DIALÓGUS 1990-ből, az ún. „rendszerváltás” idejéből
Egybecsengeni a történésekkel…
Nándor:
Egy éve saját levemben fövök…
Amióta megszűnt az üzemi lap, amelyet 15 évig szerkesztettem. Megszűnt a közegem, kiszakadtam az élet eleven sodrából, senki nem hallgat meg, nem figyel oda igazán arra, amit mondok. Ha beszélni kezdünk, a partner mondja a magáét, én az enyémet…
RUTH:
és párhuzamosságban elmennek egymás mellett.
N.: Igen. Valahogy így.
R.: Én nagyon szívesen meghallgatom magát.
Engem nagyon érdekel, hogy a politika miként formálja az emberek személyes életét.
N.: Amint láthatja, meglehetősen ingerült vagyok …
R.: Na és!?
N.: Talán nem sikerül mérsékelnem magam…
R.: Egy ilyen dialógusban nem is kell az embernek mérsékelnie magát. Hiszen egy ilyen beszélgetés a kommunikációért történik, hogy a fontos dolgokat ki tudjuk mondani magunkról. Én nem szeretném, ha fékezné az indulatait.
N.: Mozaikokat gondol az életemből?
Vagy a főbb vonulatokat?
Hol is kezdjem?
Vagy már el is kezdtük?
Nem zavarja, ha rágyújtok? Nem is tudom megkínálni, mert én pipázom.
R.: Én nem dohányzom.
N.: (pipára gyújt)
Az ember elveszti a kapcsolatát a világgal, befelé fordul, elidegenedett és önbezárkózó lesz.
Évekkel ezelőtt mondtam, hogy az értelmiségnek két útja van: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.
Ez a passzív politika legyintése.
Olcsó poénnel elütni a kiúttalanságot, mert ma már igazi viccek sincsenek.
Alapelvek és életpályák újragondolása, kontrollja, újrakezdése 45-46 éves fejjel…
Ha újra kezdeném, akkor is így lenne. Szerintem a tisztesség/tisztességtelenség kiegyenlítődik, végül valahogyan egálba jön. Nagy bűnöm nincs, amiért szembe kellene köpnöm magamat. Kihívtam a helyzeteket, nem hátulról rúgtam az ellenségbe.
28 éves koromban kerékbe tört katonai karrierem. Jobbra át, balra át! A szürkék közt lehetnék szürke, de mundérban tábornok akar inkább mindenki lenni.
A civil életben nem mérik annyira a teljesítményt, mint a katonaságnál.
Politikai tisztánlátással meddig lehet jutni?
Nem leszek a szürkék hegedűse.
A hatalom közeléből elmentem segédmun-kásnak, így kezdtem újra. De hamis dolgokra nem adtam a fejem.
A KB titkárságon sajtófőnök voltam. Mások helyett írtam.
De soha nem elveim és meggyőződésem ellenére.
De ott nem volt kompromisszum. Haza sem értem, már jött a telefon, hogy ezt ne tedd, kis öcsi!
Szerettem a hatalmat, de valahogy tudtam is, nem is élni a hatalommal.
Nem akarom túl szépre festeni magamat. De az emberben a politikai pártállástól függetlenül van etika, tisztesség, becsület, elvekhez való ragaszkodás. Nem bigott görcsösséggel, de úgy, hogy az a világban való eligazodás alapja kell legyen.
Tévedni lehet, de a tévedésből ideológiát kovácsolni, az gaztett. Valami ilyesmi lehetne az alapgondolata a honnan jövök, hová megyek című „életregényemnek”.
Apám is katona volt. Tiszta ember. Becsületes, hazudni képtelen ember, aki soha senkit nem szégyenített meg.
R.: Hivatásos katona volt?
N.: 8 éves korától katonai iskolába járt, árva gyerekként, a családtól távol, Wiener Neustadtba. Nagyapám közjegyző volt, halála után nagyanyám férjhez ment egy szolgabíróhoz. A Ludovika trianoni nemzedékéhez tartozott, Pálffy, Révai, Bercelli, szóval ezek voltak a kortársai. Büszke vagyok arra, hogy „Toldi Miklós erejű tisztességes emberként” írnak róla.
A koncepciós perek idején kirúgták a hadseregből őt is, senki nem tudta, miért.
R.: Milyen rangban volt?
N.: Zászlóalj parancsnok, századosi rangban.
A Ludovikán a Bólyait végezte, mérnökként dolgozott később. Jó racionális észjárású ember, a mérés és számítás nagymestere. Hidat, utat tervezett.
A rend, a kötelesség, a humánum, a sportszerűség, ezeket élete minden helyzetében betartotta, ezekhez igazodott. Kárpát-Ukrajna felszabadító harcaiban súlyosan megsebesült, fej- és tüdőlövést kapott. Menthetetlenként egy kórházban otthagyták. Egy csicskása maradt mellette. Igen, Erdély is egy központi történés az életünkben. Magam is Désen születtem 44-ben. Amikor összeszedte magát, a csicskás segítségével levánszorgott a kocsihoz, akkor már nyilasok, németek, minden volt ott. „Pörkölj oda, Pestig meg se állj!” – mondta. Feljöttek.
Itt zsidó munkaszolgálatosoknak papírt adott. Pótkeret parancsnokként fegyverrel űzte ki a nyilasokat.
Majd Sopronkőhidán találta magát, Bajcsy Zsilinszkyékkel együtt.
Különös most ennyit beszélni róla. Nagyon érzem a lényegét. Ha sorkatonákkal focizott, és azok tiszteletből nem rúgták be a labdát, sötétzárkával büntette, hogy nem kezelik egyenrangú játékosként. Ugyanakkor nem tűrte, ha szolgálatban szabálytalanul tisztelegjenek a katonái.
Igazi katonaember volt.
R.: És az édesanyja?
N.: Anyám? Anyám operaénekesnő volt, sokkal lágyabb. Sok tekintetben inkább rá hasonlítok. Apám kemény embert szeretett volna belőlem faragni, hasonlót, mint amilyen ő volt. Sportembert. Ő vívott, élsportoló volt atlétikában.
46-ban Németországba akart menekülni az oroszok elől.
Apámat szabályszerűen leitatta és magával hurcolta. Akkor született a húgom Burgenlandban. Aztán egy ladikon visszajöttünk, utolsó lehetőségként.
Apámat megkeresték korábban leszerelt tiszttársai, alezredessé léptették elő. A Kossuth Akadémián tanított.
Az 50-es években a régi tiszteket egy tollvonással kiebrudalták. Szerencséje volt, hogy váltig nem politizált.
A mechanizmus tökéletes volt:
összehívtak egy taggyűlést,
ezen megbírálják,
a fellebbezést elutasítják,
a kapuban az ÁVH elkapta őket.
Apám nem fellebbezett. Amikor elmondták előtte a pontokba konstruált vádat, rájuk borította a súlyos tölgyfa íróasztalt: „Szemét, szar banda vagytok!” – ordította. Amikor ment ki a laktanyából, az ügyeletes tiszt tisztelgett neki. „Parancsot kaptál a megmotozásra, leszerelésre, fegyverem elvételére! Azt tedd, ami a parancs!”
A kapuban az ÁVH-s legényekhez nyeglén odaszólt: „Na mi van fiúk? Megyünk?”
Egy évig tartott, amíg a pártból kizárták.
R.: Akkor fiatalabb volt, mint most maga. Negyven egynéhány éves lehetett, nem? Két kicsi gyerekkel.
Mihez kezdett?
N.: Egy régi ismerőse a Ganznál volt fő korifeus.
Az alkalmazta műszaki rajzolóként. 1956-ig ott dolgozott. 1948-49-ig 1800 Ft volt a fizetése, kb. háromszorosa az átlag jövedelemnek. Ehhez képest a műszaki rajzolásért 800 Ft-ot kapott.
Természetesen anyámat is kirúgták az Operaházból. Bár az igazat megvallva, apám nemigen engedte énekelni. Szegedre helyezték volna, amit természetesen nem vállalhatott. Zongoratanárnőként dolgozott, itthon adott órákat, havi 50-60 Ft-ért.
R.: És a húga?
N.: 5 éve disszidált az NSZK-ba.
Laza kapcsolatban állunk.
R.: Magának van gyereke?
N.: Igen, egy lányom van az első házasságomból 21 éves. Jó a kapcsolatunk, noha 2 éves volt, amikor elváltunk. Minden hétvégén itt van.
Azóta háromszor nősültem, én amolyan nőfaló vagyok.
R.: És miért váltak el?
N.: 1968-ban bonyolult életet éltünk. Ez a lakás afféle „éjjeli menedékhely” volt, minden szobában más család lakott. Egyikben a szüleim, másikban a keresztszüleim, itt lakott a húgom a gyerekeivel és férjével, a kisszobában a nagyapám, aki 99 évig élt. Mi Dabasra költöztünk 23 évesen. A leszerelés után rengeteg barátnőm volt. Dabason mindenki ismert bennünket, és feleségem rengeteget féltékenykedett. Nem mondom, hogy nem volt oka rá, de ez így mégis rossz volt. Addig gyanúsítgatott és vádolgatott, hogy a végén gátlástalanul hűtlenkedtem.
Örkénybe kerültem járási pártbizottsági titkárnak. Beszerelmesedtem, és jobb híján elvettem a titkárnőmet.
Szeretek szerelmes lenni.
Remélem, leszek még életem folyamán szerelmes. Ez jár nekem.
Harmadik feleségemet Debrecenben ismertem meg. Hamar nász lett, még válásom előtt. Hamarabb mentem lánykérőbe, mint elváltam volna.
Klári fiatal volt, akkor került ki az egyetemről, népművelés, német-magyar szakról.
Erkölcsi bonyodalomba keveredtem, kirúgtak, státuszomat megszüntették, mondván, hogy igaz kommunistához nem való, hogy előbb kefél, azután házasodik.
Akkor átmentem kaméleonba: a fegyelmi büntetés előtt önkritikát gyakoroltam, itt csupán dorgálást kaptam.
Akkor már átláttam a levitézlett ex-káderek maffiáján.
Engem elküldtek a francba, mondván, hogy kígyót melengettek keblükön.
76 tavaszán zárult meghurcoltatásom: visszamentem a hadseregbe. Elmondtam erkölcsi bukásom történetét, jót röhögtek rajtam. Politikai brosúrákat írtam egy évig.
Tovább nem bírtam ezt a látszatmunkát. Egy évi tennivalót két hét alatt le tudtam zavarni. A többi időben néztem az órát a falon, figyelve, hogyan vánszorog a mutató.
„Kössz fiúk, a védőhálót!” – elmentem üzemi újságírónak. Előbb csak bujtatva dolgoztam újságíróként, diszpécser voltam, reggel 6-ra jártam papír és bélyegzés szerint, munkásőr és párttag létemre elég volt csak bélyegezni.
Később már ezért nem kellett külön bemenni.
(elgondolkodik, nem hagyja R.-t szóhoz jutni)
Nem különös?
1956-ban én osztályidegen voltam. Nem kaptam jeles bizonyítványt. Apám műszaki rajzoló, anyám háztartásbeli volt. Nyomorogtunk. Apám hétvégeken kőműves munkát vállalt, hogy több jusson a családnak.
Apám tartalékos alezredesként jelentkezett a karhatalomba szolgálattételre. Amikor a dolog elcsendesedett, nem kért rehabilitálást. „Kirúgtatok a pártból, nem lépek vissza.” – mondta.
Eközben engem nem vettek fel a gimnáziumba.
Ilku volt a miniszter. Anyám ment el hozzá.
Valamikor késve, október közepén kezdhettem el a gimnáziumot, latin-orosz tagozaton.
(másodszor is közbevág)
|
Eme tengés-lengés közben lettem illegálisan KISZ-tag.
Ez a sebhely a homlokomon onnan van, hogy ellenforradalmi feliratokat meszeltem le. Megvertek.
Dacból 1 perc alatt beléptem az uralkodó osztály soraiba.
Érettségi után, mint munkáskádert vettek fel a tiszti főiskolára.
De amikor rakétás tisztre volt szükségük, és Moszkvába kellett volna mennem a Katonai Műszaki Intézetbe, oda már nem mentem.
Ezzel véget ért katonai pályafutásom.
R.: Ha most átgondolja ezeket a mozaikokat, vagy vonulatot, hogyan érzi, a külső vagy belső dolgok voltak meghatározóbbak az események alakításában?
N.: Azt gondolom IS – IS.
Szememben az apám alakja és a hadsereg egy gyönyörű spártai dolgot alakítottak ki.
De ugyanakkor azt is láttam, hogy amit ő csinál, az tisztességes, de nem praktikus.
Hogy több realitással talán mindez elkerülhető lett volna.
Ez a jó szándékú sehova nem vezetés dacot szült bennem.
IRÁNY A KÖZÉLET!
Itt akartam mindent megtalálni.
Elutasítottam a múlton siránkozást, a nyomort, a kilátástalanságot.
Tiszteletére legyen mondva szüleimnek, hogy noha nem értettek egyet munkásőrségemmel, nem akartak befolyásolni. Apám csak annyit kérdezett, jól meggondoltam-e?
Tagadhatatlan, hogy volt benne egy abszolút politikai tisztánlátás. Gyerekkoromban az ő címkéi jelentették a társadalmi életet: ahogyan Rákosit seggfejnek, másokat gazfickóknak nevezett. Akik ide feljártak hozzánk kártyázni, zongorázni, magyarnótázni, tarka képet adtak nekem a sorsról. Lecsúszott dzsentrik, meghasonlott emberek, még gróf is volt közöttük. A fent lévőket egyetlen mondattal le-szerencsétlen-majmozta apám, akik az ÁVH-n felkapaszkodtak.
Az apámmal szemben elkövetett aljasságok pozitív ellenzékiséget váltottak ki bennem.
Valósággal kínzott, hogy sportoljak, kemény legyek. Fizikailag és lelkileg egyaránt.
De ez bennem amolyan félkatonaság lett csak.
R.: Ténylegesen tartalmazza a családjuk a történelmi ingalengés teljes pályáját.
N.: Hülyeség és anakronizmus, hogy egy 36 éves ember dogmatista és véresszájú kommunista, akinek az elvek mindenek felett állnak.
Egy közeli rokonomat kizárattam a pártból, mert templomi esküvőt tartott.
Feljelentettem és kizárattam a pártból.
Később lecsendesedtem, alábbhagyott forrófejűségem, megértettem a marxizmust.
Kritizáltak, hogy nem bírom a kritikát, és nem vagyok demokratikus.
Most utólag látom, miként kerestem k a p a s z k o d ó k a t , miként működött bennem a folytonos bizonyítási vágy, a m e g m é r e t t e t é s .
Mennyi pótcselekvés és mennyi befuccsolás!
A tanulgatások: vörös diploma az ML-en, kiegészítő filozófia szak az ELTE-n, két év a Szombathelyi Tanárképzőn, ahová bejutnom zöld út volt már akkor. Egy telefonba került csupán.
Nagyon sűrű volt az életem. Akkoriban halt meg a harmadik feleségem rákban, 32 évesen.
R.: Őt szerette?
N.: Nem felhőtlenül. Voltak köztünk gondok.
Sokat segítettem a karrierjén, az én hátamon jutott fel. Közben és Pesten az OKISZ-ban, ő Debrecenben, csak hétvégeken találkoztunk, közben hűtlenkedések mindkettőnk részéről. Amikor kiderült, hogy mi van vele, és nem lehet gyerekünk a sugárkezelések miatt, teljesen mellette maradtam. Nagyon nehéz évek voltak ezek.
Visszatérve a kérdésére, azt gondolom, mindig volt egy BELSŐ HAJSZÁL, amelyen a dolgok valójában függtek. Bár ez életkoronként változik, de a szakaszolás történelmietlen. Serdülőkorom lustaságaiban úgy tűnik, a külső dolgok a meghatározóbbak, noha ennek fordítva kellene lennie, hogy a család a meghatározóbb. De mondtam, hogy dacból elutasítottam a külső dolgokat. És hogy ez indulatvezéreltség-e, vagy a belső meggyőződés, ki tudja? Ha nagyon mélyen belegondolok, elbizonytalanodom. A kitüntetések, jó állások, a szerencse, ezek külső dolgok, de döntéseimben mindig egy b e l s ő h a n g vezérelt.
R.: … (nem hagyja szóhoz jutni)
N.: Sokszor akartam bebizonyítani, milyen fenegyerek vagyok én, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen perifériára szorítani engem.
Minden válásomat kulturáltan vittem végbe: üres szatyorral távoztam.
A munkahely-változtatásoknál sem a magasabb pénz vezérelt. Egy bizonyos rossz közérzet pillanatában mindig eljöttem, esetenként kisebb pénzért is. Rendszerint hamar feltornáztam magam. Újságíróként is néhány hónap alatt rovatvezetőből főszerkesztő lettem.
R.: A katonaság, vagy az újságírás testreszabottabb magának?
N.: Ez a félkatonaság nekem jó. Bár kicsit fáj, hogy megtört. Ugyanakkor röhej, hogy őrnagyi rangfokozatig jutottam el ennyi energiával és ilyen körülmények között.
Igen, szükséges valamifajta megmérettetés.
A PUBLICISZTIKA inkább lételemem.
Én nem vagyok filozófus. Ne vegye nagyképűségnek, nem tartom magam Egon Ervin Kisch-nek, …
de a politika szolgálata fontos nekem.
Ebben jó mesterember akarok lenni.
R.: A „politika” mit jelent magának?
N.: A minden iránti abszolút fogékonyságot és érdeklődést.
AZ EGYBECSENGÉST A TÖRTÉNÉSEKKEL …
A kapcsolatot a világgal, az emberekkel.
A nyitott fület, amellyel mindig mindenkit meg tudok hallani.
Minden embert embernek tekinteni. Mindenkinek megadni a méltóságát.
Nem kell ehhez egyetem. Nem kell tudományt csinálni a hétköznapi dolgokból. Nem kell mély elemzés, vagy halálos komolyság ezekhez.
A legjobb színházi előadáshoz nem kell intézet; egy hordó és két színész elegendő.
Engem ez tulajdonképpen kielégítene.
R.: Mi az, ami legrosszabb most az életében?
N.: Ami ma alapvetően zavar, az az értékválság.
A köpönyegforgatás kötelező, a „minden eladó” szemlélet mögötti nihilizmus. Az, hogy a demoralizálódás bejön a lakásba.
R.: Ez a politikai metronóm lengése, amelyről már beszéltünk.
N.: 30 évig igyekeztem a főcsapás irányába haladni.
Lehet, hogy naiv voltam, de semmiképpen nem olcsó karrierizmusból tettem. Nem is gazdagodtam meg. Ezt a főbérleti lakást már harmadszor vásárolta meg a család.
Amiket tettem, jó szívvel igyekeztem végrehajtani.
Mindenkor szem előtt tartottam a megen-gedhetőséget. Az előkészítés, vita és végrehajtás mindenkori játékszabályait soha nem rúgtam fel.
R.: Elkötelezettségében „bal”-oldalinak tartja magát?
N.: Számomra minden bal, ami nem individuális, ami kifelé segít.
R.: Valahol középen van az igazság.
Maga szerint nem?
N.: A politikában nincs középút!
Akkor nem politizálnék.
De manapság az is erősíti valamelyik oldalt, aki nem politizál.
R.: Ez a kommunikáció egyik axiómája is.
N.: NEM ÉN HAGYTAM EL A PÁRTOT,
A PÁRT HAGYOTT EL ENGEM!
1989 októberében.
R.: Visszaköszön az édesapja esete.
Kísérteties, nem?
R.: Valóban így van.
De érzelmi elköteleződés és gondolati hovatartozástól mentes szabad sajtót én nem ismerek. A „független” lapok sem térnek el a főcsapástól, akár hatalmi és egzisztenciális kérdés ez egy-egy ember számára, akár nem.
R.: És a „demokrácia?” …
Maga szerint az baloldal, vagy jobboldal?
N.: A demokrácia nem abszolút.
Egy csoport uralma a másik felett.
Vagy mi a „demokratikus szocializmus”?
Ellenfogalma a diktatúra. Nem pejoratíve mondom. Csak a proletárdiktatúra lejáratta.
Az MDF nyugodtan vállalhatná a diktatúrát.
R.: Látja, én ezért képviselem a kiegyenlítettséget a két oldal között. Minden párt csak egy részt képvisel az egészből.
N.: A POLITIKA AZ EGÉSZ KÖZÖSSÉGET KELLENE, HOGY SZOLGÁLJA. Itt most összekeveredik a politika és ideológia. Az ideológia pedig csak egy kisebb rétegé. Ma létezik egyfajta ideologizálás, túlideologizálás, dezideologizálás. A spontaneitás anarchiához vezet. Nem lehet a gyeplőt a lovak közé vágni. Az olyan lenne, mintha egyszerre kikapcsolnák a közlekedési lámpákat.
R.: De az Alkotmány ösztönös barkácsolása sem hoz megoldást.
N.: Hát igen. Ez az! A JOG!
Az alkotmány egyfajta keret kellene, hogy legyen.
A tartalom és forma kérdése is ide tartozó.
R.: Egy másik fajta kettősség:
- a stabilitás/labilitás,
- magánélet/közéletiség,
- intimitás/politika,
valahol ezeknek ki kell egyenlítődnie, harmóniában kell olvadnia.
N.: A szívem titkos rekeszének a kulcsa elveszett.
Már régóta nem találok magamra.
Ezt én mindig is éreztem. De most, közegemtől megfosztva, közéletiségtől elzárva, sokszor még a nálam maradt szolgálati pisztoly is eszembe jut, mint megoldás.
R.: Az ember belső hangjának több kapuja van.
Ha az emberrel ilyesmi történik, hogy ti. megfosztják külvilágától, akkor befelé figyelni kényszerül.
De ez nem okvetlenül rossz.
Sőt! Talán a legfontosabb az életben.
N.: NINCS ÖRÖM BENNEM!
Pillanatnyilag a siker is stresszel töltene el, ebben a bizonyítási görcsömben.
Eddig volt az életemnek bizonyos spontaneitása.
Most, a kialakított visszautasítási reflexemben folyton bizonyításra kényszerülök.
R.: Az örömről senkinek sem szabad lemondania.
Meg kell találnia, mi tölti el i g a z i ö r ö m m e l.
Hamisság-mentes igazi örömmel.
Tudja, az öröm nem tűri a hazugságot.
N.: Ezt én nagyon jól tudom.
A méltóságát, azt soha nem szabad elvesztenie egyetlen embernek sem. Méltósága a döglődő állatnak is van.
R.: Ami miatt ez a beszélgetés létrejött, az egy – reményeim szerint – átmeneti kiúttalanság-érzés.
Nem lenne jó ezt bagatellizálni, vagy olcsó poénnal elütni.
Ami most itt közöttünk elhangzott, abból én tényleg az ÚTKERESÉST látom, a folytonos útkeresést.
Volt egy politikai rendszer, amely kiépített egy sokak számára járható, és sokak számára járhatatlan úthálózatot;
Azt gondolom, az utak nagymértékben egyéniek.
Most éppen azon kell dolgoznunk, hogy csak a szükséges mértékben írjuk elő magunknak a közéleti utakat.
Budapest, 1990. augusztus 9. |
 |
MI KÖRÜL FOROG AZ ÉLETE?
Cs.: Kicsit túl komplikált vagyok, talán még zavarosnak is mondható. De Ruth talán kibogoz engem. Egy álmot is hoztam.
R.: Kezdjük az álommal.
Cs.: Jó. Álmomban összeomlott egy ház. Nem volt rémálom, nem voltak véres sérülések, csak lezuhant a kertbe a 6. emeleti lakás, ahol mi laktunk a családommal és amely érdekesen ötvözte az összes lakásokat, amelyekben eddigi életem során éltem. Az omlás előtt monopoli játékot játszottunk, láttam a tábláját a kertben a földön a romok között. Úgy tűnt, ez a tábla valamiképpen a házunk alaprajza is. Érdekes volt a zuhanás, főleg az, hogy cseppet sem volt félelmetes. Lehet, hogy azért jött ez az álom, mert éppen kiadni készülök a lakásomat és ki kell pakolnom a holmikat.
R.: A ház személyiség jelkép. Itt kell keresnünk az üzenetét. Utal a 6 éves korára is az emelet száma kapcsán.
Cs.: Személyiség? Ezen még soha nem gondolkoztam, hogy mi az.
R.: Minden ember a személyiségét építi, tudatosan vagy tudattalanul. Azt az egyediségét, amely megkülönbözteti őt másoktól. Nagy alkotók személyisége évszázadok múltán is felidézhető, mint például Shakespeare, Leonardo, vagy J. S. Bach, és így tovább. Maga is több vonulatból építi az életét: a munka, az egyetem befejezése, a barátnőjével való élete, az írói pálya, amire készül, családi élet és sorolhatnánk tovább.
Tulajdonképpen a horoszkóp mandalája foglalja össze legjobban az életterületeket, amelyek egy pontban, a középpontban futnak össze.
Cs.: A személyiség „épül”, vagy eleve meghatározott? Az asztrológia inkább az utóbbit állítja, nem?
R.: Nem egészen. Az ember életében van egy halom adottság, amelyet nem tud befolyásolni. A nemünket, a kort, amelyben születtünk, a helyet, ahová csöppentünk, a testvéreket, a rokonokat sem mi választjuk, a politikai helyzetet sem. Viszont vannak elmozdulás pontok, döntési helyzetek, amelyek különféle irányultságokat adhatnak életünknek. Vagyis alakítható, azaz épül is. Az épül, épület szó holisztikus fogalom: az ÉP, a teljes, az egész, a befejezett, a kialakult szótőből ered. A személyiségnek is ilyen felépültnek, kikerekedettnek kell lennie.
Cs.: Vagyis saját döntéseinknek oroszlán részük van abban, miként alakul az életünk?
R.: Pontosan. Ily módon szólunk bele sorsunk alakulásába. Ez a sors paradoxiája, magunk építjük saját karakterünkből. Ezt bizony nem mindig könnyű belátni.
Cs.: Hát az biztos, hogy a sors is nehéz kérdés. Ez már valósággal létfilozófia.
R.: Valóban az. De lehet fontosabb kérdése az életünknek annál, hogy „mi végre az egész teremtés?”
Cs.: Talán igen, talán nem.
Édesanyám 3 éve meghalt, 25 éves voltam akkor. Apám olasz, külföldön él, soha nem élt velünk. A húgom, féltestvérem is nehezen talál önmagára, munka nélküli.
R.: Mi körül forog az élete? Gondolt már erre?
Cs.: Nem, soha.
Mi körül forog? Fogalmam sincs.
De jó kérdés.
Azt gondolom, a magány elkerülése körül.
R.: A magány elkerülése?
Cs.: Igen.
R.: Kicsit pontosítsuk, mit jelent a magány?
Cs.: Biztosan összefügg a félelemmel is.
De miért félek a magánytól? |
R.: Egy kliensem az 5. félelemnek nevezte a magányt.. Ismeri a Buddha legendát, úgy-e?
Cs.: Igen, a betegség, a szegénység, az öregség és a halál.
R.: Nem a meg nem értettség, vagy önkifejezés hiányossága a magány?
Cs.: Nem, nem gondolom
A magányban az a rossz, hogy nincs kivel megosztanom a lelkemet. Úgy, ahogyan egy barát megért az embert, akivel lehet lélektől lélekig beszélgetni. Ez nagyon felemelő érzés.
R.: Úgy értsem ezt, hogy szüksége van reflexióra, hogy a másik visszajelezzen?
Cs.: Olyasmi.
Hogy ne csak halljon, hanem meghalljon engem.
R.: Azt is, amit ki sem mond. Igaz? Persze félreértés mentesen.
A megértés valamiképpen önmagunk megértéséből indul ki.
Persze kölcsönösség is van benne.. Nekünk is meg kell értenünk másokat.
Mégis úgy érzem, az önkifejezés hiányossága, egyfajta bátortalan visszafogottság a magány forrása.
Cs.: Ezt nem értem.
R.: Néha olyan jól ki tudják mondani az emberek a lelküket, saját magukat. Egy fiatalember egy ízben úgy jellemezte magát, hogy ő egy csonka gúla, amelynek a csúcsa, éppen a lényege hiányzik.
Cs.: Értem. Vagyis befejezetlen.
R.: Pontosan.
Máskor sakkfigurához hasonlítják magukat, futók, bástyák, az elbizakodottabbak királyok és királynők. Ilyesmi az is, amikor felismerjük, miről szól az életünk, mi körül forognak az események. Olykor egy centrális életeseményben felvillan a lényeg, mint egy hologramban.
Cs.: Lehet. De nekem eddig nem villant fel semmi. Én nem tudok világítani, nem vagyok Nap, inkább föld. Nekem arra van szükségem, hogy engem megértsenek, megvilágítsanak.
R.: Fogalmazhatunk úgy, hogy nem körnek érzi magát egy középponttal, hanem inkább ellipszisnek két fókusszal?
Cs.: Mondhatjuk. Ellipszisnek két fókusszal.
Az álmomról mi a véleménye?
R.: Összeomlik, illetve lezuhan a lakásuk a kertbe.
Nem rémtörténet, nem fizikai romlásról van szó, inkább lelki-szellemi megújulásról.
Aranyifjú éveit tapossa, útban a felnőtt kor felé. A gyermekkorból a felnőtt kor felelősségébe való átmenet senkinek sem zökkenőmentes. Itt bejön édesanyja halálának fájdalmas ténye. Tehát a gyermekkor értékrendje - vagyis a szülőktől való védettség – összetört. Ez fejeződik ki a lakás lezuhanásában.
A monopoli játék táblája ad egy alaprajzot a személyiség építéséhez, amely a házuk alaprajzával analóg.
Más hasonlattal élve fel kell ismernie saját középpontját, különben önmaga perifériáján fog keringeni.
Jutottunk valamire?
Cs.: Azt hiszem, igen.
Meg kell újulnom, új nézőpontokra van szükség, önismeretre, sok tanulásra.
Egybe kell látni az életemet, nem széthulló daraboknak gondolni.
R.: Ez a 28 éves kor legfontosabb kihívása. Amikor a Szaturnusz körbemegy először a zodiákuson, képesek leszünk az egész sors tudatában lenni. Hasonló ez az ötéves kori Ödipális élményhez, amikor egy pillanatra felvillan, milyen felnőtt lesz belőlünk.
Cs.: Köszönöm a beszélgetést.
R.: Én is köszönöm. |
 |
SÍRJAK, VAGY NEVESSEK?
Zs.: Az én történtem nagyon kacifántos. Ha nem én lennék a főszereplője, jóízűen nevetnék. De így ez nehezebb. Nem tudom, Ruth mit fog szólni hozzá.
R.: Megpróbálunk a zavarosból tisztát formálni.
Zs.: Az nem lesz könnyű.
R.: Kezdjük az elején, vagy vágjunk a közepébe.
Zs.: Csak félig vagyok magyar, apám délvidéki menekült.
18 éves koromig úgy tűnt, ideál tipikus az életem, boldog szülők boldog lányának éreztem magam. De akkor a szüleim elváltak, mert kiderült, hogy apám, akit addig sikeres vállalkozónak gondoltunk, tönkrement és teljesen eladósodott. Az adósságok egy részét anyámnak kellett rendeznie, aki alku házasságot kötött egy idős, özvegy, beteg emberrel, akinek a felesége mellrákban halt meg.
R.: Milyen alku házasságot?
Zs.: A fazon anyámat kisegítette a kátyúból, de cserébe feleségül kellett mennie hozzá. Úgy tudom, ő is beteg, nyilván ápolóra volt szüksége.
R.: Térjünk vissza Zsófira. Mi történt az érettségi óta, azaz öt éve?
Zs.: Igen. Az volt a benyomásom, hogy sem az apámnak, sem az anyámnak nem kellek igazán. Jött a fotós szerelem, aki a tabló képeket készítette, azzal bonyolódtunk egybe. De ő nős volt, és nem vált el miattam. Két évi nyüglődés után szakítottunk. Akkor jött egy másik nős ember, akinek gyereke is van. Amikor el akart válni, a felesége mellrákot kapott. Így nem volt szíve végképp otthagyni, csak külön lakása is van. Ez a fiú ma is megvan, háttér kapcsolatnak. Sokat marjuk egymást.
R.: Tanul, vagy dolgozik?
Zs.: Mindkettőt. Anyámtól elköltöztem, mert a férjét nem bírom, de anyám is így akarta, meg a társa is. Nagyanyámtól örököltem egy lakást, ez most ki van adva, hogy legyen némi pénzem.
R.: És hol lakik?
Zs:: Az új barátomnál, aki közel húsz évvel idősebb nálam, biztonsági őr. Azt hiszem, ő most a jelenlegi életem legnagyobb problémája.
R.: Vele hogyan jött össze?
Zs.: Baby sittert keresett a besikeredett gyerekéhez, aki vidéken él az anyjával. A láthatások idején kellett őt ellátni, mert G. erre az apai szerepre szinte teljességgel alkalmatlan.
R.: Ebből is viszony lett, mint a fotóssal?
Zs.: Úgy valahogy.
R.: Aktuálisan vele mi a probléma?
Zs.: Kapcsolatunk igen tág amplitúdók között rángatózik. G. hol öngyilkossággal fenyegetőzik, ha elhagyom, hol a lában elé veti magát, hogy a kapcsolatunk karmikus, én vagyok az élete értelme, máskor pedig ő rúg ki a lakásából.
R.: Ez hogyan történik? Mondana egy példát? Provokáció is van benne?
Zs.: Tény, hogy az egyik este azt mondogattam, hogy nem vagyok boldog vele. Megkérdezte, hogy el akarok-e menni, mire azt mondtam, az lesz belőle. „Tessék, menj csak!” – volt a válasz. Nem is engedte, hogy összeszedjem a holmimat, mindent kirakott a folyosóra. /elsírja magát/ Házi ruhában és papucsban fogtam egy taxit az utcán és anyámhoz mentem.
|
Természetesen nem volt egy fillér sem nálam, a mobilom is G.-nél maradt, ugyanis ő vette. Sokat kellett hadakoznom a taxissal, adja kölcsön a mobilját, hogy anyámat felhívhassam. Zálogba kellett neki adnom a gyűrűmet, amíg anyámtól pénzt kaptam, hogy kifizethessem a taxit.
R.: Mi következett ezután?
Zs.: Tettünk feljelentést a rendőrségen, de mivel én nem oda vagyok bejelentve, így a „kilakoltatás” bűntény nem állhat fenn. A nős barátom karolt fel, hozzá költöztem.
Később G. visszaadta a ruháimat, de csak azokat, amelyeket nem ő vett. A telefonból pedig lemezre vette az adatokat és üresen adta vissza. Arra kért, beszéljük meg a kapcsolatunkat, utazzunk el egy hétre Párizsba. A nős barátom az mondta, ha elutazom vele, ő kilép az életemből. Elutaztam G.-vel Párizsba.
Tudom, hogy zsarol, zsarnok, birtokol, szemre hány, megkínoz, de úgy érzem, nekem mégis ebben a kapcsolatban terem babér.
R.: Milyen babér?
Zs.: Hát például az utazások. Most például Svédországba készülünk. De persze van még más is.
R.: Mi volna az?
Zs.: Van egy másik rendőrségi ügyünk is a kilakoltatáson kívül, meg az engem lejárató képek közlése az interneten. /ismét sír/ Aláhamisította a nevemet egy hamis kölcsön szerződésre, mintha ő adott volna kölcsönt a renoválásra.
R.: Mennyit?
Zs.: Három milliót. Valóban besegített valami összeggel, de soha nem írtunk kölcsön szerződést.
R.: Vigyázni kell az ilyen végletekkel, mert egyszer csak nem sikerül visszalendülni.
Zs.: Tudom. Apámmal is ez történt. Ezért akartam Ruthnak elmondani, mit szól hozzá.
R.: Sírjak, vagy nevessek?
Zs.: De mi a megoldás? Egyáltalán, van megoldás?
R.: Ha kívül keresi, akkor nincs. Mert a játszmájuk lendkereke már be van programozva a apályára, amelyen fut. Az is látszik, hogy valahol a lelke mélyén élvezi a balhékat.
Ha azt mondanám, hogy ez a kapcsolat nem babér, hanem egyenesen veszett fejsze nyele, azzal csak azt érném el, hogy Szputnyik sebességgel menne vissza hozzá.
Zs.: Ruth karmikusnak látja a kapcsolatunkat?
R.: Lényegében mindegy, egy régi rossz kapcsolat le nem futott menete, vagy éppen most írják a következő üresjátukat, vagy a zsákutcát.
Be kellene fejezni a tanulmányait, dolgoznia kellene és felelősséget vállalni a saját életéért. Nem is indul nullpontról, van lakása, főiskolára jár.
Nincs oka ilyen mértékű anyagi és lelki függőségben élni G.-vel, aki a sebezhető pontját próbálja védeni a kapcsolatuk szado-mazo játszmájával. De Zsófi a saját lelkéből fizet árat, miközben úgy véli, ez a kisebb ellenállás, mint a saját lábára állni.
Zs.: Játszom a tűzzel? Vagy pénzéhes vagyok? Az biztos, hogy ha G. nem Audin járna, hanem kerékpáron, szóba sem állnék vele.
R.: Pedig a kerékpár nagyszerű jármű. |
 |
NEM ELÉGGÉ SZERETEM és
NEM ELÉGGÉ NEM SZERETEM
A.: Annyi bajom van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.
R.: Kezdjük azzal, ami aktuálisan a legégetőbb.
A.: Tegnap el kellett altatnom a kutyámat, 17 éves volt, agydaganat miatt.
A kutya még édesanyámé volt, aki két éve halt meg.
R.: Részvétem.
A.: Köszönöm.
R.: Kezdjük talán a szüleivel.
A.: Jó. A szüleim mérnökök, apámat a felvidékről telepítették át. Már 70 éves. Házasságuk 16. évében születtem, édesanyámnak addig sok természetes abortusza volt, nem tudta kihordani a terhességeket. 36 évesen hozott engem a világra. Én most 30 vagyok, nem buzog bennem az anyai ösztön.
R.: Miben halt meg az édesanyja?
A.: Tüdőrákban.
Egy budai villában élek apámmal, akivel nem jó a kapcsolatom. Külön szinten élünk, igyekszünk nem zavarni egymást, és van a házban egy műtermem. Nincs lehetőségem az elköltözésre.
R.: Mi a foglalkozása?
A.: Különböző színházaknál dolgozom, mint szabadúszó jelmeztervező. Érdekes és jó munka. De sok üresjárat is van az életemben, amely kissé bizonytalan helyzetben tart. Apám ki szokott segíteni az anyagi mélypontokból.
R.: Egyebekben mi a kapcsolatukban a probléma?
A.: Nehéz ezt meggyőzően összeszedni.
Egyfelől öregnek tartom, az ezzel járó megcsontosodott merevségeket. Egyáltalán nem nyitott az én művészetem iránt. Gyanítom, semmire sem tartja, és lehet, hogy velem együtt. Anyám árnya is ott lebeg közöttünk, ez a nagy betegség, a sok fájdalom, és az is, hogy én későn születtem, amikor talán már le is mondtak arról, hogy gyermekük legyen. Idegenség és fáradt szürkeség jellemzi a házunk hangulatát.
Magam sem értem, hogy mindezek után miért vonzódom a nálam jóval idősebb férfiakhoz.
R.: Milyen idősekhez?
A.: Már 22 éves koromban volt egy 25 évvel idősebb szeretőm.
R.: Elmondaná?
Akkoriban fejezte be a tanulmányait, nem de?
A.: Pontosan. De egy kicsit korábbra kell visszamennünk. Már gimnazista koromban problémás voltam, jártam is pszichológushoz egy évig. Az jó volt.
R.: A Képzőművészeti Gimnáziumba járt?
A.: Igen, mert a rajz pólyás koromtól jól ment nekem. Hamar kitűnt, hogy ezzel kapcsolatos pályát fogok választani. Voltak persze zökkenők, nem vettek fel elsőre, illetve jelmeztervező szak csak kétévenként indult. Cseregyerek is voltam Hollandiában egy évig, ezért késve kezdtem meg a felsőfokú tanulmányaimat.
R.: Milyen problémái voltak középiskolában?
A.: A buddhizmus kapcsán feltámadt bennem valamiféle spirituális érdeklődés. Keleti filozófiával, Ji Kinggel, zennel kezdtem foglalkozni, Hamvas Bélát is olvastam, vegetáriánus lettem.
R.: Szülei mennyire támogatták ezt az érdeklődést?
A.: Semennyire. Anyám a vegetáriusságomat kifejezetten rosszallta.
Persze volt más is, mert kipróbáltam a füvet és a marihuánát, de nem lettem fúggő. Viszont erősen dohányzom. (Valóban árad belőle a dohányosok jellegzetes szaga.)
R.: Térjünk vissza az öreg szeretőjéhez.
A.: Szakmabeli volt, természetesen nős. Lényegében apám lehetett volna. Nála dolgoztam szakmai gyakorlaton, nagyon sokat jelentett nekem mindenféle szempontból.
|
Őt kértem fel opponensnek a diploma munkám kapcsán. Ezután nem sokkal ő szakított velem, ami nagyon megviselt, teljesen padlóra kerültem.
R.: Váratlanul érte?
A.: Igen is, meg nem is. Elég sokat civódtunk, már nem tudom, mi mindenen, többnyire akármin. És ez a kategorikus lezárás az én talán kicsit naívnak is mondható rajongásomnak sokkírózó volt.
R.: És a mostani barát? Aktuálisan ez mondható a legnagyobb problémának pillanatnyi életében?
A.: Nekem minden probléma, az apám, az meghalt anyám, egy kicsit a munkám, az egzisztenciám, és persze Árpád, a barátom.
Rossz alvó vagyok, ettől krónikusan fáradtnak érzem magam..
Röviden: rosszul érzem magam a bőrömben.
Az a pszichológus, akihez serdülőkoromban jártam, már nem él.
R.: Próbálkozott másokkal is?
A.: Igen. Anyám halála után elmentem egy pszichiáterhez, de az nem beszélgetett velem, nyugtatót írt fel, amit persze nem váltottam ki.
R.: Beszéljünk Árpádról.
A.: Beszéljünk.
Még nálam is zűrösebb. Kétszer elvált, de még házasságai előtt, 18 éves korában apa lett véletlenül. Ez a most 36 éves fia mondhatni kezelhetetlenül zavaros. Innen már unokái is vannak. Első házasságából is van egy fia, közel velem egy idős. A másodikból nincs gyereke. Talán azért ragaszkodom annyira hozzá, mert anyám halálát követő napon jöttünk össze, a munka kapcsán. Ő is színházi ember. Akkor nagy vigasztalásra volt szükségem. Az első 3-4 hónap felhőtlen volt, kulcsot adott a lakásához, bemutatott a családjának. Van egy vénlány nővére, akivel jól lehetett beszélgetni különféle témákról, fogékony a spiritualitásra is. De az életformánk összeegyeztethetetlen. Én szeretek buliba járni, ez tőle teljesen idegen. Soha nem utazunk, csak tervezgetünk. A reália pedig a zűrös fia mindenféle ügye, az unokákra való felügyelet, ami engem nem dob fel. Lassan kiderült, mennyire nem vagyunk képesek egymással kommunikálni, amiket én mondok neki, elengedi a füle mellett. Mindehhez még némi sex krach is társul újabban.
R.: Szoktak szakítani?
A.: Legutóbb SMS-ben szakítottam vele. Ezt követően azonban valóságosan fizikailag is rosszul lettem. Előkapott egy pánik, remegtem, lelki hidegrázásom lett. Jobbnak láttam mégis felhívni, és majd találkozunk, beszélünk.
R.:Gondolom, ő nem szokott szakítani magával.
A.: Valóban nem, Ő egészen másképpen van ebben az egészben
R.: Nincsenek egy sorsciklusban. Erre nem gondolt még?
A.: Sorsciklusban? Nem. Így még soha nem fogalmaztam.
R.: Ő már túl van egy csomó mindenen, ami még Andrea előtt van. Ezekben az ügyekben nem lehetnek társak.
Nem volt a szakításban egy kis provokáció? Azt megtudni, ő mennyire ragaszkodik magához. Valamiféle szakítópróba.
Tudnia kell, Árpád nem tudja lekötni minden vegyértékét.
A.: Igen, ez így van.
A sorscikluson fogok gondolkozni.
Be kell vallanom, nekem is vannak ellenérzéseim.
De mit csináljak, ha nem eléggé szeretem, és nem eléggé nem szeretem.
Ebben őrlődöm..
|
 |
AZ ELSŐ SZERELMEM
K.: Semmit nem tudok csinálni, az iskola sem érdekel, minden nap elkések, matekból bukásra állok, mert mindig csak őrá gondolok, az én magas, karcsú, gyönyörű Robimra. Bár fiúkra nem szokás ilyesmit mondani.
R.:Hányadik osztályba jár?
K.: Első gimnáziumba.
Elmondom elölről.
R.: Jó, hallgatom.
K.: Reggelenként a barátnőimmel találkozom, a házunk kapuja előtt várnak rám, triumvirátusban megyünk tovább villamossal.
Ott, a megállóban pillantottam meg Őt egy gyönyörű tavaszi napon, amikor már minden virágba borult. Ez volt az a bizonyos első látásra szerelem. A haverjaival állt ott, vidáman beszélgettek.
Ettől kezdve minden nap arra vártam, ott lesznek-e, elég gyakran ott voltak.
R.: Egy iskolába járnak?
K.: Nem,ő gyakorlatokra jár, csak egy darabon egy felé visz az utunk.
Néhány hét eltelt, amíg elkaptam a pillantását. Álltam a tekintetét, kicsit szégyenlős mosollyal bátorítottam. Így egy napon elindult felém.
Azt hittem, a szívem menten kiugrik belőlem, olyan hevesen dobogott. Gondolom, el is pirultam. Odajött, bemutatkozott, a hangja is andalító volt. Zavaromban rágyújtottam, talán ő is zavarban lehetett kissé, mert azt mondta, már régen be akart mutatkozni, meg akart szólítani, de nem volt bátorsága. Gyorsan telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy este találkozunk a Zöld Pardonban.
Tíz centivel a talaj felett lebegtem be az iskolába, kicsit elkésve szokás szerint.
R.: Kettesben találkoztak?
K.: Nem, először bandában. Ő is hozta a barátját, aki később a barátnőmmel járt. De már az első este jól összejöttünk, nagyon jót beszélgettünk, táncoltunk. A banda szétszéledt, ő hazakísért engem.
A kapuban elcsattant az első csók.
Mámorító volt. Nagyon boldog voltam.
Talán túlságosan is.
Tudja, már régen vártam arra, hogy szerelmes legyek, a társaim már hatalmas kalandokról számoltak be, úgy éreztem, lemaradtam hozzájuk képest.
(Közben felcsúszott a ruhája ujja, gyorsan visszahúzta, de meglátta, hogy észrevettem a vágásokat. Mivel nem kérdeztem rá, ő hozta szóba.)
K.: Ó, ezek vágások! Azért hordok mindig hosszú ujjú ruhát, hogy ne látszódjanak.
Ez egy másik bánat nyoma.
R.: Bánat? Eddig csak mámorító örömről volt szó.
K.: Tessék csak várni. Folytatom.
Ettől kezdve szinte minden nap találkoztunk esténként.
Két egész héten át.
Hatalmasakat sétáltunk,, sokat nevettünk, komolyabb dolog nem történt, de én nagyon boldog voltam.
Szerelmes lettem, reményeim messzire értek.
R.: Két héten át?
K.: Igen.
R.: Akkor mi történt? |
K.: Azon a bizonyos szerdai napon este indulás előtt odacsörgettem hozzá boldogságomban, hogy rövidesen látjuk egymást.
Nagyon furcsa volt a hangja. Megkérdezte, hogy jól vagyok-e. „Igen”- feleltem kényszeredetten, mert azonnal elfogott az a fojtogató érzés, amelytől minden elszorult bennem, de igyekeztem legyűrni.
Odamentem a megbeszélt helyre és vártam, vártam.
De nem jött szép barna nevetésével.
Tíz perc után felhívtam. Az is átvillant az agyamon, hogy talán történt vele valami.
Felvette a telefont és csak annyit mondott: ”VÉGE!”
Mielőtt szólhattam volna, letette.
R.: Mi történt azután?
K.: Nem voltam egészen magamnál.
Azt hiszem, felhívhattam apámat, mert ő vitt haza.
R.: Ha Krisztina egy olasz lány lenne, elment volna kikaparni a szemét.
K.: A bátyám is azt mondta, megkeresi és megöli. Nagyon együtt érzett velem.
De az én büszkeségem csak annyit engedett, hogy levegőnek nézzem őt. A Zöld Pardonban úgy mentem el mellette, mintha soha nem ismertük volna egymást.
R.: Hát valójában tényleg nem ismerték egymást.
K.: Persze azért depi lettem, sem éjjelem, sem nappalom. Nagyon szenvedek. Néha úgy érzem, szerelmes vagyok, imádni tudnám, de gyűlölöm is. Hiányzik, de látni sem akarom.
Egyre csak a „miért?”, „miért?” zakatol a fejemben.
Miért történt ez velem?
R.: Erre a költői kérdésre nem lehet válaszolni..De azért felteszi az ember.
Az én jóga mesterem azt mondta, a szerelmi csalódás kötelező, anélkül az ember érzelmileg kiforratlan marad. Én akkor 20 éves voltam és azt gondoltam, bolondságokat beszél ez az ember. Mai eszemmel jobban értem, hogy a frusztráltságoknak milyen szerepük van a lelki fejlődésben. Olyan az, mint a járni tanuló gyerek letottyanása, amelyből megtanul felállni. Ettől megerősödik, nem lesz baja.
K.: Csakhogy ez totál pofára esés volt. Nem esik jól a léleknek.
Ha megcsörren a telefonom, mindig az jut először eszembe, hogy ő hív, és vissza akar jönni hozzám.
R.: Tudja, a párkák szövik a szálakat, sokszor csak később derül ki a dolgok értelme.
K.: Ma ez történt, megcsörrent a telefonom.
Szívem kalapálni kezdett.
Ez nem lehet igaz! Láttam a kijelzőn, hogy ő az.
Felveszem, blazírt hangon szólok bele:”Halló!” – mintha nem tudnám, ki az.
„Robi vagyok. Hiányzol…”
Nem tudtam megszólalni, ő csak beszélt, beszélt. Az egészből csak annyit hallottam ki, hogy szeretlek, hiányzol.
Ezt a végtelennek tűnő boldog pillanatot egy újabb csöngés vágta el.
„Ez nem lehet a telefonom, hiszen felvettem” – gondoltam.
Az ébresztő órám csengett.
És én felébredtem.
|
 |
IZABELLA NŐVÉR KRÓNIKÁJA
Az Úr adja kegyesen, hogy hű tanúja lehessek mindannak, ami egy bizonyos monostorban – a nevét emlegetni, imába foglalni illő és istenes – történt a setét középkor nyolcas és kilences esztendejében.
Amikor is híven a Mindenhatók szent szándékaihoz martalékul odadobattunk egy nemes célnak.
Mi levénk azon kiválasztottak, – nem átallánk kiállni a hatalmas és gyarló világ elé – akik fennen hirdettük módszereink fenségességét az angyali kisdedművelés matematikának nevezett területén.
Minekutána csalódásaink rendre meglátszanának, jómagamat is beleértve a csalódottak körébe, szagló receptorain megnyúltak, hogy segítsék a ránk szabott feladatok megmérendő köreit áttekinteni.
Írom e sorokat én, Izabella nővér a fent említett instrumentumok leendő, a kusza benyomásokat összegereblyéző, kódex másoló apácája.
Iratott az Úrnak szentelt helyen, egy tér mélyén szunnyadó, súlyos tömegű, messziről négyszögűnek tetsző, fenségesen komoly, apokaliptikus építmény zarándok szállásán.
Ide érkezének ama bátor halandók, hogy orcáikat megmeríthessék a tisztaság, a fény, a békesség, a jóság és a tudomány áradásában és ragadnának rájuk mestereiktől a tanulni vágyás, hogy azután az elkövetkező időkben maguk is megtalálják azt a helyes utat, amely ha mégoly kanyargós is, lehet az ő kijelölt ösvényük. Ezért hátrahagyván nemes otthonainkat és munkahelyeinket – hol csak a munkának, az áremelkedésnek és adónak tengődénk, – zarándokolnánk ide sorjában a kijelölt nemes napokon, át- meg átkelvén a Duna hullámain, vagy az előttünk Ararát magasságával vetekedő hegyen, hágánk meg a metró mély szakadékait, jövénk az isztmoszról, és mint Mózes a Vörös tengeren, vágánk ösvényt a szent dologidőben tévelygő emberek sokaságán.
Eljutván nagy nehézségekkel ama komor épülethez, felmenénk a sötét lépcsőfokokon, mert azt nem világította meg semmiféle fény. Ifjabb és idősebb testvéreim és jómagam is megszenvedénk minden alkalommal a magassághoz vezető utak fáradalmait.
Majd várakozánk szemlátomást cél nélkül, türelmesen sétálgatunk a monostor kerengőjében mert bizonyos foglalkozások témái titkok valának számunkra. Eközben bűnös kezeinkkel könyékig matatván kámzsáink oldalsó, zsebet formáló feneketlen mélységeiben, avagy vándortarisznyánk ürességében, keresvén és előhalászván bűnös testünk fenntartására egy-egy szem morzsát az aznapi táplálék gyanánt. Ám többen valának azok, kik eme napokra szánt böjtöt fogadának, hogy megtisztult lélekkel és üres gyomorral tehessék magukévá a szent igék sokaságát.
A kerengő falain szép egyforma távolságokban jelek sorjázának, frissen festett miniatúrák, árulkodván arról, hogy az emberi lélek sokszínűsége és kifejezhetősége végtelen.
Szent testvéreim is nyakukba vették némely jel megfejtésének gondját, jómagam pedig többször fohászkodék imígyen:
- Bár adná a szentlélek nekem is egy kicsivel több sütnivalót és bocsátana rám több világosságot, hogy érteném meg olykor a sok kusza vonal és folt között az isteni lényeget!
- Óhajom ha meghallgatásra találna, bizony nekem is valék alkalma arra, hogy fitogtathatnám éles eszemet és társaim meggyőződhetnének arról, milyen sok jel vált világossá számomra az idő pergésében.
A kerengőből nyíla a szent ispotály, melyben elmélkedéseinket folytatánk. Első dolgunk levén az itt uralkodó rend szétzilálása és vállalkozánk a lehetetlen megvalósítására: a szabályos formák szabályossá alakításában a négyszögekből kört formálván!
Eme tettünkkel is bizonyítván, hogy az idők végeztével ilyen kerek és egész emberekké válhatnánk.
Mestereink talpig erényes emberek. Isten adta lelkük tündöklését, mely soha ki nem hunyó fénnyel árad ránk, szelíd arcvonásaik lenyűgöznek bennünket. Vonzó beszédeikkel és elméjük élességével kormányozzák tévelygő lelkeinket, akárha anyáink lennének ők.
Felhívásaikra belefogánk, hogy igen gondosan megválogatván szavainkat, olykor hosszú körülírásokba is bocsátkozván, előadjuk, mely különös és lelkeinket felkavaró dolog történe néhány nappal korábban.
Mert sokszor előfordula, hogy éjjelenként zsibbadtan és hullamerevként fekvénk nyoszolyáinkon, lehetetlen prédáivá válván egy falkányi démonnak. Míg egyik a hörgő szájával lelkünket cibálja, a másik sátánt látjuk, amint dölyfösen vágja elevenünkbe körmeit. Belzebub módjára kacag, viszolyogtató birkózásban marcangolá testünket a nevelés szikkadt parlagán Pedig a helyre puha pázsit, virág illenék, mennyei kerteket dúsító növény, minden virága és fürtje a béke és szeretet műveként hirdethetné a matéria részein az átfogó formák tündöklésében a szerelemteljes következést. ÁMEN.
Magyarázatukat oly kézenfekvőnek találván sokszor nem is szégyenkezvén, hogy nem lelvén rá magam is a megoldásra, büszkeséggel tölt el egy-egy eset után a beavatottság érzése. Néha szinte magam magasztalom magamat a választott szent eszméért, amely így hangzik: „Mert az igazság ereje szétárad, mint a jóság!”
Egyre jobban meggyőződék tanításaik ama szent törvényéről, hogy ha egyik orcádat megütik tartsd oda a másikat is. Mivel az anyagi világ egyik fontos jelensége a szimmetria.
Egy közülünk nem csupán a matematikai természet szent könyvének olvasásához értende, hanem osztogatá tanácsait abban is, hogy mi miként olvassuk és értelmezzük azokat. Ez igen hasznosnak bizonyula az elmúlt és az elkövetkezendő napok egymásutániságában a mindenféle dolgok mindenféle megértéséhez. Az elmúlt idők pergéséből kihámozám a lelki segélyszolgálat néhány jó tanácsát, intelmeit a magam számára. Ezek:
TÜRELMET GYAKOROLVÁN
- Ez kényelmes módszer, megszívlelendő főleg ifjabb testvéreink számára, mely szerint nekünk földi halandóknak nem kell semmi nagy dolgot tennünk, mint azt, hogy ördögi ravaszsággal várakozánk 50-60 évig, amíg megérvén a matuzsálemi kort, bizton beérik elmélkedéseink áhított gyümölcse.
ÖNFELÁLDOZÁSSAL
- Eme módszerben az egészen nagy alakítások lehetősége rejtezik minden kiválasztott számára. Mert miközben mindent látó szemeid fennakadván, félájultan meredezél az előtted lévő látomásra, nem mutatsz gyöngeséget!. Lelked megacélozván tégy úgy, mintha kőszikla volnál, amelyen az isteni madarak költenének és éltető nedveikkel bombázván és festvén fehérre fürtjeidet, te csak maradj szikla.
RÁOLVASÁSSAL:
- Eme bűbájossághoz ördögi fapofa és egy varázsigékkel zsúfolt pergamen szükségeltetik.
(E pergamenek jómagamnál már könyv alakban gyűlének össze, és tetszésem szerint ütögetném fel lapjait a formulák hasznosításában, figyelmen kívül hagyván, ha nem odavaló is.)
ÖSSZEHASONLÍTÓ MÓDSZERREL:
- Bűnös és gyarló életemben sokszor meggyőződvén magam is róla, fennen hirdetem, hogy eme módszer szinte a végtelenségig folytatható.
DACOS ELLENTÁMADÁSSAL:
- Íme, ez a legkedvesebb módszer. Mert mindenkinek mindenkoron megvilágosítja az elméjét.
- A Mindenható észre véteti, hogy a leendő mester nem harmatgyönge. Szemei, mint a tűzláng, ha kell. Szavai a vizek zúgásához hasonlíthatóak. Alakja mögül szivárvány tündököl, körülötte pedig villámlások és mennydörgések.
A TUDOMÁNY SEGÍTSÉGÉVEL:
- Eme módszerhez már fel kell ütnünk néhány szent könyvet is, de ennyi fáradság igazán nem sok ama eredményhez képest, miszerint visszatérhetnénk az egészséges emberek közé, és folytathatjuk az óvodás gyerekek matematikára való oktatását.
Fázom az elkövetkezendőktől. Hüvelykujjam is sajog.
Abbahagyom az írást Én, Izabella nővér. ÁMEN
|
|
 |
NEM ELÉGGÉ SZERETEM és
NEM ELÉGGÉ NEM SZERETEM
A.: Annyi bajom van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.
R.: Kezdjük azzal, ami aktuálisan a legégetőbb.
A.: Tegnap el kellett altatnom a kutyámat, 17 éves volt, agydaganat miatt.
A kutya még édesanyámé volt, aki két éve halt meg.
R.: Részvétem.
A.: Köszönöm.
R.: Kezdjük talán a szüleivel.
A.: Jó. A szüleim mérnökök, apámat a felvidékről telepítették át. Már 70 éves. Házasságuk 16. évében születtem, édesanyámnak addig sok természetes abortusza volt, nem tudta kihordani a terhességeket. 36 évesen hozott engem a világra. Én most 30 vagyok, nem buzog bennem az anyai ösztön.
R.: Miben halt meg az édesanyja?
A.: Tüdőrákban.
Egy budai villában élek apámmal, akivel nem jó a kapcsolatom. Külön szinten élünk, igyekszünk nem zavarni egymást, és van a házban egy műtermem. Nincs lehetőségem az elköltözésre.
R.: Mi a foglalkozása?
A.: Különböző színházaknál dolgozom, mint szabadúszó jelmeztervező. Érdekes és jó munka. De sok üresjárat is van az életemben, amely kissé bizonytalan helyzetben tart. Apám ki szokott segíteni az anyagi mélypontokból.
R.: Egyebekben mi a kapcsolatukban a probléma?
A.: Nehéz ezt meggyőzően összeszedni.
Egyfelől öregnek tartom, az ezzel járó megcsontosodott merevségeket. Egyáltalán nem nyitott az én művészetem iránt. Gyanítom, semmire sem tartja, és lehet, hogy velem együtt. Anyám árnya is ott lebeg közöttünk, ez a nagy betegség, a sok fájdalom, és az is, hogy én későn születtem, amikor talán már le is mondtak arról, hogy gyermekük legyen. Idegenség és fáradt szürkeség jellemzi a házunk hangulatát.
Magam sem értem, hogy mindezek után miért vonzódom a nálam jóval idősebb férfiakhoz.
R.: Milyen idősekhez?
A.: Már 22 éves koromban volt egy 25 évvel idősebb szeretőm.
R.: Elmondaná?
Akkoriban fejezte be a tanulmányait, nem de?
A.: Pontosan. De egy kicsit korábbra kell visszamennünk. Már gimnazista koromban problémás voltam, jártam is pszichológushoz egy évig. Az jó volt.
R.: A Képzőművészeti Gimnáziumba járt?
A.: Igen, mert a rajz pólyás koromtól jól ment nekem. Hamar kitűnt, hogy ezzel kapcsolatos pályát fogok választani. Voltak persze zökkenők, nem vettek fel elsőre, illetve jelmeztervező szak csak kétévenként indult. Cseregyerek is voltam Hollandiában egy évig, ezért késve kezdtem meg a felsőfokú tanulmányaimat.
R.: Milyen problémái voltak középiskolában?
A.: A buddhizmus kapcsán feltámadt bennem valamiféle spirituális érdeklődés. Keleti filozófiával, Ji Kinggel, zennel kezdtem foglalkozni, Hamvas Bélát is olvastam, vegetáriánus lettem.
R.: Szülei mennyire támogatták ezt az érdeklődést?
A.: Semennyire. Anyám a vegetáriusságomat kifejezetten rosszallta.
Persze volt más is, mert kipróbáltam a füvet és a marihuánát, de nem lettem fúggő. Viszont erősen dohányzom. (Valóban árad belőle a dohányosok jellegzetes szaga.)
R.: Térjünk vissza az öreg szeretőjéhez.
A.: Szakmabeli volt, természetesen nős. Lényegében apám lehetett volna. Nála dolgoztam szakmai gyakorlaton, nagyon sokat jelentett nekem mindenféle szempontból.
Őt kértem fel opponensnek a diploma munkám kapcsán. Ezután nem sokkal ő szakított velem, ami nagyon megviselt, teljesen padlóra kerültem. |
R.: Váratlanul érte?
A.: Igen is, meg nem is. Elég sokat civódtunk, már nem tudom, mi mindenen, többnyire akármin. És ez a kategorikus lezárás az én talán kicsit naívnak is mondható rajongásomnak sokkírózó volt.
R.: És a mostani barát? Aktuálisan ez mondható a legnagyobb problémának pillanatnyi életében?
A.: Nekem minden probléma, az apám, az meghalt anyám, egy kicsit a munkám, az egzisztenciám, és persze Árpád, a barátom.
Rossz alvó vagyok, ettől krónikusan fáradtnak érzem magam..
Röviden: rosszul érzem magam a bőrömben.
Az a pszichológus, akihez serdülőkoromban jártam, már nem él.
R.: Próbálkozott másokkal is?
A.: Igen. Anyám halála után elmentem egy pszichiáterhez, de az nem beszélgetett velem, nyugtatót írt fel, amit persze nem váltottam ki.
R.: Beszéljünk Árpádról.
A.: Beszéljünk.
Még nálam is zűrösebb. Kétszer elvált, de még házasságai előtt, 18 éves korában apa lett véletlenül. Ez a most 36 éves fia mondhatni kezelhetetlenül zavaros. Innen már unokái is vannak. Első házasságából is van egy fia, közel velem egy idős. A másodikból nincs gyereke. Talán azért ragaszkodom annyira hozzá, mert anyám halálát követő napon jöttünk össze, a munka kapcsán. Ő is színházi ember. Akkor nagy vigasztalásra volt szükségem. Az első 3-4 hónap felhőtlen volt, kulcsot adott a lakásához, bemutatott a családjának. Van egy vénlány nővére, akivel jól lehetett beszélgetni különféle témákról, fogékony a spiritualitásra is. De az életformánk összeegyeztethetetlen. Én szeretek buliba járni, ez tőle teljesen idegen. Soha nem utazunk, csak tervezgetünk. A reália pedig a zűrös fia mindenféle ügye, az unokákra való felügyelet, ami engem nem dob fel. Lassan kiderült, mennyire nem vagyunk képesek egymással kommunikálni, amiket én mondok neki, elengedi a füle mellett. Mindehhez még némi sex krach is társul újabban.
R.: Szoktak szakítani?
A.: Legutóbb SMS-ben szakítottam vele. Ezt követően azonban valóságosan fizikailag is rosszul lettem. Előkapott egy pánik, remegtem, lelki hidegrázásom lett. Jobbnak láttam mégis felhívni, és majd találkozunk, beszélünk.
R.:Gondolom, ő nem szokott szakítani magával.
A.: Valóban nem, Ő egészen másképpen van ebben az egészben
R.: Nincsenek egy sorsciklusban. Erre nem gondolt még?
A.: Sorsciklusban? Nem. Így még soha nem fogalmaztam.
R.: Ő már túl van egy csomó mindenen, ami még Andrea előtt van. Ezekben az ügyekben nem lehetnek társak.
Nem volt a szakításban egy kis provokáció? Azt megtudni, ő mennyire ragaszkodik magához. Valamiféle szakítópróba.
Tudnia kell, Árpád nem tudja lekötni minden vegyértékét.
A.: Igen, ez így van.
A sorscikluson fogok gondolkozni.
Be kell vallanom, nekem is vannak ellenérzéseim.
De mit csináljak, ha nem eléggé szeretem, és nem eléggé nem szeretem.
Ebben őrlődöm..
|
 |
MÉRGEZŐ CSALÁDI TITOK
A.: Lehet, hogy Ruth azt fogja gondolni, mindenféle vajákoshoz járok, de most olyan dolog történt velem, ami nem hagy nyugodni.
R.: Majd megmondom, mit gondolok, nem kell kitalálnia.
A.: Jó. Akkor elkezdem.
Részt vettem egy csoportos meditáción, ahol az volt a téma, hogy adjuk vissza a szülőknek azt a terhet, amely az ő életüké, és amelyet le akarnak vetni. Nem kell részesülnünk a szülők, a felmenők, az ősök szégyenében, mindenféle bűnében, és főleg ne hagyjuk, hogy ezeket ránk akarják pakolni.
R.: Érdekes téma.
A.: Mélyen elmeditáltam ezen, és akkor egy hallomásszerű élményben az jött elő, valaki azt mondta nekem: „Nyugodtan megmondhatod anyádnak, hogy nem kell kutatnia Asztalos Márton után, mert nem ő az apja.”
Gondolhatja, ez mennyire felzaklatott.
R.: Kezdjük az elején.
A.: Anyukám történetében sokáig az a változat keringett, hogy apja elhagyta őt és a nagymamát, amikor ő egészen kicsi volt. Egy nagy veszekedés után felpakolta a két nagyobbik gyerekét, anyukámat pedig otthagyta a nagymamával.
Soha többé nem találkoztak.
R.: Na várjunk egy percet. Három gyerek volt a családban?
A.: Igen. Nagymama hozzáment Asztalos Sándorhoz, született három gyermekük, anyukám volt a legkisebb.
Amikor a nagypapa elment, egyedül nevelte fel anyámat, varrónő volt. Anyukám hamar feljött Pestre abból a kis borsodi faliból, ahol született, férjhez ment, neki is három gyermeke van. Mi is hárman vagyunk testvérek.
Amikor a nagymama megöregedett, felhoztuk magunkhoz, velünk élt haláláig.
Nem firtattuk a múltat. Lezártuk azzal, hogy mégiscsak egy lelketlen és lehetetlen alak ez az Asztalos, aki ennyire nem érdeklődik a gyereke iránt.
R.: Másfelől persze bősz apa, aki két gyerekét magával vitte, elszakítván őket anyjuktól.
A.: Nemrégiben anyukámban mégis előjött a téma, Facebookon Kerestük Asztalos Mártont, de nem válaszolt. Anyukám előkerestette velem egyik bátyját, megbeszéltek egy randevút. Anyukám el is ment, fél órát várt rá, de a végén nem találkoztak. Ám ő azt mondta, végig érezte, hogy ott volt valahol, csak nem ment oda hozzá.
R.: Igazi filmbe illő jelenet.
A.: Engem nem hagyott nyugodni az a hallomás a meditáción. Elhatároztam, hogy amikor legközelebb találkozunk, kertelés nélkül rákérdezek az egészre.
Ez be is következett, hetente meg szoktam őt masszírozni. Elmondtam a históriámat.
Mélyen eltűnődött, majd azt mondta::
- Hát ez meg hogy jutott eszedbe?
- Ezért hagyott el bennünket.
- Anyám szerelembe bonyolódott a szomszéd Józsival, de háromszor is megesküdött, hogy Asztalos Márton az apám.
- De lehet, hogy mégsem?
- Akkor miért hazudott nekem?
R.: Azt is ki kell bogoznunk, hogyan kötődik a történet Anna életéhez. Végtére ez azzal aktualizálódott, hogy abban a meditációban elhangzott az „égi szózat”.
A.: Mondom tovább.
Anyámnak megnyíltak a zsilipei masszírozás közben:
- Nem volt áldás a mamánk házasságán Mártonnal.
- Márton, mondhatjuk, bosszúból vette el a mamát, mert menyasszonya felszarvazta, amíg ő katona volt. Büszkesége ezt nem viselte el. Bizonyítani kellett, hogy őt más megbecsüli.
|
- Mama igen nehéz sorsban élt, mert apjuk korán meghalt, és varrónőként főleg ő volt a család anyagi támasza, öt embert vitt a hátán.
- Ebből a helyzetből menekült a házasságba.
- Hamar született a két gyerek, illetve anyukám is.
- Ez a történet.
R:: Még nem látom a kapcsolatot Annával.
A.: Mondom tovább.
Anyukám ott a masszírozás alatt kifakadt az apja ellen, elmondta, utálja, gyűlöli, megveti. Főleg azért, mert nem tudta feleségül venni a nagymamát, mert az anyja nem engedte, hogy egy nős ember feleségével éljen. Gyáva, vacak embernek tartja, aki a végén alkoholista lett
R.: Tartották valamennyire a kapcsolatot a nagymamával?
A.: Nagymamáék egy egyszobás lakásban laktak.
Ide járt a szomszéd Józsi.
Anyukám szeme láttára zajlottak az ősjelenetek, amelyeket a lavórba pisálás zárt le.
Ez a férfiundor ma is megvan anyukámban, hiszen mi sem kastélyban nőttünk fel. Esténként, amikor anyukám velem beszélgetett, apám türelmetlen hívogatásából nem volt nehéz következtetnem a történtekre, amelyek ezután jöttek.
Azt hiszem anyám vonakodása a sextől, a férfiaktól, ez az a minta, amely engem is érint ebből a történetből.
Egyszer elolvastam anyám naplóját és ledöbbentett, milyen mély érzésekről vall benne.
Mindig arra gondoltam, el kellene válniuk, de erről soha nem volt szó. Ma is együtt vannak.
R.: Hogyan tudta kezelni édesanyja fájdalmas kifakadásait?
A.: Mondtam, ebből az undorból ki kell gyógyulnia. Még apám védelmére is keltem, mondván, hogy egyáltalán nem olyan, mint a szomszéd Józsi. Tisztességben felnevelt bennünket
Nem állítom, hogy eredményesen győzködtem volna.
Nagyon mélyen gyökereznek benne ezek az érzések.
Még sírt is. Egyre csak azt kérdezte: Kigyógyulni. De hogyan? De hogyan?
R.: Természetesen a gyerekeknek nem tiszte, hogy megítéljék szüleik szerelmi életét.
Úgy érzi, anyja szégyelli, hogy ilyen apja van?
A.: Egészen biztosan. Soha nem említette, hogy vele is foglalkozott volna, hogy szerette. Csak az anyjához járt át.
R.: Meg lehetne pendíteni, hogy nyilván Józsi sem volt mindig részeg alak.
Lehet, hogy egy igazi szerelem lobbant fel közöttük, hiszen a Mártonnal való „bosszú házasság” sem mutatkozik felhőtlennek.
Valami okának mégis csak lennie kellett, hogy ez így megtörtént.
Egy ilyen apa iránti megvetés sokszor öngyűlöletbe csap át.
A.: Ez nagyon így van.
Nehéz volt anyukám bonyolult érzelmi életével azonosulnom.
Amikor most nagyon vigasztalan volt, valami bennem is megváltozott.
Korábban engem is megkeményítettek ezek a bánatok, keserűségek.
Most azonban hirtelen megérintett valami anyám mélységéből, átöleltem és azt mondtam
- Annyira örülök, hogy te vagy az anyám!
- Ezt tényleg szívből mondtam.
R.: Hát akkor?
Mivel gyógyulhatna ki a mamája az apaundorból?
A.: Nem értem pontosan, Ruth mire gondol.
R.: Ha ő is azt tudná mondani, mennyire örülök, hogy ti vagytok a szüleim!
Végső soron ő is benne van abban, hogy le akart jönni a világra.
Éppen akkor, és éppen oda.
|
 |
KRÓNIKUS PANKREATITISZ
V.: Annyi bajom van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.
Tele vagyok keserűséggel, csalódással. Még most, az ötödik X-en túl is a mostohaapám hitegetései, hazugságai, nyerseségei marcangolják a belsőmet.
Azt pedig, hogy gyógyíthatatlan betegségem van, végképp nem tudom elfogadni.
R.: Mi az a gyógyíthatatlan betegség?
V.: Krónikus pankreatitisz.
Tudom, a szeretet hiányával kapcsolatos, rengeteget tanulmányoztam a pszichoszomatikát, asztrológusoknál is jártam, de azok sem segítettek rajtam.
Egy indiai asztrológus magányt jósolt, azt mondta, soha nem lesz családom, gyerekem. Egy jó nevű magyar hasonlót mondott, megfűszerezve azzal, hogy a párommal való kapcsolatom nem karmikus. Talán igaz, talán nem.
R.: Vigyázni kell az efféle determinizmusokkal. Az asztrológia nem igazoló elméletekre és védekező páncélra való.
V.: De vannak megmásíthatatlan elemei. Vagy nem? Például az, hogy milyen jelben születtünk. Én Vízöntő vagyok.
R.: Mármint gondolom, a Napja van ott.
Ezek fontos jelentések, de nem a jó és a rossz kategóriájában. Ha az ember zavarosba születik, akkor az a feladata, hogy abból tisztát formáljon, miként azt Lao ce írta.
V.: Hát én zavarosba születtem.
Értem. Ebből kell tisztát formálnom. Ez indulónak jó lesz.
R.: Kezdjük az elején.
V.: Szerelemgyerek vagyok.
Apámat soha nem láttam, szüleim még világra jövetelem előtt elszakadtak egymástól.
Egy verzió szerint apám külföldön él, ahová anyám nem követte. Más verzió szerint lehet, hogy az apám nem is tud a létezésemről. Anyám ezt soha nem mondta el megbízhatóan.
Ő is szerelemgyerek, amit keményen megsínylett.
A nagymama később férjhez ment, és még négy gyereket szült.
Ennél a nagymamánál nevelkedtem én is hat éves koromig.
R.: Édesanyja közben dolgozott?
Milyen volt a kapcsolata vele?
V.: Kapcsolat?
Anyám gyűlölt engem. ’Bár inkább a Dunába sz…lak volna, mint hogy megszüljelek!” – ebben tudom összegezni kapcsolatunkat.
Azt gondolom, életem első hat évében a férjhez menetel volt a legfontosabb számára, ez az ötödik évben sikerült is. Talált egy jóval fiatalabb Balogot, aki engem is a nevére vett. Hazavittek a nagymamától.
Ez még rémesebb volt, mint a nagymamánál való élet.
R.: Miért?
V.: Mert rémes volt a légkör. Balog sokat vert engem. Egyszer egy patkányos pincébe is bezárt.
Egy nagyobb szadizás alkalmával anyám megvédett, attól kezdve nem ütlegelt tovább.
Úgy szerepelt az életemben, mintha ő lenne az apám. Egészen addig én is ebben a hiszemben éltem, .mígnem egy kotnyeles szomszéd rákérdezett a részletekre. Utána néztem anyám igazolványában a dátumoknak, és arra gondoltam, csak talált gyerek lehetek. Még hála is pislákolt bennem, hogy felnevelt két idegen.
12 éves koromban öngyilkossági kísérletet tettem.
R.: Hogyan?
V.: Összegyűjtöttem egy csomó tardylt egy piskótás dobozban, de ezt megtalálták.
Akkor kicsit megrendültek. Ettől kezdve Balog többet beszélgetett velem. Rávett, hogy tanuljak rendesen és megígérte, hogy kitaníttat.
R.: Mi akart lenni?
V.: Gyermekorvos.
R.: Ez hogyan hiúsult meg?
V.: Rögtön rátérek, csak van még közben néhány fontos dolog.
Anyámnak nem tetszett, hogy a kapcsolatom javult a mostohámmal. Gúnyosan mondta: „Mennyire egymásra találtatok!”
Volt közöttük egy nagy vitapont: anyám nem akart több gyereket, Balog minden áron. Valósággal megerőszakolta anyámat. Így született a húgom, a féltestvérem, félboldogsággal, mert Balog fiút képzelt el magának.
Ekkor valamennyire a Balog család is megbékélt velünk, mert a házasságkötés idején kitagadták a mostoha apámat.
Húgomat halálra kényeztették, odaköltöztünk a nagyszülők ikerházába, akik mindent elkövettek, hogy szétválasszák őket.
Ez sikerült is.
Mostohám a ballagás napján költözött el, ezzel a nagy kitaníttatási ígéret perc alatt szertefoszlott. Akkor hangzott el az inkriminált mondat: „Hát mit vártál? Soha nem tekintettelek gyerekemnek!”
|
Leérettségiztem, a felvételim nem sikerült. Segédápolónő voltam két évig egy kórházban, remélvén, hogy tanulmányi szerződést kötnek velem. De nem kötöttek.
Megtanultam angolul, jártam Indiában és elindult valami szellemi dolog az életemben. A jóga, az asztrológia, a keleti filozófia vonatkozásában.
R.:Ez biztos kiutat mutathat a zavaros tisztára formálásában.
V.: Még nincs vége a szörnyűségeknek.
Anyám rákban meghalt.
A húgom balesetben, apja vezette a kocsit.
Nekem meg a krónikus pankreatitisz a legnagyobb problémám, és az, vajon nem csupán pótcselekvés-e az, amit csinálok, amivel foglalkozom. Az alapítványomra gondolok, amelynek a neve: „JÓL”. Életvezetési, szerelmi, kapcsolati tanácsadással foglalkozom, miközben magam is segítségre szorulok.
Ruth mit gondol erről?
R.: Haladjunk sorjában.
Minden segítőnek meg kell oldania valami gordiuszi csomót saját életében ahhoz, hogy segítő erőkhöz juthasson.
Ezeket a gordiuszi csomókat kell számba vennünk
- leszületés a Földre,
- a gyógyulás
- a szeretetlenségek,
- hivatás, tanulás
- az alapítvány,
- egyszóval önmaga, a helyzet, az élet elfogadása.
V.: Részletezné?
R.: Amikor az életünkről beszélünk, mindig a születésünkből indulunk ki.
Én mindig azt szoktam mondani, hogy le akartunk jönni, és az csak akkor és ott, azokkal az emberekkel történhetett meg, akikkel megtörtént. Éppen oda születünk, ahová valók vagyunk. :
A születést és halált az Örök Erő intézi. Ebbe a filozófiába a reinkarnáció is beletartozik.
Érthető vagyok?
V.: Félnék újraszületni anyám tébolya és mostohám gonoszsága miatt.
Ebbe a fájdalomba betegedtem bele.
R.: Mikor kezdődött a pankreatitisz?
V.: Talán 5-6 éves koromban, amikor nevelőapám lett.
De lehet, hogy korábban, a nagymamámnál, amikor egy szörnyű malac visításra ébredtem, kedvenc malacomat ölték le. Nem akartam enni belőle.. Nagyanyám ezt egyáltalán nem értette meg.
R.: Hiszi-e, hogy kigyógyulhat?
V.:Akarnám hinni, de mint látja, eddig nem sikerült.
R.: Mivel próbál kigyógyulni?
V.: Szétosztom a szeretetemet az emberek között ebben az alapítványban. De közben azzal küszködöm, hogy az én életem arról szól, valójában nem kellettem senkinek.
R.: A jóga célja a nemtudás megszüntetése.
Ha igazán megérti a jóga lényegét, felismeri, mennyi ragaszkodással próbálunk másokhoz kötődni. Lehet úgy is szeretni, hogy nem várunk ellenszolgáltatást. Mások gonoszságából is tanulhatunk, ez jobb, mintha magunk lennénk gonoszok.
Ha nem kapunk példát, csak ellenpéldát, ez is szolgálhatja értékrendünk kialakítását.
Járt utak helyett a saját útját kell kitaposni, de ez egyáltalán nem baj, vagy rossz.
Mindenen a puszta élet szeretete, a létöröm kell, hogy átsugározzon.
V.: Gondolja, azért nem lettem orvos, mert nem volt hozzá elég munícióm?
R.: Ilyet nagyon nehéz utólag megmondani.
Tény, hogy néha a sors hihetetlen akadályokat gördít elénk, amelyet erőszakkal nem háríthatunk el. Inkább arra gondolok, kerülő utakra kényszerült, de ezek is célba futnak, életünk kis mozaikjai összeállnak egész képpé-
Ezt kell elérnie, a kikerekedést.
V.: Olykor súlyos, gyógyíthatatlan betegek is megfordulnak az alapítványunkban, sötét történet, ha nem tudunk segíteni.
R.: A betegség sors esemény, amelyből belső erőből gyógyulhatunk ki. Nem az orvos, vagy a gyógyszerek gyógyítják meg a betegeket.
Ha igaz szeretettel tud viszonyulni az ilyen esetekhez, amelyben nincs lesajnálás, leereszkedő attitűd, hanem részvétteljes megértés, ez mindkét félnek jó.
Ez az igazi szeretet.
V.: Igazi szeretet, amelyben nincs harag, megvetés, sértettség
Értem. Az igazi szeretet gyógyít.
Köszönöm az útravalót.
R.: Örülök a beszélgetésnek.
Karácsonykor egy hosszú verset küldött, amelynek a refrénje:
- Köszönöm, hogy élek.
- Köszönöm, hogy itt lehetek.
- Köszönöm, hogy szerethetek.
- Köszönöm, hogy szeretnek.
|
 |
A SZERETETRŐL
E.: A múltkor elmeséltem egy gyerekkori álmomat az aranyról, amelyet felébredéskor kerestem, és nagyon szomorú voltam, amikor nem találtam.
R.: Igen, emlékszem.
E.: Valami lelki aranyról beszélt, nem tudtam megjegyezni, pontosan miket mondott.
R.: Azt mondtam, hogy az arany, mint nemesfém, amely nem rozsdásodik, nemcsak fizikai szinten van az életünkben, hanem lelki / szellemi értelemben a szeretetet, a tisztességet, a méltóságot, az emberséget, az igazságot is jelenti.
E.: Igen, ennek nyomán előjött belőlem egy csomó minden a szeretetről, ezt szeretném elmondani.
R.: Jó, hallgatom.
E.: De kérem, ne szakítson félbe.
R.: Rendben.
E.: Az emberekkel való kapcsolatom akadálya a szeretet hiány.
Ma megtapasztaltam, milyen szeretetet adni magamnak és valakinek. Jó érzés, és van benne kölcsönösség. A szeretetből mind a két fél profitál. A szeretet nem lehet egyoldalú és nem törekszik uralomra. A szeretet megosztja, ami van, felold, kellemes, nem erőszakos. Kiegyensúlyozó és egészséget hozó erő.
A szeretetre rá lehet hangolódni. Nálam ezt a „szeretet” szó ismétlése, vagy „Mi a szeretet most?” gondolaton való merengés teszi meg.
A függőségeim titka a szeretet hiány. Azért kötődtem függőségeimhez, mert úgy véltem, hogy azok valami szeretetet adhatnak, vagy pótolhatják azt.
A szeretet nem kompromisszum, mert nincs benne hatalom és mégis erőssé teszi azokat, akik benne vannak, és szabaddá.
Szeretetet bármilyen ember tud adni, nem függ az észtől, az intellektustól. Rengeteg megnyilvánulási formája van, mert minden helyzetben más számít annak. Mégis érezhető, aki már ismeri.
A világ nagyon sok problémája a szeretet-hiányból származik. Az enyém is.
A szeretet különlegessé és egyedivé tesz.
Ez az igazi egyéniség forrása.
Ahol van szeretet, ott már nem lehet baj.
|
A szeretet a játszmákat megszünteti.
Valószínűleg a legnagyobb kincs, ami az emberé lehet.
Ez az alkímiai arany. Ez a nyílt titok, ami ott lebeg a levegőben, mégis kevesen tudnak róla.
A világban sok hamis szeretet van. Adják-veszik az álszeretetet és pénzre váltják.
Kevés szeretet van a világban.
A szeretet nem okoz fájdalmat, előhozhatja azokat a felszínre, hogy aztán azok feloldódhassanak.
Sokan nem tudják, mi a szeretet.
Társtalanságomkor ezt nem kaptam meg. Talán már kisgyerek koromban. Ezért lettem vesebeteg.
Értékessé és fontossá teszi az embert, mint a hatalom, de nem kér cserébe semmit. (Főleg nem a lelkedet)
Ez nem baromság, mint sok más dolog, hanem klassz!
A szeretet szünteti meg a meghasonlottságot.
Hangsúlyozottá és bátorrá tesz.
A szüleim nem tudták ezt a szeretetet adni, vagy csak ritkán.
A szeretet könnyen összekeverhető sok más dologgal, aki nem ismeri. El lehet felejteni, hogy milyen az. Sok érzés között elveszhet a szeretet.
A szeretet megadja az embernek, amire szüksége van az anyagi világban. A szeretettel megjön a tudás is.
Akik kereskedni próbálnak vele, azok sem létrehozni, sem megkapni nem tudják.
Azt hiszem, végső soron mindenkinek szeretetre van szüksége a leggonoszabbtól a legjobbakig.
Adott pillanatban a legnagyobb harmóniát adhatja.
Hosszú távon nem helyettesíthető semmivel. Rövid távon is csak látszólag, mint például a karrier, a hatalom, a pénz, a nők, a függőségek, a betegségek és még sok minden.
Hát ennyi.
R.:Nagyon köszönöm, hogy mindezt megosztotta velem.
|
 |
NYOMORÚSÁG
P.: Biztosan tudja Ruth, hogy én most Párizsban élek néhány éve, csak rövid időkre szoktam hazalátogatni.
R.: Igen, tudom.
P.: Párizsban a metrón történt meg, amit el akarok mondani, megfacsarta a szívemet.
R.: Mi történt?
P.: Egy elmebeteg nő és elmebeteg férfi utazott a metrón, veszekedtek, senkit nem kímélve. A nő pénzt kért, a férfi idegesen elfordult tőle. A nő nem adta fel, megkérdezte, leülhet-e mellé. „Ne érj hozzám!” – ordította a férfi. A nő erre nyelvet öltött rá, a férfi felemelte kezét, megütni készült őt.
Mintegy kergetőztek a szerelvényben, majd a két végéről ordibáltak egymás felé különböző obszcén dolgokat. A nő a szerelvény végéből is öltögette rá a nyelvét.
Majd mindketten leszálltak.
Először én is nevettem rajtuk a többiekkel. De hamarosan mélyen elszomorodtam.
Arra gondoltam, ha van reinkarnáció, akkor lehet, hogy ez a két ember előző életében is tönkretette egymást, és most mindketten úgy bűnhődnek, hogy elmebajosak.
Megrendítő, hogy az élet így összehozza az ilyen embereket.
R.: Ez a reinkarnációs gondolat nagyon figyelemreméltó.
Enélkül szerintem nagyon keveset értünk meg a zajló eseményekből.
P.: De még nincs vége.
Ugyanezen az úton egy ázsiai lány szemezett (volna) velem.
Kellemetlenül érintett a pillantása, tolakodónak és kihívónak éreztem.
Tudtam, hogy ha megszólítanám, biztosan szóba elegyedne velem.
Mégsem szólítottam meg, inkább azt színleltem, hogy zenét hallgatok.
Ám zavaró volt, hogy az ablak üvegében, mint tükörben is a lány arca volt.
Nem, nem szabad beleavatkoznom az életébe, úgysem fogja megérteni az én komplikált lelkemet.
|
De eltűnődtem, vajon van-e asztrális kapcsolat közöttünk.
Végül a lány szállt le hamarabb az Operánál.
Már gondoltam, végre kiszállok és nem lesz több metró epizód aznap, de nem ez történt.
Kifelé menet elém állt egy néger és egy fehér fiú, pénzt kértek. Konkréten egy euró negyven centet, jegyre, hogy haza mehessenek, mert csak az egyiküknek volt jegye.
Egy csomó rendőr volt ott, nemigen lehetet átcsusszanni.
Még fel is háborodtam: miért éppen engem szólítottak meg? Nem látták, hogy fülhallgatóval megyek?
Ez gyakran ismétlődik velem: például telefonálni akarnak a telefonommal.
Annyira eluralt a nyomorú érzés, hogy sírhatnékom támadt.
Úgy éreztem, nincs értelme folytatnom az életemet.
Túl nagy nyomorúságok ezek, és én nagyon az elején járok. Rövid az élet ahhoz, hogy a dolgok kiegyenlítődhessenek.
Újraszületni pedig végképp nem akarok.
Hazafelé menet bőrig áztam a zuhogó esőben.
R.: Az eső az égi áldás.
P.: Ezt nem éreztem.
Túl sok keserűség volt bennem.
Lefekvés előtt írtam egy néhány soros végrendeletet, arra az esetre, ha nem ébrednék fel.
De felébredtem, és dolgozni kellett mennem.
R.: Nem lehet, hogy idegennek érzi magát Párizsban?
P.: De, persze. Csak hogy én itthon is idegen vagyok.
R.: Az ilyen élmények fontos elmozdulás pontok lehetnek, hogy irányt változtassunk.
Nem gondolja?
P.: De. Talán azért is akartam elmondani, mert már el is indult a változás.
|
 |
HAZARDÍROZÁS
T.: Egészen jól éltem eddig, sportoltam, szórakoztam, élveztem az életet. De most egy 12 évvel fiatalabb kurva miatt kifordultam önmagamból.
Lehet, hogy idegbeteg vagyok, de tudom, hogy nekem van igazam. Csak miért nem hiszik el? Hogyan fogadtassam el?
R.: Miben van igaza?
T.: Ebben az egész történetben, Patríciával.
R.: Hol kezdjük? Az életénél, az igazánál, vagy a barátnőjénél?
T.: Kezdhetjük az életemnél.
Előrebocsátom, nincs életcélom, semmi nem érdekel, nem akarok gyereket, a házasságban nem hiszek, zavar a korrupt világ.
20 évig eszembe sem jutott, hogy az aranyifjú életemben változás állhat be. De amikor áthaladtam a 36-on, megcsapott az idő, vagy a sors szele. Tudja, mint Szent Iván napkor a fordulat, ami után rövidülnek a nappalok, akár akarjuk, akár nem.
A Balatonon már nem vagyok az a csávó, akire a nők ragadnak.
Tíz éve még röhögtem Bárdy Györgyön, mert öregnek tartottam, hiába volt jól konzervált.
Most megcsapott valami ürességérzés, meg balesetem is volt.
R.: Milyen balesete?
T.: Combizom szakadás vízisíelés közben. De más balesetem is volt.
R.: Tényleg? Milyen?
T.: Leszakadt a hüvelykujjam utolsó perce. Vissza kellett varrni.
Kérem, kíméljen meg a kommentároktól.
R.: Jó. Térjünk vissza az életére.
T.: Apám elhagyott bennünket, amikor egészen kicsi voltam. Megnősült még egyszer, féltestvéremmel nincs kapcsolatom. Apámmal sincs. Anyám is férjhez ment, akkor engem a nagynénémnél hagyott. Csak akkor költözött vissza, amikor megözvegyült.
R.: Mi a foglalkozása?
T.: Ez kicsit cifra.
Eredetileg gépészmérnöknek tanultam, de három év után átnavigáltam a jogra. Egyik sem érdekel igazán. A szakvizsgát még nem tettem le.
Egyetemista koromban volt egy nagy szerelmem, egy minden szempontból hozzám illő lánnyal, Klárával, ő is egyetemista volt. Csúnya vége lett. Én Trabanttal jártam, ő BMW-s maffiózókkal szűrte össze a levet. Hatalmas forgalmat bonyolított le férfi ügyben, mindenkit átvert, férjhez menni nem tudott. Mára kihűlt bennem a hajdanvolt nagy lobogás.
Szerintem Klári élete semmiről sem szól.
R.: Afféle „nesze semmi, fogd meg jól?”
T.: Igen, ezt mondhatjuk.
R.: Tartják a kapcsolatot?
T.: Persze, de csak lazán.
Lehet, hogy ő afféle háttér férjnek szívesen venne engem, de mint mondtam, engem nem lehet házasságba belasszózni.
Patrícia, aki miatt most ezeket elmondom, nagyon féltékeny Klárira. Lényegében lehet, hogy van is is rá oka.
R.: Miért?
T.: Patrícia nagyon egyszerű, mondhatnám nyomorult családból származik. Külvárosi szoba konyhás lakásban lakik minden generáció együtt, anyja rákbeteg.
Nagyon szép lány.
Meg is él a szépségéből. Ért engem?
R.: Értem.
T.: De a fotómodellség vágyánál nem lát tovább.
Amikor felmérte, ez milyen árat kíván, inkább rám cuppant, remélvén, hogy én feleségül veszem, családot alapítunk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
Annak ellenére, hogy igen nagy szegénységben nőtt fel, igényei maximálisak a szórakozások, hétvégi programok, utazások vonatkozásában.
|
Szívesen szórná két kézzel a pénzemet, amely hozzám sem ömlik folytonosságban. Egy autó ügyleten nemrégiben több száz dollárt veszítettem.
Ha lenne 20 millió forintom, csak forgatnám, hogy jól éljek belőle. Csak bérelnék egy házat, a bérleti díj kevesebb, mint a fenntartási költség.
R.: Ezen tört meg a bizalom Patrícia és maga között?
T.: Nem, nem ezen.
A tavalyi abortuszon.
Benne akkor egy világ dőlt össze. Azt hiszem, azóta meg is csalt egy sportoló maffiózóval. Számtalan szakítás és kibékülés van mögöttünk.
Néha úgy érzem, csak azért jön vissza, mert a másik dobta.
R.: Jól értem, hogy ő biztonságot, maga pedig szabadságot vár a kapcsolattól?
T.: Úgy valahogy.
Én azt szeretném, hogy szeretők legyünk, gondtalanul. Ő erről hallani sem akar.
Talán benne több tartás van, mint bennem. A legutóbbi szakításunknál azt mondta, már elengedte a gondolatot, hogy én megváltozom, vagy hogy csak velem lehet boldog.
Ez a lecserélésem előszele volt.
R.: A szépségébe szeretett bele?
T.: Persze. Tényleg gyönyörű kis boszorka.
Kicsit közönséges a műkörmeivel, de én királynőt akartam csinálni belőle. Azt is a szememre szokta vetni, hogy ő a maffiózók között királynő, én pedig csak parasztnak tartom a sakktáblán.
R.: És annak tartja?
T.: Nem parasztnak, de nem is királynőnek.
Futónak. Igen, ő futó.
R.: Futó kapcsolat?
T.: Nézze, mondtam már, hogy nem akarok jól konzervált lenni, mint amilyennek Bárdy György tartja magát. De olyan sem akarok lenni, mint a főnököm, aki naprakész ügyvéd, hatalmas összeköttetésekkel, és reggeltől estig dolgozik.
Aranyifjú már nem vagyok, menő fej nem tudok lenni.
Zugügyvéd legyek? Ez kicsit szégyenletes, de nagyon is izgalmas, lényegében életveszélyes.
Attól tartok, több ilyen nő nem jön az életemben, mint Patrícia.
Talán mégsem jó, ahogy anyámék neveltek.
Újabban néha az is eszembe jut, hogy talán mégis inkább bennem van a hiba, nem a világban. De mit kellene tennem?
R.: Letehetné a szakvizsgát.
Előbb-utóbb mégiscsak szembe kellene nézni azzal, hogy miből akar élni, ha már nincs 20 millió forintja.
Ügyvédi munkából kellene és lehetne megélni.
T.: Miért nem működöm jól? Bennem van a hiány?
Klárinak is a pénzhiány terelte az életét.
Vettem Patríciának egy autót. Azt gondolja, több milliós kocsival furikázik, pedig csak egy lopott kocsi, amihez harmad áron jutottam. Nem fogom a nevére íratni, ha elhagy, ne vihesse magával.
R.: Ez például azonos mindkettőjükben, hogy azt gondolják, mesés gazdagság dukál maguknak.
T.: Az jó, nem?
Bár amikor elmondja, hogy két gazdag pasit hagyott el miattam, vértolulást kapok.
Nem én kellek neki, hanem a tőlem remélt körülmények.
De akkor miért nem tudok szakítani vele?
R.: Magának is hiányzik a stabil pont az életében, a gondolkodásában, a kapcsolataiban.
Értékrend és irányultság hiányában szétforgácsolódik az energiája, a talentuma, egész ideje és élete.
Figyelnie kellene a magasabb ujjmutatásokra az életben, az anyagi javakon túliakra
T.: Engem nem érdekel a sors és az önismeret.
Vagy talán azét jöttem volna ide, mert mégis?
|
 |
KÉNYSZERESSÉG
Z.: Igen élénk áloméletem van.
Tudom, hogy Ruth álomfejtéssel is foglalkozik.
Hogyan segítenek az álmok a problémák megoldásában?
R.: Briliáns kérdés.
De jobb lenne, ha konkrét álmokat mondana, hogy ne elméletieskedjünk.
Z.: Jó. Kétféle álom is nyomasztja a lelkemet.
Az egyik visszatérő elem, nem tudok kijutni valahonnan. A mai verzióban egy nagy épületben vagyok, nem tudom, hogyan kerültem oda. Keresem a kijáratot a lépcsőházban, de nem találom. Ahogyan lefelé haladok, egyre jobban szűkül a lépcsőház. Megindulok felfelé, ugyan ez a helyzet. Látom az ajtót, de nem érem el. Olyan kicsi is az ajtó, hogy ki sem férnék. Nyomasztó, szorongó érzéssel ébredek, nem jutottam ki.
A másik hasonló: metróban vagyok, keresem a mozgólépcsőt, de csak egy vízszintesen mozgó, padlószerű lépcsőt látok, amely nem tudom hova visz.
R.: Talán fény derül szorongatott helyzetekre. De mondja el a másikat is.
Z.: Állatkertben vagyok, ahol szabadon vannak az állatok. Dögevők, ragadozók, gorillák, hiénák. Csodálkoztam, hogy nincsenek bezárva. Morogtak, vicsorítottak, igen félelmetesek voltak. Szerencsére nem bántottak. Végig--mentem, útközben egy kutat találtam, amelybe döglött állatokat hajigáltak. Ronda, büdös, véres tetemeket.
R.: Az ellenérzéseket is meg kell vizsgálnunk.
Z.: Ami a szorongást illeti, nehezen jöttem a világra. Anyám sokáig vajúdott, a köldökzsinór a nyakamra volt tekeredve. Attól féltek, hogy mindketten meghalunk.
R.: Szerencsére nem ez történt.
Z.: Kényszeres vagyok.
R.: Ezt meg ki állapította meg?
Z.: Már középiskolás koromtól kezdve többször jártam pszichiáternél, nem igen tudtak segíteni rajtam. Az egyik például azt tanácsolta, váltsak iskolát. Nem tettem meg, mert tudtam, hogy belül kell megváltoznom.
R.: Ez a legsegítőbb.
Mi érdekli igazán?
Z.: A munkapszichológia és a konfliktus kezelés.
R.: Mikor és hogyan kezdődött a kényszeresség?
Z.: Ez is középiskolában kezdődött, a bérlettel, az igazolvánnyal. Otthonfelejtettem és megbüntettek. Ráadásul rossz bélyegző volt rajta Az igazolvány, az útlevél azóta is rettegés tárgya: OTT VANNAK-E A DOLGOK, AHOVÁ TETTEM?
Egy munkába indulás nálam közel fél óra, mert ötször visszamegyek, hogy elzártam-e a gázt, a vízcsapot, nálam van-e a bérlet etc. A barátom el is hagyott emiatt, mert nem bírta idegekkel.
Rettegek az utcán kinyitni a táskámat, mert attól félek, valami kiesik belőle. Ezeket hatalmas ijedtség, pánik, hogyan jutok pénzhez, telefonhoz, bérlethez, igazolványhoz, ha a táskám elvész.
R.: Szokott olyat is álmodni, hogy elveszít valamit?
Z.: Ó, persze. A táskámat, a telefonomat, a pénztárcámat.
De van még más is.
R.: Mi volna az?
Z.: A rosszullétek. Sokmindentől tudok rosszul lenni: a szúrástól, a vérvételtől, a dohányfüsttől. A zárt tértől. Mégis csukott ablaknál alszom, ráadásul a tetőtérben, ahol lakom, nyáron rekkenő hőség van. Buszon, metróban, alagutakban az eszméletvesztéses rosszullétig tudok jutni. Általában leülök ilyenkor. A hideg telet szeretem, a friss levegőt. Zárt térben szorongok, izzadok, tördelem a kezemet, valósággal dadogok és menekülni volna kedvem. R.: A családban milyen hangulat a jellemző?
Z.: Rossz, nagyon rossz.
Anyai nagyanyám igen szörnyű öregasszony. Állandóan kötözködik, kritizál, kioktat, letorkol. Leintő stílusa kivédhetetlen. Csak neki lehet igaza, mindig övé az utolsó szó. Erőszakos és negatív beállítottságú. Mindenben és mindenkiben a rosszat látja. |
R.: Együtt laknak?
Z.: Szerencsére nem. De így is rengeteg rossz élmény fűződik hozzá.
R.: Felidézne néhányat?
Z.: Amikor anyám dolgozni kezdett, ő volt velem. De soha nem ért oda addig, amíg anyám elindult, csak olyan 9 óra tájban érkezett meg. Én annyira féltem egyedül, hogy halottnak tettettem magamat.
R.: Mitől félt?
Z.: A betörőtől.
Nyaraláskor nem engedett a Balatonban fürdeni engem és az öcsémet.
Egyszóval: szörnyeteg.
R.: Azt mondta, a konfliktus kezelés érdekli. Úgy tűnik, erre bőven adódik otthon alkalom.
Z.: Az biztos, csak nem tudom, hogyan kellene kezelni például apám ordibálásait. Ha nem értettem a matekot – apám fizikus – és segítségét kértem, türelmetlenül átugrott fontos részleteket. Féltem tőle, ezért úgy tettem, mintha érteném, de látta, mi a valóság, és ez még jobban bőszítette.
R.: Mai fejjel mit mondana neki?
Z.: Mai fejjel nem kérném meg.
R.: Ne kerülje meg a kérdést. Mit mondana?
Z.: Ha ennyire idegesítelek, nem fog menni az együtt tanulás.
R.: Mesteri! Az a jó, hogy nem nevezte nevén a türelmetlenséget, mert az bőszítette volna.
A kommunikációban kell és lehet megvédenie magát.
Z.: Gondolja? Attól elmúlna a migrainem, a depresszióm, a szorongásaim, a bőrkiütésem, a napozási májfoltjaim, a kézreszketésem?
R.: A szorongás a tettek helyett van. Úgy fogalmazott, hogy a nagymama mindig letorkolta, nem hagyta szóhoz jutni. Le kellett nyelni a kudarcokat.
Z.: Kiválóan tudom tetézni azokat.
Utálom magamat. Sokszor gondolok arra, bárcsak másmilyen lennék, néha konkrét emberrel cserélnék szívesen. Irigy vagyok
R.: És becsvágyó. Nem igaz? De sokszor bünteti magát.
Z.: Ezt honnan tudja?
Igen, magamnak sem bocsátom meg, ha tévedek, vagy hibázok.
R.: Ez a tökéletességmánia.
De hogyan bünteti magát?
Z.: Én kitűnő szerettem volna lenni, de csak 4.7 voltam. Könyvjutalmat kaptam, de nem örültem. Majdnem megalázva éreztem magam. Csak a kitűnőknek kell jutalmat adni, mert ők érték el a maximumot. A második legjobb nem a legjobb.
R.: Én nagyon szeretetreméltónak találom magát.
Tetszik, hogy maximalista, hogy becsvágyó, hogy a konfliktus kezelés érdekli, és hogy ki akar jönni ebből az „épületből”, vagyis a kényszerességből és meg akarja finomítani a durva érzéseket, a ragadozó állatokat.
Szeresse ezt az ambiciózus Zelmát! Mert ha maga nem szereti, mások is nehezebben férnek a lelkéhez.
Z.: Utálok magamról beszélni. (elsírja magát)
Most mégis arra kényszerültem, hogy magamról beszéljek.
R.: Könnyen ment. Nem igaz?
Z.: Szóval kommunikáció.
R.: Igen, minden csörtében vigyáznia kell, ne maradjanak elvarratlan szálak, mert az bezárkózásra és menekülésre készteti, megoldás helyett.
Z.: Sokáig azt gondoltam, nem akarom, hogy gyerekem legyen, boldogtalan gyerekem.
Egy csomó felnőttről nem gondolná az ember, hogy voltak gyerekek.
R.: Nagyon értékes megfigyelései vannak. Ezeket hasznosítani lehet.
Kapott választ a bevezető kérdésre, hogy az álmok hogyan segítik a problémák megoldását?
Z.: Azt hiszem, igen.
Segítik a változást.
R.: A szimbólumok átalakítják az energiákat.
Z.: Nagyon köszönöm.
R.: Én is köszönöm, hogy ezeket elmondta.
Hagyjuk átalakulni az energiákat.
|
|