettő is eszembe jut. Az egyik még a gyógyszeres koromból:

Tengerben vagyok, de külső szemlélő is. Többen vagyunk, akiknek fel kell jönniük a nagy mélységből, és egy csónakban beszállni. Küzdünk keményen, egyre közelebb kerülünk a levegő vételhez. Érezni lehet, hogy fel fogunk emelkedni.

R.: Mit gondol erről az álomról?
D.: Azt, hogy   nem szabad belefulladnom önmagamba.
R.: Zseniálisan fogalmaz! És a másik?
D.: Kék köveket, vagy inkább gyöngyöket gyűjtök a Körtéren a Szent Imre szobornál a földről. Valamikor szétszóródtak. Már korábban is szedegettem a porból, akkor piciket, fel is fűztem. Most nagyobbakat keresek. Láncokat és karkötőket akarok készíteni belőlük. Rendőrök haladnak el mellettem, de nem törődnek velem. Majd látom magamat egy lépcsőfordulóban egy asztalnál, amint lámpánál gyöngyöt fűzök.
R.: És erről mit gondol?
D.: Ilyen béke ritkán van a lelkemben. Jó érzés volt.
Eddig mindig abbamaradt a magamban való kutakodás.
Egy darabig még naplót is vezettem, majd elégettem.
R.: Látom, hogy építő és pusztító erők egyaránt dúlnak a lelkében.
D.: De érti, nem öngyilkos akarok lenni, hanem szeretnék nem létezni.
R.: Értem.
Más szavakkal úgy mondhatnánk: szeretne nem szenvedni.
Nem szeretjük a szenvedést, de attól még életünk szerves része.
D.: De nem mindenkinek egyenlő mértékben.
R.: Ez így igaz.
Ismeri a Buddha legendát, amikor egy kikocsizás alkalmával találkozott egy beteggel, egy koldussal, egy öreggel és látott egy halottat is.

Részvét és félelem kelt benne, hogy ez a sors őt is elérheti.
Aszkézisbe kezdett és ez vezetett a megvilágosodásához.
D.: Nem, nem ismertem. Egy beteget, egy koldust, egy öreget és egy halottat?
R.: Pontosan.
Ezt a szenvedés sorozatot nevezte létforgatagnak, amelyből a nirvánába kell és lehet jutnunk.
D.: Nirvánába. Az a semmi, az üresség.
R.: De valamiképpen a minden is, a megérkezés, a beteljesedés, a kijutás a kötöttségekből.
D.: A  test börtönéből.
R.: Számomra a test nem börtön, hanem az élet csodálatos hordozója.
A mikrokozmosz. Leképezi az egész világegyetemet, a szív, az elme, a lélek, a tudat. Az öntudatra ébredés, az tesz emberré bennünket.
D.: Sokkal inkább érzem magamat gilisztának, mint embernek.
R.: Gilisztának?
D.: Igen, egy kiszolgáltatott csúszó-mászónak.
R.: A gilisztának csodálatos regenerálódó képessége van, ha kettévágják, új giliszta lesz belőle.
D.: Máskor pedig jegesmedvének, ahogyan úszkál a jégtáblák között.
R.: Íme, együtt van a kis kiszolgáltatott giliszta és a hatalmas jegesmedve kultikus jelentősége, erőt, hatalmat kifejező jelleme.
De ne kalandozzunk el messzire, maradjunk  a két hozott álomban szereplő szimbólumoknál. Hisz a reinkarnációban?
D.: Én semmiben sem hiszek.
R.: A hitetlenség is hit.
De rosszul kérdeztem, hiszen a reinkarnációban nem hinni kell, hanem megtapasztalni azt. Itt például a tengerből való elő- és felbukkanás maga a lélekóceán, a saját tudattalanunk. Jól fogalmazott, hogy abba nem szabad belefulladnunk.
Mélyről és messziről kell elindulnia, hogy önmaga közepébe jusson, és mindezt persze a megsemmisülés helyett.
A gyöngyös álom pedig azt juttatta eszembe, hogy Detti szórta szét azokat, amelyeket most olyan lankadatlan buzgalommal szedeget össze és fűz fel. Életünk epizódjait is így kell egybefűznünk. Bár a naplóját elégette, a vágy megvan, hogy élete ne üresjárat legyen.
D.: Miért? A gyöngy mit jelképez?
R.: Mély-én szimbólum. Az igazi énünkre utal, amelyet nem fednek el az ellenérzések, a szeretetlenség rétegei.
D.: Értem. A lényeget jelentik.
R.: Dettinek mi a foglalkozása?
D.: Bölcsész vagyok, fordító.
R.: Akkor nem véletlenül indított egy Weöres verssel.
D.: Fordító vagyok, nem költő.
R.: Értem. És valami miatt a naplóját is elégette.
Tudja, a Buddha legenda nem utal az alkotásra. Keleten ez nem annyira hangsúlyos, ahol a verseket vízre írják, vagy a szélbe suttogják. Nálunk a szenvedés kohójából olvadnak ki a lelki, szellemi aranyat jelképező alkotások.
Sokkal inkább úgy érzem, Detti útja a kultúr cél, nem a testi bravúrok, a díjlovaglás.
D.: Jó, hogy itt mindenről lehet beszélni. Fogok jönni máskor is, de mára ennyi elég.

R.: Rendben.

De búcsúzóul hadd idézzem Pilinszkyt, aki szintén átment egy sorskohón:

Én nem kívántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itt hagyott

AZ ELVETÉLT SZÍNÉSZNŐ

F.: Az én életem kibírhatatlan! Tele van borzalmakkal. Más nem bírná ki azokat.
R.: Milyen borzalmakra gondol?
F.: Hát például már majdnem csecsemőkoromban meghaltam. Én vidéken születtem, Békés megyében. Egy disznó beszökött a lakásba, majdnem felfalt. Egy kutya mentett meg.
R.: Egy kutya? Hogyan?
F.: Rettenetesen ugatott, és berohantak hozzám.
R.: Csodás megmenekülésnek is mondhatjuk ezt az epizódot.
F.: Lehet, hogy jobb lett volna, ha az a disznó felfal.
De most nem ezen akarok keseregni, van újabb kínom.
Szakított velem a barátom. Azt mondta: „Takarodj az életemből!”. Úgy tűnik, nincs visszaút.
R.: Jól gondolom, hogy nem ez volt az első szakításuk?
F.: Jól. De én nem tudok nélküle élni! (sírni kezd, kiesik a kontakt lencséje)
Na tessék! most meg ez is kiesett! Jobb lett volna szemüvegben jönnöm. Bár megjegyzem, hogy amikor a rövidlátásom ködében vagyok, szemüveg és kontakt lencse nélkül, és nem látok élesen, akkor inkább békében vagyok magammal és a környezetemmel.
R.: Azért most inkább tegye vissza a kontakt lencsét, hogy élesen lássunk.
Először talán ezt a kapcsolatát kellene felvázolni.
F.: Jó. Gyuri hét évvel fiatalabb nálam, 25 éves. Alig fél éve ismerjük egymást, akkor jöttem haza az USA-ból. A nővére a barátnőm, innen az ismeretség. Ők is elvált szülők gyerekei, elég tépett az életük. Az ő apjuk is alkoholista, szóval vannak ilyen közös dolgok az életünkben. 
Hamar hozzáköltöztem, de nem vallottam be, hogy felmondtam az albérletemet, mert akkor üvöltözni kezdett volna. De valahogy mégis kiderült, és akkor mondta:
Takarodj az életemből!
Nem értelek, nem érdekelsz, nem szeretlek!
Nem akarom megoldani az életedet!
Nem akarok elköteleződni!
R.: Ez elég egyértelmű beszéd.
Mi a foglalkozásuk?
F.: Gyuri Győrben végez valamilyen szakot levelezőn, ingatlan ügynök.
Én angol leckéket adok. Művészettörténetet végeztem Amerikában, de soha nem dolgoztam a szakmámban.
Én 3 éves korom óta színésznő akarok lenni!
Szentesen nem vettek fel a művészeti szakközépbe, a szüleim vegyipari technikumba írattak. Közben elváltak, én anyámmal kimentem Amerikába.
Férjhez is mentem, hogy megkapjam az állampolgárságot. Az abortusz után elváltam. Ezt követően egy unokafivéremmel éltem, abból is volt egy abortuszom.
R.: És most Gyurival próbálja megélni azt a korát, amikor ezek történtek.
F.: Erre nem gondoltam.
R.: Az idő ravasz dolog. Váratlan jelekre hívódhatnak elő régi emlékek.
F.: Pedig már 32 éves vagyok.
A saját koromat kellene élnem.
R.: És a saját életét, nem szerepeket, amelyek sokszor nem is testreszabottak.
F.: Mit csináljak? Én egy elvetélt színésznő vagyok!
Most úgy érzem, az egész életem elvetélt.
R.: Van egy idős festőművész barátnőm, aki zongorista akar lenni, de a szülei nem tudtak neki zongorát venni. Jól rajzolt, sokáig divattervező volt, majd szürrealista festő lett belőle.

SZENVEDÉLY ÉS SZENVEDÉS

S.: Furcsa, hogy a szenvedély és a szenvedés egy tőről fakad, a szenv szóból, holott igen ellentétes hangulatuk van. A szenvedély az nagyon jó dolog, szenvedni viszont ki szeret?
R.: Az is érdekes, hogy maga a szótő, a „szenv” önállóan nem állja meg a helyét, de például az ellen- és rokonszenv tartozékokkal komplett jelentést hordoz. Míg a „szenvtelen” kifejezés az érzéketlen, közömbös állapotra utal.
S.: Én ragaszkodom a szenvedélyeimhez, bár, mivel nem teljesülnek be, nem tesznek boldoggá. Erről szeretnék beszélni.
Nagyravágyó vagyok.
Úgy érzem, a sorsom akadályoz abban, hogy elérjem a vágyaimat. Igen, baj van a sorsommal, nem akarom elfogadni. Jóllehet, fogalmam sincs, mi a sorsom, így nem is tudom, mit nem fogadok el. És hogy mi a sors egyáltalán.

R.: 28 éves korban ez nagyonis aktuális kérdés, mert éppen ennyi éves. Nemde?
S.: Igen, 28 éves  vagyok.
Nem vagyok szerelmes a barátnőmbe, akivel évek óta együtt élünk. Minden barátom lelkendezik, hogy Anna milyen klassz nő, de én, ha nyílik az ajtó, arra nézek, hátha bejön az a nő, akire én várok. De talán nem is ez a fő bajom, azért egy példát mondok: Anna lakberendező, ez pedig engem egy cseppet sem érdekel. Én legszívesebben bútorok nélküli lakásban laknék.
R.: Hát mi érdekli igazán?
S.: Nem is  tudom.
Érettségi után nem tanultam tovább. Néha dühös vagyok anyámra, hogy nem taposott ki belőlem egy diplomát.
R.: Éppenséggel még elmehet egy egyetemre saját jószántából, mivel még közel negyven évi munka vár magára. Apja sem szorgalmazta a továbbtanulást?
S.: Az én édesapám meghalt 32 éves korában leukémiában, amikor én öt éves voltam. Anyám egyedül nevelt fel.
R.: Ó,  részvétem!
S.: Köszönöm.
Szüleim egyetemi évfolyamtársak voltak. Apám fel is talált valamit, rövid életében, amit díjaztak.
Sokszor érzem anyámon, hogy apámhoz képest egy selejtnek tart engem.
R.: Úgy tűnik, édesapja korai halála máris egy sorstényező, amellyel valóban nehéz lehet megbírkózni.
S.: Nekem folyamatos felsőbbrendűségi tudatom van, a legkisebb koromtól kezdve. Másnál ez nem így van?
R.: Sokféleképpen van ez.
Az is előfordul, hogy a szülők akasztják a gyerekükre ezt. De ha magában ez megvan, mi a  probléma?
S.: Hát az, hogy mások ezt nem így látják, nem erősítenek meg ebben.
R.: Arra vágyik,  hogy valami világraszóló robbanjon ki magából?
S.: Ó, persze! Például az aranygólt lőni egy világbajnokságon.
De a football karrierem sem jött be.
R.: Hogy hogy?
S.: Az edző hátvédnek tett a csapatban, én pedig csatárnak tartottam magamat.
Akkor abbahagytam.
S.: A football csapatmunka. Lehet, hogy ezt nem mérlegelte eléggé?
S.: Engem a sztárolás vonzott.
Azóta is folyton keresek valamit, csak azt nem tudom, mit, és a kétely mindent elmos. Pillanatnyilag ZEN meditációval foglalkozom.
R.: A két véglet: világraszóló tett és zen elvonulás.
S.: Igen, belátom, de engem a meditáció is vonz. Bár megvallom, mindenféle démoni lények bukkannak elő, amikor elcsendesedni próbálok.
R.: Milyenek?
S.: Macskakoponyák ropogását hallom a síneken, ahogy a vonat átrobog rajtuk.
Miért vágyom folytonosan a tökéletességre, amely állandóan csalódással jár, és csak rövid időre érhető el?

KÉT SZÉK KÖZÜL A FÖLDRE

O.: A legnagyobb bajt csak a végén fogom elmondani.
R.: Jó, kezdjük az elején.
O.: Elején? Azt nem tudom, hol van.
Délvidéken születtem, de itt járok orvosi egyetemre Budapesten. Végzős vagyok.
Borzasztóan el tudok keseredni, évekkel ezelőtt öngyilkossági gondolataim is voltak. A vonat elé akartam vetni magamat. Andris miatt. De ez még otthon volt, nem sokkal apám halála után.
R.: Az édesapja meghalt? Mikor?
O.: 11 évvel ezelőtt, teljesen váratlanul, egy balesetben. Trambulinról ugrott, kicsit ivott előtte, elszámította az ugrás figuráját. A víz a gégéjét ütötte meg, azonnal meghalt, megfulladt.
R.: Testvérei vannak?
O.: Igen, hárman vagyunk, én vagyok a legidősebb.
R.: Mondja el az Andris történetet.
O.: Ez még visszanyúlik középiskolás koromba. Ő 5 évvel idősebb nálam, érettségije sincs. Soha nem akart továbbtanulni, és nem tetszett neki, hogy én folyton tanultam, versenyekre jártam. Ráadásul volt egy évek óta húzódó kapcsolata megismerkedésünk idején, amelyet nem tudtak lezárni.
R.: Andris kettős életet élt?
O.: Így is fogalmazhatunk. Az évek alatt a lány szült is tőle egy gyereket. Ezt is toleráltam.
Ő a második fiú az életemben.
R.: És az első?
O.: Ő szexuálisan nagyon kíméletlen volt, el is hagyott.
Andris megértő volt. Testileg nagyon harmóniában voltunk.
De ő egy nagyon primitív családból származik, ahol a kommunikáció nulla, nincsenek témáik. Vele nem lehet elmenni a társaim közé, mert nagyon kilóg. Ez eléggé frusztrálja. Mégsem értem, miért nem akar velem élni.
R.: Többször szakítottak?
O.: Ó, persze. Ez afféle se vele, se nélküle kapcsolat.

Elmondom egy álmomat, amely nagyon jól kifejezi Andris primitívségét. Álmomban azt mondta, miért vacakolok annyit a betegekkel, miért nem adok nekik inkább egy almát. Megrökönyödve kérdezzem, hogy mondhat ilyet? Én orvos vagyok, hogyan adhatnék a betegeimnek almát?
De ugyanakkor van valami lenyűgöző a hangulatban, amelyet egy-egy sétán, vagy folyóparton ülve meg lehet vele élni.
R.: Nehéz áthidalni a nagy műveltségbeli különbségeket. Nem gondolja?

O.: Lehet.

AZ ELVESZTETT SZERELEM

K.: Bonyolult az én történetem, alig lehet kibogozni.
Nagy hiányok vannak az életemben és már nem is érzem, hogy ezek az űrök feltöltődhetnének.
R.: Milyen hiányokra gondol?
K.: Legjobban a szerelem hiányzik nekem, tudja, az a magával ragadó, mindent eldöntő nagy érzés, amelyre az ember felteszi az egész életét. Mindezt három  házasság után mondom.
R.: Egyedül él?
K.: Nem, dehogy! Egy elvált asszonnyal élek, neveljük a középiskolás gyerekét. Jól megvagyunk, „szeretjük” egymást, de nem vagyunk szerelmesek. Nem a szerelmi boldogság köt össze bennünket.
R.: Elmondaná  a házasságait?
K.: Előbb kell kezdenem.
Egy dunántúli kis faluban születtem, van egy nővérem.
6 éves koromban volt egy balesetem, amelyben csaknem meghaltam. Biciklivel száguldtam lefelé a lejtőn, arra számítottam, hogy ebből a lendületből jut majd a felfelé útra is. De a kanyarban egy autó elütött.
Láttam az apámat, ahogy a karjában tart engem és szól anyámnak, hogy hívjon mentőt.
Azóta is sokszor felmerül bennem, miért kellett életben maradnom? Mi dolgom van itt a Földön?
Furcsa érzés ez, amelynek még nem tudtam a végére járni.
R.: A házasságok segítették a megfejtést?
K.: Hát éppen ez az, hogy még jobban elkomplikálták.
Az első feleségembe 19 évesen szerettem bele, ő 20 volt. Terhesen jött hozzám, de elvetette a gyerekét. Ez engem akkor nagyon megzavart. Belevetettem magam a házépítésbe, mire a ház elkészült, elváltunk. Otthagytam neki a házat. Nemrégiben kiderült, hogy mellrákja van. Tőlünk kért segítséget. Anna, a mostani párom természetgyógyász.
R.: Tényleg súlyos történet.
L.: Még nincs vége.
A második házasságomnak a feleségem alkoholizmusa vetett véget. Én sportolok, motorversenyeken veszek részt, abszolút józan életemmel ez nem fért össze.
R.: Szereti a veszélyeket megkísérteni?
K.: Így is mondhatjuk.
A harmadik feleségemmel nagy szerelemben éltünk, de nem lett gyerekünk.
Megcsalt, ebből a kapcsolatból lett egy kisfia, az apa megpattant. Mivel ez házasságunk alatt történt, a gyerek az én nevemet viseli. Azaz papíron van egy fiam. A feleségem pedig elhagyott.
R.: Egyre drámaiabb.
K.: A mostani párommal nem akarunk összehá-zasodni, elég különbözőek is vagyunk. Én két lábbal a földön állok, őrá ez nem annyira mondható. Az energia gyógyászat érdekli, állandóan képezi magát. Érdekesek vagyunk egymás mellett, a lányával nagyon jó a kapcsolatom.

A napokban furcsa álmot látott rólam, ez legalább annyira felkavart, mint az a baleset. Elmondhatom?
R.: Persze.
K.: Egy nagy tágas lakásban voltunk, hatalmas ablakokkal, a lakás felújítás alatt volt.

FÉLELEM AZ ÉLETTŐL ÉS HALÁLTÓL.

M.: Nem tudom, Ruth megfog-e érteni engem, én nagyon komplikált és nagyon boldogtalan vagyok, tele félelemmel, 20 éves kori totál kilátástalansággal.
R.: Totál kilátástalansággal? Hát akkor kezdjük azzal, miből nincs kilátás?
M.: Menedzser főiskolára járok, ami igen kevéssé érdekel, de talán a családommal kellene kezdenem.
R.: Hová szeretett volna inkább menni?
M.: Gyógypedagógiára, vagy pszichológiára, de az apám… majd rátérek.
R.: Rendben.
M.: Apám negyed századdal idősebb anyámnál, most már közel a 80-hoz. Elég rémes alak.
Azt hiszem, nem szeretem őt. Ki is merem mondani.
Hárman vagyunk testvérek, két bátyám van. Apám kedvence a kisebbik, aki 25 éves, nem csinál semmit. Nem tanul, nem dolgozik, ő a papa kedvence. Apám rólam soha semmi jót nem mond, nem büszke arra, hogy tanulok. Ez felém nyílt elvárás volt mindig, míg a bátyáimmal szemben nem. Ne értsen félre, én is tovább akartam tanulni, de … (megáll, nem mondja végig)
R.: De?
M.: De az apám most arra kényszerít, hogy legalább egy évet Amerikában tanuljak, már a zöld kártyát intézi, én pedig nem akarok Amerikába menni!
R.: A saját útját akarja járni. Így van?
M.: Így. De ennek nemcsak az apám az akadálya.
Magamat is utálom sokszor. Főleg, ha engedelmeskedem olyan dolgokban, amelyek egyáltalán nincsenek az ínyemre.
R.: Másoknak is ál engedelmeskedik az apján kívül?
M.: Lehet.
Zavar az angol tanárnőm, Judy, akivel középiskolás korom óta nagyon jó volt a kapcsolatom, de most már ez nincs így.
R.: Judy hány éves?
M.: Negyven. Éppen kétszer olyan idős, mint én most. Single, elég rossz anyagi körülmények között él, legalábbis hozzám képest. Az én apám sikeres üzletember, külföldön is szokott dolgozni. Én is Bécsben születtem, mert akkor éppen ott éltek.
R.: Mi zavarja leginkább Judyban?
M.: Régebben kicsit anyám volt anyám helyett. Anyámmal sem gömbölyű a kapcsolatom. De most ez átváltozott erőszakos befolyásolássá, dönteni akar helyettem, túlságosan ragaszkodik hozzám, néha úgy érzem, megfojt ez a kapcsolat. Én egy egyenrangú barátnőt szeretnék, de ez, ami köztünk van, egyre kevésbé az.
R.: Szűrjük ki azt is, ami jó a Judy kapcsolatban.
M.: Jó. Nem akarok igazságtalan lenni, vagy túl kritikus.
Tőle tanultam meg angolul, igen jól tanít.
A spirituális érdeklődést is neki köszönhetem. Együtt olvastuk a Vörös Oroszlánt. Jó volt megtudni, hogy a halállal nincs mindennek vége.
R.: Korábban ezt gondolta?
M.: Nemcsak ezt gondoltam, hanem véget is akartam vetni az életemnek, hogy szűnjön már meg ez az örökös tipródás. Látja ezeket? (felhúzza a blúza ujját és mutatja a vágási hegeket a karján)
R.: Mitől keseredett el, annyira?
M.: Mindentől, magamtól is. Azt is utálom, hogy két bátyám van, akik soha nem játszottak velem gyerekkoromban. Azt is, hogy fiúsan neveltek, mintha anyám nem tudott volna áthangolódni arra, hogy harmadik gyereke lány. Rövidre vágták a hajamat és nadrágban járattak. Néha a bátyám kinőtt nadrágját viseltem, ami különösen szégyenteljes volt nekem. De látja, most is farmerben vagyok és bakancsban, pedig nőies szeretnék lenni.
Anyámra azért haragszom, mert ebben soha nem segített. De persze a házasságát sem vagyok képes megérteni, hogyan lehet ennyivel idősebb férfival élni?
R.: Ne legyünk egyoldalúak. Lehet, hogy az édesanyja boldog ebben a kapcsolatban.
M.: Jó! Hát legyen boldog!
Én pedig tele vagyok nyomasztó ébrenlétekkel és álmokkal.
R.: Milyenekkel? Elmondaná?
M.: Szívesen.
Szoktam álmodni fogyatékos gyerekekkel. Egyszer például egy kicsit taszító külsejű, szellemi fogyatékos gyereket kellett megölelnem.
Először komoly ellenérzéseim voltak, később megtettem. Az is rossz volt, hogy annyira kapaszkodott belém, alig tudtam kiszabadulni a szorításából.

Egy másik álmomban autista kisfiú voltam. Rettegtem a durva, alkoholista apámtól, aki sokszor meg is vert. Akkoriban feltámadt az érdeklődésem a gyógypedagógia és a pszichológia iránt, de amikor ezt az apámnak említettem, mindennek lehordott. „Idiótákkal akarsz foglalkozni, és éhen dögleni?” Én mindig is humán érdeklődésű voltam, de ezt apám, a money maker megpróbálja kiirtani belőlem.
R.: Az igazi érdeklődést nem lehet kiirtani a lélekből.
M.: Lehet, de én mégsem a magam útját járom.
A fiú ügyek sem mennek simán. Aki nekem tetszik, az rám sem hederít, aki értem bomlik, attól menekülök.
Judy is belezavar a kapcsolataimba, mintha féltékeny lenne. Másfelől pedig kifogásol, számon kér, elvárásai vannak velem kapcsolatban, ő akarja elrendezni a dolgaimat, egyszóval nagyon zavaró.
R.: Neki nincs barátja?
M.: Nincs. Én pedig nem szeretnék barát pótlék lenni.
R.: Azzal kezdett, hogy nem tudja, meg fogom-e érteni magát.
És azzal, hogy rengeteg féle félelme van.
De talán tud mondani olyan epizódot is az életéből, amikor kiállt magáért, és nem számított, hogy mások mit gondolnak, vagy hogyan akarják befolyásolni.
M.: Jó, hogy ezeket most áttekinthetem.
Volt egy tornatanárom, nem túlzottan kedveltük egymást. Rendeztek az iskolában egy futóversenyt, amelyen én nem akartam részt venni. Mivel azonban kevesen jelentkeztek, a tanárnő azt mondta, nekem mennem kell. Megbetegedtem, vittem orvosi igazolást és lemondtam a versenyt. Felgyógyulásom után gonosz megjegyzést tett, hogy hamis orvosi igazolással könnyű megúszni az ilyesmit. Nem hitt nekem.
A következő évben önként jelentkeztem, ezt sem értette.
R.: Az ilyesmin nem kell bánkódni. Az embert rengeteg igazságtalanság érheti, az a fontos, hogy mi ne legyünk azok.
Ezt igazán elegánsan megoldotta. A tettek beszélnek, nem a feltételezések.
M.: Gondolja?
R.: Biztosan tudom.
Nem kell félni az emberi kapcsolatoktól.
Gondolom, Judyn kívül más barátnője is van.
M.: Van, persze, aki egykorú velem. Ő még irigyel is engem, pedig a jó anyagi körülményeim cseppet sem tesznek boldoggá.
Lehet, hogy a haláltól való félelem erősebb bennem, mint az élettől való?
Amikor a metró bedübörög, mindig eszembe jut, milyen hajszálon múlik, hogy nem vetem magam a szerelvények elé. A zuhanás, az elvérzés, a fejbelövés, ezek jelentik a halál élményeimet.
R.: Szerencse, hogy az a „hajszál” megakadályozza, hogy a szerelvények elé zuhanjon.
A félelem minden ember életének egyik alapérzése. Mások is félnek az élettől és a haláltól is, hiszen minden változás, fejlődés  új dimenziót jelent, ahol még nincsenek kapaszkodóink.
Magdi most a gyermekkor védettségéből az ifjúkor tágabb tereibe készül átlépni. Majd ha elvágja a gyermekkori lelki köldökzsinórokat, neki kezdhet a kimunkált, felnőtt életének. Befejezi tanulmányait, dolgozni kezd, biztosabb lesz önmagában. Olyan fiúkat fog bevonzani, akik egyenrangú kapcsolatokat jelentenek majd.
M.: Ruth úgy látja, hogy én az élet és halál közötti félelem között pendlizek?
R.: Nem a pendlizés szót használnám, hanem a félelmeket.
Amikről köztünk itt most szó esett, azokban nincs semmiféle végveszély. Ahogyan a futóversenyen részt vett, az hasonlít az amerikai esélyhez. Megteheti, hogy nem megy ki, akkor is, ha apja azt akarja. De ki is próbálhatja magát külföldön, ez sok félelemtől megszabadíthatja.
Ne felejtse el, hogy a szorongás a tettek helyett van.
A szorongás visszatartja az embert a tettektől, mert azt képzeli, hogy nem fog sikerülni, vagy elmarasztalnak, akadályoznak, etc. Ám amikor nekikezdünk, a félelem kihátrál a gondolatainkból és képzeletünkből.

M.: A szorongás a tettek helyett van.
Hát ez nagyszerű!
Köszönöm ezt az útravalót!
R.: Remélem, hasznára lesz

A VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR

P.: Történt velem valami, amelyen nem tudom túltenni magamat, nem hagy nyugodni az ügy. De a legrosszabb, hogy nem értem, mi furdal legjobban az egészben, amikor már különben is kész, lezárult, vége van.
R.: Lehet, hogy mégsem zárult le?
Úgy értem, a belső viharok, amelyek a lélekben kavarodtak fel.
P.: Igen, valami ilyesmi lehet.
Talán Ruth jobban kibogozza.
R.: Lássunk neki.
P.: Egy parkolóba hajtottam be, békésen, lelassítva, amikor elhúzott mellettem egy behemót batár és levitte a visszapillantó tükrömet.
A fazon nem is állt meg, legalábbis azonnal nem.
Én kipattantam a kocsiból, és kétségbeesetten próbáltam volna legalább a rendszámát ellesni.
R.: És sikerült?
P.: Persze, hogy nem. Egyrészt, mert a szemem is elhomályosult a történtektől, másrészt elkanyarodott.
De talán mégis megláthatott engem – az ő visszapillantó tükrében , mert megállt, kiszállt és odajött hozzám.
Nekem ez alatt a néhány perc alatt sikerült teljesen kizuhannom a lélekjelenlétemből.
R.: Mi történt ezt követően?
P.: Először bagatellizálni akarta az egészet, mintha semmi sem történt volna, önérzete csúcsára emelkedvén. Nem is tudom, hogyan fogalmazott, de a totális lekezelést azonnal kiéreztem szavaiból és a hanghordozásából. Afféle „na mi baj, kislány?” hangvételt éreztem.
Mondtam, letörte a visszapillantómat.
Folytatódott ez a magas lóról való beszéd, hogy „nem nagy ügy!”, „ennyi az egész?”
Elő akartam venni a betétlapot, hogy kitöltsük, de megállította a mozdulatomat, mondván, hogy ő készpénzzel mindent lerendez, minek ide hivatalos papír.
R.: Belement?
P.: Igen. Névjegykártyát cseréltünk és abban állapodtunk meg, jelentkezem, amikor fizetésre kerül a sor.
Ő elhajtott, én pedig tudtam, hogy a páromtól nagy fejmosás fog következni.
R.: Milyen fejmosás?
P.: A férjemnek az a véleménye rólam, hogy én naiv, jóhiszemű, túlságosan megengedő, megvezethető vagyok, akit becsapnak, aki képtelen kiállni magáért, egyszóval nem elég karakán.
R.: És? Így van, vagy nincs?
P.: Nem is tudom. Én elboldogultam valahogy az életben a házasságunk előtt is. Persze azóta sokkal rendezettebb az életem, a jogosítványt is azóta szereztem meg. „Jogosítványt”. Ugye érti, ami sok mindent tesz lehetővé.
R.: Mielőtt elágaznánk, fejezze be, mi lett a tükörrel.
P.: A szerelő megállapította, hogy elég komplett csere kell hozzá, 75 000 Ft értékben. Amikor ezt elmondtam a kártevőmnek, kijelentette, hogy ennek csak a felét hajlandó megfizetni, és slussz.
R.: A felét?
P.: Igen.
Hogy a párom hogyan reagált erre, azt most inkább nem részletezném.

Azt is kikötötte, hogy személyesen akarja átadni, ne legyen semmiféle átutalás. Ebbe is belementem. Mit tehettem volna? Ha nem megyek el, a fele is elúszik a pénznek.

R.: Milyen volt a személyes találkozás?
P.: Nyájas, nyálas, undorító. Felfordult a gyomrom.
Egy borítékkal várt és negédesen ecsetelte, hogy ő egy teljesen balesetmentes vezető, és ezért fontos, hogy a biztosítónál ne legyen nyoma semmiféle koccanásnak.

BIZALMATLAN BIZALOM

Á.: Még soha nem jártam pszichológusnál, nem is tudom, milyen az. De most minden összeomlott, muszáj volt eljönnöm.
R.: Hát akkor reméljük, beindul a változás.
Á.: Az jó lenne, mert én nagyon boldogtalan és szerencsétlen vagyok.
(elsírja magát)
Pistivel sem tudok zöldágra vergődni, és apám is nagyon beteg.
R.: Haladjunk sorjában.
Talán előbb az édesapjáról beszéljünk.
Á.: Mi egy Isten háta mögötti kis faluban élünk Debrecen közelében. Hárman vagyunk testvérek, a bátyám közgazdász, már el is vált, én vagyok a középső, az öcsém középiskolás. Én 21 éves vagyok, itt tanulok Budapesten a PSZF-en, kollégiumban lakom.
Szüleim egyszerű, tanulatlan emberek, de minket igényesen taníttatnak. Én is Debrecenben érettségiztem. A tanulás jól ment, de nehezen tudtam beilleszkedni az igazi, városi gyerekek közé. Itt, a fővárosban pedig pláne.
R.: Az édesapjának milyen betegsége van?
Á.: Apám még csak 49 éves, korán nősült, egy söntésben dolgozik. Három infarktusa volt már, cukorbeteg, magas a vérnyomása, dohányzik is, egyáltalán nem vigyáz magára. Most is egy szívroham miatt került kórházba.
R.: És az édesanyja?
Á.: Ő szakácsnő egy étteremben. Rengeteget dolgozik.
R.: Tiszteletre méltó, hogy taníttatják magukat.
Á.: Igen, belénk táplálták ambícióikat. Apám mindenáron azt szerette volna, hogy egyetemre menjek, mint a bátyám, de a jogra nem vettek fel, így lett a főiskola.
R.: És Budapest.
Térjünk át Pistire.
Á.: Ő az én első nagy szerelmem. 26 éves, nagyon csinos, buknak rá a lányok, én nagyon féltékeny vagyok.
R.: Ő az első nagy szerelem?
Á.: Előtte kikezdett velem egy nős ember, de nem jutottunk el a testi kapcsolatig a nyolc hónap alatt.
R.: Pisti mivel foglalkozik?
Á.: (felvillanyozva) Rendőr. Nagyon jól áll rajta az egyenruha. Levelezőn végzi a jogot.
Az ő élete sem könnyű, mert az édesanyja meghalt nem sokkal Pisti érettségije után, szívbeteg volt. Nővére külföldön baby sitter. Apja újból megnősült, ő pedig inkább eljött „otthonról”. Albérletben lakik egy barátjával.
R.: Mi oka van Áginak a féltékenységre?
Á.: Ó, engem a kínok hamar lerántanak a lábamról!
Pisti igen jóképű, jól mozog a nők körében, és egyáltalán az emberek között.
Én nem vagyok szép, alacsony vagyok, vastag a lában. Félszeg vagyok, tele szorongással és hisztériával, óriási hangulatingadozásokkal. Már öngyilkosságra is gondoltam nem egyszer.
R.: Hisztériával?
Á.: Igen, sajnos. Pistit rendszeresen gyötröm. Például ha egy évfolyam találkozón más lánnyal is táncol, nemcsak velem. Akkor duzzogok, megsértődöm, majd nagyon szégyellem magam, rettegek, hogy Pisti megunja ezt az egészet és szakít velem.
R.: Sokat civódnak?
Á.: Persze. Ráadásul ő is féltékeny.
Tüskés sündisznók vagyunk mi ketten.
Zavarja őt, hogy apja nem támogatta soha, szegényebb, mint mi. Neki ezért van kisebbségi érzése. Ő is szokott öngyilkossággal fenyegetőzni. Benne is van bizonytalanság és bizalmatlanság bőven.
R.: Nehéz ügy ez a bizalom, bizalmatlanság kérdés.
Általában azt gondoljuk, a másik emberben kell bíznunk, holott a kulcs saját önbecsülésünkben, önbizalmunkban, tartásunkban van. A saját megbízhatóságunkba vetett bizalomban.
Á.: A saját magunkba vetett bizalomban?
R.: Igen
Á.: De hát attól még megcsalhatják az embert!
R.: Ez így van. De akinek egészséges, reális önbizalma van, az jobban kommunikál, őszintébb tud és mer lenni, és ezektől nagy mértékben függ a kapcsolatok alakulása.

FORMA NÉLKÜLI ÉLETFORMA

K.: 25 éves vagyok, kicsit talán hihetetlen, de elég jól értem magamat.
Jártam már pszichológusnál, de hamar otthagytam, mert nem érdekelte az ezotéria, ateista volt, én pedig éppen akkor készültem a buddhista főiskolára, és nem értette meg művész lényemet.
R.: Művész lényét?
K.: Igen.
Ne lepődjön meg, de én szemtelenül, pimaszul beképzelt is vagyok, és tudok teljesen önbizalom hiányban fetrengeni.
R.: És mi lett a buddhista főiskolával?
K.: Ó, az már kútba esett!
R.: Mivel foglalkozik?
K.: Erre van egy jó sztorim.
Egy író megkérdezte, mivel foglalkozom a kávézón kívül, ahol felszolgáló vagyok. Azt mondtam, alszom. „Az nem lehet!” – volt a válasz. „Művész vagyok!” – mondtam neki.
R.: Egészen pontosan milyen művész?
K.: Talán majd filmes.
Elvégeztem egy animációs tanfolyamot. A vizsgafilmemre jelest kaptam, bár kicsit bugyutának tartottam.
Nagy végletek között élek, lent és fent.
R.: Mondhatjuk, hogy cibálódik?
K.: Mondhatjuk.
Én vadmacska vagyok, aki karmolok. De ha ezután jól simogatnak, minden rendben van.
R.: De ha visszakarmolnak?
K.: (nevetve) Akkor áll a bál. Bedobom a hisztit. Amin persze percig sem lehet csodálkozni, hogy hisztis vagyok.
R.: Hogy-hogy?
K.: Bölcsődébe vittek. Szivettépően sírtam, majd megfulladtam a könnyeimben. Anyám vitt biciklin. Megfenyegetett, hogy bezár, ha nem hagyom abba a bőgést. Meg is tette. Sokszor bezártak.
R.: Ez valahol vidéken volt?
K.: Persze.
R.: És mikor került fel Pestre?
K.: Öt éve, 20 éves koromban, egy barátnőmmel jöttünk fel.
Albérletben laktunk, két másik fiúval.
A szüleim vehetnének nekem egy lakást, mert van pénzük, de nem teszik, mert nincsenek velem megelégedve.
R.: Mit szeretnének a szülei?
K.: Hogy tanuljak ki valami normális foglalkozást, és ne csak úgy legyek a világban.
R.: Mit tesz azért, hogy valóban „művész” legyen?
K.: Most előkészítőre járok az Iparművészetire. Tele vagyok félelemmel, hogy mégsem fognak felvenni, nem fogok megfelelni.
R.: És a kávézó milyen?
K.: Ó, az nagyon jó!
A kávézóba csupa művészek járnak, akik körülrajonganak engem.
R.: Milyen középiskolába járt?
K.: Ez jó kérdés. Két helyre vettek fel, egy angol szakra, és egy közgazdasági technikumba. Az utóbbiba mentem. Ebből az egyetlen hasznom ez a barátnőm, akivel feljöttünk Pestre. A technikum egyáltalán nem érdekelt, semmit sem tanultam. 4 év üresjáratnak is mondhatnám ezt az időt. Végigbohóckodtam, intőket kaptam, sokszor kiküldtek az órákról. Igazában minden abbamaradt, minden megfeneklett. Innen nem lehetett továbbtanulást tervezni.
R.: Vannak más önaláaknázó műveletek is az életében?
K.: Ó, persze!
Például másod asszisztens lehettem volna egy rendezőnél egy filmben, de akkor összejöttem egy külföldi fiúval, és elutaztam vele.
A kapcsolatból persze semmi sem lett, az asszisztens munka is elúszott.
De legalább a „Carpe diem!”megvolt.
R.: Ez elég?
K.: Biztosan nem, de ha az ember valamit el is szalaszt, szerepeket próbál ki.
>R.: Például a bohóckodást, amelyben úgy érzi, áthághatja a szabályokat.

A KÖLDÖKZSINÓR, A PÓKFONÁL, AZ ÖKÖRNYÁL ÉS A HAJSZÁL

A.: Már rövidesen kilenc hónapja lesz annak, hogy szakítottunk  barátommal, akivel hét évig voltunk együtt, és azt gondoltam, már feldolgoztam és túl vagyok rajta. De most mégis felhívtam, noha az ő pszichológusa is azt mondta, jobb, ha nem keressük egymást.
R.: Történt valami, ami kiverte a biztosítékot?
A.: Nem. Valójában semmi.
Csak az, hogy ő nem akart találkozni velem.
Én már nem akarom őt, tényleg nem tudom elképzelni a folytatást, de hogy látni sem akar… (könnyezve) ezt nem tudom elviselni.
Tudom, hogy jól megvannak az új barátnőjével, és nem is akarok közéjük férkőzni, de egy vékony szálon nekem szükségem lenne vele lenni.
Nem köldökzsinóron …
R.: Pókfonálon?
A.: Nem, nem, azon végképp nem!
R.: Hát akkor? Ökörnyálon?
A.: (nevetve) Azon sem.
Csak egy hajszálon.
R.: Bizonyára emlékszik, hogy a kapcsolatuk hajnalán mennyire zavarta magát, hogy a barátját folyton hívogatták az ex-ek, és jó kapcsolatban volt velük.
A.: Igen. Én is ilyen kapcsolatra vágyom vele.
Ártalmatlanul, csak hívni és beszélni vele.
(Eltűnődött. Majd kezdte hatalmába keríteni a sírás)
Nem bírom elviselni, hogy leír, hogy kiiktat az életéből hét év után, hogy a jó dolgokat is el kell temetnünk. Hogy teljesen negligál, mintha nem is lennék!
R.: Tudni szeretné, hogy mit gondol magáról, főleg, hogy mit érez maga iránt?
A.: Igen, azt hiszem, biztosan ezt.
R.: Talán kicsit szeretné befolyásolni is ezt a benyomást, amelyet kialakított magáról az idők folyamán?
A.: Lehet.
R:: De hát ezt miért?
Nem kellene ebben szabadságot adni neki, tiszteletben tartva saját lelki dinamikáját, amellyel leszűrik saját élményeiket?
Mi bántja leginkább?
Vagy mit nem mondott még ki, vagy el neki?
A.: Akkor szakítottunk (sokadszor, de ezúttal véglegesen), amikor megkérte a kezemet.
Végre rászánta magát.
De én nem bíztam benne.
R.: Volt ebben a lánykérésben némi kierőszakolás?
A.: Kierőszakolás? Hát én elköteleződni akartam, ő nem annyira.
Végig éreztem az évek alatt, hogy nem „mi” voltunk a kapcsolatunkban, hanem ő és én.
Amikor kanbulizott, vagy a haverokkal utazott el, mindig fájt, hogy nem hiányzom neki, nélkülem is teljesen jól érezte magát. És ezzel nagyon nehéz szembesülni.
R.: Nem gondolja, hogy valami egészen mást várt el tőle, mint amit ő képes volt adni, és ezért csalódtak?

AZ EGÉSZSÉGTELEN ÖNZETLEN-SÉGTŐL AZ EGÉSZSÉGES ÖNZÉSIG.

V.: Az én anyukám nem szalonképes.
Már gyerekkoromban is sokszor arra vágytam, bárcsak más, csinos nő lenne az anyukám, nem ez a durvakezű, agyondolgozott takarítónő-
Úgy érzem, nem oda születtem, ahová való volnék. Apám is nagykezű, rabiátus ács, durván bánik anyánkkal és velünk is. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb.
A húgom mindig szembeszállt apánkkal, ha ordibált velünk, vagy vert bennünket, én anyámat buzdítottam, hogy váljon már el. De a mai napig is együtt vannak.
Az öcsém inkább meghunyászkodó.
Egyszer gyerekkoromban titokban elolvastam anyukám naplóját és megrendültem, milyen mély érzései vannak.
Tizenkilenc éves koromban eljöttem otthonról, ennek bizony már tizennégy éve.
R.: Ma is úgy látja, hogy el kellett volna válniuk?
V.: Nem is tudom.
Most, hogy már mind a hárman elkerültünk otthonról, jól megvannak. Apám is lecsitult, simulékonyabb, alkalmazkodóbb.
R.: Mondhatjuk, hogy fogát vesztett oroszlán?
V.: Szó szerint. (elneveti magát)
Ugyanis szüleim mindketten Oroszlánok. És az én aszcendensem is az.
R.: A múltkor arról beszélt, az édesanyja milyen remek háziasszony, jól főz, gyönyörűen terít, ez valóban Oroszlán tulajdonság. Sok szakács kerül ki az Oroszlán jelűek közül.
V.: Valóban így van. A nagy családi ebédek, összejövetelek is az Ő gondos keze nyomán zajlanak.
R.: Áldott anyai keze és gondoskodása nyomán.
V.: Fáradhatatlan volt a munkában. Nálunk minden csillogott, villogott a tisztaságtól, a kopott szegénységünkben is. Nagyon önzetlenül dolgozott látástól vakulásig.
De most mintha egy kicsit megváltozott volna.
Mintha kiégett volna.

AZ ASSZISZTENS

Zs.: Furcsa, hogy álmomban is felbukkant az a nő, aki házhoz jár jóga órákat tartani és magával hozza a tízéves kislányát is.
Az történt, hogy a kislány kuncsorogta a leptonomat, és én már könnyedén igent mondtam volna, de az utolsó pillanatban módosítottam a mondatomat egy „majd”-dal. A kislány erre a bejárati ajtónál kuporogva sírni kezdett, és az anyja is.
Anyja fogorvos asszisztensből lett jóga oktató. Magam sem tartom gurunak, de kényelmes, hogy házhoz jár és a fogyókúrás diétámat is segíti. De néhány hét alatt több ütközőpontunk is lett kimondva és kimondatlanul. Legutóbb például este hat órakor hozta a kislányát is, mert nem volt kire hagynia. Gondolta, hogy a kislány majd békésen olvasgat a közel három órás foglalkozás alatt. Ez persze nem így lett. Nemcsak olvasni nem akart, hanem csámborgott a lakásban, turkált a holmijaim között, előszedte a mobilomat, egy tükörből láttam, hogy a fürdőszobában a parfümjeim és a krémjeim között matat. Még az is átvillant az agyamon, hogy valamit el fog lopni.
R.: Apja nincs a gyereknek?
Zs.: Most éppen válófélben vannak. Ica elköltözött a férjétől a gyerekkel. Ezen az estén a nagypapa vigyázott volna rá, de a végén mégsem ért rá, lemondta.
R.: Az apa mivel foglalkozik?
Zs.: Egy időben pályázatíró volt, jól keresett, de ez most valami  miatt nem működik. Bizonytalan egzisztencia lett.
R.: Afféle hopp/kopp ember?
Zs.: Valahogy úgy.
Gondolkoztam, miért bukkant fel az életemben ez a kislány, aki ilyen ellenszenvet ébresztett bennem.
R.: Mármint az álomban és a valóságban egyaránt.
De hiszen tudjuk, hogy az álomban minden szereplő maga az álmodó.
Zs.: Tudom.
És az is igaz, hogy maga is efféle kislány voltam, tele bizonytalanságokkal. Bár az én szüleim nem váltak el és az apámmal különösen jó a kapcsolatom.
Azt hiszem loptam és hazudtam is néha.
R.: És az anyával mennyire tud azonosulni? Mennyire tiszteli, mennyire tartja hiteles jóga oktatónak?
Zs.: Semennyire.
Azt hiszem, ezt ő is érzi és szörnyű bőbeszédes áradatokkal terhel, folyton meséli a szerelmi tapasztalatait, kalandjait. A múltkor már meg is említettem, hogy engem ez nem érdekel. Sokszor elképeszt. Egyszer például azt mondta, tíz évig észre sem vette, hogy gyereke van.

AZ ANYADÉMON

D.: Annál trágyább érzést nem éltem meg, és elképzelni sem tudok, mint hogy én vagyok a hibás, minden rossznak az oka, én barmolom el a dolgokat, én tehetek mindenről!
R.: Hogyan alakult ki ez az érzés, vagy mióta tart?
D.: Vélhetően anyám szidalmaiban kereshetjük a forrást. Még ma, harmincnyolc éves koromban is úgy bánik velem, mint egy taknyos kölyökkel.
R.: Tudna mondani példát?
D.: Ó, persze! Akár hányat! Naponta történik ilyen. Legutóbb például felhívott, hogy levelem jött az önkormányzattól.
R.: Oda mennek a levelei?
D.: Oda, mert sokáig az volt az állandó lakcímem.
Visszatérve: felhív, hogy levelem jött, felbonthatja-e. Mondom, nem, de tudom, hogy ez már megtörtént. Felajánlja, hogy áthozza. Rövidesen meg is jelenik és diadalmasan lobogtatja, vagy mint véres kardot, tartja a kezében a levelet, amelyet gondosan visszaragasztott.
Ugrásra készen várja, hogy felbontsam. 15 ezer forintos parkolási bírságról szól. Kicsit bénító az egész, nem emlékszem, hogy rosszul parkoltam volna. De még mielőtt valamit hebegnék, anyám nekem esik: „Erre keresünk?! Hogy a te parkolási büntetéseidet fizessük? Meddig tartsunk még el?
Majd totál győzelemben távozik, én pedig porig alázva, földbe döngölve marcangolódom.
R.: Nem szólt semmit?
D.: Nem igazán. Lehet, hogy valamit hebegtem.
R.: Mentegetőzött? Magyarázkodott?
D.: Affélét.
R.: Mi lett az ügyből?
D.: Telefonáltam, és az ügyintéző azt mondta, ja, tévedés az egész, mert most látja, hogy már régen rendezve lett az egész hónapokkal ezelőtt.
R.: Érzi, hogy hol van a törtnet elmozduláspontja? Ahonnan egészen más irányultságot vett volna.
D.: Nem igazán.
R.: És azt sem, hogy mit lehetett volna mondania?

„ÉN NEM TUDOM, MI AZ A SZERETET.”

E.: Tudja Ruth, milyen az, amikor azt érezzük, hogy nem érzünk semmit?
R.: Nem teljesen. Kérem, fejtse ki, vagy mondjon példákat.

E.: Rendben.
Amikor az apám meghalt, és felravatalozva láttam, nem volt bennem részvét, sem fájdalom, csak arra gondoltam, elérte a végzete. Addig járt a korsó a kútra, amíg össze nem tört.
R.: Milyen végzete?
E.: Azért ne gondolja, hogy egyáltalán nem szerettem az édesapámat. Nagyon tehetséges ember volt, akinek a pályája a kommunizmusban nem futhatott ki. Latin-görög szakos tanár volt egy felekezeti gimnáziumban, majd amikor az iskolát államosították, segédmunkás lett egy gyárban. Persze ez a mi életpályánkra is kihatással volt, bár én bekerültem az egyetemre, közgazdász lettem. Ugyan francia-angol szakos tanár szerettem volna lenni, de az osztályfőnököm azt mondta, tanári szakra egy ilyen felemás kádert nehezen vesznek fel.
R.: Így került a Marx Károly Közgazdasági Egyetemre?
E.: Pontosan.
Érdekes! Csak most jut eszembe, hogy én is nyelvész akartam lenni.
R.: Vagyis, azonosult vele.
De a szeretetnél tartottunk. Ne gondoljam azt, hogy nem szerette az édesapját.
E.: Inkább tiszteltem, és a kettő nem ugyanaz. Tiszteltem a nagy műveltsége, tudása, becsületessége. elvhűsége miatt. De kemény és nehéz természete volt. A gyermekkorom hangulatát a szigor, a hiány, a lemondás, a keserűség hatotta át. Kötelességből tartottunk össze, voltunk megbízhatóak, segítettük egymást és tűrtünk.
Apám májrákban halt meg. (jelentőségteljes hallgatás)
Érti már? Alkoholista volt.
R.: Alkoholista?
E.: Igen. Ez azt jelentette, hogy naponta megivott egy üveg bort, akkor is, ha anyánknak egy kanál olajból kellett a heti rántást elkészítenie.
Ezt utáltam benne.
R.: Erre vonatkozott, hogy elérte a végzete?
E.: Igen. Nehéz kimondani, de olyan súllyal nehezedett ránk ez a fajta önzés, hedonizmus, kényszer, hogy megkönnyebbültem, amikor eltávozott.
R.: Vagyis szeretet helyett ítélet volt a lelkében.
E.: Igen, jól fogalmazott.
Ítélet és elutasítás, mert nem kellett volna borral vigasztalódnia.
Én sem vagyok túl boldog ember, de nem lettem alkoholista.
De valójában nem is az apámról akartam Ruthtal beszélgetni, ez csak úgy előjött. Bár – most jövök rá, – nagyonis hasonló a helyzet. Ugyanis a testvérem halála sem ütött szíven.
R.: Mikor halt meg a testvére?
E.: Nincs egy hónapja.
A homeopata orvos által adott szerek sem segítettek ezen az érzelmi kiüresedésen, és a napokban azt mondta, hogy a szeretethiányt nem lehet bogyókkal pótolni.
Ez nagyon rosszul esett, ott is hagytam.
E.: Nem mondott erre semmit?
E.: Nem. Hát mit mondhattam volna?
Lényegében igaza is volt. Az én életem nagyon szeretethiányos.
Magányos vagyok, egyedül élek, egy multi vállalatnál dolgozom időm javarészében.
Ennyi.
Én nem tudom, mi az a szeretet!
Tényleg.
Azóta többször is megfordult a fejemben ez.
R.: Szeretettelennek érezte a homeopata doktor szavait?
E.: Szeretettelennek? Meglehetősen.
R.: Pedig az igazság tartalmánál fogva – hiszen azt mondta, lényegében igazat mondott, – szeretetet közölt. Lehet, hogy ügyesebben is fogalmazhatott volna, de lényegében fontos dolgot világított meg.
E.: Hát én ezt egyáltalán nem érzem szeretetnek!
R.: Pedig az volt.
Ugyanis a szeretetet csak élni, megélni lehet, nem beszélni róla.
És ő ezt fejezte ki.
De Emma mit érzett, vagy gondolt ezalatt?

„ÉS MI VAN AKKOR, HA ÉN TÚLSÁGOSAN SZENVEDNI AKAROK?”

(telefon péntek kora délután)

F.: F. vagyok. Egy időpontot szeretnék kérni,
R.: Rendben, hozom a naptáramat és keresünk egy időpontot a jövő hétre.
E.: Az késő! Nekem ma kell!
R.: Este hatig vannak nálam.
F.: Akkor hétre mehetek?
R.: Jó, jöjjön hét órára.
(hét órára megérkezik)
F.: Profán történetet fog hallani.
Öngyilkos akarok lenni.
R.: Kezdjük az elején.
F.: Elején? Nincs eleje.
27 éves mérnök vagyok, kimentem Angliába dolgozni, hogy több pénzt keressek, vegyek egy lakást és megnősüljek.
De most hazajöttem, mert a barátnőm zokogva hívott, jöjjek haza. Telefonba nem tudja elmondani, mi van.
Közben a nagyapám is meghalt, aki a legtöbbet jelentett nekem a családban. Apám ugyanis alkoholista, anyám egy hárpia, egy lakótelepi lakásban zajlott a borzalmas gyermekkorom.
Sárival négy éve járunk, illetve lakunk együtt az ő szüleinél, és egészen mostanáig azt hittem, hogy a menyasszonyom.
R.: Pár szóval kérem jellemezze a „borzalmas” gyermekkorát.
E.: Egyszer majdnem agyonvertem az apámat, amiért megverte az anyámat, aki kék-zöld foltokkal, rongyos ruhában támolygott. Akkor apámat jól helybenhagytam, azóta tisztel és anyámat sem bántja. Fél tőlem. Kérte, vigyem el elvonó kúrára, el is vittem. Csak átmenetileg javult valamennyire.
R.: És az édesanyja? Vele milyen a kapcsolata?
F.: Néhány évvel ezelőtt próbált szerető és érdeklődő anya lenni, de amikor folyton faggatott, hogy esténként hol vagyok, dühös lettem, és visszautasítottam a közeledését.
Sáriéknál sem rózsás a helyzet, de van egy szabad szellem a családban, ami nekem nagyon tetszik. Az édesanyja kifejezetten bír engem, jó partinak tart a lánya számára.
R.: És miért hívta vissza Sári sírva?
F.: Hát ez az!
A repülőtéren bájologva várt. Gyanús volt, de elképzelni sem tudtam, mi történt.
Másnap bevallotta, hogy összehált a baráti társaságunk egyik tagjával.
Mint mondta, csak a testét adta, a lelke az enyém.
Ki akarta próbálni, milyen gésának lenni.
R.: Gésának?
F.: Igen. Azt mondta.
Gondolom Ruth is tudja, hogy a test ördögi, a lélek isteni.
R.: Nincs külön a lélek és a test. Egymást kölcsönösen áthatják.
F.: De, külön van.
Betántorogtam a pesti éjszakába, egy discoban felszedtem egy lányt.
Nagyon rossz volt.
Majd találkoztam a másik barátommal, és kiöntöttem a lelkemet neki.
Akkor bevallotta, hogy ő is lefeküdt Sárival.
R.: Érdekes egybeesés, hogy mindez a nagyapja halálának idején történt.
Mondhatjuk, szinkronicitásban.
F.: Valóban. Tudom, mi az a szinkronicitás.
Nincsenek véletlenek.
De ettől még a történet iszonyú.
Én hiszek a bennem és a mindenségben élő Istenben.

MI AZ ÉLET ÉRTELME?

D.: Ezer sebből vérzek.
De utálom magamat az örökös panaszkodása-immal.
Tudom, mit fog mondani, Ruth.

R.: Mit?
D.: Hogy lépjek túl, emelkedjem felül…
R.: Várjuk meg a végét, hogy mit fogok mondani.
Kezdjük a sebeknél.
D.: Már átléptem a 4. X-et, és sem családom, sem társam, sem lakásom nincs, és kedvem sincs folytatni a küzdelmeket.
R.: Mi a foglalkozása?
D.: Szabadúszó újságíró vagyok. Rengeteg lapnál dolgozom.
R.: Volt alkalmazásban is?
D.: Ó, persze. De most inkább a magam ura vagyok már évek óta.
R.: Ezek szerint sikeres.
D.: Igen, mondhatjuk.
R.: Említette a sebek között a lakásügyet is.
D.: Igen, bérelek egy lakást, zsebbe fizetek a tulajdonosnak, és ez nagyon piszkálja a csőrömet. Nemcsak az, hogy neki ez egy tiszta, adózás mentes jövedelem, hanem hogy nekem nincs lakásom.
R.: Szegénynek érzi magát?
D.: Nem, nem! Éppen nem!
Sőt, a múltkor egy kedves barátom számadást csinált az elmúlt 20 évem jövedelméből, és szememre lobbantotta, hogy ebből vehettem volna lakást.
R.: Ez így van?
D.: Sajnos így.
Csakhogy 10 évig együtt éltem a barátommal, aki az én hátamon megépítette karrierjét, majd szétmentünk.
R.: Ez mostanában volt?
D.: Igen, elég friss.
Ezen nem tudok túllenni.
R.: Mit értett azon, hogy a maga hátán építette meg a karrierjét?
D.: Az az igazság, hogy fiatalabb nálam néhány évvel. Ő költözött hozzám, sokat segítettem anyagilag is.
R.: Tartozik magának pénzzel?
D.: Nem, pénzzel nem. Bár annyira sikeres lett, hogy igazán vehetett volna nekem egy lakást, de esze ágában sincs.
R.: Ismeri Isadora történetét?
D.: A táncosnőét? Persze.
R.: Emlékszik arra a jelenetre, amikor megkérdezi a fiatalembert, nem akar-e neki egy Bugattit venni, és a férfi azt mondja: nem! Mire Isadora: Milyen stupid!
D.: (elneveti magát) Nem, erre nem emlékszem.
R.: Remélem, a humor segíteni fog bennünket a sebek begyógyításaiban.
D.: Igen, az jó lenne.
R.: Térjünk is vissza a sebekhez.
Mit gondol, mi volt a kapcsolatuk törésvonala?
D.: Ó, ezerszer átgondoltam már és beláttam, hogy ő éretlen volt hozzám, családról és gyerekről hallani sem akart.  De egy dolog valamit látni, és megint más azt elfogadni.
Most egy fiatal fruskával lébecolnak.
Fuldoklom a dühben, keserűségben, fájdalomban, féltékenységben.
Ezeket Ruth biztosan negatív érzéseknek mondja.
R.: Hát pozitívnak nemigen mondhatnám, de most nem akarom az érzelmeket minősíteni. Inkább tegyünk egy kanyart. Van kedvenc meséje?
D.: (azonnal rávágta) Holle anyó.
R.: Nahát, ez klassz! És mi tetszik a mesében?
D.: Ahogy most belegondolok, feltűnik, hogy boldog szerelem nincs a mesében. Nem arról szól, hogy a királyfi feleségül veszi a tündérlányt.
R.: Valóban nem. De akkor miről?
D.: Mostohája van a lánynak, aki dolgoztatja és nem szereti.
Ami azt illeti, nem sok jót mondhatok a saját anyámról. De már nem él. Nyugodjék békében. A halálos ágyán békét kötöttünk.
R.: Akkor folytassuk a mesét.

AZ ELLENDRUKKER

K.: Elmondom kacifántos történetemet Ruthnak, hogy jobban érthesse, miért vagyok minden természetes rend ellendrukkere, vagy más szavakkal hogyan lett az életem a fel nem vállalás magasiskolája.
R.: Kacifántos?
K.: Meglehetősen.
Talán Ruth majd kisimítja, és pontot tesz a végére.
R.: Jó. Hallgatom.
K.: Messziről kell indítanom.
Dédapámnak négy törvénytelen gyereke volt egy cselédlánytól, a feleségétől csak egy gyerek.
Később adoptálta ezeket a gyerekeket, az egyik a nagyapám volt.
Ez a nagyapám feljött vidékről, mert nem akart paraszt maradni, itt épített egy házat, amelyben több generáció élt. Az én szüleim is itt éltek, engem főleg a nagymama nevelt, mert anyámnak a munka fontosabb volt.
De a nagymama meghalt serdülő koromban. Biztos, hogy tovább tanultam volna, ha ő nem hal meg, de így eléggé elherdálódott az életem.
R.: Testvére van?
K.: Ó, dehogy! Egyke vagyok, és valójában nemkívánt gyerek.
A nagypapa paraszti múltjából fakadt az egyke divat. De előttem született egy kisfiú, aki még 1 éves kora előtt meghalt torokgyíkban. Ezért lettem én, ráadásul lány, ami apámnak külön csapás volt.
R.: A szüleivel való kapcsolata milyennek mondható?
K.: Mármint volt mondható, mert az apám már meghalt. Elnyomott ember volt a családban. A nagymama halála után anyám valahogy átvette az uralmat, elviselhetetlenül dirigált, mindenbe beleszólt. Apám alkoholista lett.
„Lélekegyengetésnek” nevezte szerteágazó érdeklődésemet, olvasmányaimat. Talán kicsit jobban értett, mint az anyám, aki semmit nem ért belőlem és akit gyűlölők.
R.: Milyen olvasmányai voltak lélekegyen-getőek?
K.: Szondi  Lipót, Baktay Ervin India könyve,  Jakob Böhme, ilyesmi. De valójában nem igazítottak el, noha lenyűgöztek.
Az én utam nem rajzolódott ki.
R.: Családja van?
K.: Persze. Én is odavittem a férjemet, ebbe a darázsfészekbe.
Elótte volt egy abortuszom, meg akartam tartani, de a későbbi párom akarata érvényesült. Mindenki bolondnak tartott, hogy egyedül vállalnék gyereket, így nem hoztam a világra. Összeházasodtunk, de a házasságban született gyerekemben nem sok örömöm volt.

AZ EL NEM SÍRT KÖNNYEK

J.: A legutálatosabb öregségemet élem, a 8.
X-en túl, rengeteg féle bajommal.
R.: A 8. X-en túl?
J.: Igen, 85 éves vagyok.
Volt már ilyen vén kliense?
R.: Volt egy old ladym, áradó kedvű Oroszlán, remek humorral.
J.: Hát én nem vagyok ilyen. Halálosan el vagyok keseredve.
R.: Pedig az időnek is van ajándéka. Erre még nem gondolt?
J.: Ajándéka? Lehet. De ezt nem nekem adta.
R.: Hát miket adott?
J.: Nem is tudom, hol kezdjem boldogtalanságom történetét.
Szegény családba születtem, hamar dolgoznom kellett.
Igen szép lány voltam fiatalkoromban, lehet, ennek nyoma sincs már.
(Kicsit provokatívan elhallgat, hátha rácáfolok, de nem teszem. Így folytatja.)

Titkárnő lettem egy vállalat tulajdonosa és igazgatója mellett, hamar beletanultam a munkába. Hamarosan a főnök jobbkeze, majd felesége lettem.
Két lányunk született. Ők is boldogtalanok, ráadásul gyermektelenek, úgyhogy unokáim sincsenek, nem is lesznek már. Nem igazán találták meg a helyüket az életben, mint ahogyan talán én sem.
R.: Úgy érzi, része van abban, hogy nem lett zöld útjuk?
J.: Lelkem mélyén igen, de ebbe nem szoktam mélyen belegondolni.
R.: Akkor haladjunk tovább.
J.: Jó, mert vannak még históriák.
Valójában ezt a főnök-férjemet nem igazán szerettem, csak azt gondoltam, ez a nagy szerelem. A családjukba sem tudtam igazán beilleszkedni. Más volt a pénzhez, a vagyonhoz való viszonyuk, mint nekem, és ez végig zavaró volt.
Ő sem becsült igazán engem. Azt gondolom, sokszor meg is csalt, pedig én még negyven éves koromban is igen csinos voltam.
R.: Joli hű volt hozzá?
J.: Igen, de csak az anyagi kiszolgáltatottság miatt.
Így amikor negyven éves koromban belehabarodtam egy elvált férfiba, felbontottuk a házasságunkat és hozzámentem ehhez a másikhoz, akinek már felnőtt gyerekei voltak.
R.: Ő is gazdag volt?
J.: Meglehetősen. Nagy lábon éltünk, sokat utaztunk.
R.: És az Ex?
J.: Ja igen. Ez lett a bajok másik forrása. Ő is megnősült, és a második felesége fortélyosan kiforgatta a vagyonából. Jószerivel mindent magára íratott, még a lányaimnak is alig maradt valami. Rólam nem is beszélve. Amikor meghalt, akkor derültek ki ezek a dolgok. Pereskedtünk is, nem sok sikerrel.
R.: Fortuna szekerén okosan ülj!
A vagyonok öröklése, megszerzése, elherdálása, megtartása, gyarapítása vagy felélése engem a Fortuna szekerére emlékeztet.

Egyáltalán nem hiszek abban, hogy mindenki lehet milliomos, még csak gazdag sem, mivel a gazdagság és szegénység egymást feltételezik. Gazdagok azért vannak, mert a szegények rovására tudtak meggazdagodni.
J.: Lehet. Bár nem vagyok szegény, ezzel együtt igen szerencsétlennek érzem magam.
R.: A második házasságnál tartottunk.
J.: Igen. Ez a férjem is meghalt, és a vagyonát a gyerekeire hagyta.
Én semmit nem örököltem tőle.
R.: Ezt sérelmesnek találja?
J.: Nagyon.
De hát ezen is túljutottam valahogy, és akkor jöttek a betegségek.
R.: Milyen betegségek?
J.: Volt egy csúnya balesetem, akkor a nyakcsigolyám miatt kellett tudja olyan gallért viselnem.
Majd az ízületeim következtek.
Csípőprotézisem van, mind a két oldalon. A jobboldalit kétszer is operálták.
Ma már nem lelem annyira a kedvemet az utazásokban, mint régebben. Bár a kényelmem megvan, a segítő szolgáltatásokat – a tolókocsira gondolok – megkapom, a baráti társaság, akikkel utazom, mindent megszerveznek. De ez már nem az igazi.
R.: Talán belül kellene megtalálni, amit kívül keres.
J.: Belül? Mit?
Még a legnagyobb aktuális kínomat nem mondtam el: a  KÖNNYEZÉST.
Megállás nélkül képes vagyok könnyezni, anélkül, hogy sírnék.
Látja, most sincs kifestve a szemem, mert bármikor eleredhetnek a könnyeim, és mindent elmosnának.
Már sminkelni sem tudom magam, mert a könnyek mindent tönkretesznek.
(elerednek a könnyei)
R.: Könnyezik anélkül, hogy sírna? Így fogalmazott, nemde?
J.: Igen. így.
Én nem akarok sírni, mégis folynak a könnyeim.
R.: A sírás nem az akaratnak engedelmeskedik.
A sírás a kedélyünket fejezi ki, mint a nevetés.
Nagymértékben spontán, önkéntelen.
Megtisztító erejű.
J.: Utálom a sírást, a nyavalygást! Én erős asszony vagyok!
R.: Az erő  mindig bizonyosfajta esendőséggel ellensúlyozódik bennünk.
Sebezhető pontja mindenkinek van.
Ebben e beszélgetésben előjöttek az esendőségei is, a befelé fordulás fontossága, a továbblépés kimunkálása, a fájdalmak, a bánatok, a szeretethiány.
J.: Igaz. Előjöttek.
R.: Előjöttek, mint az el nem sírt könnyei.
J.: El nem sírt könnyeim?
Ez meg mit jelent?
R.: Az elfojtott fájdalmakat, amelyek így oldódhatnak ki.
J.: Milyen szépen fogalmaz!
Köszönöm!
R.: Én is nagyon örültem a beszélgetésnek.
Köszönöm.

A VÍZ ÉS OLAJ TASZÍTÁSÁNAK FORMAVÁLTOZATAI

N.: Én egy palackba zárt Mars vagyok!
Üzleti életemben hiénákkal körülvéve, jogszabályok szorításában, érdekemberekkel, hazug manipulációkkal mesterkedő kollégákkal, magánéletemben második feleségemmel és gyerekeivel, apám második házasságából származó, közel 20 évvel fiatalabb féltestvéreimmel, saját elhagyott gyerekeimmel, mondjam tovább?
R.: Inkább emeljünk ki egy szálat. Valamennyi asztrológiai jártassága lehet, ha palackba zárt Marsnak érzi magát. Esetleg nincs valamilyen felejthetetlen álma?
N.: Ó, dehogynem!
A legutóbbi: egy lándzsához vagyok kikötve. Kezd rám tekeredni egy óriáskígyó. Tudom, hogy össze fog roppantani, de mielőtt ez bekövetkezne, felébredtem.
R.: Ez így szokott lenni a saját halál megálmodása előtt.
N.: Tudom, hogy a kígyó is én vagyok. Saját magamat roppantom össze.
R.: Figyeljünk fel a lándzsa és kígyó vonatkozásában a szexuális utalásokra is.
N.: Hát arra felfigyelhetünk. Fél éve ki vagyok tiltva a hálószobából.
R.: Kérem, vázolja fel ezt a második házasságát.
N.: Középiskolában osztálytársak voltunk. Az akkori bátortalan, fel nem lobbantott szerelem kapott lángra egy 20 évvel későbbi osztálytalálkozón, amikor már mindketten túl voltunk a családalapításon. Elváltam, harmadik férje lettem, nagyon, nagyon szerelmesen. De ez a szerelem valamiképpen nem tud beteljesedni. Mintha szerelem nélkül lenne tökéletes a kapcsolatunk, mert lelki kötelékeinkben viszont széttéphetetlenek vagyunk.
De úgy látszik, a szerelem az más.
R.: Ezt a lelki köteléket miben tudná körvonalazni?
N.: Mindketten az önmegvalósításban vagyunk összekovácsolódva. Engem nagyon érdekel az asztrális világ, a feleségem is elvont dolgokkal foglalkozik.
R.: Polgári foglalkozása van?
N.: Nem, én tartom el.
Azt azért nem állítom, hogy ez teljesen olajozottan megy ez az önmegvalósítás.
A feleségem lekezelő, mindig azt érezteti velem, hogy ő néhány lófejjel előbbre jutott.
R.: Miben?
N.: Hát a haladottságban.
Rám akarja sütni, hogy első házasságom tömény borzalom volt, míg a vele való élet a totál felüdülés.
A serdülőkori testsúlyát éli, én túlsúlyos vagyok 20-30 kilóval. Ezért sokat kell hallgatnom. Meg a betegségek miatt is.
R.: Milyen betegségek?
N.: Több tüdőgyulladást hordtam ki lábon.
Ám amikor meleg mézes teára vágyom, nem szívesen hallom a korholást, hogy már megint mit tettem magammal, miért betegítettem meg magamat?
Ezek a kritikák, okoskodások, elmarasztalások nálam kivágják a biztosítékot.
Lelkem átjáró házzá változik, ahol ezek a mondatok lézengenek, de nem találnak rám. Mert én nem ez vagyok.
Nekem az magas, hogy azért tűrtem, hogy szeressenek. Nekem a szeretet nem adok – kapok dolog. Akit szeretek, annak a hibáit is szeretem.
R.: Ne keverjük össze a szeretetet a szerelemmel. Tudja, a szeretet az övön felüli, 4. csakra, a szerelem pedig a 2.

KI ADJA VISSZA NEKEM AZ ÉN ELFECSÉRELT IDŐMET?

T.: Nagyon magam alatt vagyok.
Vészesen közeledem a 4. X-hez, és még sehol sem vagyok az életemben. Magányos vagyok, nincs gyerekem, teljesen szétestem.
R.: Talán azért nem teljesen.
Foglalkozása van?
T.: Az van. Jogász vagyok, egy  minisztériumban dolgozom. Rengeteget utazom, kiküldetéseket látok el, de ezek már régen nem töltenek fel örömmel.
R.: Anyagi gondjai nincsenek?
T.: Ó, persze, hogy nincsenek! Lakásom, kocsim van, ezek már mit sem számítanak.
R.: Hát akkor miben fecsérlődött el az ideje?
T.:  Hát a kapcsolatokban.
R.: Vehetnénk ezeket sorba?
T.: Vegyük.
Középiskolában volt Ákos, ez nagyon boldog időszak volt.
De érettségi után elszakadtunk egymástól, mert én egyetemre mentem, más városba kerültem, ő pedig nem tanult tovább.
R.: Az egyetemre azonnal felvették?
T.: Igen. Jó tanuló voltam.
Egyébként én vagyok az első diplomás a családban.
A szüleim tanulatlan, egyszerű, de nagyon tisztességes emberek. Apám egy igazi ezermester, mindent meg tud csinálni.
R.: Harmonikus a kapcsolata a szüleivel?
T.: Igen. Tetszik a kapcsolatuk. Nem éltek teljes hűségben, mindig tudtunk a testvéremmel arról, ha egyik, vagy másik félrelépett. De soha nem volt dráma.
Az én magánéletembe se szóltak bele soha. Ámbár most, legutóbb, amikor a félvér gyerek kérdése felmerült, nem lelkesedtek.
R.: Félvér gyerek?
T.: Igen. De ne rohanjunk annyira előre, mert van még közben sok minden.
R.: Az egyetemi éveknél tartottunk.
T.: Több ösztöndíjat elnyertem, és féléveket külföldön éltem. Hollandiában, Belgiumban, Dániában. Ott hatalmas forgalmat bonyolítottam le.
Hűség tekintetében nekem nincsenek skrupulusaim. Talán még az is igaz, hogy én hűtlen típus vagyok.
R.: A tulajdonságok párban vannak bennünk, mint például az extra- és introverzió, amelyek átváltódnak.  Lehet, hogy a hűtlenségét élte ki, de a lelke mélyén egy hűséges Tünde is van.
T.: Azt gondolom, ebben a vonatkozásban olyan vagyok, mint a szüleim.
Egyszóval az egyetemi éveim alatt külföldi fiúkkal éltem. Nemcsak európaiakkal. Megismerkedtem például egy török sráccal. Vele nagyon összejöttünk. Többször voltam Törökországban. Még házasságot is terveztünk, de fel kellett volna vennem az ő vallását, ezt pedig nem akartam.
Volt egy szívtipró spanyol Pedro is, akinek én nem igazán kellettem. Sok szenvedést okozott. Ő egyáltalán nem akart elköteleződni.
Egy olasszal az Osho-táborban jöttem össze. Tudom, hogy ő nagyon gáz volt, de nekem imádnivaló.
És végül jött ez a jamaikai, akivel nyolc évet éltem, mert ő idejött Budapestre.
R.: Ő is jogász?
T.: Á, dehogy! Ő inkább életművész.
Eredendően azt hiszem, aranyműves volt, de mindenféle ügyeskedésekből élt. Az évek során sokszor én tartottam el, nálam lakott. Az első Szilvesztert Új Zélandon töltöttük. Büszkén mondta, ő vitt oda, és öreg korunkban majd Jamaicán fogunk élni. Miközben az én hitelkártyámról fizettünk szinte mindent.

KI A DUÁL-PÁROM?

N.: Ruth úgy-e hisz a duál-párban? Valahol olvastam, hogy azt írta, az embernek csak egy párja van, aki nem cserélhető fel mással. Valahogy így fogalmazott.
R.: De bizonyára azt is hozzátettem, hogy a mai világ össze-vissza életében és halálában nincs garancia arra, hogy mindenki megtalálhatja a duál-párját. Sőt, ha meg is találja, sokszor mégis szétmennek. Vagy általános éretlenségük, vagy a családi, esetleg történelmi körülmények miatt.
N.: Jó, de hát akkor ez hogy van?
R.: Lépjünk túl az általánosítások mezején, mert Nórát bizonyára a saját duál-párja léte, vagy nemléte érdekli.
N.: Pontosan. Krízisben vagyok, mert válni szeretnék a férjemtől. Ő a második házasságom. De anyagilag is teljesen csődben vagyunk, milliós adósságra kell gondolni, ezt a férjem halmozta fel.
Szerelmes lettem a mesterembe, de úgy érzem, ő csak akkor válna el és venne engem feleségétől, ha egzisztenciálisan rendbe tudnám hozni az életemet.
R.: Na, ne rohanjunk annyira, kicsit összekuszálódtak a szálak. Kezdjük valahol az elején.
N.: Rendben.
40 éves vagyok, két gyerekünk van. A fiúnk 19 éves, technikus, a lányunk szakközépiskolába jár. Én varrónő vagyok.
R.: A gyerekek melyik férjétől valók?
N.: A másodiktól. Az első házasságom csak egy évig tartott, menekültem otthonról. Második férjemet úgy ismertem meg, hogy a mostani anyósomnál voltam tanuló. Akkor albérletben éltem. Ott jöttünk össze.
Én házasságra soha nem gondoltam egy percig sem, de amikor terhes lettem a fiúnkkal, ő magától értetődő egyszerűséggel, természe-tességgel és kedvességgel feleségül vett.
Anyósom is elfogadott. A fiára íratta a rozoga házat, amelyen sok javítanivaló volt, de ma is ott élünk.
Anyósom szolgálati lakásban él, tömb-megbízottként. Abbahagyta a varrást.
Ők korán elváltak, a férjem 4 éves sem volt. A nagymamája nevelte fel, ez a ház is az övé volt. Jobban érezte magát a nagymamájánál, mint az anyjánál, akinek a szabó ollója éjjel-nappal csattogott.
R.: A férjének mi a foglalkozása?
N.: Eredendően autószerelő, de nem a szakmájában dolgozik. Biztosítási ügynök, egyszer hopp, máskor kopp. Az utóbbi időben inkább kopp. Így halmozódott fel az adósságállomány. Ez a legzavaróbb. Jelzálog alá került a ház, csak újabb kölcsönnel sikerült valahogyan megmenteni.
R.: És a mester?
N.: Nem nevezhetem meg, mert mindenki ismeri.
A csoportos meditációkon teljesen elvarázsolódom. És az aura tisztításon is.
Igaz, hogy eléggé felzaklatódom, és nem mindig sikerül lenyugodnom, de teljesen odavagyok érte.
Amerikában tanulta ki ezt, amit itt csinál.
Ő is eléggé komplikált, négyszer nősült, most sem független, gyerekei is vannak.

AZ ELKALLÓDOTT SZERETET

S.: Gyűlölöm az anyámat!
Már hét év óta gondozási segélyen vagyok mellette, ott kellett hagynom az állásomat miatta. Kötelességből ápolom, etetem, mosdatom, de nincs egymáshoz egy jó szavunk sem. Rémes durvaságokat vágunk egymás fejéhez. Legjobban az hoz ki a sodromból, amikor azt kárálja: Hiába beszélsz bármit! Úgyis alulmaradsz! Vagy még ennél is jobban kiveri a biztosítékot, ha arra utal, hogy a ház az övé. Rikácsolva szokta ordítani.
R.: Nem az övé?
S.. De, igen. Bonyolult történet.
R.: Bonyolítsuk ki.
S.: Soha nem tudom bebizonyítani, hogy nekem van igazam, és nélküle is elboldogulok. Kezdem a ház történeténél:
Anyai nagyapámnak négy törvénytelen gyereke volt egy cselédlánytól, feleségétől csak egy gyereke született. Az egyik törvénytelen fiú a nagyapám. Később adoptálta őket.
Nagyapám nem akart paraszt maradni, feljött Pestre vidékről. A nagyanyai örökségből vette ezt a házat, a nagyanyám nagy sérelmére, aki nehezményezte, hogy nem maradt földművelő.
Itt Pesten megnősült, csak anyám volt az egyetlen gyerekük. Amikor anyám férjhez ment, apám is ideköltözött.
R.: Vagyis együtt éltek a generációk.
S.: Pontosan.
Az én férjem is odaköltözött, ott kezdtük az életünket. Később lakást kapott, akkor elköltöztünk, de nem sokkal ezt követően elváltunk, és én hazaköltöztem.
R.: Gyerekük van?
S.: Van. (lemondóan) Ez egy másik hatalmas történet. Ő az apjával maradt. Ott jobb dolga van, mint velem.
R.: Hány éves volt  a fia akkor?
S.: Kicsi. Tíz.
Az egész anyaságom nagyon el lett rontva. Talán azzal kezdődött, hogy a házasságunk előtt én terhes lettem, meg is akartam tartani azt a gyereket, de a későbbi párom valahogyan kikényszerítette az abortuszt. Nem sokkal ezt követően összeházasodtunk, és az első évben megszületett a fiúnk. Akkor kezdődtek a halmazati bajok. (eltűnődik)
R.: Halmazati bajok?
S.: Igen. Koraszülött volt. Azt mondták, méhen belüli tüdőgyulladása miatt alig maradt életben.
De az én születés történetem sem egy boldogságtörténet.
R.: Hanem?
S.: Én csak azért születtem, mert a bátyám meghalt féléves korában. A nagymama gondozta, fürdés után megfázott, gégehurutot kapott és megfulladt. Emiatt nem kapartatott el az anyám. Ki tudja, hány kürete volt! Csak egy gyereket akartak. Apám fiút szeretett volna, de ez így alakult.
Engem is a nagymama nevelt, mert anyám dolgozni kezdett. Azt mondta, nincs két emberre való házimunka.
Én nem bíztam a fiamat rájuk, magam láttam el évekig. De a családi hangulat nálunk rémes volt. Kulminálódtak a bajok a gyereknél is:
agydaganattal operálták az egyik Karácsonyon, korábban balesetet szenvedett, elütötték a zebrán, kilenc dioptriás szemüveget hord.
Azt hiszem, nem szeretem a fiamat.
Én senkit sem szeretek.

Egyszer rajzolt nekem egy lapot, tele tulipánokkal.

A SORS ÉS A VÉLETLEN

A.: Nem tudom pontosan, mi a sors, de a magam sorsát képtelen vagyok elfogadni. Mindenféle képzésekre járok, hogy nyugvópontot leljek, de a legnehezebb azt belátnom, hogy a sorsunkat magunk hozzuk létre.
Ruth erről mit gondol?
R.: Fogalmazzunk árnyaltabban.
Természetesen résztvevők vagyunk a folyamatban, ahogyan életünk alakul, de a buta megfogalmazás, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa, nagyon félrevezető.
A.: Gondolom ugyanígy az is, hogy betegséget „csinál” magának.
R.: Igen, ez sem korrekt. Mint ahogyan az sem, ha csupán a jó és a rossz kategóriájában vizsgáljuk a sorsot.
A.: (közbevág) De ugye nem azt akarja mondani, hogy minden rosszban van valami jó?
R.: Hát így semmiképpen nem.
Azonban ne akarjunk hedonisták lenni, akik azt akarják hinni, hogy az utunk rózsaszirmokkal van felhintve, tövisek pedig nincsenek is. Inkább gondoljunk a próbatételekre és kísértésekre, amelyekből mindenkinek kijut, kijár.
A.: Próbatételekre és kísértésekre? Mi a különbség közöttük?
R.: Ennek a megválaszolásához nagyobb távlat kell.
A sorsot csak reinkarnációs vonatkozásaiban lehet értelmezni és megérteni.
Nos, egyszerűen szólva, én úgy gondolom, hogy a próbatételek a magasabb hatalomtól jönnek, míg a kísértések saját magunk alacsonyabb indítékaiból és gyarló embertársainktól.
A.: Nem vagyok istentagadó. Érteni vélem, amit mond.
R.: Akkor térjünk vissza oda, mit nem fogad el a sorsában?
A.: Az én apám meghalt harmincegy éves korában, leukémiában. Akkor én öt éves voltam. Nem vittek el a temetésére, egyszer csak úgy eltűnt az életemből, mindenfélét beszéltek össze-vissza, ha kérdeztem valamit. Zavarodottság lett bennem. Talán jobb lett volna, ha elvisznek, és tudom, mi történik.
R.: Ilyesmiben nehéz dönteni. Nekem például volt egy unokabátyám, aki elvesztette az édesanyját körülbelül ebben a korában, mint András. Őt elvitték a temetésre, ahol teljesen kiborult. Rugdalta a sírásókat, hogy az ő anyukáját ne tegyék a földbe. Ez az unokabátyám 18 éves korában tífuszban halt meg, ugyanazon a napon, mint az édesanyja.
A.: Apa nélkül nőttem fel.
És az a baj, hogy az anyámat sem igazán szeretem.
R.: És még kit nem?
A.: Hát a feleségemet. Mindig előjön bennem a kétely, hogy ő-e a párom, vagy sem?
R.: Gyerekük van?
A.: Igen, kettő.
El akarom hagyni a családomat.
R.: Felbukkant egy harmadik?
A.: Nem, egyáltalán nem. Csak kényszert érzek, hogy elköltözzem, ne velük legyek. Főleg ne a feleségem családjával, ahová vasárnaponként ebédelni járunk.
R.: Édesanyjának lett új partnere?
A.: Lehetett volna, de én mindig megakadályoztam. Később ezt egy kicsit megbántam.
R.. Kik tartoznak András szűkebb családi körébe?

NESZE SEMMI, FOGD MEG JÓL!

L.: Miért? Miért? Miért?
Miért nem stimmel semmi az életemben?
Talán Ruth majd válaszol nekem.
R.: Csak konkrét kérdésre tudok válaszolni.
L.: Persze, gondolom. Valahol elkezdem.
Aktuálisan az bánt, hogy éppen most utasítottak vissza, fodrász szerettem volna lenni, de ehhez érettségi kell.
R.: Értem. Akkor más munka után kell nézni.
L.: Igen, elmegyek pincérnek, fizetés nélkül, csak a borravalót kapom meg.
A barátnőm, akinél lakom, lenéz engem, és zavarja, hogy ételszagtól bűzlök.
R.: Hány éves, Laci?
L.: (kifakadva) 28.
Miért nem taníttattak a szüleim?
Miért nincs nekem jobb sorsom, több pénzem, könnyebb életem, szerencsém?
R.: Mit csinált az általános iskola elvégzése után?
L.: Fazekas tanulónak adtak a szüleim, de ez nem nekem való.
Nem éreztem, hogy én csinálom a fazekat. Én tettem rá az agyagot a korongra és én indítottam el, de a köcsögöt mégsem én formáltam. Nem éreztem magaménak. Otthagytam.
R.: Pedig ez a korongozás nagyon érdekes munka. Keleten a sorskoronggal hozzák összefüggésbe.
L.: Nekem ezek a dumák nem jönnek be.
A barátnőm A békés harcos című könyvet tukmálta rám. Elolvastam, de nem értem, miért kell egyáltalán harcolni? Nekem nincs kedvem harcolni.
R.: Ha az ember olyan helyzetben van, ami nem jó neki, akkor a kitörésért kell harcolni, a változtatásért, a megoldásért. Különben a sok harag, bosszankodás, elfojtott energia tehetetlen őrlődésbe sodorja.
L.: Igen, ez már megtörtént, a tehetetlen őrlődés.
Olvasom a most hatalma című könyvet. Ez is azt mondja, el kell fogadni, ami van, és nem arról beszélni, milyen jó lenne, ha másképpen lenne, ha nyernék a lottón, vagy máshol születtem volna. De én itt születtem, és itt most szeretnék boldog lenni.
R.: Érdekes könyveket említett, amelyeket olvas. Azt gondolom, ebben a vonatkozásban jó úton van. Azaz valóban tanulnia kellene valamit, hogy helyt tudjon állni magáért.
L.: (keserűen) Helyt állni magamért? Hát ezt anyám kiirtotta belőlem.
R.: Kiirtotta? Hogyan?
L.: Mindent kifogásol, mindent jobban tud nálam, folyton alulmaradok a vitákban, nekem soha nem ad igazat.
Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor egy reggel berontott a szobámba, kirángatta a barátnőmet az ágyból és elzavarta. Ekkor költöztem el otthonról.
R.: Lépjünk túl ezen a „soha nem bocsátom meg” ügyön.
Tagadhatatlan, hogy vannak, akiknek minden az ölükbe hullik, másoknak pedig maguknak kell kikaparni a gesztenyét a tűzből. Laci talán ez utóbbiak közé tartozik.
Az a fazekaskorong példázat nekem nagyon tetszik, bár másképpen látom a dolgot. Szerintem a köcsögöt a korong és az ember közös munkával hozza létre az agyagból.

CSALÁDI ÁTOK

T.: Ruth hisz az átokban?
R.: Hát így erre egy az egyben nehéz válaszolni. Inkább boncolgassuk. Egy íven tudom elhelyezni: azt gondolom, az átok és az áldás egy íven helyezkedik el. Az áldás a segítő, a véghezvivő, a jó, az átok a megakadályozó, a bosszúval büntető, a gonosz. Igen, az átokban gonosz erő működik.
Milyen vonatkozásban akarja fejtegetni?
T.: Családi vonatkozásban.
Én boldog szeretnék lenni, a csendet, a békét, a nyugalmat kedvelem, és egy nagyon boldogtalan család jutott nekem, mind a gyerekkoromat, mind a válásaimat követően.
R.: Akkor kezdjük a gyerekkorával.
T.: Jó. Anyám nem szeret engem.
R.: És maga szereti az anyját?
T.: (megdöbben)
Azt hiszem, én sem.
Ő az öcsémet szereti jobban.
R.: Beszéljünk egy kicsit a szüleiről.
T.: Elváltak, amikor mi serdülők, középiskolásak voltunk. Ezt megelőzően folytonos ordibálások közepette éltünk, állandóan civakodtak. Apám néha meg is ütötte anyámat.
Anyám komplikált, nem könnyű ót megérteni, de azért verni nem kellett volna.
R.: Miből adódik ez a komplikáltság?
T.: Az édesanyja öngyilkos lett, amikor anyánk tizennégy év körüli volt. Felakasztotta magát, anyánk talált rá.
Azt gondolom, ez az egyik családi átok, amelynek az árnya beborít bennünket, nehéz kiszabadulni alóla.
R.: Pontosabban mit ért ezen?
T.: Anyánk is hordoz valamiféle öngyilkos hajlamot. Többször kellett megmentenem, megakadályoznom, hogy a gázt például kinyissa. Ez igen beárnyékolta a fiatal koromat.
Nagy averzióim vannak az öngyilkosságokkal kapcsolatban. Minek kellene megölnünk magunkat, amikor úgyis meghalunk? Latinovitsot, vagy József Attilát sem értem.
R.: Hát akkor ily módon talán az első lépést már meg is tette Tamás, hogy ez a családi átok ne sújtsa.
T.: Bár így lenne! De tudja, a problémák is élni akarnak, ezért állnak ellen minden megoldási kísérletnek.
R.: Ez bizony valóban így van a problémákkal, de megoldásuk esetén hihetetlen erő és öröm szabadul fel.
T.: Ilyen élményről még nem tudok beszámolni.
26 éves koromban valósággal menekültem anyámtól, akkor kötöttem az első házasságomat.
R.: Több is van?
T.: Ó, persze!
Azért örülök, hogy sikerült anélkül beszélni a családról, hogy totálkárosan kerülnék a padlóra. Persze még nincs vége a történetnek. Apámmal sem könnyű zöldágra vergődni.
R.: Ő megnősült a válás után?
T.: Igen, újból kispapa lett. Gondolhatja, ez hogyan érintett bennünket.
R.: Tamásnak mi a foglalkozása?
T.: Mérnök vagyok, de az utóbbi időkben a sors, az önismeret – a családi átok – érdekel, és ez hozta a további problémákat.
R.: Milyeneket?
T.: Hát az én válásomat. Mert úgy érzem, nemzedékek óta ez a második családi átok, hogy mindenki elválik.
Egy asztrológia kurzuson ismertem meg a második feleségemet, akinek én a negyedik férje vagyok. Három férjtől három gyereke van, akiket szívesen rám testál, miközben ő mindenféle továbbképzésekre jár. Főfoglalkozásban önmaga fejlesztésén munkálkodik. Valójában ez hozott össze bennünket, én is ezt is teszem, kezdetben jó húzóerők is voltunk egymásnak. De az idők során ez igen megkopott és anyagi gond is lett. Úgy érzem, nem a saját életemet élem, kizökkentem saját medremből, eléggé alárendelődtem az ő igényeinek.
R.: Gyereke van?
T.: Igen, kettő, egy fiú és egy lány. Hétvégi apuka vagyok, a feleségem neveletlen gyerekeire fordítódik energiám javarésze. Ettől persze lelkiismeret furdalásom van.

ÓLOMMÉRGEZÉS

T.: Kilenc éve operáltak rákkal. A főorvos akkor igen nyersen azt mondta, nem tud meggyógyítani, ha mentálisan nem változom. De 10-12 évet még élhetek esetleg. Most voltam kontrollon, említettem neki a 10-12 éves jóslatát, most sem biztatott, a 10 évre utalt, de a leleteim jók. Amikor a múltkori jóslatára utaltam, és ő a 10 évet hangsúlyozta ki, ráéreztem, hogy talán egy év múlva már nem leszek. Rövidesen betöltöm a 81. évemet, mit is akarhatnék még?
R.: Mit értett az orvos a mentális változáson?
T.: Hát azt, hogy a rákbetegség pszichoszomatikus, és én tele vagyok keserűségekkel. Én egy csüggedt ember vagyok.
R.: De hát mi keseríti ennyire?
T.: Ó, az egész életem! Nem is tudom, hol kezdjem, ha Ruth meghallgat engem.
R.: Szívesen meghallgatom, kezdje, ahogy eszébe jut.
T.: Nyolc éves voltam a világháború idején. Vas megyében éltünk. A házunkat bombatalálat érte, mindenünk odaveszett egy pillanat alatt. Csak azért maradtunk életben, mert a rendház perjele megengedte, hogy a légitámadás alatt a kolostor óvóhelyére menjünk. Apám jóba volt a perjellel, hentes volt a faluban és sokszor vitt húst ajándékba a papoknak.
R.: Új életet kellett kezdeni. A ház a személyiség jelképe. Testvérei vannak?
T.: Két húgom volt, az egyik már meghalt balesetben. A kislányát mi neveltük fel.
Apám engem is lánynak várt, de fiú lettem.
Új életet kezdtünk, másik faluba költöztünk.
R.: Nős, úgy-e? Gondolom, a húga kislányát a feleségével nevelték fel.
T.: Özvegy vagyok.
R.: Részvétem. Mikor halt meg a felesége?
T.: Már több, mint tíz éve.
17 évesek voltunk, amikor megismerkedtünk, és alig 20 évesek, amikor első gyermekünk megszületett.
R.: Hány gyermekük van?
T.: Ne rohanjunk annyira, sok minden fájdalom van még az életemben.
Igen, a kislányt mi neveltük fel.
De miért kellett a kisfiamnak, és a feleségemnek meghalni?
Egy hitetlen Tiborral beszélget, Ruth.
R.: Hitetlen?
T.: Igen. Totálisan hitetlen.
Apám azt akarta, hogy én is hentes legyek, anyám pedig azt, hogy pap.
R.: Pap?
T.: Igen. Anyám mélyen vallásos volt. Titokban íratott be hittanra az 50-es években, tudja, azt akkoriban tiltották és büntették. A sekrestyébe jártunk.
A papnak volt egy zabi gyereke, meg talán több is, amiért nagyon megvetettem. Amikor misézett, mellette álltak a lányok. Egyszer az egyik megbotlott, majdnem elesett. Ő átkarolta, a mellét fogta.
Érti? A mellét! Tapogatta.
Ettől kezdve nem akartam hittanra járni. Megmondtam a szüleimnek. Apám azt mondta, ha nem akarok, ne járjak. Így az abbamaradt életemben. Anyámnak pedig megmondta, hát nem látod, hogy nem akar pap lenni?
R.: A hit Istenről szól, nem az olykor profán „képviselőiről”.
A vallás sok mindent félremagyaráz, de ez nem kellene, hogy aláaknázza istenhitünket.
Tibor hisz a reinkarnációban?
T.: Ó, igen.
Biztosan sok rosszat tehettem előző életemben, amiért most vezeklő életem lett.
R.: Sokszor kell újjászületnünk, hogy okulni tudjunk és megértsük a dolgokat, megoldásokat érjünk el.
T.: Beteg vagyok. Tudom, hogy a betegségek pszichoszomatikus eredetűek, de ettől még nagyon sok fájdalommal járnak.
Szemidegsorvadásom van, nagyon félek, hogy megvakulok, és nem tudok olvasni többet.  A szemembe kapok injekciót. A doktornő kérdezte, fáj-e az injekció. Mondtam, nem. „Akkor miért szorítja annyira a szék karfáját?” – kérdezte. „Mert félek!” – feleltem.
R.: A halál igen titokzatos valami. Nehéz elfogadnunk, hogy meghalunk, és mindent itt hagyunk. De a halál nem olyan megsemmisülés, mint a házunk lebombázása.
T.: Apámék heten voltak testvérek. Én is arról ábrándoztam mindig, hogy nagycsaládos leszek. De másként alakult.
Fiatalon lettünk szülők, én akkor 760 forintot kerestem, ez nem volt elég hármunknak. A kisfiunk gyermekparalízist kapott, légzésbénult lett. Akkor még nem volt vastüdő.
Én elmentem egy ólom-mártogató üzembe, ahol háromszor annyit kerestem, mint az előző munkahelyemen, csak ez az egészségemre káros volt.

APRÓPÉNZRE VÁLTOTT SZERELMEK

I.: Az én legnagyobb problémám az, hogy nagyobb bennem a megfelelési vágy, mint a saját meggyőződésem felvállalása.
R.: De ha már felismerte, akkor talán az első lépés már meg is van a megoldás felé.
I.: Nem most ismertem fel. Úgy is mondhatnám, több epizódon keresztül mindig ugyanezt a problémát látom.
R.: Milyen epizódokból?
I.: Hát például nem kívánt terhességből születni, nős ember szeretőjének lenni, átvészelni a szakításokat, folytassam?
R.: Inkább beszéljük meg ezeket.
I.: Jó. Apám csak azért vette el anyámat, mert terhes lett velem. Anyám abortuszra akart menni, apám nem engedte. Így lettem én.
R.: Arra nem gondolt soha, hogy maga is meg akart születni?
I.: Nem. Ahogy most utálok élni, nehezen tudom elképzelni hogy valaha életvágy volt bennem.
R.: Pedig most is hatalmas életvágyról tett tanúbizonyságot.
De még mielőtt beszippantana bennünket ez a boldogtalanság örvény, kicsit beszéljünk a szüleiről. Van testvére?
I.: Igen, van egy öcsém.
Anyám soha nem volt szerelmes apámba, talán nem is szerette, nem is becsülte soha. Anyám szenvedélybeteg, gyógyszereken él. Kaszinóban pengeti el a pénzét, teljesen el van adósodva. Apám pedig alkoholista lett.
R.: Az is szenvedélybetegség. Együtt vannak a szülei?
I.: Ja, el ne felejtsem! Dehogy! Már régen elváltak, bennünket pedig megfeleztek. Az öcsémet apám nevelte, csak 18 éves korában került vissza hozzánk.
R.: Hány évesek most?
I.: Én 33, az öcsém 31.
Cafatokra vagyok tépve egy 9 éves kapcsolat szakítása után. Természetesen ő hagyott el, teljesen váratlanul.
R.: Haladjunk sorba. Vázolja fel ezt a kapcsolatot.
I.: Ez egy holland fiú, öt évvel idősebb nálam. 20 éves voltam, főiskolás, amikor megismerkedtünk, ő krupié volt, itt élt Budapesten. Amikor a főiskolát befejeztem, útra keltem vele, külföldön éltünk, több helyen.
R.: Milyen főiskolát végzett?
I.: Gazdasági Főiskolát, könyvelői szakon. Most is ebben a témában dolgozom.
Én igyekeztem mindenben megfelelni neki, úgy véltem, jól érzi magát velem. De amikor terhes lettem, és ő hallani sem akart sem gyerekről, sem házasságról, egy világ omlott össze bennem. Lepergett a rózsaszín hályog a szememről. Abortuszra mentem, így a kapcsolat kiforratlan, befejezetlen terméketlen maradt.
R.: Korábban nem voltak jelei annak, hogy ő nem akar házasságot, csak szabad szeretői kapcsolatot?
I.: Ha voltak is, utólag minek erről beszélni?
R.: Az okulás miatt. A rózsaszín köd miatt. Hiszen a megfelelni akarással kezdtünk.
I.: Ezután egy német hazug fráterrel akadtam össze, aki leadott egy sztorit, hogy menyasszonyát inflagranti találta egy alkalommal, amikor hamarabb tért haza külföldről a mondottnál. A valóságban volt egy megerőszakolási pere, és az is kiderült, hogy nős.
R.: Gondolom, csábos marcona volt. Vagy nem,
I.: De. Gyönyörű volt, mint egy Adonisz.
R.: Ki jött ezután?
I.: A volt középiskolás osztálytársam, aki most lett kispapa.
Akkor nem volt semmi közöttünk, nem is tudom, miért keresett most. De valami nagyon belobbant közöttünk.
A randevúkra néha elhozta a kisfiát is. Már amikor csak így tudott elszabadulni otthonról.

A KÜSZÖB

É.: Nagyon odavagyok!
Két szék közül a földre huppantam. El tudja képzelni?
R.: Segítsen a konkrétumokkal.
É.: Jó. Anyám halálos beteg, immáron hat éve, de most nem ez a fő bajom, hanem a külföldi pilótám, aki váratlanul kiadta az utamat.
De persze van Karcsi is, az előtte való barátom.
R.: Kezdjük talán Karcsival.
É.: Középiskolában egy osztályba jártunk, tépett családból való. Szülei elváltak, lenullázódott vállalkozó az apja, munkanélküliek. Karcsi hangtechnikus, külföldön akar szerencsét próbálni. Közel tíz éve „járunk”, kisebb, nagyobb szakításokkal. Mindketten tele vagyunk sérelmekkel. Például ő nem tudja megbocsátani, hogy főiskolás koromban, amikor Olaszországban voltam néhány hónapig ösztöndíjas, egy olasz fiúval elutaztam Angliába. Nekem is vannak fullánkjaim, nehezen tudom túltenni magam azon, hogy a barátnőmmel, aki a bizalmasom, csókolózott. Még egy dolog piszkálja a csőrét: tudja, mindketten külföldben gondolkozunk, ott akarunk élni és dolgozni. Ő is kiment Angliába. De én nem tudtam vele menni, anyám miatt. Hazahívtam, haza is jött, de haragszik rám, mert ott jobb lehetőségei voltak, mint itthon.
R.: Aktuálisan most hol tart ez a kapcsolat?
É.: Egyikünk sem találta meg az igazit. Egy-egy földre huppanásnál együtt sírunk, panaszkodunk vigasztalanságunkban.
R.: És a pilóta?
É.: Előtte még szólnom kell a mindenféle betegségemről. Már serdülőkoromban gyomorfekélyem volt, most autoimmun betegségen van, vérzékenység. Megtaláltam a 14 éves kori naplómat. Akkor szembeszálltam a szüleimmel, igen merészen. Négy év múlva ők különböztek össze, a válás szélére sodródtak. De ez egy külön rémdráma, mármint a szüleim. Lelkem mélyén azt látom, anyám valójában nem is akar meggyógyulni, mert ebben a nagy felhajtásban élni, hogy költsenek rá, törődjenek vele, őt élteti ebben a reménytelen reménységben.
R.: Mi a betegsége az édesanyjának?
É.: Agydaganata van.
R.: Ó!
Térjünk rá a pilótára.
É.: On-line ismerkedtünk meg, itt volt egy továbbképzésen, Budapesten. Mondhatom, szívdöglesztő! Magas, sportos, járja a világot az angol légierő szolgálatában. Szülei pszichológusok, öccse is nemzetközi karriert fut, úgy tudom, Skóciában élnek. Randevúink egy része külföldön zajlott, hol én utaztam, hol ő ugrott egy rövid időre valahová. A repülőjegyemet mindig megvette.
Sajnos a Karácsonyt külön töltöttük, ő a szüleivel volt.
Egy londoni üzleti vacsorán vele voltam, nagyon boldogan, persze kicsit rettegtem, hogy szerelmes leszek belé.
R.: Talán ez valóban meg is történt.
É.: Hát persze!
Közben Karcsi, – aki most éppen maga alatt van – kérdezte, mi van velem. Elmondtam a boldogságomat, aláhúzva, hogy szükségszerű volt a szakításunk, hiszen mi minden nem történhetett volna meg, ha együtt maradunk. Ez persze nem dobta fel, irigy gyűlöletet árasztott rám.
R.: Látványos a hullámvasutuk. Eltérő ciklusokban élik meg a fenteket és lenteket.
É.: Van benne valami. Amíg a pilótám Havain volt, én Norvégiába utaztam egy csoporttal. Ezután ő jött Budapestre hozzám. Mámorító volt. De hatalmas kétségeim támadtak, amikor kiderült, hogy csak februárban fogunk találkozni Karácsonyt követően, mert ő sítúrára megy.
Azt is elmondta, hogy megpályázott egy amerikai állást, amely valószínűleg bejön neki.

ŐSZINTESÉG A VITRINBEN

S.: Van bennem egy csillapíthatatlan nyugtalanság, én zezegésnek mondom ezt. Folyton úgy érzem, hogy támadnak engem, vagy fölém akarnak kerekedni, amit persze nem tűrök. Visszatámadok, olykor menekülésre késztetnek a helyzetek, amikbe belekerülök, egyszóval elég bonyi.
R.: Ez a „zezegés”  szó nagyon kifejező. Talán segíteni fog bennünket az igazi probléma kibogozásában.
S.: Igazi probléma? Lehet, hogy számos gondom között vannak nem igaziak? Iszonyú fejfájás, migraine szerű hányásokkal hét éves korom óta, kapcsolati problémák, anyám, a munkahelyem, sorolni sem győzöm.
R.: Valahonnan mégis el kell indulnunk a perifériáról, hogy Sári közepébe jussunk.
S.: Jó. Ruth írásai az önismeretről szólnak nagyrészt, ezért jöttem ide. Nos, ezt az igényemet úgy tudnám megfogalmazni:

mi az, ami nemcsak megkülönböztet, de azzá is tesz, ami vagyok?

R.: Indulásnak nem rossz.
S.: 37 éves vagyok, nagy kapcsolati zátonyra futás után.
Tépett családba születtem. Apám félbemaradt jogász, vegyésztechnikus, mint anyám. Keserű, goromba, megközelíthetetlen alak. Gyerekkorom örökös veszekedésük közepette telt, talán innen a fejfájás. Talpmasszázzsal próbáltak gyógyíttatni, így lettem én is masszőr. Nem gyógyult meg a fejfájásom, és a foglalkozásom sem telitalálat.
R.: Miért nem szereti a foglalkozását?
S.: Egy szépségszalonban dolgoztam eddig, sok nyomdafestéket nem tűrő epizódról tudnék beszámolni. Onnan eljöttem, most vállalkozó vagyok.
R.: Érteni vélem.
A masszázs az ÉRINTÉSRŐL szól, testi-lelki értelemben, valamiféle bizalmas távolságtar--tással művelhető.
S.: Bizalmas távolságtartás. Ez férfi vendégeknél nem mindig egyszerű.
De folytatom a családomat. Öt évvel fiatalabb öcsém van, nagy sliffentyű, de ő anyám kedvence. Gyakorlatilag semmit sem csinál az élősködésen kívül.
R.: Nevelgeti? Próbálja megmenteni? Irányítani szeretné?
S.: Honnan tudja?
R.: Nem tudom. Csak ráéreztem.
Tudja, a szerepek olykor markánsan ránk épülnek., szinte levehetetlenné válnak. A nővér-öcs is ilyesmi helyzet.
S.: Most, hogy mondja, eszembe jut, hogy legalább öt olyan kapcsolatom volt az öcsémmel egykorú fazonokkal, amelyek a kakaskodásokról szóltak. A legutóbbi összebonyolódás is egy ilyen história. Hamar összebútoroztunk, azaz ő hozzám költözött. Házasságot és gyerekeket terveztünk, de amikor terhes lettem, kereket oldott. Elutazott egy külföldön élő rokonához.
Kicsit utáltam benne, hogy alacsony volt. Mindig úgy éreztem, nem nőtt fel egészen.
R.: De hát, ha „utálta”, mennyire volt őszinte a szerelme?
S.: Ki tudja?
Az őszinteség gyakran csak egy vitrintárgy.
R.: A  megfogalmazásai briliánsak.
De az őszinteségre még szenteljünk néhány gondolatot.
S.: Apám nem akart bennünket. Egy-egy gonosz megjegyzéssel padlóra tudja küldeni az embert. Azt gondolom, anyámmal igen utálják egymást. Legalábbis anyám a saját boldogtalanságáról úgy szokott beszélni, hogy az ilyen emberrel élni, mint apám, annak tűrni, gyereket szülni, az maga a tömény lelki nyomorúság.

R.: A  nők nem a férfiaknak, és nem is maguknak szülnek gyereket, hanem világra hoznak egy lelket, aki le akar ide születni, miként őt is világra hozták. A modern világ zűrzavarában a duál-párban már alig hisznek az emberek. Viselkedésüket a szerelmi szabadosság szövi át. A felek nemcsak egymást, de önmagukat is becsapják.
Hadd kérdezzem meg, emlékszik-e arra, mi szeretett volna lenni kicsi korában, mondjuk még iskolás kora előtt?